Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Hubbes László
A Gonosz Nélküli Föld
Mottó:
"Kjahé akkor megharagszik az emberekre,
odamegy a falu közepébe és összetöri mind az edényeket.
Feldobja a halászhálóját az égre, lerántja a napot,
és elviszi magával, senki sem tudja, hová. (...) A sötétségben
denevérek rajzanak elő mindenfelől az erdőből, a földből
kikelnek a halottak. Az emberek félnek és sírnak. (...)
Djaui összehívja az embereket és azt mondja: Menjünk,
keressük meg a napot. Az öregek azt kérdezik tőle:
Hol keressük? Ő azt feleli: A hold biztosan tudja,
oda kell menni, ahol fölkel, arra a földre, ahol nincsen
semmiféle rossz. Ott rejthette el /Kyahé/ a napot.
Erre mind elindulnak."
(Bartolomé Reiniz-Almeida gyűjtéséből*
Guzmán Erika tolmácsolásában)
A parton találtak rá egy délután az amapái halászok. Messziről látták már, a tengerről, mozdulatlanul guggolt egy magasabb buckán, és egykedvűen bámulta a hullámokat. Nem vett tudomást róluk akkor sem, amikor odaeveztek hozzá, és kiabálni kezdtek neki. Egyikük kiugrott, és elindult a sekély vízben feléje. A suhanc meg sem moccant, még csak rá sem pillantott. Erre már a többiek is kíváncsiak lettek, és mind kiszálltak a csónakokból. Odagyűltek a fiú köré. Beszéltek hozzá, kérdezgették, az öregebbek még portogeisül is szóltak neki. Átnézett rajtuk. Ámuldoztak rajta, tanácstalanul álldogáltak körülötte. Meztelen volt, még ágyékkötőt sem viselt, bőre sötéten fénylett, akár a vasfa, de az arca meg a szeme olyan volt, mint az indióké. Nem közénk való, mondta az egyik, nézzétek meg, hasított szeme van. Erre aztán parázs vita lobbant fel, hogy ki az, mi az, hogy került ide, és miért, no meg, hogy végül is mihez kezdjenek vele. A fiú úgy kuporgott ott, mintha nem is róla folyt volna a szó. A fiatalok határoztak úgy – és ők voltak többen –, hogy beviszik magukkal a faluba, még éhen halna itt, nem jár senki erre, ők maguk is hónapok óta először vetődtek ezekre a vizekre, véletlenül. Az öregek eleinte morogtak, hogy rontást hozhat rájuk, erre mindenki elbizonytalanodott, és nem is mertek közelíteni a suhanchoz, aztán ugyanaz emberelte meg magát először, aki elsőként ugrott ki a csónakból. Odament hozzá, megfogta a karját, felemelte. A fiú nem ellenkezett, nagyon gyenge volt. Egy másik legény is odalépett, ketten vitték a csónakba.
A faluban az öreg Ãgosto atyához vitték, ő volt az egyetlen fehér a környéken, rajta amúgy sem fogna a rontás, vagy ha mégis, legalább megszabadulnak tőle. Ám félelem ide, idegenkedés oda, soha ennyi népség nem ácsorgott a pap kápolna-kunyhójának az udvarán. Mindenki látni akarta a néma cafusót – így mondta a domonkos azt, ha valakinek egyik szüleje fekete vagy mulatto, a másik meg indió, de ilyet még soha nem láttak ott a faluban. Az öreg meg is keresztelte sebtében – nehogy elkárhozzék a szegény lélek. A João névvel ruházta fel, meg egy soha nem használt ministráns-ingecskével. Többre azonban ő sem jutott vele, mint a halászok a parton. Beszélt hozzá portugálul, a helyiek keveréknyelvén, még a hiányos franciájával is megpróbálkozott, de semmi haszna. A fiú nézett rá, aztán csak maga elé bámult. Ó, bizonyára éhes vagy, kapott a fejéhez az öreg pap, micsoda szórakozott vén szamár vagyok! Mert ugyan való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, heherészett, de teli hassal tán még megoldódik a nyelved is. A falusiak meglepő készséggel hoztak halat, lepényt, és még rumot is. João elfogadta az elébe tett ételt. Nem ugrott neki vadul, csak tette lassan a szájába a falatokat, rágott, nyelt, mintha álomban tenné. A rumból is ivott. Attól nyomban elaludt – úgy dőlt el, mint egy jutazsák.
João nem szólalt meg másnap sem, harmadnap sem, sem azután. Mikor közömbösen, mikor érdeklődve nézett a körülötte állókra, azok pedig mindig voltak, mert csodájára járt az egész falu meg a környék. Ãgosto atya megkedvelte a néma fiút, hiszen amióta hozzá került, folyton jöttek az emberek a kis kápolna udvarára. Nagy reményeket nem fűzött a helyes útra való terelésükhöz, de már az is jó volt, hogy bámészkodásuk közben és ürügyével telibeszélhette a fejüket, hátha valami eljut a szívükhöz is... Esténként, amikor már kiürült az udvar, bezárta a kápolna-szobácskát, átsántikált a kunyhó másik helyiségében berendezett lakókamrába, ahová leterített még egy gyékényt és rá pokrócot kedves vendégének. Asztalt terített az újabban megszaporodott eledel-adományból, fohászkodott, étellel kínálta a fiút, maga is vett, aztán beszélni kezdett. Mondott, kérdezett, felelt rá magának – hátha szóra bírhatná a fiút. A fiú azonban csak nézett rá – arcán megmondhatatlan kifejezéssel. Hallgatott.
