William Shakespeare
Szonettek
2 Ha homlokodat negyven tél zilálja,
Szépséged kertjében mély árkot ás,
S az ifjúság csodált, pompás ruhája
Rossz gönc már, ronggyá nyűtte a kopás,
S ha kérdik, annyi báj hová veszett,
Örömnapok sok kincse mind mivé lett,
Süppedt szempárból jő a felelet,
A kínzó szégyen s elvetélt dicséret.
De érdemes vagy a magasztalásra,
Ha így szólhatsz: "E gyermek rendezi
Számlám és menti korom, bárki lássa",
Mert bájad örökül maradt neki.
Így megifjulhatsz már megöregedve,
S fagyos véred megint átmelegedne.
5 Az órák még gyengéd keretbe fonják
A szépséget, min megpihen a szem,
De zsarnokul kikezdik majd s lerontják
Azt, ami most ragyog fenségesen;
A nyugtalan idő a szép nyarat
Zord télbe veszti, mindent behavaz,
Megfagy a nedv, élő nedv nem marad.
A szépség hó alatt, minden csupasz,
Ha cseppfolyós, illó rabként a nyár
Dús párlatát nem őrizné üveg,
Varázsa is rég veszve volna már,
Puszta emléke sem maradna meg.
A lepárolt virág telet nem érez,
Illata köntös nélkül éppoly édes.
7 Mikor az a kegyes fény Keleten
Tüzes fejét magasba emeli,
A szent felséget követi a szem,
Feltüntekor ezzel hódol neki;
Mikor felér az égi hegy fokára,
Mint férfikorba az erős legény,
Arany zarándokútját még csodálva
Bámulja minden a föld kerekén;
De mikor lankadt szekerén a mélynek
Fordul megint, akár a gyönge agg,
Az egykor hű szemek is célt cserélnek:
Túl alacsonyan jár, túl roskatag.
Ha nincs fiad, és elröppen deled,
Úgy halsz meg, hogy mindenki elfeled. 12
Az óra-számláló időt figyelve,
Napfényt az est sötéttel mint cserél fel,
Mint huny ki gyorsan az ibolya lelke,
Fekete fürt hogyan vegyül fehérrel,
Hogy' vetkezik le a lombos sudár,
Amely a nyájnak hűs árnyat kinált,
S a nyári zöld csak targoncára vár,
Kévékből lógat borzas ősz szakállt –
El-eltűnődöm szépséged jövőjén,
Mert útján mindent rombol az idő,
Elhal a szép, az édes, a tünő fény,
Míg látja, hogy a másik nagyra nő;
Fiad nyújt csak védelmet, senki más,
Hogy helytállj, mikor eljön a Kaszás.
14 Csillagászatban nem vagyok honos,
De látod, mégis csillagász vagyok,
Nem tudhatom, mi lesz, jó vagy gonosz,
Dögvész, halál, szél fúj, vagy Nap ragyog;
Nem jósolom meg én órára, percre,
Eső jön-e, égzengés, szélvihar,
Fejedelmeknek mit lesz tenni mersze,
Az ég nem vértez fel titkaival.
Tudásomat csak szemedből merítem,
E páros állócsillagból fakad:
Szépség s igazság együtt él a szívben,
Ha a jövőnek megőrzöd magad;
Különben azt mutatják mord jelek:
Szépség, igazság együtt hal veled.
19 Csorbítsd az oroszlán karmát, idő,
Édes fiait falja fel a föld,
Törd vad tigris fogát, mely mint a kő,
A vén főnikszet önvérébe öld,
Hagyj jókedvet vagy bút magad után,
Amint rohansz, légy szelíd vagy heves
A világgal s díszeivel, csupán
Egy undok vétket nehogy elkövess:
Ne barázdálja soha kedvesem
Szép arcát órád, ne firkáld tele,
Futtodban hagyd sértetlenül nekem,
Legyen szépség örök mesterjele.
De gonoszságodtól akármi teljen,
Versemben örökifjan él szerelmem.
