TÉKA
Tájékozódás a sodródásban?
(Útinapló későújkori körsétán)Tillmann J. A.: Levelek tengere. Avagy a távlat távolra váltása. Kolozsvár, Koinónia, 2004.
Tillmann J. A. kisesszéi a töredezett teljesség jegyében indítványoznak teoretikus szemlélődést az aktualitás rengetegében. Nyugodt tempóban hordoznak körül a sebességkényszer korának metszetszerűen kiállított tüneményei között, ahol az elképesztő újdonságok között olykor döbbenten ismerjük fel a saját tapasztalatainkat is. Elborzadva olvasom, hogy a Tsukubában megrendezett világkiállítás technológiai kertjében a megtévesztésig élethű műfákon már daloltak is a műmadarak. Hallgatom hozzá a Heidegger Állomások című útinaplójából idézett baljóslatú kommentárt: "ami ma számunkra a világot jelenti, információk technikai eszköztárának áttekinthetetlen kuszasága, amely az érintetlen fűzisz elé került és elfoglalta ennek helyét". S közben eszembe jut, hogy a magashegyi téli túrák előkészítésekor barátaim mindegyre lebeszélnek arról, hogy autóval közelítsük meg a kiindulópontot, és hogy visszaérkezéskor azonnal induljunk is haza, mihelyt lecsatoltuk a hófogó kamáslikat. Sokkal jobb – mondják –, ha a vonatállomásról gyalogszerrel baktatunk az utolsó faluig, visszajövet pedig a legközelebbi járat indulásáig beülünk a kocsmába a helybeliek közé. A Tillmann vezette esszékiránduláson az is előfordul, hogy életünk egy-egy hétköznapi mozzanatát új távlat teszi váratlanul jelentőssé. A minap egy szoba átrendezése közben hirtelen beláttam, hogy jobb volt a bútorok eredeti elhelyezése – rendesen bosszantott, hogy a szemközti fal mennyezet alatti sávján szemem nem találta a parancssort s benne az Undo funkció ikonját. Akkor csak mosolyogtam a bizarrnak ható szabad ötleten, de most a technokultúra elektronikus jogaráról írt Tillmann-elmélkedés egy észak-amerikai szegénynegyedbeli gyermekről szól, aki kirohant az utcára, és a kezében tartott távirányítót a forgalomra irányozva megkísérelt csatornát váltani, vagy kikapcsolni a készüléket. Az újkori esszé leginkább azzal tűnt ki, hogy távoli dolgok között tudott kapcsolatokat teremteni; a későújkorra azonban, "a tárolótechnológiáknak köszönhetően, valahány fennmaradt hagyomány majdnem mindenki számára hozzáférhető. A rögzítő és reprodukáló eszközök elterjedése révén szinte minden múltbeli tudás és alkotás része a jelennek". Úgy látszik, hogy az esszé a távlatváltás művészeteként adaptálódott ehhez a változáshoz, legalábbis Tillmann tolla (értsd: a billentyűzeten zongorázó ujjai) alatt olybá tűnik, mintha kezdettől fogva a megszokott perspektíva kimozdításának gyakorlatát jelentené. Francis Bacon 1625-ben ezzel a mondattal fordítja visszájára a kultúra történetéről kialakított addigi elképzelést: "az emberek hamarabb tanulnak meg pompázatosan építkezni, mint szépen kertészkedni, mintha csak a kertészkedés jelentené a nagyobb tökélyt". Tillmann kertekről szóló esszéje viszont a Bacon által kedvelt kerti halmocskák vakondtúráshoz hasonlítását állítja olyan perspektívába, ahonnan az tűnik fel, hogy Bacon "kertekhez fűződő kapcsolata, legtöbb kert-író társához hasonlóan, a puszta szemlélődésre szorítkozott, és nélkülözte a tevőlegességből adódó tapasztalatok megvilágító erejét". Ami engem illet, azt kell láthatóvá tennem, hogy Tillmann kertművelés közben tanulja az esszéírást és esszéírás közben a kertművelést, mintegy azt igazolva, hogy mindkét gyakorlatban ugyanolyan összekapcsolások létesülnek. A kert a vad vegetációtól vagy a pusztaságtól elkerített hely, ugyanakkor mégis az évszakok, az időjárás és a növekedés üteméhez