Vasárnap Ãgosto atyának Ibanagába kellett mennie misézni, mintegy húsz folyómérfölddel feljebb az Aruaçún. Hajnalban maga mellé ültette a csónakba a néma fiút is, aki hívására mintegy alvajáróként követte – ki tudja, még mit el nem művelne vele az istentelen, fekete bámészkodó népség. A folyó vize itt, a torkolatnál tespedőn ellustult, még folyással szemben is könnyű volt evezni rajta. João vele szemben ült a padkán, menetirányban, hanem amint távolodni kezdtek a falutól, egyre beljebb a mangrovés sekélyesek között, a fiú idegesen fészkelődni kezdett. Arcára rémület ült ki, szeme elkerekedett. Ãgosto atya nyugtatni próbálta – nem tudta, mire vélje a dolgot, azt gondolta, a víztől fél vagy a kajmánoktól. Beszélt hozzá, csendesen, nyugtatón duruzsolva – tudta ugyan, hogy a fiú nem sokat érthet belőle, de legalább a hangjával lecsillapíthatja talán. Ám João sehogy sem látszott megnyugodni, minden evezőcsapással egyre nőtt a riadalma, mindegyre hátrafordult, amerre a falu elmaradozott a kanyaron túli sűrűben. Meg-megemelkedett, mintha talpra akarna ugrani, és rémült állatként nyüszíteni kezdett. Aztán váratlanul valóban felpattant, a csónak ijesztően imbolyogni kezdett, ám a fiú ezt észre sem vette. Hirtelen – mintha felvágták volna a nyelvét, hadarva kiabálni kezdett. Most Ãgosto atyának kerekedett el a szeme: nem értett ugyan egy szót sem abból, amit a frissen fogadott keresztfia darált, de megdöbbentette a tény, hogy João egyáltalán beszélni tud, hiszen majd egy héten át hangját sem hallotta. Még az evezőket is majdnem kiejtette kezéből. Csoda történt – áldott legyen az Úr neve! Ezt föltétlenül bele kell foglalnia a miséjébe, ott, Ibanagában, és itthon is, meg mindenütt a környéken. Most már bizonnyal felébresztheti ezeknek az ördöngös pogány feketéknek a hitét. Lelkesültségében újult erővel merítette vízbe evezőit, és meglendítette a csónakot. Ám a fiú még jobban kiabált, és szélesen hadonászni kezdett, mutogatott vissza a falu felé, imbolyogtatta a csónakot, és ömlött belőle a szó. Ãgosto atya abbahagyta az evezést, és megütközve nézte. Ahogy a csónak megállt, João mintha megnyugodott volna, visszaült a padra, és elhallgatott, csak a szemében maradt valami néma rimánkodás. Az öreg pap azon töprengett, mit akarhatott mondani. Valamilyen indió nyelven beszélt, az bizonyos, de sem a tupi, sem a guarani nyelvre nem hasonlított. Ő maga nem beszélte ugyan egyiket sem, de a tupit hellyel-közzel talán még megértette volna. Meg is próbált egy-két tupi szót felidézve, hol portugál, hol a parti keveréknyelv szavaival összefonva Joãónak magyarázni: fel kell evezni a folyón, ünnepet kell tartani fekete emberekkel, és este visszatérnek a házukba, és kézzel is mutatta – fel a folyón, keresztvetés, le a folyón, vissza, haza. A fiún látszott, hogy nagyon figyel, szinte motyogta Ãgosto atya után a számára ismeretlen hangokat, de a felfele intésre újra megrémült, és idegesen beszélni kezdett. Az öreg továbbra sem tudott kihámozni belőle semmit, de arra felfigyelt, hogy amikor a fiú hátrafelé, a falu irányába mutogatott, mindig valami olyasmit ismételgetett, hogy "üví-mará-ej". Nem volt azonban idő a hosszas töprengésre, sem az alkudozásra, a nap már a mangrovék fölé emelkedett, és neki délre Ibanagába kell érnie, mert különben ki tudja, megint milyen vad kecskés-kakasos babonasággal táncolják körbe São Bernardo szobrát. Újra evezni kezdett tehát, ám ekkor a fiú szó nélkül felugrott, elrugaszkodott és egy csobbanással eltűnt a sárgás-iszapos vízben. Ãgosto atyának igencsak össze kellett szednie erejét és ügyességét, hogy a csónak fel ne boruljon. Megrémült. Nem magáért, a fiúért aggódott, hiszen itt csak úgy nyüzsög a víz a kajmánoktól. Tehetetlenségében nem tudta, mit tegyen. A vízbe nem mert beleugrani, mert soha nem volt jó úszó, meg aztán az öregsége is igen meglágyította izmait. Aztán egyszerre, nem messze a mangrovés szélétől meglátta felbukkanni a fiút. Hasztalan kiabált utána, és mire leült, hogy arra irányítsa a csónakot, a fiú már a fák között volt, az
tán fenn az ágakon, és hihetetlen gyorsasággal tűnt el a lombok között a falu irányában. Ãgosto atya egy ideig tépelődött, vajon visszaforduljon-e, végül úgy döntött, folytatja útját. Azzal nyugtatta magát, hogy a fiú úgyis a faluba akart visszamenni, és, amint most kiderült, erős, fürge legény – nem eshet bántódása. Sóhajtott, és tovább evezett Ibanaga felé.
Az esős évszak korábban kezdődött, még az újhold eljövetele előtt, és Ãgosto atya aggodalommal leste az ibanagai kápolna udvarán felállított oltár mellől a délelőtti tengerkék eget elözönlő hatalmas fekete fellegeket. A mise végére hatalmas cseppek koppantak az oltáron, kelyheken, a sietve becsukott misekönyvön; a Donha nostrát pedig már zuhogó esőben mormolta el a maroknyi gyülekezet. Így történt, hogy Ibanagában ragadván, Ãgosto atyának kénytelen-kelletlen csak végig kellett néznie, amint az oltár mellé állított néger São Bernardo-szobrocskát az ünneplő hívek felkapják a nagy zuhogásban, majd az egész falu mezítelenre vetkőzve, vidám énekléssel bekíséri a szentet a folyóba. És végig kellett néznie az esti, korántsem keresztényi szertartást is, a nagy pálmalevél-tetős barraca longában a kecskés-kakasos mulatságot. Udvariasan végig kellett ennie-innia a lakomát, és szörnyülködve leste a főhelyre állított São Bernardo fölényes mosolyú fekete faarcát. Miközben igyekezett elterelni saját gondolatait a körülötte zajló pogánykodásról, volt ideje azon töprengeni, hogy ki lehet, mi lehet ez a João, aki fekete létére az indiók nyelvén szól, honnan kerülhetett a tengerpartra, miért nem akart napokig beszélni, miért rettent meg annyira a folyótól – vagy talán nem is a folyótól? –, és miért akart olyan nagyon visszamenni a faluba. Ám, akárhogy is forgatta magában a dolgot, semmire sem tudott választ kapni, azon kívül, hogy a fiú mandulaszeme és hosszú, sima haja talán magyarázatot ad arra, hogy miért beszél az indiók nyelvén, mikor pedig olyan a bőre, mint a cafezinhóé. Azzal a fohásszal tért nyugovóra, hogy reggelre csillapodna annyira az eső, hogy hazatérhessen az ő kis Joãójához, akiért annyira aggódott.
