TÉKA
Láncszemek?
Vass László Levente: Üvegmezők. Összegyűjtött versek. Kalota, Kolozsvár, 2004.
A kötet hátlapja szerint az erdélyi magyar irodalom újabb, eddig nem eléggé ismert "láncszemét" ismerheti meg a közönség ezekben a versekben. Nem vagyok biztos benne. Mindezektől eltekintve mégis van valami ezekben a versekben, ami, ha épp erdélyiként vesszük őket szemügyre, igen érdekesnek tűnik. Ez a valami a versek Balázs Imre József által is emlegetett avantgardizmusával függ össze. Számomra ez itt a szürrealista képeken, vagy néhol erősebb vágásokkal dolgozó szövegrendezési eljárásokon túl, egyfajta jellegzetesen "végső" látásmódot, kifutás nélküli apokalipszis-pillanat állandóságát jelenti. A versek elsöprő többsége én és világ szétesését, felszámolódását, annak kibírhatatlan fájdalmát, a szenvedést, a veszteség érzését tematizálja. Ebben a tagadásban nyoma sincs az "előőrs" vidámságának és magabiztosságának, miközben a felforgatás vagy szemtelenség igen fontos alkotóelem marad – a versek egyik legvasslászlósabb jellemzője éppen az a kegyetlen-kamaszos gátlástalanság, amivel a gyanút, a rosszat elővillantja bármely hagyományosan értékes felületen: "kígyóbőr bocskorban vonulnak a szentek / oszlopok közt a hívó vermekhez" (The Saints Are Goin’), vagy - az erdőben eltévedt gyermek alapképletében - "mint gyermek / kit verés vár / otthon / szaladok a csendbe / hogy / könnyeimmel öntözzem / virágát / mint gyermek ki fényes bicskaláncot szorongat (...) ha vállamra szállnak a madarak / tüske-kezemmel simogatlak / itt jönnek gyermekkorom / tüzes vassal / kínzott békái" (Visszhang). Az avantgárd társadalmi ambícióival kapcsolatban meg lehet nézni, mi az a világ, mi az a szimbolikus koherencia, ami ezekben a versekben ekkora intenzitással tagadódik, és esik szét. Egyáltalán nem valami túlfinomult, beteg vagy éppen intézményesen-akadémikusan bemerevedett polgári kultúráról van szó, hanem egy általunk, erdélyi olvasók által is jól ismert paraszti világról, ami a huszadik század Romániájában valóban az erdő, mező, folyó, fenyőcsonkok, szentek világa. Az erdélyi avantgárdról hallva mindig megakadok azon, mit is kezdhet magával a polgárpukkasztás, ha kinövi a rendelkezésre álló, igen szűkös polgári kereteket. Tamás Gáspár Miklós többek közt a Törzsi fogalmak második kötetében fejtegeti, hogy a kelet-európai értelmiség sokkal gyorsabban és fogékonyabban vette át a nyugati ellenkultúrát. Úgy képzelem, hogy a Vass László Levente verseiben kirajzolódó szimbolikus vidék az egy generácóra eső felgyorsított modernizáció súlya alatt formálódik ilyenné. Erre gondolok, mikor azt mondom, hogy erdélyiként különösen érdekes lehet ez a költészet. A versbeszéd maximális és állandó feszültségét valóban indokolhatja, hogy a kiszakadás most történik. Ha ma szinte ízléstelenül kiabálósnak is hatnak a nagybetűs szavak, itt mégis jelentéses lehet, hogy "rezdül a pillanat kés villan / az ín szétválik a levél alakot változtat / megszűnik a gravitáció vonzani fogom / a tárgyakat amelyek lehetetlen sebességgel / száguldanak feltépett mellemnek // A Kor Mint Hideg Végigfut Rajtam", és hogy a koordináták és azonosságok lélegzetelállító gyorsasággal, most számolódnak fel: "szétfolyik csillogás kékszemű óra / bömbölő görcsös csend / arcok száguldása: víztükör gyilkos / csobbanás" (Kőfalak hideg közelsége). Megpróbálom megvilágítani, milyen sajátos értelme mutatkozik itt számomra az avantgárd technikáknak. Az Epigrammok című versben, amely az apokalipszis-versek alig megszakított sorozatához tartozik a kötetben, tisztán megkülönböztethető kétfajta nyelvezet: egy természethez kötődő, tradicionális világot megidéző, organikus-mitikus, és egy másik, amely tudományos kifejezésekkel, technikai képekkel dolgozik. A szöveg összekapcsolásának technikái a második nyelvezethez tartoznak, a számozott, értelem szerint nem feltétlenül összefüggő, de magabiztosan egymás mellé vágott sorok ilyen értelemben csak ezen a nyelven állnak – illetve nem állnak – össze beszéddé. Az első kategóriához sorolnám az olyan kapcsolatokat, mint "süllyedek a mészben / oszlik testem", "duzzadnak sejtjeim / élő láva vagyok", "vérrel fonta hegynek felhő haját az alkonyat", és a vers záró sorait: "Miként Fa Föld Ég Sem Tudja Önmaga / Gondolatát / Mozdulatlan Ültem Mint Képzeletben Kifaragott / Néma Madár", a másodikhoz pedig: "oszlik testem / mint légüres térben lassított robbanás", "agyamban a zuhanás sebessége megsokszorozódott (...) spirálisan száguld agyamba az eltorzult táj / pupillámban megkövült kép / erdő hó magasfeszültségű vezeték oszlop keresztmetszetben / koponyám falához gondolat részecskék vágódnak / az anyag ismeretlen egységeivé robbanva". Mit kezd egymással ez a két nyelv? Az érzékelés képei jellegzetesen a tudományos-technikai, szervetlen, megmerevedő viszonyok nyelvén fogalmazódnak meg ("spirálisan száguld agyamba az eltorzult táj / pupillámban megkövült kép / erdő hó magasfeszültségű vezeték oszlop keresztmetszetben"), s a halál pillanata, ahol elvben a tudott rend egybeforrik a létezővel, magával viszi a némaságba az összeforrás lehetőségének titkát: a vers a két nyelv kereszteződésének néma szobra marad. Mint ilyen, azon túl, hogy hatásvadász, nem rossz. A korábbiak szempontjából azonban az teszi különösen érdekessé, ha belegondolunk, hogy a gépi-tudományos futurizmus és a mitikus, primitív esztétikára való érzékenység egyaránt az avantgárdnak azon gesztusához tartozik, amellyel egy fennálló, stabil és önmagában erősen kifinomult polgári kultúrát igyekszik megkerülni. Ahol azonban Vass László azt mondja, hogy "erdő hó magasfeszültségű vezeték oszlop keresztmetszetében", ott valóban csak ez a keresztmetszet létezik: nincs ott az a masszív tömeg, amit ilyen elemek egymás mellé rendelésével ki kellene kerülni. A kötet versei mindvégig a rend felszámolódása, bemerevedése, a kővé válás, az apokaliptikus pillanat örökkévalósága körül forognak. A nővel való kapcsolat képei valamilyen folyadék megindulásáról, a megmerevedett, kővé vált pillanat felszámolódásáról szólnak, és szinte kivétel nélkül kozmikus-apokaliptikus tétekhez szólnak hozzá: "És Suttogom / SZERETLEK / meghasadnak némán a lépcső kövei" (Feszült szótlanság), "sziklába mártott jézus tenyerén (...) szelek leve csorduljon örökkön merevedő / végeink mályvarózsáiba" (Némán), "ahol sikoly csobban álmok néma vizébe (...) kitárulsz mint virág", "nyüzsgő hínár-csápok tapadnak csonka vállamhoz / és elfelejtem lassan kezem formáját" (Ahol sikoly csobban), "a fájdalom kőesőcseppjeiből sírom össze arcod" (Kép). A víz megindulásának apokaliptikus jelentőségét lásd még: "a szakadó égből / jön-e az igazság / mondd" (A szakadó égből). A szerelmi kapcsolat által beindított cseppfolyósodással a fagy, megkövülés, megmerevedés képei állnak szemben, amelyek a félelem és a hatalom képzetével mutatnak még erős összefüggést. Ezekkel a képzetekkel dolgozik a Kék a fagy című erősen józsefattilás vers, amelyet a kötet 3–4 legjobb, legkevésbé túlbeszélt verse közé sorolnék: "kék a fagy / már hallatszik amint üvegszilánkokra / pattannak a fák kérgesre hasadozik / a hó / gyűl gyűl az iszonyat / útra kél a korgó gyomrú / fenevadak csordája". A hatalom és fallikus fenyegetés explicitebb tárgyalásáért lásd a Kiegyezés után, előtt című, Sütő Andrásnak dedikált verset: "JÖNNEK a köntösös férfiak / kilépnek a szekrényekből / a falból kiszakad fekete arcuk / ágyékuk hozzánk üt / - sokan vannak náluk a fegyver - // görcsből késből csiporból / fűből szarból lesznek / érezni gyilkos vetkőztetésünk / lassú kicsontolásunk." A nő, a mítosz és a szabad folyadékok, illetve a fenyegető fennálló rend, szervetlen technika és BOT viszonyát pedig a Hetaira című vers tárgyalja: "hiába ülsz magad ácsolta csapdában magaslesen / némán vadra és vadászra célozva (...) mohából szőtt hálód cserepet törmeléket ád / kérgek mögül csápjaikat rád meresztik a mikrofonok / és minden molekula téged figyel vigyáz // emlékeidben széles medret tölt meg a Hold / sétálhattál áttetsző oszlopok mezején / nem nyíltak lábadon virágnyi sebek a kucorgástól // most vonszolod mi megmaradt kő alá az iszapba / farkát vesztett gyíkként menekülsz / de újra és örökre előtted a lecsapni készülő BOT". Ha akarom, mindebből említésre és emlékezésre méltó szimbolikus rendszer kerekedik, a baj inkább azzal van, hogy a versek szövege ritkán bírja meg a beléjük szándékolt feszültséget. A szürreális képek picit mindig túl bonyolultak ahhoz, hogy az olvasónak nagyobb elégtételt okozzanak, mint fáradtságot. Jó példa erre A folyó sem érti beszédem című vers, amely tele van jobbnál jobb képekkel, de ezek a túl népes és heterogén szomszédságnak köszönhetően, ahelyett, hogy valamilyen ütősebb egészbe állnának össze, saját csillogásukat is elveszítik: "ellepik pupillámat zöld vonulással a rovarok / fénylő medvetemetőkön szellők lángja sebes szikrája / belemar az üvegmezőkbe egyre mélyebben a sárga óceán / tetemeiknek vakondok fúrnak ablakot", "csonkra égett fekete gyertyákkal a gyöngyréteken / megálmodott ezüst kéményre fészket ülnek nagy fejű felhők" (stb.). A képépítkezés nagyon zavaró és nagyon jellegzetes inkoherenciájára példa még a "fájdalom kőesőcseppjeiből sírom össze arcod" sor, amely egyúttal azt is jól érzékelteti, mekkora, nagyrészt az olvasóra átruházott erőfeszítés van ezekben a képekben. Mégis van pár vers, amely valóban az erdélyi irodalom – vagy magyar irodalom, vagy irodalom – igen fontos "láncszemévé" épülhetne be. Ide tartoznak a Képzelt ösvényemen, a Portré, a Kérdés és a Kata utolsó fényképe című versek.Gagyi Ágnes