Zakariás István
Elégia
A lomha táj fekszik, bárányfelhőknyalogatják, mint puha talpaik
kis párnáit macskafélék szokták. Seregélyek meggyre sereglenek.
A fűben, mint hullajtott vérnyomok
vöröslenek a megcibált szemek. Egy gyík kióvakodik, vár, fülel,
majd nesztelenül surran a földön,
és eliramlik, ha mozgást észlel. Égzengés utáni csend ülepszik,
egy léglökés ha felszínébe kap.
Ember-érzés visszhangja verődik vissza mélyebb áttételek fele,
itatva eleven gondolattal,
mint méhlábak virágporral telve.