Amikor végre harmadik nap hazaért, még mindig kóválygó fejjel, fáradtan és aggodalommal telve, Joãót nagy megkönnyebbülésére ott találta a kunyhójában kuporogva, ugyanolyan némán, mint azelőtt. Annál többet mondtak azonban a falu lakói, akik tolakodva sereglettek köréje: egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva mesélték a különös eseményeket. Aznap, amikor Dom Ãgosto elment Ibanagába – egyesek látni vélték, hogy Joãót is vitte magával, mások úgy tudták, egyedül ment, ezen aztán össze is vesztek – valaki látta Joãót, amint keresztülosont a falu szélén húzódó bozótoson, és eltűnt a tenger irányába. A férfiak összeültek tanácskozni, hogy mit tegyenek, aztán úgy döntöttek, hogy utánamennek és megkeresik. Az eső megnehezítette a dolgukat, a parton alig lehetett haladni, és a tenger is nyugtalan volt, de estefelé a szárazföldön nyomozó csoport megtalálta a szökevény lelencet – ugyanott bukkantak rá, ahol először. Ez alkalommal azonban mást is találtak ott: egy hullát. Egy asszony holtteste volt – bőre színéből ítélve indió lehetett. João ott kuporgott mellette mozdulatlanul, mint ahogy először meglátták, és bámulta a háborgó vizet. A keresők döbbenten álltak a zuhogó esőben az asszony holtteste körül. Ott hevert, összegömbölyödve, mintha aludna, arccal a tenger felé, alig egy lépésnyire a kuporgó fiútól. Itt-ott homok, iszap, alga takarta – talán ugyanitt volt először is –, akkor betemetve, de most a sűrű zápor sekély sírjából kimosta. Oszlásnak indult már, bár nemrég halhatott meg. Húsát kikezdték a rákok meg a tengeri madarak. Amikor a tenger felől is megérkeztek a csónakos keresők, és azok is kihüledezték magukat, újabb tanácsot tartottak. Hangos, heves viták után végül úgy döntöttek, beviszik mindkettőt a faluba: a fiút gyanakvásuk ellenére is megkedvelték, a halott asszonyt pedig nem hagyhatják itt temetetlenül, a rákok, madarak prédájául – ezúttal az öregek voltak a hangadók.
Hazaérve első útjuk a babaloához vezetett – tanácsot akartak kérni a falu öreg varázslójától, hogy mitévők legyenek, meg azt is tudni akarták, mit jelenthet vajon mindez, és nem hoz-e rontást a falura. Jerônimo, a babaloa rumot kért, majd kiküldött mindenkit a kunyhójából. A férfiak ott virrasztottak a babaloa kunyhója körül, és elmesélték, hogy egész éjszaka énekelni meg mormogni hallották. Reggel bevörösödött szemmel kilépett az esőbe, majd elmondta, hogy éjszaka tanácsot tartott a szentekkel és a szellemekkel, és arra utasították őt, hogy áldozzon fel egy vörös meg egy fekete kakast, és a vérükből mindent megtudhat. Este mindenki fehérbe öltözött, fehér ruhába öltöztették Joãót, a halott asszonyt is fehér kendővel takarták be. Két asszony egy vörös és egy fekete kakast hozott, a falu meg rummal, szivarral, tapiókával és gyümölcsökkel járult hozzá az áldozathoz. Az áldozatot a falu barraca longájában mutatták be, a kápolnából odavitték São Jerônimo szobrát is. Az öreg varázsló először Bom Jesushoz, aztán névadó őséhez, majd a jó szellemekhez imádkozott; kereszteket, köröket, csillagokat rajzolt ujjával a porba; megivott egy üveg rumot, amiből Joãónak is adott (aki ettől hamar elaludt), és a halott asszony leplére meg az áldozati tűzbe is locsolt belőle. Ezután énekelt, majd levágta a vörös kakast az asszony feje mellett, a fekete kakast a fiú feje mellett. Ekkor leült, elcsendesedett, és mindenkit csendre intett. A fejetlenül vergődő kakasok vére ide-oda fröcskölt, aztán két tócsává terjedt a porban. A két – egymástól elég távol – terjengő vértócsa különös módon egymás felé kezdett folyni, végül összefolyt. A gyülekezet felmorajlott. A babaloának újra csendet kellett intenie. Sokáig hallgatott, és nézte a vért. Végül felállt, rumot és szivart kért, aztán beszélni kezdett. Elmondta, hogy az indió asszony a fekete fiú anyja. Nagyon hosszú utat, mérhetetlenül hosszú utat jártak be idáig, talán a világ túlsó végéről jöttek, onnan, ahol a nap lemegy. Olyan földet kerestek, "ahol nincsen rossz". Nagyon sokan voltak, de csak ketten maradtak. Az asszony a fáradtságtól és az éhségtől halt meg – nem a fiú ölte meg –, de mindkettőjük körül rengeteg vér és halál van.
Ãgosto atya eddig szörnyülködve hallgatta az összehordott töméntelen babonaságot, szomorúan kérte az Atya irgalmát magára és a falura, mert hiszen az övénél még Jónásnak is könnyebb dolga volt – ezt a népséget nemhogy ő, de még egy hadsereg jezsuita sem tudná kitéríteni megátalkodott pogányságából. Ám a beszámoló legutolsó részénél önkéntelenül is elnevette magát: persze hogy rengeteg vér volt körülöttük, ha az az ördögadta vén kuruzsló két kakast vágott le a fejük fölött! Ahhoz pedig, ha ő maga is látta volna az indió asszony holttestét, nem kellett volna semmilyen varázstudomány, hogy megállapítsa: minden bizonnyal João anyja lehetett. Egyrészt, mert a fekete fiún jól látszik az indió származás, másrészt, mert João – és most, úgy érezte, megértette a fiú csónakbeli viselkedését – visszament az asszony sírjához, hogy gyászoljon és őrködjön fölötte. A többi pedig a kuruzsló szeszgőzös meséje. Ezzel, elégedetten, mint aki megsemmisítette pogány ellenfelét, és széthessegette az ocsmány babonákat, hazaküldte az embereket is, hagyják végre békén a szerencsétlen fiút. És elrendelte, hogy az asszony holttestét hozzák oda, hadd rendezzenek neki közösen emberhez illő temetést – még ha nem is volt keresztény, azért megérdemli, hogy méltóképpen legyen eltemetve.
A szerencsétlen indió asszony porhüvelyét még aznap eltemették, Ãgosto atya imádkozott az ismeretlen lélek üdvéért. A falu népe szokása szerint – és Ãgosto atya bosszankodására – kecskés-kakasos tort rendezett a babaloával a halott emlékére (nehogy rontani visszajárjon), João pedig némán és látszólag közömbösen végigállta, -ülte, -ette az egész szertartást, aztán, a megszokott módon, két korty rumtól elaludt.
