TÉKA
Sir I. Kara birodalmat alapít*
Karácsonyi Zsolt: Téli hadjárat. Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Könyvek, Kolozsvár, 2001.
Egy téli hadjárat kockázatos vállalkozás. Gondoljunk Napóleon Oroszországban elszenvedett téli kudarcára, vagy arra a magyar hadseregre, amelyik a II. világháborúban belefagyott az orosz télbe. Nem ésszerű a háború megpróbáltatásait a kedvezőtlen időjárási viszonyokkal megnehezíteni. Ugyanakkor egy ilyen hadjárat meglepetésereje igen nagy lehet, az ésszerűtlenségbe belefér a győzelem lehetősége is. A magyar hadtörténet egyik "dicső fejezete" és a magyar irodalom máig egyetlen sikeres téli hadjárata (ha nem tévedek) egy délszláv nemes, a horvát bán, Zrínyi Miklós nevéhez fűződik, és az 1664-es esztendőre datálható. (Zrínyi Miklós bajszos alakja egy kortársát, az 1605-1615 között életrehívott lovagot, Don Quijotét és annak hadsegédjét, Sancho Panzát is eszünkbe juttatja. Mindannyiukra visszatérünk még.) Ám Zrínyi győztes téli hadjárata a törökök ellen, amellyel kivívta a kor hatalmasságainak csodálatát, csak önmagában volt bravúr, a háború megnyeréséhez nem ez járult hozzá. Egy téli hadjáratot ígér Karácsonyi Zsolt 2001-ben, az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban kiadott kötettel. Télvíz idején véghezvitt harci cselekmények, ezek körülményei bukkannak fel motívumokként, elszórtan a kötetben, tematikus hálót képezve. Ám más vonatkozásaiban is egy hadjárat felmutatása lehet a kötet. Óvatosnak kell lennünk: elképzelhető, hogy a meghirdetett hadjárat nem fejeződött be, valamilyen vonalon jelenleg is folyik. A hét ciklusra osztott versek hadosztályai, a kötetnyitó Téli hadjárat c. versnek álcázott felderítő, a borító hátlapján szereplő, Őszi vers az Adriához fedőnevű hátvéd kiváló katonái, bravúros taktikai megoldásai, harci cselekményei krónikást kívánnak. A megfigyelői pozíció elől meghátrálni nem lehet, már csak a közvetlen hatás elevensége miatt sem. Számba lehet venni a hadat, meg lehet keresni a stratégiáknak az idő- és terepviszonyok lehetőségei által megvalósítást nyert változatait, mérlegelni a katonák felkészültségét, a sereg felszereltségét, erősségeit, kipuhatolni hiányosságait (hogy mely helyeken nincsenek még a csaták megvíva). Alkalmazott stratégia az óvatos puhatolózás (kémkedés...). A Téli hadjárat című vers első olvasásra a kuszaság képét mutatja. Ám ha a különböző részelemeket összerakjuk: a négy szakaszra tagolt vers egy téli utazás történetét meséli el. Az első sorban megjelenik egy lovag, Belgrád mint színhely és egy üres Grál-kehely. A lovag elindul: Nagyréten, Szabéden és Szamosardón keresztül eljut Kolozsvárra. Nándorfehérvár (Belgrád) táján egy "asszonyat" is feltűnik, ám gyorsan elenyészik. A lovagról kiderül, hogy délszláv nemes (!), és egy fekete kancája van. Feltűnik egy holló – emblematikusan a magyar történelemből vagy/és egy horrorfilm kellékei közül. Aztán ismét Belgrádba kerülünk, a város alszik, majd beteg, később a ló is elszenderül, a lovas páncélja behorpad, nagy a nyugalom. A történettöredék mitikus idejéből és teréből (a Grál-kehely-megidézte lovagvilág, Zrínyi, Hunyadi – nemzeti múlt) egy megfáradt Don Quijote jelenünkbe tart. Ezt a világot ellensúlyozza a versben az egyes szám első