igazodó természet egy szöglete; kialakítása és gondozása így a kultiválás és a kontemplálás kiegyensúlyozott kettősségét teszi lehetővé. Az esszé ugyanilyen megmunkált hely a nyelv buján tenyésző bozótjában anélkül, hogy a természetes beszédet metanyelvi kóddá változtatná. És ugyanúgy ellenáll a gondolat fáradozását nélkülöző, szépelgő szemlélődésnek, mint ahogy a kertkultúra sem nélkülözheti a plántálás és gondozás kitartó munkáját. Legfőképpen pedig mindkettő olyan emberi élettér kialakítására törekszik, amely mindenkor a túlélés feltétele: egyfelől a dzsungel vagy a sivatag mostohaságával, másfelől a "információk technikai eszköztárának áttekinthetetlen kuszaságával" szemben. Tillmann J. A. perspektívákat átrendező könyve efféle kertlaborátori védekezés az egymásmellettiségek későújkori vadonjában. Korunk tüneményeinek esszé-metszetekbe foglalása nem heroizálja, nem is eufemizálja és végképp nem bagatellizálja a széttartó (szellemi) kozmoszban szerzett tapasztalatainkat. Az állandó változás nem a feltétlenül áhított új lehetőségek paradicsomaként tűnik fel, hanem a "nomád élet" olyan velejárójaként, amely veszélyeket is rejteget. Ha például észrevétlenül hozzászokunk a dolgok átalakulásának gyorsaságához, életterünkben eluralkodhat a puszta változás, avagy a változékonyság pusztasága. De nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban sem, hogy gondosan elzárt bel- és külkertjeinket nem befolyásolják a történeti klíma ingadozásai. Noha a japán tea-úthoz hasonló rítusainkban megőrizhetjük a lét közös észlelésének heideggeri csendességét, nem tagadhatjuk, hogy az elterjedt eszközrendszerek alapjaiban módosították érzékelésünket és tudásunkat. A széttöredezett időben körülöttünk kibontakozó fejleményeket nem söpörhetjük tántoríthatatlan biztonsággal meglévő tapasztalataink és kategóriák konténereibe anélkül, hogy ne csattanna rajtunk is Sloterdijk maximája: "aki nem szédül, az nincs informálva". És mégis, Tillmann J. A. kertjének közepén a saját kezűleg ültetett szomorúfűz egyáltalán nem szomorú, inkább derűsen termékeny. A tövében üldögélve és a széláram neszezését hallgatva a levelek tengerében, újra és újra rá lehet találni a visszahúzódásnak és a világra vetett figyelmes pillantásnak arra a nyugalmára, amit a teória távlatának, avagy a distancia gyönyörűségének nevez a szerző. Igaz, a világról vett, metszetszerű látleletek arról tanúskodnak, hogy a megismerés minden módozata töredékes, de a teoretikus szemlélődés praxisában a részleges egyszersmind részesülés is: "rész szerint való mivoltunk megnyílása a teljesség felé". Ennek köszönhetően a fragmentumok végtelen szigetvilágában is lehetséges a tájékozódás, még akkor is, ha józanul és alázattal számot vetünk a bennünket sodró, nem általunk irányított áramlatokkal. A beláthatatlanul sok és sokféle belátás szaggatott horizontján sem szükségszerű az "anything goes" megalapozatlan nagyvonalúsága. Tillmann éthosza soha nem mond le egy emberi tér elhatárolásáról, ezáltal válik egyben a túlélés stratégiájává is. Van egy mondata az utolsó elmélkedésnek, amely esszélaborátori tagoltságánál fogva is jelzi az életkert őrzésének Éden óta felfüggeszthetetlen felelősségét: "A véglegesség – az ember visszavonhatatlan tetteit kivéve – az egyetemes változás idézőjelei között jelenik meg." A kötőjelek kerítése makacsul elválasztja kimetszett belterületét az idézőjelek töviseitől, mintha azt sugallaná, hogy az idő kiszámíthatatlan vadonának valamelyik zugában mindannyian tetteink kertjét kultiváljuk. A kertészen pedig mindig is nagyon sok múlik.Berszán István