Teltek a napok, múltak a hetek, João továbbra is szótlan maradt, hiába környékezték meg a falu lakói mindenféle kérdéseikkel, sokszor annyira erőszakos kíváncsisággal, hogy Ãgosto atyának kellett elzavarnia őket; és hiába próbálkozott ő maga is az ő gyöngéd, türelmes módján, tupi szavakat felidézve, mondogatva. Megpróbálta felcsigázni az érdeklődését azzal a szóval, vagy talán kifejezéssel, amit a csónakban hallott tőle, ismételgette neki: "üví-mará-ej". Ilyenkor a fiú szemében mintha érdeklődés csillant volna, de néma maradt, és pillanatok múlva arcára visszaült a közöny. Kísérteni azonban nem merte a fiút, nem akarta újra átélni azt az aggodalmat, amit azon az ibanagái úton. Aggodalomra sajnos, még így is akadt oka, mert João többször is szökni próbált (mindig a tenger felől hozták vissza). Ugyan senki nem tartotta fogva, de a falu népe lassan csak úgy szívébe fogadta, magáénak tartotta a néma fiút, mint az öreg pap, és lelkükön viselték a sorsát. Márpedig tudván tudták, hogy egyedül, odakinn a parton, most, az esős évszakban kétségkívül éhen halna, akárcsak az anyja. Nemsokára az egész falu vigyázott rá, és a folytonos kérdezősködés is elmaradt. Már csak néha merészkedett hozzá egy-egy kíváncsibb gyermek, de a felnőttek szigorúan megdorgálták őket, így aztán végre békében lehetett. Mindenki elfogadta némaságát, és beletörődtek, hogy annál többet, amennyit a babaloa elmondott róla, úgysem fognak soha megtudni. Tiszteletteljes távolságból tartották szemmel, főként a "szökési kísérletei" után, csupán élelmet vittek neki kedveskedve, amit el is fogadott. Estére rumot adtak neki, és mindenki nyugodtan alhatott. Ãgosto atya, látván a fiú közkedveltségét, megbékélt a faluval. Vasárnaponként, ha éppen máshol, valamelyik környékbeli faluban misézett, bízvást hagyhatta az amapái asszonyokra, de még a gyerekekre is.
Az Anunciação ünnepe az esős évszak végét jelentette, ilyenkor éves búcsút és vásárt tartanak Maracában, és a fél falu a városba készülődött. Joãót az otthon maradó öregekre, várandós asszonyokra bízták – Ãgosto atya nem merte megkockáztatni, hogy a vásár forgatagával felkavarja a fiú lelkét. Ám azt is sejtette, hogy ha magukkal vinnék, az első néhány evezőcsapás után halálra rémülten a folyóba vetné magát, és meg sem állna a faluig, de talán inkább a tengerpartig. A búcsújárókat, mint mindig, Ãgosto atya vezette az első csónakban, ahol a kereszthordozó is állt – ilyenkor szinte könnyekig meghatódott az öreg pap, mert ezek a megátalkodott istentelen feketék majdnem igazi keresztény nyájnak tűntek ünnepi fehér ruhájukban. Arról is szívesen megfeledkezett, hogy a vízi karaván csónakjainak alján mindenféle áruk, halak, csecsebecsék lapulnak, mert a jámbor hívek az utolsó ámen és harangkondulás után vadul tódulnak ki a vásártérre, hogy heves alkudozásokba vessék magukat, és estére, a sok áldomás után újra pogány csőcselékké vaduljanak.
Ãgosto atya, a püspöki palotában tett illendőségi látogatás után, maga is kiment a vásári forgatagba, bámészkodni akart, "világot látni", no meg, természetesen, pillantást vetni kallódó juhaira. Éppen a fazekasok cseréphalmai között bóklászott, amikor a lárma közepette ismerős szó ütötte meg a fülét: "ivi-mara-í". Úgy torpant meg, mintha mellbe vágták volna. De hiába nézett, fülelt körbe, akármerre, sehol nem látott olyanokat, akiknek a szájából hallhatta volna: csupa városi fehér meg félvér, fekete meg mulatto a környező falvakból, portékáikat kínálgatva, alkudozva, hadonászva, dicsérgetve, ócsárolva – mind-mind portugálul vagy a partvidék keveréknyelvén. Azt a szót sem hallotta többé újra. Mégsem tudta egy legyintéssel elintézve arra fogni, hogy csak a füle csengett, félrehallott – öreg emberekkel megesik az ilyesmi. Nem, Ãgosto atya izgatott lett, mint a kutya, ha szagot fogott a bozótban. Sürgött-forgott, jobbra-balra, befurakodott a tolongó alkudozók közé, benézett a cseréphalmok mögé, az ernyőként kifeszített ponyvák, vásznak alá, egyre motyogta magában az imént hallott szót.
Egy oldalára fordított csónak fölé kihúzott ponyvatető alatt pillantotta meg őket: furcsa, tán senkinek se kellő cserepeikre ügyet sem vetve, egymás felé fordulva hevertek a gyékényen. Ha nem hallatszott volna halk duruzsolásuk, azt hitte volna, szunyókálnak. Amikor megállt mellettük, a vele szemben lévő éppen felült, és a magára csavart csíkos gyapjúpokróc redői közül szivart halászott elő. Öreg volt – nem is öreg, hanem vénséges vén. Indió. Egy kormos színű cserépben parazsat tartott, mert fölé hajolva, két-három szippantással meggyújtotta formátlan, vastag szivarját. Mintha észre sem vette volna az ott ácsorgó Ãgosto atyát, mert máris vissza akart dőlni a gyékényre. Dom Ãgosto megköszörülte a torkát, és kimondta a korábban hallott szót, úgy ejtve, ahogy Joãótól tudta: "üví-mará-ej". Rekedtre, halkra, alig hallhatóra sikeredett – torka kiszáradt az izgalomtól. Az indió mégis rápillantott a füstön keresztül. Nem szólt semmit ugyan, de most már vizsgálódva nézte a papot.
– Üví-mará-ej – ismételte meg Ãgosto atya.
– Ivi-mara-í – visszhangozta az indió. Nem tudni, kérdés, vagy válasz volt ez, aztán elkezdett halkan duruzsolni valamilyen indió nyelvjárásban, ami, Ãgosto atya nagy bánatára, még csak nem is hasonlított a tupihoz.
– Tudsz portugálul, édes fiam? – kérdezte Ãgosto atya, szinte azonnal meg is bánva a megszólítás formáját, mert hiszen a vén indió akár neki is öregapja lehetett volna, és egyébként sem tűnt a kereszténység ölébe tért léleknek.
Az öreg indió azonban továbbra is a maga nyelvén duruzsolt a füstön át, közben, mintegy mellékesen megrázva fekvő társa vállát, aki eddig vagy szunyókált, vagy csak nem vette a fáradságot, hogy figyelemre méltassa a jövevényt. Az öreg érintésére felült – egy kisfiú volt, hét-nyolc éves körüli; az unokája, vagy még inkább a dédunokája lehetett az öreg indiónak. Beszélgettek egy ideig a maguk nyelvén, Ãgosto atya azt is hitte, megfeledkeztek róla, ezért harmadszor is megismételte:
– Üví-mará-ej? Portugálul?
Legnagyobb meglepetésére a kisfiú válaszolt, mégpedig portugálul – igaz ugyan, hogy alig érthető kiejtéssel és szófűzéssel.