személyű beszélő, aki megállapításaival, megfigyeléseivel tovább tördeli az amúgy is hiányos történetet. Megjegyzései erre a történetre, a lovagra reflektálnak, de már az első részből kitűnik, hogy a lovagéval nem azonos időből és térből beszél. A vers szerint a lovagban a mondat, mint a hintaló, kileng két véglete között, Kolozsvár környékén szó sziszeg, motoszkál, a lovag a kancával együtt sakktáblára hajazó fekete-fehér hó alatt halad, aztán egy kísértet, négyes fogat rohan a sík vidék alatt, beletűnve a semmibe – tudatalatti megállók ezek, hang- és térutánzó alakzatokkal. Egy erős felkiáltás következik: "a zárt szoba nagyon meleg, / téli hadjárat, emberek". Amikor ló, lovas, holló pihenni tér, az eddigi, tárgyi elemektől eltérő, kontextus nélküli kijelentések következnek: "Az ész rágja a könyveket", "A szó sziszeg, a hinta kín... / Értelem, ahhoz hasonló." Van egyfelől az utazgató délszláv nemes, lovag, másfelől az értelem, az ész, a mondatok és egy zárt, meleg szoba. Én egy patetikusnak álcázott, keleti végre szakadt Don Quijotére gyanakszom, ahogy túlfűtött szobájából messze kalandozik képzeletében... Akinek iróniája valahogy mégsem tiszta irónia. A szellemi szegénység, az észnek táplálékul jutó avas szalonna, paradicsomszósz és penészes kenyér, a torz, hiányos múlt, a folyton szitáló, "porhanyós porhó" mind arra utalnak, hogy ez a hadjárat a végéhez közeledik vagy már kifulladt. A történésekben alig fellelhető az "értelem" vagy valami "ahhoz hasonló": ebből a lecsupaszodásból már érthetővé válik a nagyfokú szövegromlás, melyben csak az erős szemantikai vonzással rendelkező szavak tudtak fennmaradni (lovag, nemes, holló, Szabéd, Kolozsvár, templom), átkötéseiket vesztve. Az örökös téli hadjárat, a hóba belemeredt táj, ember, állat csak pusztulni képes – egy meleg szoba képzete még elviselhetetlenebbé teszi a látványt. A vers tartalmaz néhány megkérdőjelezhető megfogalmazást vagy képet: "a pincehely az ablakok alján kinyílt" (zavart észlelek a hely pontos megjelölésében). A lovag útjában hirtelen felbukkan egy templom, "ami nincs", "egy hajó, / amivel feljött ló, lovag" – erős hívószavak szerepelnek itt (templom, hajó), úgy, hogy szemantikai kötődésük a vers egészéhez nem, vagy csak nehezen kimutatható. Az "Asztmás nevet" mondat helye a versben nem látszik eléggé indokoltnak a vers bármilyen fokú töredezettsége mellett sem, helyette szinte bármi más (Gioconda, Figo gólt rúg) állhatna ott. A lovas páncélja behorpad egy erős ütés következtében, olvassuk. A következő sornak: "a vas..." talán az előbbit kell magyaráznia, de nem oszlatja el azt a homályt, melyet a sokat sejtető három pont megteremt. A következő sor első szava, az "avas" szó ügyetlen poentírozás erre, a sor (ál-?)patetikus ("Avas szalonnán él az ész"). Következik "a szó", amely "sziszeg", a "hinta, ami kín" – gondolom, az észnek, hisz az nem tud megállapodni. Nincs koherencia, következetesség ebben a világban, minden szétszóródott. Ami maradt, az értelem vagy ahhoz hasonló, megerősíti ezt az érzést. A szétesés nemcsak a fentebb jelzett mitikus teret-időt és azok kellékeit érinti, hanem az ént is, ami azt összetartaná. A pusztulás folyamatos, és valami ördögi következetesség rejtőzik benne. A lírai alany, a beszélő kívülisége a vers végére egyre nyilvánvalóbb lesz, ami érthető úgy is, mint aki otthagyni készül ezt a tájat, de úgy is, mint aki nem tudja eldönteni, mihez kezdjen. Tanácstalanságát az elmúlás melankóliája, pátosza lengi be, s ehhez képest kevésnek tűnik az irónia, ami ezt az érzelmességet (bár megpróbálja) ellensúlyozhatná. A cím, a Téli hadjárat a történelmi tér és idő kiüresedésének a metaforájává vált, ahol a pusztulást a szürkeség, a porhó "démoni árnyalata színezi be". A lírai alany helyzete tisztázatlan marad: félúton a továbblépés elemi kényszere, a látvány patetikus megjelenítése és az irónia bátortalan használata között. Karácsonyi erős kontúrokkal vázol fel egy állapotot, amelynek a meghaladása nemcsak a vers belső logikája szerint kihívás, hanem formai szempontból is az. Amint említettem, a versek hét ciklusba szerveződnek. A ciklusok címei egy-egy verscímet emelnek ki, ezzel a gesztussal erősen meghatározzák a versek szerveződési módját, súlypontjait, hangsúlyeltolódásokat hozva létre bennük. A címek sorrendben a következők: a Szerda, tájleírás után A meg nem nyerhető futam, majd Török alagút, Egy táj elhagyása, Eső után, A lengyel óra, Külön birodalom. Mindegyik cím erős, egymással összefüggő szemantikai teret generál maga körül. A szerdai nap, amely két vers címében, továbbá egy harmadik versben is felbukkan (Harkályok), megfelelőnek látszik arra, hogy egy "jó délelőtt" (19. o.), "egy hétköznapi forduló után" kilépjünk a megszokottság folytonosságából. S ekkor már "A lovagiasság mint egy emlék: / nem emelhető kalap", nem viselhető ruha, nem érvényes gesztus, viselkedésmód. Ebben a pillanatban, függetlenül attól, hogy "szerda van vagy szerda nincs..., minden régi visszatér" (11. o.), megelevenedik, még akkor is, ha ugyanakkor "minden elmúlt, messze van". Ez az a pillanat, amikor "arcoddá szűkül a tér / vagy égtájakká elrohan". Ha összekuszálódik a tér és az idő, benne "szürke lassan a fehér", és "ma mindenünk alaktalan, / de rejtve titkon összeér". Ez a pillanat az, amelyben a tér és az idő megszokott folytonossága megszakad, minden elveszíti formáját, rendeltetését. A múlt, a jelen egymásba tűnik, a tér egyetlen arcba, pillantásba sűrűsödik, magában hordozva a vég vagy egy másik kezdet lehetőségét. Ezt a pillanatot ragadja meg és használja ki Karácsonyi Zsolt. Bár kétségtelen, a megtalált tágasság egyetemessége szédítő, ám jó mérték ez akkor, amikor mint olyan pont választódik ki, amelynek sajátos és egyedi optikája van, ahonnan a pillantás új látványt nyújt. Ebbe a látványba elsőként a táj, a természeti környezet esik. Újra felismertté válnak a fák, a füvek, az erdő, a lovak, a csillagok, a nap stb. De nem megnevezetté. Ugyanis itt még csak az írói alkalmatosságok: "eszközeim: / a jelzők, hasonlatok s a / végtelenített körülírás" (Az erdő, 16. o.) használhatók. A "végtelenített körülírás" szókapcsolat itt túl nagyívűnek tűnik, például mert ezt a jól hangzó kijelentés nem támasztódik alá végtelenített körülírással (s ezáltal nyer e szövegrész enyhe ironikus töltetet?). A megtalált természet hamar elveszíti magától érthetőségét, élményszerűségét. Kissé képzavargyanúsan, de plasztikusan így ragadható meg ez a pillanat: "Mint levélnehezéket, úgy tartja / szempilláid az éj. Ébredésed: / a tájleírás." Karácsonyi azonban továbblép, és elvont összefüggésrendszerbe helyezi ezt a környezetet. Így válik a táj körré, melynek pereme egy jelrendszer pereme is egyben, melyen belül összetett valóságok léteznek. Egyelőre ez a jelrendszer az élő entitások komplex jelbeszédének zsongásával, összetett érzékletességével bódít. Ebben a környezetben – az első ciklus verseiben – megjelenik a kedves alakja, a szerelem mint téma, lásd: Levél A-nak, Adél, Szerda. E versek közül csak az utóbbi kerüli el egyértelműen a lapos megfogalmazások buktatóit. A meg nem nyerhető futam ciklus kapcsán két észrevételre szorítkoznék. Itt található a legtöbb olyan vers, amelyekben (látszólag legalábbis) érdektelen a téma (Hasfelmetszés, reggel – disznóölésről, Kacérság – szúnyogokról, Body building, Getto guy); a jó ötlet öncélú stílbravúrban látszik kifulladni (Csúszás a sárga part felé, Körforgalom); vagy az ugyancsak jó ötletet a vers témák, motívumok hozzáadásával túlfogalmazza/bonyolítja (Az eljövetel). A másik megjegyzés a ciklus utolsó két versére vonatkozik. A meg nem nyerhető futam c. versben a beszélő egy Trójában rendezett fogathajtó versenyen Akhilleuszra fogad, aki a ló farkához kötött Hektórral versenyzik. A Kékhajú c. versben a beszélő a tizenkét próbából a "kékhajúságot" emeli ki, és hogy így "tanulva árnyalatait", beszélnie kell az Adriáról vagy a "kék nagy Atlantiról". Az előbb vázolt új kiindulópont, melyben a természet egy komplex kommunikációs viszonyként jelent meg, ezáltal egy új jelentésréteggel bővül: az eredet megtalálásával. A mítosz Karácsonyinál szerencsésen alakul át, új mértékké válik egy új világ alapjához. Még nem beszélhetünk alapításról, de már körvonalazódik egy külön birodalom. Szerencsés kombinációban látjuk a szerencse, a sors és a halál találkozását Hektór és Akhilleusz versbeli szembenállásában. Az embert próbáló tizenkét héraklészi próbán keresztül, azaz az önmaga megismerésének folyamatában a beszélő a naivan megélt kiszolgáltatottságérzésig jut el a versben. A Török alagút ciklus ezt a megkezdett folyamatot bővíti tovább. Megjelenik a háború témaköre. Ám kissé didaktikus, amikor A Hátország c. vers arra figyelmeztet, hogy: "A mozdulatokat átfogalmazni illő. / Új jelrendszer honosodik e tájon." Vagy "... és jól tudod: / a Hátországból nem lehet visszavonulni". Az Yssabeau fátyla a női tűnékenységet taglalja a Genézis kapcsán, a Török alagút a történelmi múlt pincéjéből búvópatakként feltörő "távoli hívásra" figyel fel: egy szörnyűség ki nem mondott titokként hull vissza a múltba. A Levél Sir I. Karának, önmaga grófjának c. verssel a formálódó új világba beemelődik a tükörkép, az alteregó, és meghatározza a vonatkozások irányát. "Szálak vannak itt, Sir I. Kara, önmagad grófja, / kibogozni se kell, nem vagyunk Gordiuszban" – figyelmeztet a vers a dolgok oly módon való összetartozására, amely még nem igényli a diszkurzív logikát, mert még gyaníthatóan nincs logikája. Vissza a fülesbagolyhoz: "manapság egyre nehezebb" – a Bodor Ádám-i világot megidéző leírás ismét a visszatérés lehetetlenségét hangsúlyozza. A régmúlt idők harcosait lassan moha borítja be, mostantól a tájat birtokukba vevő barbárok hallják a fülesbagoly hangját. A vesztés a versben nem tragikus folyamatnak, inkább természetesnek tűnik. Egy édes lébe mártott kanálról előbb le kell nyalni az ízt, hogy megértsük a kanalat (Világnyelv). Akkor jön el az érthető beszéd ideje, amelyen a bükkfák és a tölgyek is (ez Karácsonyi számára a két legszimpatikusabb fa, többször szerepelteti őket) megértik majd egymást. Az entitások visszanyerik saját jelkészletük, és kommunikálni kezdenek egymással. De ha egyszer háborúzni kezdenek az "őszies európai fák" (A fák háborúja), közéjük állni és közvetíteni, tolmácsként szolgálni közöttük nem könnyű dolog. Innen kiverekedni: "kivágni magad fejsze / nélkül már művészet, vagy / valami magasabb kezdete tán". Talán nem az alakuló világ alanyának univerzális kontrolligénye, hanem a beszélő fiatalsága és kíváncsisága magyarázza azt a törekvést, hogy ha uralni nem is, de bele akar szólni, részt szeretne venni a természet békés vagy harcos folyamataiban. Az Egy táj elhagyása ciklustól kezdődően az Eső után, A lengyel óra, de kiváltképp a Külön birodalom verseit egyetlen tematika kezdi uralni, egyetlen, de markáns gesztus látszik bennük körvonalazódni: az alapítás és egy erős jelentésstruktúra létrehozása. Alapításon itt nem egy romantikus világteremtő gesztus értendő, hanem egy archaizáló, de a miszticizmust kikerülő gesztus. A létrehozott jelentésstruktúra formális kifejtései ezek a versek. Jelentéstartományait már nem ezen kötet tartalmazza. Ezen tematikával párhuzamosan továbbra is jelen vannak a férfi-nő viszony örökös kérdéseit megfogalmazó versek: Lámpaoltás, Zöld, Francia levél, Vigília – ezek tűnnek a legsikerültebbeknek. Úgy látszik, nem ez a tematika a kedvence Karácsonyinak, fogalmazása ezekben hajlamos a bevált nyelvi fordulatokra hagyatkozni vagy túlpoentírozza a helyzeteket. Érdekes ötletre épül az Auberon egy lovagról beszél, a Barlanggyakorlat vagy a Védekezési módszer c. vers. Ezekben hitelesen jelenítődik meg a lovagi világ miszticizmusa, másrészt a beszélőnek jó stratégához illően a láthatatlan és gonosz erők ellen védekezési módszert sikerül kitalálnia (pl. "Középső ujj a mutatóra hajolva / tartja az éjfélt", Védekezési módszer). Ez egy olyan világ, ahol az élők kerülnek megmérettetésre: "a házigazda veszélyes, / s csak a holtak ártatlanok itt." (A lépcső hölgye) Az alapítás összetett feladat. Egy külön birodalmat kell megalapozni. Egy ilyen művelet körültekintő figyelmet igényel, hisz valamilyen fokon kisajátítás is egyben. Ami hódítás is, ez pedig ellentéthez vezet, háborút követel. Ezt a műveletsort körülíró, megvilágító versek képezik a kötet erősségét. A kiindulási pillanat, amelyben, mint már említettem, a jelen a múltba tűnik, s ezáltal az időn kívül kerül, mitikusként írható le. Itt csak az elindulás valamikorisága és az elhagyott táj bizonyos. A felállított csatárlánc a felidézhetetlen arcokkal együtt morzsolódik le. A tengert, a szabadulás terét a beszélő csak néhányadmagával éri el (Egy táj elhagyása). Az apród jótanácsa (56. o.) amilyen banális, épp annyira fontos tanácsot tartalmaz: a hadi szerencsét jó megtartani, egy téli győzelem után jobb összetörni a kardot, mint újabb rohamot parancsolni. Az ésszerűtlen téli hadjárat konoksággal jár, hajthatatlansággal, ami az őrülettel határos. Megtartani azt kell, amit már birtoklunk: a győzelmet. A helyzet paradoxona az, hogy nem azt kell őrizni, amit megleltünk, hanem az utat, amely kivezet a téli hadjárat ésszerűtlenségéből (Az őr nevében). Kafkát idéző parabola: a jól őrzött titok mint páncélszekrény – a szavak a szerszámok, a csavarok a vesszők, amellyel a rekeszeket eltorlaszoljuk. Ezekben a szekrényekben az ürességet őrzik. Amihez jobb, ha oktondi tekintet nem ér el (A páncélszekrény). Ehhez a felismeréshez ki kell vonulni abból a természetből, amelyet, első pillantásra úgy tűnt, le lehet írni. A jeleket, amiket a dolgok egymás között váltanak, már nem lehet érteni (Amit tudunk). És ahol maradni már értelmetlen, a paradicsomi állapot ártatlanságát utánzó kertben a faágak integetnek utánunk (Ahol értelmetlen). Ez a tudás szükséges ahhoz, hogy felépülhessen a ház, hogy lehessen valaki, aki körülfogja a dolgokat. Ez az a pont, ahol már veszíteni lehet mindent, a ház kertjében a fákat, a nyári széket, asztalt, amelyek megközelíthetetlenek, elérhetetlenné váltak. A dolgok végleg eltávolodtak attól, aki újra belakni készült őket. És a végső fintor, amiért ez az egész elmeséltetett, az utolsó vers, az Alapítás utolsó sorai: "az alapítás, akár / egy jól címzett levél, / és mégis öröm, ha / hiányzik a bélyeg." A kötet legerősebb verse véleményem szerint (hibáival együtt) a Szvijaszk. Egy valamikor lakott város birtoklásának a kudarcával szembesülünk benne, még ha ki is derül, hogy a város csak egy fénykép a legbelső szoba falán. A versekben megmutatkozik, hogy ami az érzékek számára befogadható, az sokszor lefordíthatatlanná válik. Ezért a versek többnyire benyomások törmelékeiből építkeznek. Ezen belátás másik következménye a talányosság – ami a sorokba font, rejtett gondolatok töredezettségében mutatkozik meg. Ezzel némiképp ellentétes a szigorú fogalmazásmód, a pontosításra, szinte definíciószerű leírásra való hajlam, ami – gondolom – a dolgok újramegnevezésének kényszeréből is fakadhat. Ennek ellenére jelentéseikben néha pontatlanoknak tűnnek a szavak, a verscímek sem mindig kerülnek összhangba a vers egészével. (A pontosításra való hajlam azzal a hátulütővel jár, hogy így könnyebben tetten érhetők a pontatlanságok.) Ezenkívül sokszor összeférhetetlenné válik a mitologizált tér és idő a kommunikációt és a jelbeszédek lefordíthatóságát sürgető attitűddel. A kettő olyan beszédmódokat próbál konstruálni, amelyek inkompatibilisek egymással. Mindezzel együtt Karácsonyi Zsolt egy, az elvontságot plasztikussággal ötvöző külön birodalmat hozott létre, s ebben olyan gesztusokkal operál, melyek túlmutatnak a köteten. A Téli hadjárat című vers kiúttalanságát egy személyes, ám azon túlmutató, az univerzalitás-igényt nem a diszkurzív logikának engedelmeskedő világgal kívánja ellenpontozni. A hadjárat folytatódik. A stratégia elemei már láthatóak. A kötet végén mutatott fintor (a bélyeg nélküli alapítólevél) pedig óvatosságunkat hivatott megtéveszteni. Az üzenetet nem csak egy katonára szokták rábízni. Ha hiányzik is erről a levélről a bélyeg, az a levél, amelyen van bélyeg, már úton van. Remélhetjük, hogy felénk téved. Egy ilyen alapítást nem szabad szem elől téveszteni.Petres László
* Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kritikapályázatának III. díjas alkotása.