20 Természettől lánynak lettél te mása,
Aki szerelmem úrnője vagy,
Szíved lágy nő-szív, ám ravaszkodásra
Nem hajlik, mint sok csalfa női agy,
Szemed ragyog, de nem oly hamisan,
S megaranyozza, amire tekint,
Férfi-szín, ám minden szín benne van,
A férfit és nőt elbűvöli mind.
Nőnek formált előbb Természet-asszony,
De megtetszettél, s forró szerelemben
Megtoldott, hogy kettőnket elszakasszon
Valamivel, mi eltilt tőled engem.
De ha a nők maguknak követelnek,
Legyen övék a kéj – s enyém szerelmed.
27 Kifárasztott az út, pihenni térek,
Minden tagom nehéz, akár a kő,
De agyam kezd dolgozni, lám, a lélek
Indul, hogy már testemben nincs erő.
Ahol vagyok most, innen, messziről,
A kedveshez zarándokútra kél;
Ernyedt pillámat kínnal tartva föl,
Előttem a vak látta, üres éj,
Ha lelkem nem vetíti képzeletben
Világtalan szemembe drága árnyad,
Hogy dús kösöntyűnél százszorta szebben
Új arcot és díszt adjon a homálynak:
Így testem, lelkem, látod, nem pihenhet,
Nappal, sem éjjel nyugodnom nem enged.
28 Föllelhetem-e régi kedvemet,
Ha nem telik jótékony nyugalomra,
Az éj napomat nem könnyíti meg,
Nappalom éj és éjem nappal rontja?
Bár ellenség a kettő, s nem komázik,
Szövetkezik most, hogy jobban gyötörjön:
űz egyik és panaszra bújt a másik,
Hogy tőled mind messzebb vagyok e földön.
Azt mondom a napnak: fényt adsz neki,
Ha fellegektől foltos is az ég;
S az éjnek, hogy arannyal övezi
Lényed, ha egy kis csillaga sem ég.
De napról napra nyúlik csak a bánat,
S mind több kín tölti meg az éjszakámat.
30 Ha csöndes tűnődésre szánt időben
Idézgetem a múlt emlékeit,
Sok veszteség sóhajt csihol belőlem,
És régi bánat új kínnal feszít,
És megsiratom az időtlen éjbe
Merült néhány szívbéli jó barátom,
Holt szerelemnek kísért búja, kéje,
Eltűnt arcok sorát könnyezve látom:
Felfáj ismét sok régi fájdalom,
Végigjajongom rendre mind a kínt,
Sok elpanaszolt régi panaszom
Számláját most megfizetem megint.
De, barátom, ha terád gondolok,
Nincs károm, és a bú eloldalog.
32 Ha eljött már a napom, és a durva
Halál a föld porába eltemet,
S holt kedvesed emlékeibe túrva,
Elolvasod tán gyarló versemet,
A kor fejlettebb ízlésén ne mérd,
És hogyha jobbat ír is bármi toll,
Tartsd meg, szerelmemért, nem rímemért,
Min boldogabb túltesz akármikor.
Gondold elnézőn, védelmemre kelve:
"Ha lépést tart barátom az idővel,
Drágább ajándékkal szolgál szerelme,
És rangosabb kompániába nő fel,
De meghalt; a jobb költőt stílusáért
Olvasom, őt nagyszívű önmagáért."
35 Ne búsulj annyit tettedért: tövis
Van a rózsán, a forrásban iszap,
Felhő takar Napot és Holdat is,
A szép bimbóba rút hernyó harap.
Hibázunk mindnyájan, én is hibázom,
Mivel példákkal menteget eszem,
Vétked magamon ütve magyarázom,
És buzgalmammal még csak növelem;
Érzékiséged okoskodva mentem,
Ügyvédeddé vált így ellenfeled,
Pert kezdek önmagammal, mert szivemben
Oly harcban áll szerelem s gyűlölet,
Hogy cinkosává süllyedtem az édes
Tolvajnak, ki féltett kincsemre éhes.
37 Amint öröm a roskatag apának
A tenni vágyó, mozgékony gyerek,
Én, kit letört a sors és annyi bánat,
Vigaszt szíved hűségében lelek.