– Ivi-mara-í... Gonosz... nincsen... föld. Olyan föld... ott nincs rossz. Mint Paradicsom. Paraiso. Semmi rossz. Csak jó. Ott, ahol hold felkel tengerből.
– Paradicsom? – lepődött meg Ãgosto atya még jobban.
– Igen, Ádám... Éva... Bom Jesus. Mint pap mondja... Otthon – igyekezett a kisfiú megértetni magát.
– Honnan jöttetek? – kérdezte Ãgosto atya, mert feltételezte, hogy nem a környékbeli falvakból érkezhettek.
– Itá. Pará... ország.
– Pará állam? – csodálkozott el újra a pap. – Az messze van. Onnan csónakáztatok idáig ezekkel a cserepekkel? – lesett a csónakra.
– Igen. De nagy-nagyapát még messziről hozták. Ő mondja, más ország. Nagy folyó, Amazonas, ott kicsi. Ő volt akkor fiatal. Még amikor volt kaucsuk... sok.
Ekkor érlelődött meg Ãgosto atyában az elhatározás, hogy elhívja őket haza, a falujukba, hátha tudnának beszélni Joãóval.
Nehezen tudta meggyőzni őket, főleg az öreg indiót, hogy tegyenek egy kétnapos kitérőt, mielőtt hazamennének. Végül úgy álltak kötélnek, hogy Ãgosto atya megígérte nekik, a falu megveszi minden cserepüket. Komolyságát bizonyítandó, ő maga is vett három öblös tálat, miután minden pénzét előkeresgélte – ámbár azt nem tudta még, hogyan fogja a falut rávenni erre a vásárra. Jóleső meglepetés volt számára, hogy amikor előadta tervét a már kissé kába és kapatos falubelieknek, akiket a vásárból össze tudott keresni, nagyrészt – ha vonakodva is – belementek az alkuba.
Így került, mondhatni díszkísérettel, Amapába a két indió, és odaérvén, szerte is szaladt a hírük – csakhamar az egész falu ott tolakodott körülöttük. Bár minden cserepet ugyan nem, de valóban nagyon sokat megvettek tőlük, főleg az asszonyok, akik, ha pénzük nem volt, ruhákat, mindenféle házi szerszámokat, csecsebecséket, de még szárított halat, maniókát vagy kukoricát is adtak cserébe.
A rögtönzött kirakodóvásár végeztével Ãgosto atya meghívta magához az indiókat, hogy lennének az ő vendégei, amíg itt vannak a faluban. Az estebédnél aztán, Joãót is odaültette maguk közé. Jóllehet a kisfiú tolmácsolásával már a hazaúton elmesélte nekik João történetét, a két vendég most le sem tudta venni a szemét a "fekete indióról". Csak nézték, megrökönyödve. Nem szóltak azonban egy szót sem, még egymás közt se beszéltek. Ãgosto atya az étkezés utáni hálaadást elmormolva, valami sürgős teendőre hivatkozott, és otthagyta őket együtt a lakókunyhójában.
Ãgosto atya egész éjjel virrasztott a szomszédos kápolnakunyhóban. A rettenetes csónakút óta először hallotta beszélni Joãót, ezúttal őt is olyan duruzsoló hangon, ahogy a két indió beszélt. Átbeszélték az egész éjszakát. Néha valamelyikük felkiáltott, sőt egyszer, mintha mindhárman sírtak volna. Hajnal felé az indió kisfiú kiszaladt a kunyhóból, és egy nagy cserépfazék vízzel meg egy köteg fűvel tért vissza a csónaktól. Ãgosto atya a kápolna ajtajából nézte a siető fiút, meg is kérdezte tőle, segíthetne-e valamit, de a gyerek nemet intett. Így aztán, mivel zavarni restellte őket, csak hallotta, amint az öreg indió tüzet rak, énekel, majd a tűzhelyen lobogó vízben elkever valamit – bizonyára a szárított füveket. Ekkorra viszont annyira ránehezedett már az álom, hogy nem bírt tovább ébren maradni, és a kápolna gyékényszőnyegén elaludt.
Reggel, azaz majdnem délben, mert magasan járt már a nap, az egész falu ott szorongott a kápolna udvarán. Ãgosto atya álmosan támolygott elő, félszegen mosolyogva, hogy ilyesmi történhetett vele. A két indió és João kint ültek az udvaron, és beszélgettek, tudomást sem véve a körülöttük gyülekező emberekről. Ãgosto atyán kívül mindenki most hallotta először beszélni Joãót, ezért hüledezve morajlott a tömeg. Az öreg pap odaballagott a beszélgetőkhöz, és felajánlotta, hogy reggelizzenek. Eközben a falusiak is egyre hangosabban kezdtek kérdezősködni, kíváncsiskodni; követelvén, hogy az indiók mondjanak már valamit Joãóról. Amikor a hangzavar kezdett elviselhetetlenné válni, a vén indió megérintette a gyerek vállát, az pedig felállt, és csengő hangon azt mondta:
– Most menjetek haza. Este gyertek. Akkor João meséli történetet. Dom Ãgosto is. Megy haza – ezzel visszaült a földre a többiek mellé.
Csodák csodája, a kíváncsiságtól viszkető falu a gyerek hangjára elcsendesedett, és olyan csendben oszlott szét a tömeg, hogy maga Ãgosto atya sem tudta, hová tűnt el olyan hirtelen mindenki. Ő is szót fogadott a gyereknek, és visszavonult a kápolnába, ahol imádkozással töltötte a napot.
Este újra összegyűlt mindenki, de olyan ünnepi áhítat ülte meg az udvart, hogy Ãgosto atya még misén sem látta ilyennek a falu embereit. Mindenki leült a földre, körbeülték a kápolna udvarát, és csendben várakoztak.
Nemsokára João is kilépett a pap kunyhójából, a két indió kíséretében. Ők is lekuporodtak a hallgatóság félkaréjának közepébe. Némi csend után váratlanul az öreg indió kezdett beszélni, a maga nyelvén duruzsolva. Nagyon halkan beszélt, mintha a szavakhoz is fáradt lenne már, a távolabb ülők nem is hallották, csak azt látták, hogy mozog a szája. Valaki már-már méltatlankodva akart közbevágni, hogy így semmit sem értenek, de a mellette ülők vállát, hátát veregetve csillapították. Halk suttogás támadt, mint amikor a szellő végigoson a bozótoson. Ekkor azonban megszólalt a kisgyerek is, csengő hangja szinte kiáltásként hatott az elcsendesült kápolnaudvaron:
– Nagy-nagyapa mondja, ő ismeri fekete indió törzsét. Rendes indiók, csak az, akit João hívtok, ő fekete. Mi értjük, ahogy beszél, de nem értjük mindent. Nehezen tudjuk mondani. Nagy-nagyapa törzse szomszédja volt egy másik törzs, akik úgy beszéltek, mint João. Messziről jöttek oda. Ők sokszor harcoltak egymással, bátor indiók voltak. Sok rabot fogtak. Nagy-nagyapa ilyen kisfiú volt – mutatott magára –, mikor látta őket utolsó. Mind elmentek, megkeresni ivi-mara-í-t, a földet, ott nincs rossz. Most João maradt utolsó. Ő is keresi ivi-mara-í-t. Ő is bátor indió, mint törzse. Csak fekete. De João mondja, ő nem João. Ő neve Agujdjé, aki győz. Agujdjé mesélte nekünk, hogyan idejött anyjával, aki meghalt. Most nektek meséli. Ő mondja, én mondom.
