Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 7. sz. (2004. július)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
FÓRUM
Rajongó(k)
Kovács András: A hűség csapdái. Csíkszereda. Pallas-Akadémia, 1999.
Kovács András: Az erdélyi szombatosság nyomában. Csíkszereda. Pallas-Akadémia, 1999.
Kovács András: A Bözödújfalvi szombatosok szertartási és imádságos könyve. Csíkszereda. Pallas-Akadémia, 2000.
"Életelvemmé avattam a bántás elfelejtését. Igazságosét, igazságtalanét – de feltétlenül és valóságosan." (A hűség csapdái, 20.)
"Az emberség keresése vonzott eleve a kommunista mozgalomhoz. Az egyenlőség, a testvériség, a harmónia keresése." (Uo. 174.)
Ő mondta, róluk. Azaz, akkor saját magáról is.
Kemény Zsigmond Rajongói már csak a múltban élnek. És ha még ma is léteznek, legalább az emlékekben, az nemcsak a regényírónak és egy-két történésznek, de neki is köszönhető, aki rajongott gyermekkorában, mert beleszületett, majd rajongott – teljesen másért –, mert úgy hitte, új és igazságosabb világ következik. Hitet cserélt, az öröklöttet a választottal, majd csalódott, de konokul kitartott mellette; meghasonult, befelé fordult és saját hitet kreált. Olyan hitet, amely már nem volt közös tulajdon, egyszemélyes hit volt, vállalva azt, amit a Párt már rég csak üres szólamoknak használt.
Háta mögött már egy Vallomással (Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, Kriterion, 1981. Második kiadás: Budapest, 1983.), még mindig nem találta a helyét, pedig a múlt egy terhétől megszabadulni látszott. (Vajon tényleg teher volt?) Legalábbis úgy gondolta. Azt hitte, "leszámolt" szombatos múltjával, és válságba jutott ateista világképét megerősítheti. Tévedett. Rajongása választott hitéért kétkedésbe fordult, múltja, ősei hite viszont egyre jobban foglalkoztatták, és a "kitört szabadság" újabb vallomásokra késztette. Megírta az Útfélen fejfát (Budapest, Balassi – Bukarest, Kriterion, 1995), mintegy az előbbi kötet továbbgondolásaként, majd a Mondjatok káddist egy székely faluért-ot (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1997). Ebben a tolerancia-intolerancia, vallásszabadság kérdéskört járta körül, főleg a szombatosság kezdeti időszakára összpontosítva. Egyben visszatérnek az előző két könyv motívumai is. A hűség csapdái már más műfaj. Itt már nem a közösség, hanem annak egyik tagja – azaz elszakadt tagja – a főszereplő, önmaga. Saját magáról vall.
Az erdélyi szombatosság nyomában szintézis, az eddig leírtak összegzése. A Bözödújfalvi szombatosok szertartási és imádságos könyve pedig forráskiadás. Péchi Simon kézírásos másolatban fennmaradt imádságos könyvét tartalmazza.
Önkeresése közben számot vetett "választott múltjával" is, A hűség csapdáiban szembenézve rajongásának második korszakával, hibáival. És akkor mi van a halál után, azaz ha az életet meghatározó eszmék, hit(ek) válságba kerülnek, megkérdőjeleződnek? – Akkor kezdjük a végéről, A hűség csapdáinak utolsó mondatával: "Eretnekség biztosan egy magam-neveltetésűnek, de sohasem éreztem magam annyira kantiánusnak, mint most. Bocsásson meg, Marx elvtárs."(A hűség csapdái, 356.)
