TÉKA
Megszólítani
Balázs Imre József: Hervay Gizella. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.
A magyarázó monográfiáktól történő elfordulásnak sok szubverzív következménye volt, legfontosabb talán a megszülető elbeszélés, amely az eredendően magában rejtett egyedi állítások mellett és azoktól függetlenül, az általános létérzékelésről tudott átfogóan nyilatkozni. Másképp fogalmazva: minden elbeszélés az önmagyarázó jellegen túl a világról is beszél. A kérdés csupán az, hogy mennyire kezeljük szabadon a metaforákkal benépesedett narratív univerzumot, miként tudjuk az intertextualitás mezőin kószáló szeleket vitorlánkba fogni. Mennyit bízunk a konstrukcióra, mennyit a praxisra. A kérdés az, mennyiben tartjuk fontosnak, hogy a könyv borítójáról ránk mosolygó arc szépségét beépítsük a tények leíró szintjén kialakuló értelmezésünkbe. A kérdés az, hogy miből indulunk ki. Balázs Imre József Hervay-monográfiája az utóbbi kérdésre egyértelmű választ ad: a versekből indul ki. "Diszkurzív szempontból tanulmányom csak kevéssé tekinthető »tudományosnak« [...] – a nyelv kibillenthetőségének problémája, a történetiség, a kánonképződés mechanizmusai – rokonítják ugyan »módszerében« egyes dekonstrukciós, hermeneutikai vagy újhistoricista törekvésekkel, a Hervay-szövegek természete és utóéletük azonban ezeknek a szempontoknak együttes alkalmazását követelik meg." Mindig a szövegekből kiindulva, a szövegek és az élet belső koherenciájára érzékenyen, az esetleges ellentmondásokat az élet vidám polifóniájának bizonyítékaként értékelve tárja olvasói elé az életművet. Ugyanakkor nem emeli ki az 1953-tól kezdődő időszak kontextusából, hanem a kontextust a maga identitáskonstruáló lehetőségeivel meghagyja a versek holdudvarában, sőt, kifejezetten törekszik arra, hogy részben kommentárként, részben metakommunikatív láncolatként hangsúlyosan jelen legyen, mintegy a dolgok episztemológiai státusát adva. A Hervay-költészet egyediségét, mi több, azokat az utánozhatatlan értékeit, amelyek az életművet a magyar líra kulcsfontosságú, kanonikus részévé emelik, egyfajta történeti rekonstrukció során kelti életre, vagyis a nemzedéktársak, és a tőlük élesen elkülönülő korábbi nemzedékek képviselőinek megszólaltatásával megidézi Hervay alakját, és így, a versek elemzése olykor megrendítő hatásossággal képezi meg az életpálya fordulatait. És ami a monográfus legnagyobb eredménye, hogy módszerével azonosítani tudja azt a nézőpontot, amely a vizsgált személy sajátja, és amelynek változásai és állandói meghatározzák egész életpályáját. A korai szakasz értelem-igénye, a rend igénye, az avantgárd tőmondatok harcossága, a nagykompozíciókat létrehozó magány, a kései halálproblematika filozofikus telítettségű életképei, ezek versekkel történő szembesítése jól megvilágítja a nézőpontok felől a Hervay-költészet relevanciahorizontját. Az, ahogy a költőt körülveszi a világ, fontos tartozéka annak, ahogy magát a világnak és önmagának mutatja. A monográfiák többsége nemigen foglalkozik a nézőpontok meghatározó perspektívájával, holott sokkal lényegesebb alkotóelemei a reprezentációra képes lényeknek, hogysem meg lehetne kerülni bemutatásukat. BIJ túllép az empirikus tudományokon, amelyek először leírják a tapasztalati világ konkrét jelenségeit, majd megszövegezik az általános elveket, amelyek magyarázatot adnak a jelenségekre – túllép, majd visszalép, de a narratíva szintjén a már megtett eltávolodás behoz a képbe egy általános, mondhatni összegző nézőpontot: az empirikus leírás egyben magyarázat, a magyarázat pedig tiszta tapasztalás. A kötet borítóján látható szépséges arc akkor válik lényeges magyarázattá, amikor a kötetben megidézett költészet lényegéhez érünk: az idő kérdéséhez. Ahhoz, amiképpen a versek a maguk nézőpontjával, a testiség metaforájával az idő természetének magyarázatává lesznek. De nem maradnak meg a nőiség, a nőversek szintjén. BIJ ugyan alcímezi a "nőköltő" témát is, ám a korabeli kritikák és elemzések bemutatásának "anakronisztikuma", az elkerülhetetlen irónia egyértelmű álláspontot képvisel az árnyaltabb megközelítések szükségességét illetően, ami "... egy olyan olvasatot nyit meg, amely túllép a tematikus vonatkozásokon, és a versek értékszerkezetéről, a beszélő számára érvényesnek tűnő szereplehetőségekről is releváns dolgokat állít". BIJ miközben elkerülhetetlenül kénytelen idézni a Hervay-életmű eddigi kutatóit, ugyanakkor jelzi is, noha nem kimondva, mennyire nehéz a többnyire sematikus megállapításaikra alapozni egy érvényesebb elemzést. A test bevonulása a versekbe Hervaynál elhalványítja azt a kérdést, hogy vajon létezik olyan női nézőpont, amely a nők világlátását egyöntetűen meghatározza. Ha van mégis, akkor annak erős a történetisége, és ezt éppenséggel a test ráncainak számbavétele képes érzékeltetni – a test történetisége konstans, a nézőpontok történetisége változó. "Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismerhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő nem csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani." Ez a Hervay-idézet a Hervay-versek legidőállóbb nézőpontja. És hát ez az individuumok világának is a leglényegesebb része. Ez a nézőpont történetileg a legkevésbé indexált. És ez lehetett BIJ monográfiájának is az alapja, ezért tud egy költő megértéséhez közelebb vinni.Mernyei Róbert