João, azaz Agujdjé valóban beszélni kezdett, halkan, folyamatosan duruzsolva, mint az öreg indió. A kisgyerek mellette kuporgott, és ugyanolyan folyamatosan igyekezett tolmácsolni a szavait – látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, mert a fekete indió nyelvét sem értette igazán (néha a "nagy-nagyapjához" fordult, talán magyarázatért), és a portugállal is keményen meg kellett küzdenie. De a feketék hálás hallgatóságnak bizonyultak: lélegzetvisszafojtva hallgatták a kisfiú sokszor alig érthető szavait, mert hiszen a portogeis sokuk számára éppen olyan idegen volt, mint a küszködő gyereknek. Mégis, talán inkább a sors nyelvét értve, mint az áldozatét, megértették, és megrendülten élték át az ő kis Joãójuk történetét.
Úgy mesélte el, ahogy az anyjától, Jacaranától hallotta számtalanszor.
A világot réges-régen Nanderuzhuzu teremtette. Az eget a madaraknak, a vizet a halaknak, a földet a kígyóknak, az erdőt a jaguároknak adta, hogy lakjanak benne. A jaguárok azonban hálátlanok voltak, mindenkit felfaltak, ezért aztán véres háborúság tört ki az állatok között. Nanderuzhuzu megharagudott, és tűzzel égette fel az egész világot, hogy elpusztítsa rettenetes teremtményeit. De a pusztítás után, látva a sivár világot elszomorodott, és elhatározta, hogy újra benépesíti. Ekkor nemzette a Kukoricaasszonnyal az embereket, és nekik adta a tüzet, hogy minden állat féljen tőlük. Az emberek nyilakat készítettek, és övék lett az ég minden madarával. Hálókat fontak, csónakot vájtak, és övék lettek a vizek minden halukkal. Bevetették a földet kukoricával, és elűzték onnan a kígyókat. Kunyhókat építettek, tüzet gyújtottak, és belakták az erdőt, de a jaguárokat nem tudták legyőzni. Ezért ellensége egymásnak a jaguár és az ember.
Ezek az emberek voltak a joromék, és eleinte együtt laktak egy nagyon szép földön, ahol bőven volt vad és mindenféle élelem. De aztán nagyon megsokasodtak, és szertevándoroltak az egész világon, a napkeleti nagy víztől a nagy hegyekig, ahol a nap alábukik a világ másik oldalára, hogy a megholt ősöknek világítson. De, ahogy szétvándoroltak, el is szakadtak egymástól, és idegenekké lettek. Ezért, amikor találkoztak egymással, megfeledkeztek Nanderuzhuzuról, és háborúság támadt közöttük. Hálátlanok és kegyetlenek lettek, mint a jaguárok. Csak az igazi joromék maradtak hűek Nanderuzhuzuhoz, de nekik bujkálniuk és vándorolniuk kellett, hogy elkerüljék a más törzseket. A joromék a napot követték, ám az örökös vándorlásban elfáradtak, és egyre többen szakadtak el, falukat építve és megtelepedve. A joromék egyre fogyatkoztak. Már csak a dajú család maradt közülük, ők ott bujdostak a nagy hegyek tövénél. Végül ők is, elfáradván, falut építettek és letelepedtek.
Egyszer, a hegyekről hatalmas emberek jöttek le, rettenetes négylábú szörnyetegek hátán, amik olyanok voltak, mint valami óriásra nőtt kapibarák. A hatalmas emberek sápadtak voltak, mint a holtak, fehér arcukon szőr nőtt, mint a jaguároknak. Mellükön-hátukon fényes teknőt viseltek, mint a teknősbékák, fejükre vizeskorsót borítottak. Az állatok nyelvén beszéltek, ordítoztak, és embernyi hosszú késeikkel vagdalkoztak. Sok dajú férfit megöltek, és leteperték az asszonyokat. Egy éjjel azonban, a maradék férfiak tanácsot tartottak, majd mérgezett nyilakkal álmukban megölték az idegeneket és az óriás szörnyetegeket – visszaküldték őket a holtak világába, ahonnan jöttek. Nem telt el ezután sok idő, mindenki megbetegedett a faluban. A varázsló hiába táncolt, hiába mondta varázsénekeit, hiába főzte varázsfőzeteit, nem tudta meggyógyítani az embereket, de még ő maga is megbetegedett. A gyerekek sorra meghaltak, és meghaltak az öregek is, meg sokan az asszonyok közül. Fiatal, erős harcosok is úgy hullottak el, mint a pelyhes madárfiókák a kiborított fészekből. Ekkor a varázsló otthagyta a falut, és elment az erdő mélyébe, hogy találkozzon Nanderuzhuzuval és a többi istennel. Sokáig volt oda, a hold elfogyott, aztán újra kitelt, mire visszakerült. Nagyon gyenge volt már, talán nem is evett, és sokat vándorolhatott, amíg rátalált az istenekre. Ám gyengeségében is roppant dühös volt. Botjával rácsapott a kunyhója előtt álló vizeskorsókra, és széttörte őket. Összehívta a falu maradékát, és amikor a betegségtől támolygó emberek összegyűltek, haragosan kiabált rájuk. Elmondta, hogy az istenek haragszanak, és azért küldték fel a halott ősöket a másik világból, a hegyeken túlról, mert a dajúk falut építettek, és megtelepedtek. Lelkükben olyanok lettek, mint a többi jaguárlelkű ember. Maga Nanderuzhuzu is haragudott, ám a varázsló addig kérlelte, addig rimánkodott, ígérgetett neki, amíg az isten megkegyelmezett a falunak. Azt mondta, a világ elfáradt, ha már az emberek is mind elfáradtak, és akkor a világnak el kell pusztulnia. A halottak is azért jöttek elő a hegyeken túlról, halált hozva magukkal, mert a fáradt világ már nem tudja visszatartani a másik világ rohamát. De ha a maradék dajúk felkerekednek, elhagyják falujukat, akkor megtalálhatják a menedéket: a Gonosz Nélküli Földet, ahol nem ismerik majd a rosszat, bőségben és fiatalon élhetnek örökké, mert oda nem jut el a tüzes pusztulás, amit Nanderuzhuzu bocsát a világra. Mindig arra kell menniük, amerre a nap felkel, és elérnek majd egy nagy vízhez. Annak a közepében van egy sziget – az a Gonosz Nélküli Föld. Az emberek sírtak, jajgattak: hogyan hagyhatnák el kunyhóikat? Hogyan indulhatnának útra betegen? A varázsló nem szólt semmit, mérgesen toppantott, és bement a kunyhójába. Nem is jött ki onnan, sem aznap, sem másnap. Az embereket tovább ritkította mérgezett nyilaival a betegség. Harmadnap délben elsötétült a világ, a nap eltűnt a tiszta égről. Az emberek megrémültek, sírtak, jajveszékeltek – eszüket vesztve rohantak a varázslóhoz. A varázsló kijött, meghallgatta őket, felnézett az égre, aztán azt mondta: a napot talán a bosszúszomjas holtak vitték el, akiket ők álmukban megöltek, vagy a haragvó istenek rejtették el, mert az emberek nem akarták romlott falujukat elhagyni. Erre az emberek rimánkodtak neki, hogy vigye el őket onnan, vezesse őket oda, ahol menedéket találnak. Így indultak el a dajúk, így indultak el az utolsó joromék, hogy megkeressék a Gonosz Nélküli Földet.
Vándoroltak, mindig arra, amerre a nap felkel. Kevesen maradtak, annyian, amennyit két ember összeszámolhat az ujjain. Csak az íjaikat meg a hálóikat vitték magukkal, és abból éltek, amit nap közben vadászni vagy halászni tudtak. Esténként énekelve és táncolva kérték Nanderuzhuzut, hogy ne pusztítsa még el a világot. Lombokból készítettek maguknak éjszakai menedéket, és reggel ujjongva adtak hálát Nanderuzhuzunak, hogy megkímélte őket. Útközben újabb gyerekek születtek a megmaradt asszonyoktól, és a dajúk sokasodni kezdtek. De néha más törzsekkel találkoztak, és a jaguárszívű emberek megtámadták őket. Hiába védekeztek bátran, kevesen voltak, és az öldöklésből alig tudtak elmenekülni. Ezért elhatározták, hogy mindig kerülni fogják a más törzsek falvait. Így azonban, sokszor, aztán egyre többször kerülniük kellett, nem mehettek többé egyenesen napkelet felé. Leginkább az éjszakai oldal felé kanyarodtak, a folyók partjait követve. Így haladtak erdőkön, folyókon, völgyeken, lápokon keresztül bujdokolva folyton az emberek elől. Előreküldött kémlelőik meglesték a falvakat, halászhelyeket, és így a dajúk messze elkerülték azokat.
Az öreg varázsló meghalt, más lépett a helyére, majd az is meghalt, megint más váltotta föl. Sok varázsló vezette őket, sok varázsló halt meg. Gyerekek születtek, felnőttek, gyerekeket nemzettek, szültek, megöregedtek, meghaltak – sok-sok nemzedéken át. És állandóan vándoroltak. Történt azonban olyan is, hogy a dajúk elfáradtak, megelégelték a vándorlást, falut építettek és letelepedtek. Ám, a gyerekeik, amikor felnőttek, új varázsló támadt közöttük, szembefordultak anyjukkal-apjukkal, az öreg varázslóval, és otthagyták őket a falujukban. Ők maguk továbbvándoroltak. Többször is történt ilyen szakadás, és a dajúk egyre fogyatkoztak.
Legutoljára akkor történt ilyen szakadás, amikor Agujdjé nagyapja, Apapocuja lett az új varázsló. Különös dolog történt a letelepedett dajú faluban. Egy nap egy fekete ember támolygott be a kunyhók közé. Az emberek még soha nem láttak ilyent, mindenki a fekete férfi köré sereglett. A fekete ember több sebből vérzett, és úgy beszélt, hogy senki sem értette. Az öregek tanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Nem tudtak megegyezni. Legtöbben el akarták űzni, nehogy rontást hozzon a falura. Végül az asszonyok, akik látták, hogy a fekete ember összeesett, szembeszálltak az öregekkel, és gondjaikba vették a súlyosan sebesült idegent. Enni, inni adtak neki, gondozták a sebeit. Másnap, miután semmi szörnyűség nem történt a faluval, meg tudták győzni az öreg varázslót is, hogy gyógyítsa meg a fekete embert.
Múltak a napok, és a fekete ember felépült. Ott maradt közöttük, megtanult beszélni. Elmondta, hogy az ő neve Obó, és egy olyan faluból jött, ahol mindenki olyan fekete volt, mint ő. Az ő törzsét boninak hívják. De ez a törzs egy másik földön lakott, nem ezen, ahol a dajúk faluja épült. Ott kegyetlen fehér arcú, szőrös harcosok vannak, akik a föld szélén lesben állnak az erdőben, és mindenkit megölnek, aki arra téved. Az ő falujukba sokszor bejöttek ezek a szőrös arcú harcosok, és elvitték minden élelmüket, megbecstelenítették asszonyaikat. Aztán más szőrös arcú harcosok jöttek, akik a korábbi harcosoknak ellenségei voltak, de azok is ugyanezt a szörnyűséget művelték el a faluban. Ezért a boni férfiak tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy megtorolják a gaztetteket. Körbejárták a többi boni falut, ahol ugyanezek a szörnyűségek történtek, összehívták a férfiakat, és elindultak megkeresni a sápadt harcosokat. Meg is találták, harcoltak velük, és sokakat megöltek. De a harcosok maradéka elmenekült az erdőben, és nem találták meg, pedig több napig keresték. Nem találván több gaz harcost, a boni férfiak hazamentek. De faluikba érve, szörnyű látvány fogadta őket. A kunyhók mind felégetve, az asszonyok, gyerekek, öregek mind eltűntek. Obó is egyedül maradt, pedig szép felesége és gyereke volt. De így volt ezzel minden boni férfi. Az erdőbe vetették magukat, és szörnyű bosszút esküdtek. Ám hamarosan maguk is űzött vadak lettek. A szőrös arcú harcosok még többen jöttek vissza, és mennydörgő botjaikkal úgy vadásztak rájuk, mint az erdei vadállatokra. Nem volt menekülés, egyenként végeztek velük, a lombok közül lesve rájuk. Ő is több sebet kapott, és csak úgy menekült meg, hogy azt hitték, meghalt, és otthagyták. Aztán napokig hurcolta magát sebesülten, bujkálva, nehogy rátaláljanak. Így került a dajúk falujába.