Kovács András nem igyekszik rendszert teremteni, szabályokat felállítani írásaiban. Gondolatai csaponganak, úgy ír, ahogyan gondolkodik. Könyvei nagy ívű esszék/"önesszék", ahol nem akadály az idő és a tér. Most Péchi Simon, a szombatosság kiteljesítője, majd Péchy Manó királyi biztos, több mint kétszáz évvel későbbről, az ellentáborból. Amott meg ő maga tizenöt évesen, birtokában a származását igazoló irattal, nem-zsidónak minősítve. Vallomásaiban a szombatosságról, önmaga keresésére indul, önmagát írja meg, ez a saját története. Hiteles története, amit évekig nem mesél el, még magának sem. Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy a félénk, zárkózott, gátlásos kisfiú, most már felnőttként elinduljon önmaga keresésére, és megnyíljon. Valljon. Arról, ami miatt nem lehetett olyan, mint a többi, más volt, kirekesztett. Se nem keresztény, se nem zsidó. Mindkettő. "Ami engem illet, újságcikkeim akaratlan vagy óvatos személyes vonatkozású utalásaiban nem volt szavam, s így másoknak sem lehetett, szombatos őseimről. Miért? A válasz kézenfekvő. Nos, ez a gátlásom egy nagy késztetéssel rokon: a munkásmozgalomba is mindenekelőtt az vonzott, hogy itt másokkal egyenlő lehettem" (Vallomás a székely szombatosok perében, 8.).
Élete elválaszthatatlan a szombatosság történetétől. Ő is benne él a történelemben, a szombatosság utolsó évtizedei egyben a saját önéletírásának, életének a részei is. Mintha a saját történetét mesélné, és közben egy egész közösség élete, mindennapjai tárulnak fel. A szombatosok története a második világháborúval véget ér. A szombatos története viszont még ma is folytatódik. Kovács Andrásban él tovább – mint élettörténet. A zsidózók krónikása egyben önmaga krónikása is lesz, és története a második világháború utáni szombatosok történetévé alakul át. Szinte ugyanaz ismétlődik meg egy emberöltő alatt, mint négyszáz éven keresztül: a kényszerből vagy érdekből valamelyik bevett valláshoz megtérő "tévelygők" továbbra is gyakorolják hitüket. Kovács András meggyőződésből cserélt vallást, a szombatost a marxizmusra, évtizedekig nem próbálva tudomást venni az előbbiről. Nem akart kirekesztett, más lenni: "Átfűtött a KISZ-tagok rokonszenves szolidaritása. Először éreztem magamat mindenki mással egyenlőnek. [...] A belépési kérdőíveken nem firtatták a vallási hovatartozást. Emlékeim szerint a nemzetiséget sem. A demokrácia javára írtam azt, ami a kommunista párt ateista világnézetéből és internacionalista ideológiájából következett." (A hűség csapdái, 91.) Ahogy ő mondja viszont, "a belső kényszer" arra készteti, hogy feltárja múltját önmagának és egyben a külvilágnak is. Ez a belső kényszer tehát a búvópatak, az örökség, ami a felszínre kívánkozik. És ha már egyszer feltört, akkor nem hagy megnyugvást, és további önkeresésre ösztönöz. Kovács András nem hagyja fel választott hitét, továbbra is hisz a szocializmus üdvözítő erejében. Persze, e hite is egyre inkább egyszemélyessé válik, akár szombatossága. A Hétnél eltöltött éveiről írja: "Politikai eseményeket kommentáltam olyan pártirányvonalat követve, amelyben már rég nem hittem, de azokban az emberit, a humánum-elvet próbáltam kiválogatni a sok apológiából, s ahol nem volt, oda belemagyaráztam. [...] Így cikkeim rejtett eszményeit ma is vállalni tudom. A pártot nem, amelyre hivatkoztam, sem ideológiáját – eszményeimet igen." (A hűség csapdái, 274.) Talán ez az illúzióvesztés/talajvesztés vezeti őt erre az ösvényre, egy eltűnőben lévő közösség megörökítésére?