Díszítsen bár szépség, vagy születés,
Vagyon, vagy szellem, vagy királyi fény,
Külön vagy együtt, s több is, mind kevés:
Szerelmemet toldom hozzájuk én;
Nem vagyok már szegény és megvetett,
Árnyad betölti lelkemet egészen,
Így én is élvezem bőségedet,
És dicsfényedből is kijut a részem.
Azt kívánom, mi legdrágább szemedben:
Ez tízszer boldogabbá is tesz engem.
41 A szabadság édes bűnökre készt,
Ha a barátság szívedben kilobban,
Ifjúság, szépség kér belőle részt,
Hisz bárhol légy, kísértés jár nyomodban.
Kedves vagy, meghódítni érdemes,
S szép is, ostromra inditod a nőt,
S van-e nő szülte, aki a heves
Nő vágyától megfut idő előtt?
Jaj, bár kerülnéd el a házamat,
Csepülve a szépséget, ifjuságot,
Mert e két szédült lázadó miatt
Két hűséget kellett megszegni, látod:
Az övét: szépséged karodba csalta,
S tiédet, mert szépséged talmi, csalfa.
43 Lehunyva lát legjobban a szemem,
Mert nappal csak hitvány kacatra néz,
De álmaimban arcod van jelen,
Az éjbe sötét ragyogást igéz.
Ha árnyadtól az árny is felragyog,
Mily fényesnek mutatnák ezt az árnyat
Szép valójában fényes nappalok,
Hisz hunyt szememben fényt ad a homálynak!
Szememnek milyen üdvössége lenne,
Ha élő napfénynél nézhetne rád,
Hisz árnyalakod fénytelen szemembe
Hatol álmomban a holt éjen át!
Míg nem látlak, bús éj a nappalom,
S ragyog az éj, ha veled álmodom.
44 Bár volna testem gondolat, ne hús,
Nem tarthatná fel útját semmi gát,
Hozzád röpítne bármikor e bús
Végekről a kaján tereken át,
Mindegy, hogy lábam épp hová teszem,
Merre kószálok, milyen távolokban:
Fürgén átszökken földön, tengeren
A gondolat, és ahol akar, ott van.
Kínoz a gond, hogy mint a gondolat,
Nem léphetek hosszú mérföldeket,
Hogy föld és víz formálja sorsomat,
És vigaszom csak az idő lehet.
Két ily elem csak súlyos könnyeit
Adhatja, fájdalmának gyöngyeit.
46 Szemem szívemmel gyilkos harcra kel,
Hogy kit illet meg inkább birtokod:
Szemem a szívet tiltja tőled el,
Tőle vonná meg szívem a jogot,
Úgy érvel, hogy ő rejt mélyen magában,
Hová kristály szem nem hatol soha;
A vádlott cáfol, állítja szilárdan:
Tükrében létezel csak, szép csoda.
A szív bérlői, a gondolatok
Ültek hát össze az ítélkezésre,
És esküdtszékük döntött is legott,
Szemnek és szívnek mi legyen a része:
Szépséges külsőd jusson a szememnek,
Szívem joga szíved s vele szerelmed.
48 Útra kelvén gonddal megbízható
Zár alá tettem minden kacatot:
Ne dézsmálhassa meg alávaló
Kéz hasznomat, amíg távol vagyok.
De te, én vigaszom, most bánatom,
Legfőbb gondom, drágább minden javaknál,
Kihez képest az ékkő puszta lom,
Pimasz rablók prédájául maradtál.
Én szekrényembe nem rejtettelek;
Ahol érezlek még, bár nem vagy ott:
Szívem kamrájában kaptál helyet,
És ott lábad szabadon járhatott;
Kilopnak onnan is, félek nagyon:
Hűséget is megejt ilyen haszon.
51 Így mentegeti szerelmem lovam
Lassúságát, míg mind messzebbre visz:
Mért is sietne tőled csakugyan?
Visszafelé majd vágtat maga is.
De, szegény pára, majd mi menteget,
Amikor bármily vágta mintha állna,
S megsarkantyúznám a sebes szelet,
Mert úgy tűnik, hogy megdermedt a szárnya?
Vágyammal, melyet tiszta szerelem
Szült, nem tart lépést ló és földi lény,
Mert nem tunya hús száguld majd velem;
Szerelmem, így mentsd hát ki rossz gebém:
Tőled jöttünkben baktatott szegény,
Hát poroszkáljon csak – rohanok én.