A dajúk befogadták maguk közé a fekete embert, akinek nem maradt senkije. Eltelt több esős évszak, a faluban a fiatalok nyugtalankodni kezdtek, és új varázsló támadt: Apapocuja. Ő megint arra buzdította a dajúkat, hogy hagyják ott házaikat, induljanak el megkeresni a Gonosz Nélküli Földet. A fiatalok hallgattak rá. Az öregebbek maradni akartak, ezért viszály támadt közöttük. Végül a fiatalok úgy határoztak, Apapocuja irányításával elindulnak arra, amerre a nap felkel. Ekkor azonban előállt Obó – aki feleségül vette Apapocuja lányát, Jacaranát –, és vitatkozni kezdett a vándorlásra készülőkkel, hogy ne menjenek arra, mert ott gonosz harcosok vannak. Apapocuja letorkolta, mondván, hogy nekik megmondta Nanderuzhuzu, az istenük: a Gonosz Nélküli Föld arra van, ahol felkel a nap. Obó tudta, hogy Jacaraná is menne, ezért erősködött: ne arra menjenek, mert ott éppen a Gonoszság Földje van! Apapocuja azt válaszolta: lehet, de akkor azon keresztül kell mennünk, hogy eljussunk a Gonosz Nélküli Földre, ami azon túl van – a nagy víz közepén, egy szigeten. Obó dühös volt, de velük tartott, mert nem akarta elhagyni fiatal feleségét. Vállalta, hogy megpróbálja úgy keresztülvezetni őket azon a földön, amiről elmenekült, hogy ne találkozzanak a szőrös arcú sápadt harcosokkal.
Lassan, óvatosan, kerülőkkel haladtak, két esős évszak telt el, és közben megszületett ő, Agujdjé, a fekete dajú – Jacaraná és Obó fia, Apapocuja unokája. Még karon ülő csecsemő volt, amikor a szörnyűség történt. Jacaraná, hátára kötött kisfiával lemaradt a többiektől. Igyekezett utolérni őket, mert már eltűntek előle az erdő sűrűjében. Hirtelen zajt hallott, recsegést, kiabálást, az övéi hangját, de idegenekét is. Oda akart szaladni a többiekhez, de valami belső hang – talán Nanderuzhuzu isten hangja – azt súgta, hogy óvatos legyen. Meglapult a bozótban, és ölébe vette a kicsi Agujdjét, nehogy sírni kezdjen. A kiabálás, recsegés egyre erősödött, többször hallotta párja, Obó hangját. Egyszerre, mintha sokfelől kezdett volna dörögni az ég, rettenetes ropogás támadt, még hangosabb kiabálás, jajveszékelés, gyereksírás, még több ropogás. A kicsi Agujdjé felriadt és sírni kezdett, de az anyja kezét a szájára tapasztotta, és sikerült lecsendesítenie. Fokozatosan minden elcsendesedett. Nem volt több ropogás, mennydörgés, nem volt több sírás, kiabálás, csak egyre távolodó recsegés hallatszott, aztán az is elhalt. Jacaraná rémületében sokáig nem mert moccanni sem. Már alkonyodott, amikor a csecsemő sírni kezdett az éhségtől, ekkor ő is észbe kapott. Megetette a gyereket, aztán összeszedte a bátorságát, és elindult megkeresni a többieket. Mikor megtalálta őket, újra megszállta a rémület. Mindenki csupa vér volt, senki nem mozdult. Senki nem élt. Obónak még a fejét is elvitték. Ott virrasztott mellettük reggelig. Reggel azonban rátört a félelem, nehogy visszatérjenek az ismeretlen gonoszok. Nem mert tovább maradni. Szaladva menekült, amerre látott, hátán a síró kisgyerekkel.
Attól kezdve vaktában bujdosott. Csak el, minél távolabb attól a szörnyű helytől, a Gonoszság Földjétől. Erdőkön, hegyeken, folyókon, völgyeken, lápokon keresztül botorkált, bujdosott, kerülve az embereket, éberen vigyázva gyermekét.
Teltek az esős meg a száraz évszakok, Agujdjé lassan nőni kezdett. Már együtt keresték meg szűkös élelmüket – tojást szedtek a fészkekből, békát, gyíkot fogtak, rákot kaparásztak ki a folyók martja alól, csigát, gombát, gyümölcsöt ettek; de olyan is volt, amikor nem jutott más, csak a folyó vize. Mégis éltek, mégis haladtak. És, amíg haladtak, Jacaraná számtalanszor elmesélte fiának a joromék történetét, a dajúk történetét, az ő történetét. Így érkeztek meg együtt a nagy víz partjára, ahonnan nem tudtak már tovább menni. De az asszony megmutatta Agujdjének, hogy ott, a vízen túl, nem is olyan messze, halványan egy föld dereng. Az a sziget: a Gonosz Nélküli Föld, az a Menedék.
Estére Jacaraná meghalt. Agujdjé homokosabb részt keresett neki, és ott homokkal betakarta. Virrasztott mellette, nézte a vízen túl derengő földet. Ott, a parton találtak rá akkor délután a halászok. Ez volt Agujdjé meséje, az utolsó joromé története. João, a fekete indió története.
A falu lehajtott fejjel hallgatott egy ideig. Aztán mindenki odament a mesélőkhöz, és sorban, csendben megérintették őket. Az ünnepi lakomára készített, magukkal hozott ételeket is szó nélkül fogyasztották el, és már a hold is nyugovóra járt, amikor halkan, kisebb-nagyobb csoportokba kuporodva beszélgetni kezdtek egymás között az emberek. Ãgosto atya eleinte a vendégeivel ült, majd felkelt, és szóba elegyedett egy-két csoporttal. Végül, fáradtan visszavonult kunyhójába. Az emberek még hajnalig beszélgettek.
Dél felé járhatott már az idő, amikor riadt arcú emberek verték föl álmából Ãgosto atyát. Idegesen hadarva könyörögték ki a kunyhójából, ahol ugyancsak álmos férfiak, asszonyok álldogáltak, láthatóan zavartan, felbolydulva. Egymás szavába vágtak, mutogattak, hadonásztak, úgyhogy jó időbe telt, amíg végre Ãgosto atya megértette felindultságuk okát.
Az indiók még hajnalban elmentek, ők maguk kísérték el a folyóra, csónakjukhoz, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Majd ők is hazatértek otthonaikba és lefeküdtek. Reggel, az első ébredők észrevették, hogy Ãgosto atya csónakja hiányzik. Joãót pedig, bár az egész falut tűvé tették már, sehol nem találják. Most utána akarnak menni, hogy megkeressék, és Ãgosto atyát is hívják, hátha lelkére tud beszélni a szökevénynek.
Ãgosto atya gondolkozva állt az emberek előtt a kápolna udvarán. Aztán felnézett a napra, mintha imádkozna magában.
– Hagyjátok, elment... – mondta végül. – A Paradicsomba.
* Bartolomé Reiniz-Almeida: "O mito do Paraiso e do Fine de Mondo na indios de Amazonás." Edición Alverda, São Paulo, 1934.
Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret