Bodó Á. Ottó
Paradicsom
Az ablakon kinézve a városszéli domboldal látszott, néhány foltnyi erdő, s a domb tetején egészen kicsiben a törökvészt kiáltó hős szobra. Donkihóte gyakran nézegette ezt a képet, figyelte, mint változik a napszakok, évszakok vagy épp az időjárás függvényében. Gyakran úgy érezte, még hangulata is változtatja a látványt. A domboldalon álló kis háznál gyakran megpihentette tekintetét, különösen este, amikor onnan fény szűrődött ki. – Vajon lakják, vagy csak valami automatikus szerkentyű kapcsolja be naponta a villanyt? Hmm... Jó lenne ott lakni. A forgatag mellett, de mégis csendben. Rálátni a városra, de nem belefulladni – ábrándozgatott. – Mint valami parányi paradicsom, a zajló életben van, de mégis azon kívül. S mert érezte, ez már irigykedés kezd lenni, gyorsan visszafordította tekintetét a szobor felé. Évek óta itt lakott, naponta megnézte a távolból, de még sohasem járt ott. A domboldalt megjárta sokszor, sétálgatott a fák közt, de a szoborhoz sosem ment el. Barátja, Mócárt viszont nem hagyta ki a látogatást. A nyáron – mint szinte minden nyáron – eljött Donkihótéhoz kedvesével, egy kis virágszállal, s egyik délelőtt megunván az ablakból való kibambulást, útnak indult párjával. Donkihóte nem tartott velük, valami miatt nem akarta megtörni a titokzatosságot, s így csak az utólagos elmesélésekből értesült a kalandról. Mócárték ugyanis a szobor felé tartva váratlanul kertekre bukkantak. Vadkertek lehettek, nem egészen legálisak, de azért ott voltak. Minden oldalról lezárták a szoborhoz vezető utat. Elindultak hát egy ösvényen, s mert a kapu tárva-nyitva állt, bátran továbbmentek. El is jutottak céljukig, s végre közelről szemlélhették a hőst. A talapzatnál száradt koszorú, de amúgy minden rendben volt. S ha már ott voltak, Donkihóte tömbháza felé fordultak, s készítettek arról egy fényképet. – Majd megmutatjuk neki, milyen innen nézve az általa belülről ismert világ. A képpel Donkihóte csak jóval később találkozott, s furcsa volt tömbházát soha nem látott szögből néznie. Maga a fotó a tengerparti üdülők szállodáit ábrázoló képeslapokra emlékeztette, azokra, amit a nyaralók körbeküldözgetnek ismerőseiknek, gondosan beikszelve rajta a szoba ablakát, ahol laktak. Mintha ez lenne a legfontosabb. Nem igazán szerette ezeket a képeslapokat, úgy érezte, egy üdülésről sokkal szebbeket lehetne küldözgetni, valami olyasmit, amin az unalmas betondoboz helyett inkább a nyaralás szépségei látszanak. Most mégis elkérte a fényképet Mócárttól. Magával vitte a világ közepére, nosztalgikus ajándékul hagyni a lánynak, aki egykor jól ismerte a lakást. S hogy ne csak egy képet adjon, a lovag mellé tette egyik kedvenc csészéjét is. – Talán kissé szentimentális emlék – magyarázkodott enyhén zavarban. Mócárték gondja a visszatéréskor fokozódott. Az átjáróul használt kertben ugyanis felbukkant a – jogos, nem jogos, ez most mindegy – gazda. Nem nézte jó szemmel az idegenek felbukkanását, s ha már kezében volt a kapa, hadonászott is vele fenyegetőzései mellé. A zeneszerzőnek össze kellett szednie minden maradék nyelvtudását, hogy elmagyarázza, nem dézsmálni, csupán a szobrot megnézni jöttek, s a nyitott kapu bátorította fel őket, hogy épp ezt a kertet válasszák áthaladásuk helyéül. – Kínos volt. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Nem tudtam, vajon mit is akar az ürge. S ráadásul még egy társa is ott volt – mesélte. Végül a helyzet békésen megoldódott. A gazda azt a lehetőséget ugyan nem hagyta ki, hogy barátságosan megpaskolja a fiatal lány fenekét, de ezzel az affér le is zárult. S mert nem akart rosszindulatúnak látszani, egy-egy frissen leszedett paradicsomot nyomott az arra tévedők kezébe. Ezek ugyan nem voltak fajtájuk büszkeségei, de a kaland alakulását tekintve mégiscsak váratlan békés megoldás jelei lettek. Mócárték el is hozták az ajándékot Donkihótéhoz, s egyiket még aznap este el is fogyasztották. A másikhoz már nem volt kedvük. Falatozás közben ki-kitekingettek az ablakon, rákacsintottak a szoborra, s mint valami anekdotán, szórakoztak a történeten. – Tisztára őrület. Ilyen is csak itt történhet – állapították meg egyszerre. A félig zöld paradicsom sokáig ott állt Donkihóte konyhájának asztalán. A fényképről Donkihóte csak sejtette, hogy egy távoli kis szoba asztalán áll. Az emlékes sarokban talán elfér.