57 Rabszolgádként várjam, talán hiába,
Hogy látni kívánsz, az órát, napot?
Teljék csak az időm, hisz úgyse drága,
Dolgom sincs, csak amit tőled kapok.
A végenincs időt sem szidhatom,
Amíg az órát nézem szüntelen,
Nem gondolok rá, bár gyötört nagyon,
Hogy akkor búcsút intettél nekem.
Féltékenységem sem kínoz ma engem
A kérdéssel: hol járhatsz, és kivel?
Bús rabszolgádnak, az van csak eszemben:
Bárhol vagy, oda örömöt viszel.
Bármit tegyél, bolond a szerelem:
A rosszat rólad el nem hihetem.
62 Az önzés bűne szőtte be szemem,
Testem-lelkem befonta mindenestül,
És nem gyógyít ki ebből semmi sem,
Oly mélyre hatolt szívemen keresztül.
Nincs több ily szép arc, mondom, mint enyém,
És ily igaz hűség sincs, nem vitás;
Értékemet én döntöm el, csak én,
És többet érek, mint akárki más.
De ha tükrömbe nézek, s láthatom
Vénség cserzette, árkolt képemet,
Mást olvasok itt, s önimádatom
Szétfoszlik, többé helye nem lehet;
Téged dicsérni van csupán okom:
Ifjúságod deríti alkonyom.
63 Ilyen lesz kedvesem, mint én vagyok:
Idő tépázta, megroskadt alak,
Ha vére szikkad, s arcán gyűl a sok
Redő és árok, ifjú hajnala
A vénség csuszamlós éjébe jut,
S a szépség, melyben ma királyi gazdag,
Tűnőben van már, eltűnt, messze fut,
Minden kincsét ellopva a tavasznak.
Fegyverkezem előre az idő
S vénség kaszája ellen, hogy ne sértse
Szerelmem szép emlékét rémitő
Pengéje, ha már őt magát elérte.
Versem az ő szépségéről beszél,
Sötét betűkben örökzölden él.
65 Ha bronz és kő és föld és óceán
A romlás bús hatalmával nem ér fel,
Megküzdhet ilyen haraggal talán
A szépség, egy virág csöpp erejével?
Mézízű nyár hogy állhatná ki bősz,
Pusztító ostromát dúló napoknak,
Mikor a szikla sem elég erős,
És ércből vert kapuk is földre rogynak?
Iszonyú gond: hová rejtőzhet el
A zord időtől legszebb ékszere?
Gyors lábát milyen kéz tarthatja fel,
Mikor a Szépre támad ingere?
Csak a csoda: ha tintám feketéje
Felragyogtatja kedvesem az éjbe'.
70 Hogyha gyaláznak, nem a te hibád,
A szépre mindig rágalom vetül,
Dísz az, mit a gyanú a szépnek ád,
Varjú, mely fent, az ég boltján repül.
Légy jó, legyen bár rágalom a béred,
A kor ezzel környez meg, mert ravasz,
A zsenge bimbót szereti a féreg,
S te magad vagy a szeplőtlen tavasz.
Ifjabb évek csapdái elmaradtak,
Harc sem volt, vagy te kerültél felül,
Dicsérő szót is kivívtál magadnak,
De egyre több irigység vesz körül;
Ha sanda gyanu nem ad rá okot,
Szívek országa volna birtokod.
71 Addig gyászolj csupán, míg kongva-bongva
Majd hírül adja a komor harang,
Hogy ronda világunk helyett a ronda
Férgek között lakom már, ott alant.
Versem olvasva, ne idézd sziveddel
A kezet, amely írta: oly nagyon
Szeretlek, hogy azt kívánom, feledj el,
Ne kísértsen érettem fájdalom.
He felötlik versem néhány sora,
Mikor már porrá lettem odalenn,
Szegény nevemet ki ne mondd soha,
Szerelmed is enyésszen el velem.
Szívedbe lát a világ, és hamis:
Gúnyol miattam még holtomban is.
81 Akár én írok sírkövedre verset,
Akár élsz, míg engem már föld temet,
Emléked innen többé ki nem veszhet,
De engem gyorsan elfelejtenek.
Neved immár örökre fennmarad,
De én halott leszek mindenkinek,
Nekem a föld csak szerény hantot ad,
Tiédet szemek mélye őrzi meg.
Versemben oly emlékmüvet emeltem,
Mely meg sem születettekhez beszél,
És neved forog majd ezernyi nyelven,
Mikor mind meghalt már, aki ma él;
Te megmaradsz, mert tollam szerelemmel
Éltet, amíg él és lélegzik ember.
88 Ha szeszélyed épp megvet, és a szégyen,
Gúny céltáblája minden érdemem,
Én melléd állok, magam ellenében,
S azt mondom, igaz vagy, bár nemtelen,
Én ismerem hibáim és keresztem,
Titkos bűnökről szólok rendre, hogy
Segítselek mesémmel, és te vesztem
Árán a dicsőségben gyarapodj;
De nyereség ez nékem és vigasz:
Szerelmes szívemmel feléd hajolva,
Amivel önmagamnak ártok, az
Hasznos neked, hát nekem hogy ne volna!
Oly erővel kötött hozzád szerelmem,
Hogy éretted el kell mindent viselnem.
91 Egyiknek rang, másiknak ész az éke,
Ennek vagyon, annak izomerő,
Újmódi csúf ruha a büszkesége,
Másnak sólyom, kopó vagy mén a fő.
És gyönyörűség minden kedvtelés,
A többi jót felülmúló öröm;
De nékem egymagában mind kevés,
Egybefogom hát, úgy gyönyörködöm.
Szerelmed több, mint talmi pompa, fény,
Több, mint a rang, vagyon vagy díszes öltöny,
Több, mint a sólyom, a kopó, a mén,
A legbüszkébb emberré tesz a földön.
Csak egy gondom van: ha ezt elveszed,
A földön a legszánandóbb leszek.
93 Úgy élek, hűséged hamis hitében,
Mint a megcsalt férj: arcod hiteget,
Hogy még szeretsz, de más vagy már egészen,
Szemed itt van, szíved másutt rekedt;
De gyűlöletet nem mutat szemed,
Álnokságod abból ki nem derül.
Sokszor gyanús ráncok sötétlenek
A csalfa szív miatt a szem körül,
De téged úgy formált az égi kéz,
Hogy arcodon csak szerelem legyen,
És bármit tenne benned szív vagy ész,
Édes derűt tükrözzön csak a szem.
Szépséged az Éva almája lesz,
Ha külsőd méltó lelket nem fedez.
99 Az első ibolyát szidtam nagyon:
"Kedves tolvaj, hol loptad illatod?
Szerelmem ajkáról. Honnan vajon
A bíbor, mely arcodnak színt adott?
Szerelmem hő vérét ragyogtatod."
A liliomot kezedért csepültem,
A majoránnabimbót hajadér';
A rózsa tüskéin megszégyenülten
Állt, ez piros volt, az rémült fehér,
Egy harmadik mindkét színből rabolt,
S lehelletedet is hozzá keverte,
De csínyjéért, bármily rátarti volt,
Egy csúf hernyó kikezdte, földre verte.
Virág, amit szemem bármerre lát,
Mind tőled lopta színét, illatát.
102 Úgy tűnhet, hogy szerelmemet feladtam,
Pedig csak nőtt, nem adnám semmiér';
Áru az, és az árus szakadatlan
Fújja fennhangon, hogy mily sokat ér.
Új szerelmünknek még tavasza volt,
És én nem győztem dalokkal dicsérni:
A csalogány is előbb így dalolt,
S elnémult, hogy a nyár kezdett megérni.
Nem mondom, hogy ma nem oly szép a nyár,
Mint mikor bús dal szállt az éjszakán át,
De terhes az a vad muzsika már,
S a megszokott elveszti a varázsát.
Mint a madár, olykor elhallgatok:
Ne untassanak ezek a dalok.
104 Te, barátom, semmit sem öregedtél,
Szememben szépséged olyan maradt,
Mint legelőször volt; három hideg tél
Tarolta le erdőkön a nyarat,
Három tavasz már sárga őszbe fordult
Az idő útján, három április
Friss illata hő júniusba csordult,
S te éppoly szép és üde vagy ma is.