Nem ő az első és nem is ő a "legtudományosabb"/"legszakmaibb" ebben a kérdésben, de hiteles és éppen írásainak stílusa miatt ő tud a legközvetlenebb, személyesebb hangot megütni. Beszél az olvasójához, szavakat, kérdéseket intéz hozzá. Múltba tekintése magával ragad, elbeszélése a történet részesévé, tulajdonosává tesz.
Bözödi Györggyel és Móricz Zsigmonddal indul a bözödújfalvi szombatosok nyomába. Két riport, mely néhány év eltéréssel jelent meg, 1935- és 1941-ben.
Élve Kovács András eszközeivel, én is útitársat keresek magamnak. Szabó Imre 1931-ben járta be azt az utat, amit Bözödi és Móricz. Ottjártakor Bözödújfaluban 26–27 zsidó/szombatos család élt, csak hitükben különbözve falustársaiktól.
Kovács András néha elnézését kéri egy-egy hosszan idézett szerzőnek, most én is ezt teszem. – Bocsásson meg tehát, kedves Szabó Imre, hogy riportját így megkurtítva tárom a nyilvánosság elé...
De aki nem éri be ennyivel, az, kérem, lapozza fel az Új Kelet zsidó politikai napilap 1931. július 21–23. közötti számait, és pótolja az itt hiányzó részeket.
"A kocsmáros zsidó – »fajzsidó«: Ábrahám Hermann. Nagydarab, kövér ember, mellény helyett »leibcidáklit« hord, a felesége parókát. [...] Ábrahám Hermann megmutatja, merre kell menni, hogy az ember megtalálja a »gérek« templomát és községházát. [...] Az istenháza egészen egyszerű, mint amilyenek maguk a hívők. Világoskék padok, középen almemor, elöl a frigyszekrény. Most csak egy tórájuk van, kettő időközben felolvasásra hasznavehetetlen – »poszl« lett. Ezen a helyen 1867 óta ez a második templom. Az első gyönge alkotmány volt, siettek fölépíteni a nagy örömükben, hogy nyíltan imádkozhattak és törvényesen elismert vallásúak lehettek. A frigyszekrény fölött két fából faragott oroszlán tartja a fából való tízparancsolati táblát. [...]
Az előimádkozó állványa előtt tarka vízfestésű tábla. Ezt első kántoruk, Smül Weisz készítette, ő is játékos, művészi természet volt. Félkörben lerajzolta a tizenkét törzs szimbólumait. Aztán alatta: »Légy erős mint tigris, bátor mint oroszlán és mint őz, olyan könnyűlábú.« Oldalt két oszlop, közepén hétágú »menóra«, mintha a földből nőtt volna. Pirosan égő nap süti legyező sugarait zöld halmocskák közül. A padok között imakönyvek, mindegyik magyar fordítású. Hatvanhét előtt mind a Péchi Simon magyar imádságos könyvét használta, aztán Smül Weisz kioktatta őket a hebreus szó ismeretére, és ők azóta ropogós székely akcentussal héberül mondják el a Palesztinát visszakívánó fohászokat... Smül Weisz, isten nyugosztalja, hosszú évtizedekig élt velük, élete értelmét találta benne, hogy Péchi Simon híveit megtartsa a zsidóságnak. [...]
A templomban körülnézek, és az ajtó mellett észreveszek egy figyelmeztetést. Jámbor szív diktálta, jámbor kéz írta. Péchi Simon magyarabban fogalmazta volna, formásabban is, de semmi esetre sem nagyobb szeretettel. Íme szó szerint az írás!
»Figyelmeztetes
Mind hogy megtudtam hogy az asszonyok patakba zavaros patakba fürüdtek – érzem magamot kőtelesnek a Silchan urach utján eszt figyelmesztetni – A silchan urach azt irja hogy folyo vizben egyáltála nem szabad fürdeni ahol van mikve es ahol nincsen mikve és a viz legyen rendes ne legyen megnöve esső től akor megenged a Silchan urach nagyon nehezen – de ahol mikve van ot nagyon sziguruan betiltsa ha a viz nincsen is meg növe – hát még zavaros megnőt vizbe
A helyet ahol fürdenek is meg kel vizsgálni hogy megfelel e es azt nem tudjavizsgálni csak aki a Silchan urachot érti – aki a Silchan urach utan cselekedni fog arra fog jönni minden féle bruchu áldás.
