Sebestyén Mihály
Popindók és csontürgék
A csontürgék mindig a bajnokság alsó osztályában játszottak. Nem valami fényesen. Mintha a sors keze nem engedte volna őket feljebb lépni, a fényesség felé törekedni. Mintha, ismételjük meg jobb szó híján, mintha átok ülne rajtuk. Mi folyhat az öltözőben, történik az edzőkkel, a csapattal, kérdezték sokszor az újságírók és szurkolók a pályán nyújtott lapos teljesítmény siratása közben. Már amikor akadt egyáltalán táboruk. Rejtélyes helyekről időnként pénzek érkeztek címükre, pesettában és pesóban. A feladó, a jótékonykodó – állíthatjuk nyugodtan – nem kívánta magát soha felfedni. Mi az, te nem tudod, hogy kik azok a csontürgék és popindók?! Bevallhatom, hogy én sem tudtam annak idején. Valamikor az előidőkben. Akkor még úgy képzeltem..., nem, inkább meg voltam győződve, hogy... nézd, ne haragudj ezért reám, csak úgy eszembe ötlött egy kettős, a popindók és csontürgék, talán egy torzan, foszlányokban elcsípett, melléhallott szópáros. Sohasem lehet előre kiszámítani, mikor, miért, kitől ragadt reánk. És aztán a hallomás teljesen logikátlanul önállósítja magát. Mint egy 19. századi mesében a karácsonyi bábok, fogkefék vagy nyitva felejtett csapok lenn a pincében. Feljönnek, menet közben püffednek föl, válnak szörnnyé, és máris ragadozhat a horror. Ezért másutt nagyon jó pénzeket adnak. Felnőtt-bambító történetek. Filmforgatókönyvek az elfelejtett-felejthetetlen, elhallgatott, elfojtott gyermekkori seggberúgások utófájdalmául. Már nem fáj, csak arra a sajgásra vágyunk, mert akkor valahogy az az érzésünk támad – látszólag minden logikát feje tetejére állítva –, hogy Freud apánk sokkal pontosabban ismerte a megfosztások, letörések, kibabrálások működését, célját: szóval olyan érzésünk támad ismételten, hogy a gödörből már kifelé tartunk. Azt hisszük, mi marhák. ... Előttünk játszanak a csontürgék, és a távolban, hatezer kilométerrel odébb a szelíd szombrerós popindók. Az utóbbiak természetesen, vagy egyéb információ híján, jószerivel dél-amerikaiak, majdhogynem inka ivadékok az Andok undok lejtőiről, de még háromezer méter felett. A világ legmagasabban fekvő fővárosából, Quitóból, mondta Vili bácsi földciből, ott még tűzoltók sem kellenek, annyira ritka ugyanis a levegő, juszt sem terjed tovább a tűz, magától megfullad a veres kakas. A popindók ezek dacára kitűnően fociznak, hihetetlen a tempójuk, szédületes lefutások, nagy vágták a kaputól-kapuig minden mérkőzésen, senki sem ér a nyomukba. Kilenc alatt száz méteren. Félelmetesen pontosan lőnek. Egymásután nyerik az Amerika-közi bajnokságokat, amiket azonban nem közvetíthetnek a tévék. (Vallási meggyőződésük tiltja a képképzést. Azt tartják, elszívja erejüket a felvételezés. Ezért nem készül soha csoportkép sem róluk. Minden más csapat képétől kicsordulnak a sportlapok, bulvári magazinok, a popindók helyét csak fehér folt és csapatnévsor jelzi. Tartanak az újságcézárok a popindók alattomos bosszújától, kuráréba mártott nyilaiktól, ezért nem is kísérleteznek csapat-poszterük megjelentetésével, piacra dobásával.) Titokban azért néha készül egy-egy amatőr videófelvétel gyatra minőségben, ám a kavargáson is átüt, valósággal átsüt a tüneményes technika. A brazilok kullogva hagyják el a pályát, ugyanis rendszerint 6–7 gólos különbséggel harapnak fűbe, és köpködnek egész évben. Fogadkoznak, hogy a visszavágón megmutatják majd azoknak a szaros popindóknak, majd megeszik az anyjuk burittóját is. Nem kell komolyan venni őket. Miért? Ki foszthatja meg őket a dicsőségtől és hírnévtől? – érdeklődtek Gólya Alpártól a park facér sakkozói. – Szabad-e egyáltalán véka alá rejteni a foci világviszonylatban is első számú világosságát? A füves pálya ördögeit? A kérdést bizonyára előttük már mások is feltették. Porban heverő kérdéseket ugyanis bármikor lehet felpolcolni. Bárki bármilyen kíváncsiságtól sarkallva nekiszegezheti kérdését a magán- és a közélet szereplőinek, a címeres ökröknek és a pénzes kofáknak, a markománoknak és az alánoknak, nem utolsó sorban a labdarúgás megszállottjainak. A válaszok, az ám, a válaszok, nos azok rettenetesen megszorongatva cseppennek, ha egyáltalán számíthatunk reájuk. A félig kibukott válaszok és az elhallgatás között számtalan változat jelenti be igényét a létjogosultságra, a szerintük teljességre törő hamisítványra. És akkor még hol van az őszinte megbánást tanúsító válasz, hol a hetvenkedők hitványsága, az üresfejűek mély értelmű ostobasága és a szerények csöndes karácsonyi dadogása? A kérdések természetrajzához tartozik a pimaszság, a legyőzendő szégyenérzet, a kíváncsiság kordában nem tartható vágyvulkánja, a fegyelmezetlenség és butaság, a szellem éjszakája és az ébredező tudás sejtelme, az igazság vélelme. A válaszok elleplezik a lepkeszárnyak pengését, a vércsék vijjogását, a griffek varázserejét, a struccok és tevék nehéz léptét és szédítő táncukat. Csak a libák izgága, Rómát védő hűséges ostobasága tör fel gátlástalanul. Nem korfüggő, mondja szociológus barátom a messzi Zeelandból. (Nem új.) Persze, a popindók megint elsikkadtak, epéskedik ugyanaz a facér sakkbarát, aki rendszerint figyelmeztetni szokta Gólya Alpár kiérdemesült pályafenntartót a lényeglátás elengedhetetlenségére. És a csontürgék dolga is abbamaradt, mint egy társasház építése mínusz húsz fok alatt. Szóltunk már korábban (feljebb, előbb) arról, hogy a popindók a kis és nagy vetélkedésekből rendszerint (kevés kivételtől eltekintve) győztesen kerülnek ki. Ennek oka edzési rendszerükben keresendő, hiszen akár Quitóban, akár mondjuk a Cuzcóban edzenek, mindig hegynek fölfelé rúgják a labdát, egy irányba, nem engedik alágurulni. Egykapuznak. Nincs is igazi beszorult önvédelmük. Rendes körülmények között a lejtő/emelkedő 40–50 fokos, ezen nyújtják a legjobb, legbiztosabb teljesítményt, ám ellenfeleik csípőből, csuklóból visszautasítják, ha efféle pályán akarnák őket vendégül látni, kihívni, visszavágni a popindók. Ezért aztán "kénytelenek" vízszintes gyepen összemérni mesterfokú tudásukat a tanonc világtöbbséggel. Ilyenkor elég félgőzzel megmozdítani, továbbadni a labdát, amely simán száll, gurul, röpül, siet a kapu torkának, a szélre kihúzódó csatár felé, a középpályás lábára száll, mintha zsinóron vonták volna tova a pályákra figyelő, alágörnyedő (részrehajló!) égi bábjátékosok. Egész évben edzenek, nem törődnek a zord/szélsőséges időjárással, a fullasztó hőséggel, zúzmarás szöges cipőkkel, nem ismerik a légszomjat, már a tizenegy éves gyerkőcöket is beállítják az ifi utánpótlásba, de nehogy azt hidd, hogy a harminc év feletti játékos ritkaságszámba menne. (Na persze, korán nősülnek, mint a természeti népek általában, Dél-Amerika-szerte közismert az a mondás, hogy az anyjuk hasában is dekáznak a labdával, és két héttel az csecstől való elválasztás után már kinn vannak a lámaréten, lasztit kergetnek, fát vágnak, futkároznak, kapura céloznak. Tizenkét évesen játszi könnyedséggel hátraollózva beverik a labdát a kapuba, kézállásból is tudnak gólt lyuggatni az ellenfél hálóján, védelmi falán át. A kihagyott tizenegyesért itt nem ismerik a büntetést, hiszen efféle szörnyűséges melléfogásra a popindó labdarúgás négy évszázada alatt még nem került sor.) Meg kell azonban adni, nem jó kapusok, valahogy a labda kifogása álló helyzetből nem tetszik nekik. Mintha szégyellnék, férfiatlannak tartják, gyávaságnak, az európai eredetű, konkvisztádorok behurcolta gyengeség jelének. De nincs is túl nagy szükségük a védekezésre, mert az idő nagyobbik hányadában támadójátékot űznek. (Ennek ellenére nem viselkednek harcias kakasok módjára, nem is szeretik az állatviadalokat, mint a hülye iglesék.) Kutatók figyelték meg, hogy a popindók más labdajátékok iránt csekély érdeklődést mutatnak, a kosárlabda vagy röplabda, a gyep- és hólabdajátékok iránti fogékonyság alulnézetből súrolja a közömbösség szintjét. Voltak edzők, akik popindókat hozattak saját klubcsapatukhoz. Nem túl nehéz dollárezresekért megvásároltak kettőt-hármat, ráadták a délamcsi idegen légiósokra a világ főcsapatainak szerelését, és... csalódniuk kellett. Alig voltak jobbak az atyhai Lemnárnál vagy a simléderi Répaűzők C tartalékosainál. Lézengtek a pályán, csetlettek-botlottak, vérszegény passzokkal olykor segítették az ellenfelet. Siralmas volt minden megmozdulásuk. Leültek meccs közepén a pályára, kifűzték-befűzték a csukájukat, mozgatták a lábujjaikat, olykor nekiálltak kipiszkálni az ujjközökből a lekvárt, gusztustalankodtak, böfögtek. Csak akkor játszottak ezek az import-popindók egy kicsikét is összeszedettebben, ha a pálya szélére ráállítottak egy hattagú latin-amerikai macho-zenekart, és közép-andoki népdalokat és zebraindulókat játszottak sárga-zöld-lila nemzeti színű poncsóban. Csak a merő és esetleges véletlen adta az edzők és a klubtulajdonosok kezébe a kulcsot. Én, mondta Gólya Alpár pályafenntartó, pillantottam meg a zenekart a Deák téri metró-megállóban, s rábírtam őket, hogy lépjenek fel az unokám ballagási ünnepén, mint meglepetés és ráadás-show. Áthoztam őket a határon. Azt mondtam, hogy az unokatestvéreim, apámnak tényleg volt egy bátyja, aki kiment Uruguayba még a harmincas évek derekán, és ott Ignacio Goyának kezdte hívatni magát, szóval a fiúk megjöttek, de az érettségit váratlanul elnapolta a miniszter egy héttel, mert a kisfiát be kellett vinni vakbéllel a kórházba, és csakis egy nagyszentmártoni orvosprofesszorral engedte megműtetni, aki azonban fenn volt a Wörthi-tó melléki nyaralójában, s meg kellett várni, amíg hazajön, szóval addig a zenekar szórakoztatta a gyereket a nagyszentmártoni közkórház gyereksebészeti műtermében, hogy ne perforáljon a vakbele. Egy délután elküldték őket a kórházból, menjenek, járják meg magukat, szellőztessék ki a hangszálaikat, ugyanis minden ápoló, k. nővér és segéddoktor már unta a repertoárt, a gyerek is végre elaludt annyi rossz nap után, a professzor gépe már biztonságosan landolt Ferihegyen, onnan Arafát helikoptere hozta volna egyenesen a műtőbe. Egy szónak is száz a vége, a zenészek elvetődtek a focipályára, ahol a nagyszentmártoni Szabadakarat és Gondolatrendőrség (SZAGORE) csapata edzett. Ekkor futotta körbe agyamat a mentő ötlet: mi lenne, ha egy kicsit zenélnének edzés alatt azok a lámapásztorok? Csak úgy gyalogszerrel, minden cél és ideológia nélkül, a maguk és a csapat idegenlégiósainak örömére. Odaintettem a fiúkat. Vamos! – vetettem oda fensőbbségesen, ahogy a mexikói filmekből lekottáztam még szomorú gyermekkoromban. És láss csudát, sportvilág, értették. A dísztribün alatt helyezkedtek el, oda, ahová a legtöbb rendőrt szoktuk tömöríteni. Felálltak és valami vidám rukmadár-csalogatóval kezdték, majd folytatták a latin egyveleget. A csapat oda sem figyelt reájuk, de a popindók fülét amint megütötte a zene, amint rájöttek, hogy valami ismerős van ebben a rohadt, istenverte távoli európai sötétlyukban, otthagyták az edzőt, s körém gyűltek. Signor Goya, signor Goya! – és hadartak, hadonásztak, a kezemet szorongatták, hablatyoltak valamit spanyolul, indiánul, angolul, a kórházban tanult friss szavakkal, amiből csak azt értettem, hogy köszönik a musicát. Összedugták váratlanul a fejüket, a fekete, sima hajuk olyan volt, mint egy nagy halom vadonatúj NDK-brikett. Sutyor ide, susmuty oda, visszatértek a pályára, rúgtak egy tucat gólt zsinórban, majdnem olyan mesterfokú teljesítményt nyújtottak, mint amikor otthon játszottak a dél-amerikai magaskultúrájukban. Az edző kiájult, hét felmosórongyot pazaroltunk rá, amíg magához tért. Felvételeket akart készíteni, de még idejében lefogta Döngölő Gyuri és Alkony Gyuszi: mester, ne, most nem lenne okos dolog megfékezni, elijeszteni az aranylábujjúakat. Csak a bajnokságig tartson a lendület...! Add, édes istenem, könyörgünk, Jóságos Teremtő, imádkozott a csapat győzelméért ökumenikus misén a hét városi felekezet minden papja 12 fociszerdán keresztül. Megkeresett egy popindó küldöttség. Egyikük, Ximenez Cabral beszélt egy keveset angolul, én tűrhetően németül és románul, nos, megértettük egymást. Sajnos, nem tudtam teljesíteni a kérésüket. Mit kértek, Gólya úr? Esőt? Talán varázslót, nagyzenekart vagy sombrerót? Ezek csak a műveltebb kérdések voltak a sakkparkiaktól. Az alpári piszkálódásokat nincs idegem és energiám kiteregetni. El nem tudjátok képzelni, pupákok, mondtam fölényesen, mint sörbakter az éjféli komlópasztillának. Azt kérték, hogy az edzőstadiont vagy a kistermet építsük át rövid idő alatt billenő pályásra, hogy hegymenet játszhassanak, mint otthon havasi hazájukban. Gondolkozás nélkül kijelentettem, a város és az egyesület kasszája széljárta, lehetetlen, nem nyernénk ehhöz Sappard kölcsönt, IMF-hitelt, készenléti kreditet. Semmit. Ilyenre nem lehet errefelé, Európa gödrösebb feléből pályázni. Akkor menjünk fel a Cserestetőre, ott van elég sípálya. Így jutottunk el a Svábkalaphoz rövidebb helyszíni szemle és bejárás után. Egyébiránt sípálya volt, itt szokott lesiklani Sizó bácsi, sokunk mestere, tanítója, az örök tartalékjelölt a polgármester-választások alkalmával, egykori bajnok sízőnk, aki még Hitler előtt is bemutatta a tudományát Brechtesgadenben 1941-ben. (Amúgy városunk önkéntes különítményét vitte a finn-szovjet háborúba, de szerencsétlenségükre besíztek a szibériai fogolytáborba a nyitva felejtett főkapun, és csak 1951-ben jöttek haza. Igaz, mind egy szálig, hála Sizó bácsi eredeti önedzési módszereinek.) A zenekart egy cserefa tövében állítottuk fel, és megrendeltük tőlük a zenét. Napi nyolc óra edzés után a város fiai kidőltek, fellázadtak, de a popindóknak meg sem nyekkent egy kis terepezés. Ők négyen változatlan frissességgel rúgták, sarkallták egymáshoz a labdát, felugráltak, bukfenceztek, békaügetésben törtek ki, átvágták az ellenséges vonalakat, egymás után dolgozták ki a pompás és szokatlan helyzeteket, és értékesítették is azokat. Cicó és tétovázás, lazaság nem hintett konkolyt közéjük. Az edző végül belátta: a mienknek elég a napi két-három óra (különben viheti őket a kálvária-temetőbe két hónap alatt), a poncsókat pedig ott lehet hagyni a zenekarral, öntudatosan fognak dolgozni. Amúgy sem látja őket senki. Az erdész vak volt, hiszen a fatolvajokat sem kapta el soha. Viszont a fauna odagyűlt a zeneszóra, az őz és a medve, a farkas és a róka, a bárány és a sas egy tálból cseresznyézett, mint egy bibliai jövővízióban. Az első bajnoki mérkőzést abban az évben szokatlan hőségben kellett volna lejátszanunk. Ellenfeleink a már ismert nagy csapatok valamelyike volt. (Nem kívánom megnevezni, sohasem tudhatom ugyanis, nincsenek-e köröttünk a szolgálatos tapsifülek.) Így dobált minket egymásra, vetett egymás karjaiba a baromarcú sors. Hajrá, csontürgék, gyerünk, popindók, kiáltozták az utcán szurkolóink, belekötöttek a fővárosiakba, megdobálták a csillagos oldalú autóbuszt, mely a játékosokat szállította a stadionba. Egyéb kilengésre nem került sor, a futball-huliganizmus még nem szedte áldozatait városunkban. Rettenetesen sokan jöttek el az idénynyitóra. A nagy név, a szerződtetett idegenlégiósok, a napok óta suttogott zenés mérkőzés idevonzotta azokat is, akik különben a büdös életben ki nem tipegtek volna egy focieseményre. A polgármester és családja három jegyet kért a dísztribünre, a FIFA egyik megfigyelője véletlenül városunkban tartózkodott az alkoholelvonó kúrát feledtető utókezelésen. Félhivatalos minőségében a polgármesteri páholy mellett kapott helyet. A filmeseket letiltották, a kamerákat és fényképezőgépeket elszedték a bejáratnál. Kémektől nem kellett tartani. Néhány rajztömbös azért besettenkedett a városi művészeti és szabadkézi rajziskolából, Gulyás Albert tanítványai közül. Ők aztán szorgalmasan skicceltek, mint törvényszéki tárgyaláson a bűnrajzolók. A hosszú elvonás tüneteivel küzdő, a nyári szünidő után visszatérő csapatok vadul estek egymásnak. A fővárosiak már a harmadik percben elhúztak a csontürgék mellett, és begurították az első gólt. Kapusunk még rá sem mozdulhatott, oly hirtelen halál esett. Még vagy kétszer megismételték 15 perc alatt, s a közönség már anyázott, a bírót és edzőt, csapatot gyalázott, ahogy csak torkán kifért, amennyire neveltetése engedte. Az edző csak heherészett magában. Gólya bácsi, szólt a küldönc pihegve a C tribün balközépjéről, tessék már csinálni valamit, mert édesapám megígérte édesanyámnak, hogy megfojtja a meccs után, ha a csapat veszít. Apu egyméteres harcsát hagyott ott a Fehérügy közepében ezért az állítólag rendkívüli nagy meccsért. Megakasztotta valahogy, de a harcsa mindjárt el fogja szakítani a zsineget, és apukám akkor nem felel magáért... Értem nem is kell, fiacskám, tudok én vigyázni magamra, csavartam ki a szót a kissráctól, de azért lementem a zenekarhoz, amely csak az én jelemre várva, játékkészen állt a gyep szélén. Cserejátékosoknak maszkírozva. A kispad alól váratlanul felkapták mind egyszerre a gitárokat, dobot, citerát, balalajkát, szájharmonikát, a fene ismeri ki magát a sok csutora között, felpattantak a kispadra, és rákezdtek a Bessa me muchos-ra, amelyet a közönség is ismert, azonnal felkapott, a Besszammeg mucsok apádat kezdetű magyar változatban. Harsogott a stadion. Az addig álmosan émelygő-tévelygő inkák megrázták magukat. A gebék parazsat nyeltek, megrázkódtak, aranyszőrű csikókká változtak. Felnyerítettek ők négyen, és hat perc alatt kiegyenlítettek. Kilenc háromnál az ellenfél, a nagynevű fővárosi egyenruhás csapat ráébredt, hogy a csuda közepében járnak, felkapta őket a rendkívüli labdajárás, mint hurrikán a bakterházat. Többen is a bíróhoz furakodtak feltűnően idegesen, és követelték, állítsa le a zenét. Nem tudnak ekkora zajban játszani. A bíró bekérte a nemzetközi FIFA játékszabály-gyűjteményt, amit még az 1815-ös Bécsi Kongresszus hagyott jóvá, és az Európai Unió szabványai közé felvettek a minap, de ilyen ügyről, gringó-füttyről mit sem tud a Corpus Juris Futbalorum. A mérkőzés állt. A közönség fütyölt, a latin-amerikaiak játszottak, a polgármester a FIFA-ellenőrhöz fordult. Az csak annyit kérdett tőle: mondja, polgármester úr, vannak önöknek vendégjátékosaik is? Majd az igenlő válasz vételét követően mélyen a városbíró szemébe nézett, és azt kérdezte, minden szót külön ejtve: véletlenül nem popindók? De – rebegte a polgárok eleje. Nos, ebben az esetben semmit sem tehetünk. Illetve csak egyet... Ezt a meccset töröltetjük a bajnokságból. Rendkívüli esetekben az országos labdarúgó szövetség eltekinthet a már félig lejátszott mérkőzéstől, és másnapra kiírhatja a találkozó teljes megismétlését zárt stadionban, nézők nélkül, csak a szakemberek részvételével. Mi jobb önöknek, egy országos botrány, a fővárosi csapat támogatóinak halálos bosszúcsapásai, a támogatások megvonása, a játékjog felfüggesztése, vagy egy megismételt játék, sima, de végeredményben elfeledhető vereség? Ugyanis a popindókat nem szabad európai csapatoknál alkalmazni. Erre már született egy titkos ENSZ-megállapodás is. De miért? Mi ez a, már megbocsásson, ez az ostoba diszkrimináció? Sajnos, önnek igaza van, de a nagy tévétársaságokkal szemben tehetetlen az Európai Unió és a világ közvéleménye. Bosszúról van szó, visszavágásról. Ők nem engedik meg, hogy a mérkőzésekről közvetítsenek, nem lehet a játékosok képét közzétenni. Válaszlépésként nem szabad elhagynia egyetlen popindó-játékosnak sem a dél-amerikai kontinenst. Sehol sem fogadhatják be őket. Nincs másutt játékjoguk. Olyan ez, mint egy önmagát beteljesítő, feloldhatatlan átok.