Pedig a szépség mulandó, barátom,
Elmúlik észrevétlen, mint az óra,
S ha színedet változni mégse látom,
Talán szemem nem nyílik a valóra.
Még meg sem érheti a holnapot
A föld, s a szépség nyara már halott!
106 Ha vén krónikákban lapozgatok,
Csodás szépségeket élvezhetek,
Régvolt szép dámák s deli lovagok
Dicséretére ódon verseket,
És arra vall a láb, a váll, a kar,
A szem, a száj, az arc magasztalása:
A régi toll oly szépséget akart
Lefesteni, melynek te vagy ma mása.
Dicsérete tehát jövendölés
A máról, téged vetített előre,
De látomás csupán, és ez kevés:
Ettől dala nem kaphatott erőre.
Nekünk a sors megadta, hogy ma éljünk
S csodáljunk – ám nincs nyelvünk, hogy dicsérjünk.
108 Van új az agyban, mi leírható,
S hű lelkem nem vetette még papírra?
De képes-e bármily újmódi szó,
Hogy szerelmem s értékedet leírja?
Nincs, kedvesem, de úgy ismétlem én,
Mint szent fohászt, naponta ugyanazt,
Nincs régi, én tiéd, te az enyém,
Neved ma is imádságot fakaszt.
Új köntösében régi szerelem
A kor porát, nyügét fel sem veszi,
Nem figyel a muszáj-ráncokra sem,
Vénségét zsenge apródnak teszi,
Ifjú szerelmét látja most is ő,
Hol roncsra vall a külső és idő.
110 Elcsavarogtam, jaj, eszeveszetten,
Olyan voltam, akár egy rossz pojáca,
Legdrágább kincsem is elvesztegettem,
Vén sebből új vágynak sarjadt ki láza.
Az igazságot bizalmatlanul
Néztem; de lásd, új ifjúságra leltem
Tévelygésemben, s mutatják balul
Elsült próbák: te vagy igaz szerelmem.
Mindez a múlté, legyen is csak ennyi:
Nem támad többé kedvem sohase,
Régi barátomat próbára tenni,
Maradjon ő szerelmem istene.
A menny után legdrágább vagy nekem te;
Szorítsd szerető, hű szíved szivemre.
112 Letörli a bélyeg foltját szerelmed,
Amit csúf botrány homlokomra vert;
A jó és rossz jelzők nem érdekelnek,
Ha lelkem nálad menedékre lelt.
A mindenem vagy, nyelvedtől remélek
Megszégyenítést, vagy dicséretet,
Nincs más számomra, másnak én sem élek,
Kinek érclelkem jó vagy rossz lehet,
Minden más hang gondját utálva sívó
Mélységbe dobtam, oly süket vagyok
Feddésre, hízelgésre, mint a kígyó,
Semmivel sem törődöm, láthatod.
Te vagy egyetlen célom és reményem,
Melletted a világot holtnak érzem.
115 Hazudtam régi versemben neked,
Hogy már nem is lehet jobban szeretnem,
De józan eszem nem járhatta meg,
Hogy lángom mért lobogna fényesebben.
Láttam, hogy az idő esküt repeszt,
És megmásítja a királyi szót,
Szépséget, elszánt szándékot kikezd,
Erős lelkekbe kétségeket olt;
Féltemben mért ne mondtam volna hát:
"A legjobban szeretlek most", hiszen
Bizonytalanban biztosan a mát
Imádtam, holnapban nem volt hitem.
De gyermek a szerelem, korai
Amíg nőhet, felnőttnek mondani.
116 Hű lelkek nászának igazi gátja
Nincsen. Nem is szerelem semmiképp,
Mely változik, társát változni látva,
És elillan, ha a másik lelép.
Ó, nem: biztos jel sötét éjszaka
Mélyén, meg nem rendülhet semmi szélben,
Vándor hajók vezérlő csillaga,
Látod, mily fenn jár – de azt, hogy mit ér, nem.
Szerelem nem bolondja az időnek,
Bár sarlója a rózsaajkba vág,
Futó órákkal nem változik ő meg,
Szilárd marad, míg a világ világ.
Ha tévedek, és megtévedhetek:
Sosem írtam, s ember nem szeretett.
118 Ahogy fűszerrel izgatjuk a szájunk,
Hogy étvágyunk tízszerte jobb legyen,
Vagy betegségtől félve bajt csinálunk
Rossz gyógykúrával, még nem betegen,
Édességeddel torkig telve, én
Húsételem fanyar mártással ettem,
S a jóllakottság bús betegeként,
Bár oka nem volt, meg is betegedtem.
Ravaszkodásom, hogy a szerelemben
Így vágjak egy jövendő baj elébe,
Az egészségest bajba vitte menten,
Képzelt bajom valós bajjal kivédve.
De tudom már, jó volt a lecke: méreg
Minden gyógyír szerelmed betegének.
119 Szirén-könnyeket ittam esztelen,
Miket pokol párolt szennyes bugyorban,
Küzdött bennem remény és félelem,
Vélt nyereségemnek vesztese voltam.
Mily útját vesztett, bomlott volt szivem,
Mikor bolondul azt képzelte, boldog,
Szemembe az a szédült láz milyen
Megtévesztő, hamis képeket oltott!
De látom, rossznak is van haszna végül:
A sok bajtól csak még jobb lesz a jobb,
Ha romjaiból egyszer újraépül,
A szerelem erősebb, szebb, nagyobb.
Bánom vétkem, mégis derűs a lelkem:
Veszteségem háromszor visszanyertem.
125 Emeljek cifra baldachint neked,
Olcsó külső díszt aggassak reád,
Vagy alapozzam öröklétedet,
Mely mulandóbb, mint romlás és zsarát?
Láttam a formák hívét mindenét
Elveszteni, oly nagy pénzt fizetett
Édességért, mert sosem volt elég,
Elnézett egyszerűbb ízek felett.
Hódolatul engem fogadj szivedbe,
Szerény adó, de szívesen adom,
A csalárd színlelést sosem szerette,
Engem kínál éretted, szabadon.
El, aljas pletyka, nincs dolgom veled:
Hű lelken nem fog semmilyen cseled.
128 Mikor az áldott fán zenélsz, Zeném,
Mely együtt mozog és szól drága, lenge
Ujjaddal, amint szökdell könnyedén,
S húrok összhangját zengeti fülembe,
Irigylem a serény billentyüket,
Hogy lágy kezed alá csókkal borulnak,
De szegény számnak nem jut ily szüret,
Bár megérett rá, csak gyáván pirulhat.
Ily csiklandásért boldogan cserélne
A táncos fácskákkal sorsot s helyet,
Hogy becéző, gyengéd kezed ne érje
A halott fát élő ajkak helyett.
Ha pimasz fácskák így csüggnek terajtad,
Hagyd ujjaid nekik, de nekem ajkad.
131 Zsarnok vagy, mint minden nő, úgy hiszem,
Kit gőgössé, kegyetlenné tesz bája;
Mert tudhatod, hogy rajongó szivem
Benned legdrágább ékkövét csodálja.
De van, aki úgy véli, látva téged:
Arcod szerelmes sóhajt nem fakaszt;
És gyáva vagyok kimondani: téved,
Bár esküvel vallom magamban azt.
S hogy így igaz, hő könnyek bizonyítják,
Amint arcod színét idézgetem,
Szívem ezer sóhajba önti titkát:
A fekete milyen kedves nekem.
Nem is vagy fekete, csak némi tetted,
A sanda rágalom innét eredhet.
132 Szeretem szemeid: hogy megalázva
Látnak, mert szíved megvető, goromba,
Fekete színt öltöttek, és e gyászba'
Szép irgalommal tekintnek kinomra.
A kelő napkorong soha Kelet
Szürke arcához jobban nem talál,
S a komoly Nyugaton, hogy este lett,
A telt csillag oly dicsfényben nem áll,
Ahogy díszít két gyászoló szemed.
Bárcsak a szíved is ilyen nagyon
Gyászolna, hisz a gyász jól áll neked!
Talpig borítson be az irgalom,
S megesküszöm: a szépség színe ez,
Ki nem fekete, szép sohase lesz.
133 Átok a szívre, melytől mély seb ég
Barátom szívén és a szívemen!
Hogy engem így megkínoz, nem elég,
Barátom is rabláncán rab legyen?
Elszakítottad lelkem önmagától,
Hogy durvábban megbéklyózd másik énem.
Most önmagamtól, tőled, tőle távol
Háromszoros bánat kínjait érzem.
Tedd szívem börtönévé kebledet,
De barátom szívét hadd váltsa ki;
Bárki az őröm, őre én legyek,
És börtönömben nem árthatsz neki.
De mégis: mert ha fogságba vetettél,
Minden kincsemnek is úrnője lettél.
134 ő a tiéd, megvallottam szerényen,
És én akaratod záloga lettem;
De vigaszomra ezt a másik énem
Add vissza legalább, ha veszitettem.
De nem adod, és ő nem is kivánja,
Kapzsi vagy, ő pazar, bár rajtaveszt,
Érettem írta csak alá a fránya
Kötvényt, mely megkötötte a kezest.
Szépséged záloga kell mindenáron,
Uzsorás vagy, csak hasznod érdekel,
És adósod miattam jó barátom,
Meggondolatlanságból vesztem el.
Már elveszett: velem együtt tiéd;
ő fizet – s nem vagyok szabad se még.
137 Szerelem, vak bolond, szegény szememmel
Mit művelsz, hogy nem látja a valót?
Bár tudja, mi a szép, s hol van – de nem kell:
A legrosszabban tiszteli a jót.
A révben, hol seregnyi nép forog,
Megrontott szem horgonyon ott pihen.
Miért lett torz látásából horog,
Hogy ahhoz kötve ítéljen szivem?
Miért tekintse saját birtokának,
Amiről tudja, közterület az?
Ha szemem lát, miért buzdítja számat,
Hogy az aljas, rút arc szép és igaz?
Szemem és szívem nagyot tévedett,
Mindkettő most hamisságtól beteg.
140 Bölcsebben légy kegyetlen: megvetésed
Nyelve-fosztott türelmem túl ne hajtsa,
Szót kölcsönöz a bú, beszédre késztet,
És elmondom, hogy gyötrelmem mifajta.
Kioktatlak: bár nem szeretsz, elég
Azt mondanod, szíved csak értem él,
Amint betegnek, ha közel a vég,
Orvosa csak gyógyulásról beszél.
őrültté tesz az elkeseredés,
Még rosszat mondanék rólad dühömben,
S gonosz a világ, esze oly kevés,
Az őrült rágalmat beveszi könnyen.
Tartsd itt a szemed, hogy szégyen ne érjen,
Szíved akárhol kalandoz kevélyen.
146 Bűnös földem központja, árva lélek,
Fékezd meg e cifrálkodó erőket;
Mért emészted magad és látsz szükséget,
Falaid attól pompásabbra nőnek?
Olyan rövid időre szól a bérlet,
Rozzant házadra hát ne költekezz!
Vagyonodat örökségül a férgek
Zabálják fel majd? Tested vége ez?
No, akkor élj szolgád terhére, lélek,
Fordítsd gyarapodásodra a kínt;
Hitvány óráid égire cseréljed:
Belül légy dús, nem kell dísz odakint.
Élj a Halálon, mert emberevő;
Nem hal meg senki, hogyha meghal ő.
149 Azt mondod, nem szeretlek, oktalan,
Bár önmagam ellen küzdök nevedben;
Nem rád gondolok-e, mikor magam
Feledve, a magam zsarnoka lettem?
Ki gyűlöl téged, én szerethetem?
Akit megvetsz, nem gyűlölöm vajon?
Ha neheztelsz rám, gonoszkodsz velem,
Nem állok fájva bosszut magamon?
Tudok magamban olyan érdemet,
Hogy valamim nem áll szolgálatodra?
Minden hibáddal imádlak, szemed
Csak intsen és ugrom, örökre foglya.
De csak gyűlölj, tudom, hogy mi az ok:
Azt szereted, ki lát – s én vak vagyok.
Jánosházy György fordításai
bevezető