Bozodujfalu, 931 VII/10.
Fried Jakab«
A helyzet ugyanis az, hogy Bözödújfalun van mikve. De bizonyára annak a vize is nagyon zavaros. A patak vize ingyen áll rendelkezésre, a jó hívek pedig nem jutottak odáig, hogy tudnák, a Sulchan Aruchnak is köze vagyon az ő tisztálkodásukhoz.
Fried Jakab a kántor és »melamed« odaát lakik a községházában, átlátogattunk hozzá.
Szánalmas rossz bőrben van ez a községháza. Minden omladozik, a »bet hamidrás« ablakai kitörve, papírral beragasztva, a padok elhasználva, összevissza zúzva. A községnek van egy magtárja. Ha valaki megszorul, abból kap pár véka törökbúzát, vagy őrölni való más gabonát [...]. Most egy szem kukorica sincs benne. A sütőkemence, ahol a pászkát is készítik, összeomlott, a kántor lakásának faláról szakadozik a malter." (Szabó Imre: Péchi Simon zsidói között Bözödújfaluban. I–III. Új Kelet, 1931. 161–163. 2.)
És hogy milyen út vezetett idáig? Jó néhány évvel ezelőtt – bevallom, akkor Kovács András írásait még hírből sem ismertem –, elsőéves egyetemistaként, egy iskolai vallásóra jutott eszembe, ahol XY lelkész arról mesélt, hogy a mi, unitárius vallásunk sarja az erdélyi szombatosság. Kezembe kerültek Dán Róbert, majd Kohn Sámuel írásai, és igencsak beleszeretve e témába, megírtam "magasszárnyalású" szemináriumi dolgozatomat az egy kicsit hosszúra sikeredett A bözödújfalvi székely szombatosok áttérése zsidó hitre és hitközségük megalakulása címmel. Megírtam, elolvastatott és elbíráltatott: nem ártana belenézni Kovács András munkáiba, mert hasznomra válna. Ekkor kezdődött "ismeretségünk".
A szombatosok pedig élték a maguk életét, ki-ki igyekezve betartani, ami megírattatott és áthagyományozódott. Zsidók voltak székelyekként, és székelyek voltak zsidókként. De hát, ki tudta már számon tartani, hogy ki csak "vallásilag" és ki származás/beütés szerint az, aminek hiszi magát.
Eleik felbuzdulása az 1867. évi XVII. tc. elfogadásakor teljesen új irányt adott e kis közösség fejlődésének. Az izraeliták egyenjogúsításáról szóló törvényt a bözödújfalvi szombatosok úgy értelmezték, hogy az rájuk is vonatkozik, és sorra vallottak színt. Elhagyták az addig színlelt hitüket, és áttértek zsidónak. Így lett Kovács Pál Istvánból Ábrahám, Kovács Mózesből pedig Ábrahám Izsák, és így vette fel minden zsidóvá lett szombatos férfi áttérésekor az Ábrahám és még egy választott ószövetségi nevet. Ami viszont oly egyszerűnek tűnt a bözödújfalviak számára, az éppoly fejtörést okozott a hatóságoknak. Hiszen a törvény nem rendelkezett az izraelita vallásra való áttérés szabadságáról. Az áttérések nem kerülték el sem a katolikus egyház, sem az állami szervek figyelmét. A kivizsgálások és a "visszatérítgetések" eredménytelenek maradtak, 1868 folyamán a 39 bözödújfalvi szombatos családból 28 hagyta el a keresztény vallást (Kohn Sámuel: A szombatosok. Történetük, dogmatikájuk és irodalmuk. Különös tekintettel Péchi Simon főkancellár életére és munkáira. Athenaeum, Budapest, 1889, 367.). Új fordulat a szombatosok ügyében egy év múlva következett, amikor Eötvös József vallási- és közoktatásügyi miniszter megtiltotta a judaizánsok erőszakos vagy más módszerekkel való visszatérítését. Ezt kihasználva, a szombatosok még 1869-ben megalapították a Bözödújfalvi Izraelita-Prozelita Hitközséget, 136 lélekkel (uo. 369.). A következő évben pedig már zsinagóga építésébe fogtak, és rituális fürdőt is működtettek.
Székely ízlésű ortodox zsinagógájukat 1874-re sikerült felépíteniük, de teljesen berendezni még ekkor sem tudták. A Bözödújfaluba látogató Arányi Lajos a templomot még majdnem teljesen berendezetlenül találta, és a prozelita közösség meglehetősen szerény életkörülményeiről számolt be. Ő szól arról is, hogy ottjártakor betért a katolikus templomba, de az éppen akkor zajló istentiszteleten rajta és két gyermekén kívül csak Sebesi József plébános és a harangozó vett részt. Ezzel szemben a zsinagóga minden alkalommal megtelik hívekkel (Arányi Lajos: Az erdélyi szombatosok közt. Magyarország és a Nagyvilág, 1875. 38. 455.).
A szegénység miatt gyors hanyatlásnak indult a most már csak múltjában szombatos közösség. Mivel képtelenek voltak megfizetni egy jól képzett saktert, megtörtént, hogy a tisztséget hónapokig nem töltötte be senki, és aki el is vállalta azt, az vagy csalónak bizonyult, vagy a szegénység miatt volt kénytelen elhagyni a községet. A fokozatosan helybeliek gúny tárgyává váló zsidókká lett szombatosok ekkori helyzetét jól érzékelteti egy 1876-ban, Szebenben kiadott szász kalendárium: "Azt hitték, hogy ha zsidókká lesznek, meg is gazdagodnak, el is adtak marhát vagy földet, hogy úri ruhát vehessenek, s most már van is pantallonjuk, de nincs csizmájuk. Szombatonként pantallont és bocskort viselnek." (Idézi: Századok, 1876. 3. 229.)
A XIX. század végén többen is, köztük Beck Móricz bukaresti és Kohn Sámuel budapesti rabbi hívták fel a figyelmet a bözödújfalvi szombatosok helyzetére. A magyarországi zsidóság pedig a Magyar-Zsidó Szemle felhívására anyagiakkal segíti meg a prozelita hitközséget. Az 1900-as évek elején egyre kevesebb szó esik róluk. A kitérések miatt az érdeklődés középpontjába került szombatos megnevezés egyre kevesebb embernek mond valamit. Hogy azért mégis valami maradjon róluk ebből az időszakból, arról Szabó Imre, Bözödi és Móricz gondoskodtak.
Péchi Simon kései leszármazottai örökségként tartogatták házaik rejtett zugaiban imakönyveiket, imaszíjaikat. Ezzel együtt múltat is örököltek, néhány száz éveset. Amikor a XVII. század első felében Péchi kidolgozta a szombatos tanokat, széles befogadó közegre talált. Az 1500-as évek végén megjelent új vallásirányzat első követői a társadalmi ranglétra legmagasabb fokairól kerültek ki, Péchi Simon korára viszont termékeny talajra talált a legalsóbb rétegekben is. Így a szombatosok nagy részét mesterlegények, polgárok, szegény darabontok és parasztok tették ki. A XIX–XX. századra a szombatos hit már csak egy ki közösség tulajdona volt, olyan tulajdon, amelyhez "családi hagyatékként öröklődő makacs hűségből" ragaszkodtak.
Mi sem áll távolabb Péchi Simontól, mint a Zsíl-völgyi bányászok mindennapjai. Kovács András ifjú kommunistaként – talán nem is tudva arról, milyen értékekről mond le az áhított és csalóka Egyenlőség nevében – a munkások, a közemberek mindennapjait igyekezett megörökíteni. A hűség csapdáiban talán egy kissé pirulva emlékezik vissza ezekre az évekre, azt írva riportkönyvéről (Szén és acél. Állami Könyvkiadó, Bukarest, 1949.), hogy az "a sematizmus tanítható kórképe volt. Múzeumban mutogatható szocreál". (A hűség csapdái, 151–152.) Több mint egy emberöltő távolából fellapozva e füzetecskét, igaza van Kovács Andrásnak. De attól még egy a mozgalomban vakon hívő fiatal írta, aki úgy gondolta, nem hiábavaló, amit tesz. A kiábrándulás csak később jött. Az Igazság főszerkesztőjeként még csak örökölt irodájának "fényűző" berendezése zavarta. Egy szerkesztőségi beszélgetés során viszont Horváth Andorral már eljutnak a sokkal fullasztóbb kérdéshez is: lehet-e hinni még ebben a rendszerben? (A hűség csapdái, 162.) De ez már A Hétnél történt.
1970-ben igazolt át Kolozsvárról Bukarestbe az akkor induló A Héthez mint szerkesztőségi főtitkár. A lap élére Huszár Sándor, főszerkesztő-helyettesnek pedig Földes László és Gálfalvi Zsolt került. Kovács Andrásnak ez kitörést, menekülést jelentett az Igazságtól, ahol egyre inkább megfagyott körülötte a légkör. Rövid idő alatt világossá vált számára, hogy helyváltoztatása nem járt együtt a szabadulással. Tulajdonképpen ott folytatta, ahol Kolozsváron abbahagyta, csak más szerepkörben. Amíg Kolozsváron ő irányította a lapot – szó szerint is –, addig Bukarestben csak titulusa volt. Az ő feladata maradt a politikai események "pártosságtól csöpögő" kommentálása, ismét a meghasonlás, a kényszerű befelé fordulás következve számára. Marginális szerepre szánták, amit ő is felismert: "A lap szellemisége alakításában kevésbé vehettem részt, nem is igényelte senki. Visszavonultam az aprómunka sűrűjébe." (A hűség csapdái, 292.)
1983 októberében banális nyomtatási hiba csúszott be az egyik lapszámba, ami jó ürügy volt Huszár Sándor és Horváth Andor menesztésére. A koncepciós pernek beillő eljárással (Bányai Éva: A Hét – történet. 33 év címszavakban, évszámokban. A Hét, 2003. 1. /október 23./ 4.) eltávolított főszerkesztő és helyettese utáni időszak a folyóirat életében az "anti-újságírás" korszakává vált. (A hűség csapdái, 317.) Kovács András felajánlotta távozását, de visszautasították, tehát tovább tűrt és hallgatott. Amíg lehetett, mert aztán három év múlva végleg feladta és kérte nyugdíjazását.
A szabadság évei következtek, egy nyugodtabb élethelyzet az önkeresésre. És hát mi sem természetesebb, mint hogy folytatta vallomását. A székely szombatosok perében. És saját perében is. Múltját kutatja, dokumentumokat, nyomokat keres, mert a jelen zavaros, és a szombatos családi örökségnek súlya van. Kényszerét érzi az idézőjelbe tett forradalom után az önelszámolásnak. Olyan megoldást keres, amely nem kényszeríti meggyőződése feladására, de egyben lehetőséget biztosít arra, hogy politikai nézeteit felülbírálja. Azaz... megmarad baloldalinak, vissza nem sírva az átkos időket. Mellette pedig emléket állít: most már nemcsak a zsidózóknak, hanem az elárasztott Bözödújfalunak is.
Gidó Attila
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 7. sz. (2004. július)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret