Láng Zsolt
Szépség koldusa
Bevezető 19 vershez A József Attiláról készült fényképek közül kettőt szeretnék most felidézni. Az egyik a nizzai nyaralás után készült, a másik egy farsangi jelmezbálon. Az előbbin szakállt növesztett (hosszút), meghízott, lebarnult, a másikon női parókában, háncsszoknyában, félreringó csípővel áll matrózruhás sógora mellett. Ha nem olvasnám a kép alján, hogy kiről készült, nem ismerném fel. Őszintének kínkeserves lehet másnak látszani. Az elrejtőzés idegen tőle. Épp a nizzai időszak levelei győztek meg, mennyire őszinte ember volt. Mivel nagyon szeretett levelet kapni, sokat is írt. Néha ugyanarról az eseményről küldött beszámolókat, és ezek, fogalmazzanak bár különböző szavakkal, soha nem térnek el egymástól. Ha nyolc pengőt költött, mindenkinek nyolcat írt, ha másfél hónapról volt szó, akkor az másfél maradt az összes levélben. Jó vagy rossz véleményét nem módosította a címzettek szerint. De hogyan lehet úgy adni, hogy ne tudják: ki adta? Hogyan lehet úgy kapni, hogy senkiben ne támadjon sem alázat, sem dölyf? * Láttam egy fényképet Rimbaud-ról, már afrikai fegyverkereskedő korából. Társaival áll a képen, kevély és büszke férfiak között, sikeres karavánút végén. Megdöbbentően más, mint a többiek. De a mellette állók tartásán az is látszik, mennyire tisztelik őt. Egyikük úgy vallott róla, hogy soha nem ült öszvérére, mert nem akarta, hogy az állat szenvedjen. Másikuk szerint úgy tudott segíteni, hogy miközben felemelte az elesettet, sem gúny, sem viszolygás nem ült ki az arcára. Úgy tudott adni, hogy nem kötelezte hálára azt, akinek adott. Ritka képesség. Anyjának írta haza: "jól viselkedem, de percenként beleőszül egy hajszálam". * Mallarmé "edomita éj gyermeké"-nek nevezi a verset. Ezt idézi Derrida az igaz és a hamis adományokról szóló szemináriumán. Edómia királyai, akik az Ádám előtti korban éltek, képesek voltak nő és ölelés nélkül szaporodni. Derrida szerint a verset úgy tekinthetjük, mint ami a költőtől született, nő és ölelés nélkül. "Vedd íme gyermekét egy edomita éjnek" – adja át versét Mallarmé az olvasónak. Az olvasó e gesztus révén adományozott lesz, és persze, dajka is. Ajándék, bocsánatkérés és megbocsátás hármasa felé terel minket e mozdulat. * Az ajándék akkor ajándék, ha az ajándékozó nem tekinti annak. Ajándék csak ott van, ahol nincs ajándékozás. Nem csupán az ajándékozottnak nem kell tudnia semmiről, hanem az ajándékozónak sem. Némiképp az idővel azonos fogalom: idő csak akkor van, ha figyelünk rá. Másképp nincs – csak telik. A bolond az igazi adakozó. És csak a bolondot lehet igazán megajándékozni. Mert a bolond az ajándékot kifordítja, mint a cukroszacskót, és sipkát csinál belőle. Az ajándékba kapott sapkából meg cukroszacskót. "Fekete ruhám olyan szép, mint a kócsagok lengése, vagy mint költeményeim röpte. A csíkos nadrág csíkjai egyenesen verssoraimat juttatják az elfogulatlan szemlélő eszébe. Kapum előtt hosszú sorban állnak a taxik, hogy ingyen szállíthassanak, mert azután a kocsi a múzeumba kerül, és nyugdíjból él a vezető. És mindezt a szabott fekete ruha teszi." * Foucault írja A bolondság története (nem boldogság!) című könyvében, hogy miután a lepra megszűnt tömeges betegség lenni, következésképp a városszéli lepratelepeket felszámolták, valami helyet kellett kiötölni, ahova elzárhatók a nemkívánatosak. Megszületett a bolondok háza, ahol a dühöngőket odaláncolhatják a falba vert kampókhoz. Aki járt már efféle, ma már persze múzeumként látogatható helyen (Kelet-Európában 1990-ig működtek!), tudja, mennyire valóságos börtönök voltak. Nem azt mondom, hogy a társadalom felelős, hanem azt mondom, hogy a társadalom megpróbálja elfogadni az ajándékot. Elteszi: ehhez visszkézből visszautasítja. A "hisz ez bolond!"-felkiáltás védekezés az ajándék ajándék volta ellen. "Zárjuk el hamar!" Miközben az edomita éj gyermeke már az emlőkön csügg. A detektív a tények elemzésével, az analitikus a tesztjeivel, az olvasó a dajkálás során jut a végkövetkeztetéshez: "Miket össze nem fecseg, nem kell törődni vele." * Az irodalomnak erős ajándékképző szerepe van ("írni kell, olvasni kell"), ámde képessége az is, hogy módosítja a fogalmakat. A versről azt mondja: nem vers, hanem "szörnyszülött", edomita fattyú! A költő koldus, de a versek adományozóvá teszik. "Ajándék, mellyel meglepem", "fogadd énekem", "küldök pénzt és verset"... A koldus a legrátermettebb ajándékozó, hiszen nem adhat semmit, mert nincs semmije. A koldusnál csak a bolond koldus a leleményesebb. Nemcsak, hogy fabatkája sincs, de nem is fogadnák el, ha adná. * Mindegyik "válogatás": méricskélés, az ajándék egyik zsebből a másikba való pakolgatása. Az értékesebbje, az érdekesebbje, a hosszú és a rövid szétosztása, a meghatottság vagy a csalódottság elfödése stb. A "válogatás" átadása "hamis pénz", amellyel a fenségest szeretnénk megvásárolni. A Bevezető tehát a "válogatás" elkenése. Csak ritka esetben felismerése mindannak, amihez nem lehet Bevezetőt írni. Mentség. * Az ajándék továbbadása is mentség. De a "válogatás" során mégiscsak személyessé válik. Az ajándék elajándékozása az illemkódex szerint vétek, de más értelemben: a Küklopsz meleghasú birkája. Amit továbbadunk, nem a mi ajándékunk. Ily módon, ha csorbán is, létrejön az ajándékozás gesztusa. Így a csorbaság kétfelől igyekszik kitelni. A személyesség ajándéka nem a gesztusban, inkább a kérdésben rejlik: miért épp ezt a 17-et, 21-et, vagy éppenséggel 18-at? * Az Óda egyértelmű. Ha egyetlen verset kellene megneveznem, akkor az a vers az Óda volna. Mindig is az marad. Mert ez volt az első. Világosságot derített arra, hogy a vers olyan, mint az igazság, megérthető, nem csupán leírható, mint a valóság. Az Óda a vers csodájának megélése: magyartanárom, aki a padra ülve szavalja, a sziklán ülő költővel azonos, és az esztétával, akinek tankönyvbeli elemzését közvetíti. És a többi? Néhol csupán az történt, hogy leesett a tantusz. "Galambok ültek a verebekhez", azaz csoda esete forog fenn: az "uccán" átmenő kedvest jelek kísérik, miként a szentek, égi lények felbukkanását, ugyanis a galambok soha nem ülnek verebek mellé. Vagy annak a filmnek élményét őrzi, amelyben a Mamá-t szavalja valaki a barátjának, és barátja azt szegezi neki: a Mama nem halt meg, hiszen "szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében". Vagy ismertem azt, aki ifjan benne szerepel: "Márta, hajad, bronz ajakad..." Vagy miközben egyszer mondtam magamban, és odaértem, hogy "és – hopp – egy csöpp már a kezemre hullt", épp akkor kézfejemre hullott egy esőcsepp. Vagy úgy tetszett egyik sora, mint egy sláger: "egyben-másban istenhez is hasonlított". Vagy szerelmes voltam, és csak arra vágytam, hogy "tedd a kezed homlokomra", ennyire, igen, a lehetetlenre. Vagy mert szerelmem fejtette meg azt a sorát: "pihévé nőnek szelíd kócsagok", ami azt jelenti, hogy a magasba emelkedve, elvesznek a tekintet elől. Vagy mert, bár "szomorú", egyik diáktársam úgy szavalta el, hogy az egész osztályt fojtogatta a röhögés ("Az ember végül homokos..."). Vagy mert a végtelen szabadságot éreztem meg benne, a világ szürkeségét, szűkösségét levető bolondok végtelen szabadságát és bölcsességét ("ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek"). Vagy a lázadást ültette el szívem alá ("Ki tiltja meg, hogy elmondjam..."). Vagy csupán egyetlen név miatt olvastam el ezerszer ("Judit"). Vagy káromkodni tanultam belőle ("Bogár lépjen nyitott szemedre..."). Vagy sosem látott, mérhetetlen, kifejezhetetlen fájdalom kiáltott belőle ("Nagyon fáj..."). Vagy nem tartozik hozzá egyéb, mint hogy beválogatták egy könyvbe, amely nálam volt a katonaságnál, és mivel az éjszakai őrjáraton nem volt fény az olvasáshoz, fejből felidéztem a nappal megjegyzett verseket; ahogy a lépéseket róttam a "gomba" körül, unaloműzőnek vagy a félelem elűzésére sorban elszavaltam őket. Többnyire félhangon, néha kiáltozva. Megajándékoztam, miközben magamat védelmeztem, az éjszakát, a körülöttem álló néma fákat, a fűben lapuló bogarakat, a faágakon gubbasztó galambokat a versekkel.