Sebestyén Mihály
Tulipánok közé rejtve
A tulipánfestő épp kilépett a mélygarázs ajtaján, mögötte még láttam az ajtó ünnepélyes lassú záródásában a felcsillanó csempék teljes összhangját, a gondosan megválasztott csempéken a tulipánok kertjét, mélyvörösek és mélykékek orgazmusát, tulipánhagymák erezetén átderengő leányarcokat és holland középcsatárok narancssárga páncélingét, amikor Halmai Pityu (hetedikben láttam utoljára) azt mondta, hogy ne menjünk többé iskolába, hanem pakoljunk fel eredjünk a holland nagycirkusz nyomába, utána, fiúk, ugyanis Halmai a saját fülével hallotta, amikor az igazgató kijelentette, a cirkusz jövője attól függ, barátaim, ha záros határidőn belül találnak elég fiatalt, egész pontosan: tehetséges gyerkőcöt, akit gyorsan be lehet tanítani zsonglőrnek, kötéltáncosnak, akrobatának vagy díjbirkózónak. Az Akropolisz tetején hevertünk, sütött reánk a nap: Periklész tőlünk balra a perzsák ellen szónokolt; Arisztophanész szorgalmasan írta kihajított lyukkártyákra vígjátékait, várta a napot, amikor az istenek sem állíthatják meg a világhírnév megszerzésében. Vágyott is reá, meg nem is nagyon, hiszen ki volt szomjazva nőre, borra, a sikerre, de akkor soha többé nem lesz szabadnapja, hogy minden holland mérkőzést megnézhessen. Na meg aztán annyi rosszul sikerült keresztes hadjárat volt mindannyiunk háta mögött, a Megváltó sírjánál azt mondta a tévé, sörgyárat épít egy német vállalkozó, és az alapozási munkák során előkerült az Akropolisz szöveg- és márványhű másolata, ha nem fordítva áll a viszony, vagyis a jeruzsálemi régebbi, mint az athéni, nem, ezt egész egyszerűen verd ki a fejedből, még itt se légy teljesen hűtlen a görögökhöz, mesés ajándékot hoznak, s még félned sem kell, hiszen Trója elbukott, a görögök úgy folytatták a történelmet, hogy észre sem vetted, mikor vették át a vezetést, a félidőben még döntetlenre állt, ne feledkezz meg kitenni a tulipános üvegeket, megmosni a lábadat, halkítsd le a rádiót, vidd le a kutyát a parkba, etesd meg a tengerimalacokat, sorolta egy hang nagyon messziről lassan közeledve-elhalkulva, meg-megélénkülő feddinges lüktetéssel, mint anyánk rádiója, az a régi, amelyet elvitt egy hajóskapitány Pelargóniába, és a pelárgonok azóta sem győznek hálálkodni, hogy végre megismerhetik a saját nemzeti himnuszukat. Az a hang, mely feledhető ébrenlétből, kívülről csendült reám, afféle józan díjlovas, előolvasó, tisztafej cenzorka bácsi lehetett, sajnos, az arcuk nem látható a gótikus mellékszereplőknek a tulipános székesegyházban, holott megérdemelnének egy portrét. Arisztophanész márványszobra az út porába dőlve, mellszobor egy fontos közgyűjteményből, amelynek nevét elfelejtettem, folyton beverik porral és igaztalan vádakkal az elszáguldó lovasok, cohorsok, gyalogosok; a keresztesek Akkóból Jaffóba gurulnak, csillogó páncéljukon ENSZ jelvény, ennek nincs semmi jelentősége, mert az ellenség szintén európai katonaruhában van, rózsákat és tulipánokat mázoltatott magára. Úgy látszik, ezen az éjszakán a tulipánoktól nem lehet megszabadulni, én sem tudom átrágni magamat a reám öntött, zúdított tulipánszirmokon, meglehetősen nevetséges helyzet, holott tudom, hogy egy erősebb szél, mondjuk a Golf-áramlattal érkező meleg április szél, egyszerűen felkapná a gondosan festett szirmokat és szétszórná, je sème à tout vents, mondja valaki franciául mellettem, valami undok tudálékos, Larousse-figura, hajában fehér márványszalag, a görögség elmés derűje néz le reánk, cirka kétezer-ötszáz év, plusz-mínusz örökkévalóság. Abban a kisvárosban vagyunk – balra az Akropolisz, jobbra Hollandia szédítő tulipánhavasai –, ahová egyszer Pendergast Lucyék vittek el mindkettőnket, mellettem kellene lennie Gének, együtt érkeztünk úszva, vonaton, föld alatti korcsmákon vitt keresztül a véletlen, vakondtúrások mögül ugrottunk elő, vám- és révület-szabadság volt ruhánk korcában, szódabikarbóna és négyökrös szekér kevés malíciával, tehát jöttünk. Egészen késő május van, a kiállítás hivatalosan már áprilisban bezárt, de Pendegast Lucy bátyja, a tulipánfestő, az erezőművész elérte a hágai kormánynál, hogy miattunk még egy hónapig nyitva tartják. A beléptetők puffogtak, dühöngtek, mint mindenütt a világon, ha a munkaidőt indokolatlanul meghosszabbítják, a tulipánőrzők szakszervezete tiltakozó nagygyűlésre készülődött, amikor a kiállítás miniszteri biztosa, Van Holden úr egyszerűen ráígért a bérre még harmincegy százalékot, és a tulipáncicerészők mozgalma egyszerűen elenyészett a könnyű, laza szerkezetű homokos talajba. Polder ide vagy oda. Hervadt tulipánok, fonnyadt szirmok, szégyenlős vénlányok egy orvosi rendelő vetkőzőjében. A növények szára néhol már egészen csupasz volt, izmos, kihívóan erotikus, a különben felsepert és aprított fakéreggel felszórt sétányokon megkésett csoportok tolongnak, bohócsapkás tulipánmutogatók kiabálnak, egyfolytában gyülekező van az utcasarkokon, a terek szögletében és lakkozott padok előtt, a villanyoszlopok és virágtövek szomszédságában, valahol; kiértékelnek, holland-latin növénynevek röpködnek a levegőben – istenem, megvilágosodnak a növénynevek –, értem Linné úr binominális logikáját vagy a svédekét kétszáz évvel ezelőttről. Váratlan örömmel tölt el a felfedezés: teljesen értelmes neveket osztogatott, s ettől a régi növénytan-órákon fény ömlik szerteszét, az ablaktalan szertár reggeli ragyogással izzik föl, rejtélyes fényforrások köröznek felettünk, amikor K. B. B. bácsi előttünk leheli ki nemes és finom merítésű csempekék lelkét: megérteti velünk, hogy a tulipánok a gumósok közé sorolandók. Üvegcsempék tartják távol a külvilágot, átdereng a reggel az üvegek homályán, mesterséges világítás, lehúzott izzású nemesgáz-égők, lágy, selymes májusi fényt varázsolnak az ágyásokra, a sétautakon az árnyékok kölcsönösen kioltják egymást. Szerteszét átható, különös szag, mintha régi fűszereket rothasztanának szántszándékkal. A megyeszerte híres konyhák szétverése után a rablólovagok nem vitték magukkal a fűszereket, s aznap éjszaka megveri a májusi eső; ropog a lábunk alatt a holland nemestulipán-avar; mindenki tudja, hogy miértünk tart nyitva csupán; keresem Gét, nála van az útlevelem, a pénzem, én még nem is láttam holland-pegazus pénzt, megmagyarázhatatlanul, makacs követelőzéssel, már-már hisztérikusan ágaskodik föl a vágy bennem, hogy kezembe vegyem az ókori papírpénzeket, a tulipánlevelekre nyomtatott drachmákat, tulajdonképpen ezért fordultam arra, amerre Gét sejtem, hiszen egy minutával korábban még kérdezett is tőlem valamit, azt hiszem, azt, hogy miért vizes a kezem, a nadrágomba törlöm, és még be sem fejezhetem a mozdulatot, amikor jön az újabb kérdés, valamivel nehezebb, azonban távolról sem kivédhetetlen, nem látom be, milyen politikai csapdákat rejtene, tehát meghallhatom: a keresztes hadjáratok, különösen a negyedik, amelyikben Konstantinápoly is elesett, miként érintették a tulipánhagymák behozatalát? Nem feleltem neki azonnal. Rengeteg könyvet olvastam össze annak idején, rendszeresen tanulmányoztam a vaskos, fekete vászonba kötött monográfiákat, amikor Athénban az államvizsga-dolgozatomat készítettem. (Athén Kolozsvárra hasonlít, igaz, a Fellegváron az ejtőernyős torony helyett az Akropolisz fehér márványoszlopai negyvenöt fokos szögben dőlnek a Szamosra, lenéznek a városra, Juciferi lakására, mely épp a Fellegvár lábaihoz simult alázatosan, amíg el nem mentek Frankhonba /mármint a ház gazdái/.) Az egyedírók* a tulipánokról azonban elfelejtettek szót ejteni, holott a bizánci kalmárok bekalandozták az egész addig ismert klasszikus világot, nem is szólva Velence pimasz hajósairól, Génua ravasz és csöndes beszédű üzletkötőiről, Bari és Taranto vörös szakállú menedzsereiről, akik egy pár nejlonharisnyáért rengeteg tulipánhagymát szerezhettek volna, ha a növény már benne lett volna az európai kultúrkörben, de nem volt és különben is, ha már Itáliáról esett szó, akkor a helyes tipposzlop kitöltése után a tabella így néz ki: Atalanta-Juventus 2–2 – iksz, Lecce-Torino 3–1 – egyes... Bizánc-Bizánc törölve... Kolozsvár csupán egy nosztalgiával vegyített villanás volt, a helyzet önigazolási kísérlete, merev önzésből fakadt nyavalygás, a hatvanas évek második felének visszakívánása, elkent, tavirózsa-illatú szerelmek és sörözés a Tajgetosz tetején részeg szovjet szociometrikusokkal, tü tozse kuku satöbbi, ezért gyorsan el is ejtettem, hiszen a tulipánrondók között egyre több más, betolakodott, oda nem illőnek ítélt (mint utóbb kiderült, teljesen tévesen ítéltem meg a holland virágkertészet helyzetét, elvárásait és kívánalmait, az együttélés-tolerancia szemléletüket, túl jó véleményem volt róluk, holott ott is lezsidózzák az Ajax szurkolóit és tulajdonosait, mintha csak az MTK-Fradi mérkőzésen lennénk, de akkor még a téves ítéletben tengettem óráimat és kobzom pöngetését tulipán-hagymázosan habzsolták híveim, az említett türelemkertben) éppen úgy belefért, a szurinamiak (vietnámiak) sötét virága – hol van, te jóisten, Szurinám? –, mint a meleg égöv alatt gyorsan hervadó női szépség meghosszabbítása a mérsékelt égöv viszonyai között. Magyarán azt gondoltam: hozzátok hozzánk legszebb asszonyaitokat, itt soha nem fognak olyan rondán és magukra maradottan megvénülni, ez Európa nagy-nagy előnye, amire még senki sem figyelt fel, késleltetett benne a faj biológiai története, nem véletlenül jelent meg éppen itt a legkésőbben a homo sapiens (erectus). Sétánk során egyre gyakrabban pillantottam meg, ismertem föl az idegen növényeket, nárciszt, ibolyát, krizantémokat és nőszirmot láttam, lilákat és remegő halványkékeket, melegrózsaszínűeket. E percben (abban a percben) a színek nem tűntek giccsesnek, Hollandia vagy Hellász korrumpáló közelségével magyaráztam. Pendergast Lucy bátyja bólogatott. Na igen, a diplomamunkám a keresztes hadjáratok vizsgálatát tűzte maga elé, de az általam írott lapokon szó sem volt – erre halálpontosan emlékeztem – semmiféle tulipánhagymákról, és egyáltalán a hagyma mint étel nem is szerepelt sem a Flandriai Baldwinnek, sem a Tarantói Bohemundnak felpakolt uzsonnában; na igen, barátaink sem mellékeltek hozzánk valami sajtos-szalámis kaját, ezt akartam felháborodottan tudomására hozni Gének, a szobatársamnak, akit elsodort mellőlem a tömeg. Mérhetetlenül sok embert engedtek be a kiállítási kertbe, szombat volt, egy kis autózással különösebb erőfeszítések és benzinkutazás nélkül elérhető volt Kulenkamp, a virágkertészet mekkája, a tulipán-hergelészet hegeliánuma. Ráadásul meleg volt, nagy meleghullám érkezett az éjszaka, szokatlan volt áprilisban még itt, Kulenkampban is, a keresztesek ledobálták a téliesített pótvértet, a pénzváltók kemény nap elé néztek, hiszen rengeteg nem jegyzett valutával kellett számolniuk, az euró becsalogatása előtt voltunk, még boldog kisnemzeti összevisszaság uralkodott az eurázsiai földnyelven, a jövendő globalizációra egyetlen jel utalt, a Bakonyhúsvétban vásárolt és magunkkal hurcolt Globus-konzervek. Megizzadt a homlokom, hónom alja, a hátam közepén erekben csordogált a reggeli kávé átlényegített változata. Valaki szólt hollandul, nyugodtan törülközzem az avarba, egyenesen használ az ember bőrének. A hang ismerős volt, hát persze, a húgom volt. Egészen természetesnek vettem, hogy éppen itt futunk össze; noha nem is itt adtunk egymásnak találkát, hanem valahol a Trafalgáron vagy a Lázár Ödön park előtt, majd telefonálunk egymásnak, ígértük meg. Ettől minden olyan egyszerű lett, hiszen végül is csak találkozunk, bár arról volt szó, hogy mi nem kapunk holland vízumot, a húgomék útban voltak Jaffó felé, ahol általában a nyarakat töltik (a sógorom korábban ugyanott volt fogorvos), őket cseppet sem izgatta a keresztes hadjáratok veszélye, az öngyilkos palesztin merényletek, a tulipánfestők közmondásos fukarsága. (Az az NL a kocsijukon, magyarázta Pendergast Lucy, azt jelenti, Nur Limonádé.) Már napokkal korábban beolvasták a tévében, hogy tekintettel az akropoliszi helyzetre, a kormány nem javasolja az amerikai állampolgároknak, hogy a térségbe utazzanak. Kiürítették a követséget, elégették a nélkülözhető iratokat, a díszleteket elszállították, a tulipánhagymákat vastag régi újságokkal takarták le, a kereszteket a hadjárat útvonala mentén kikapcsolták a közvilágításból. Nem maradt ott csak két kertésznek álcázott biztonsági ember, akikről mindenki tudta, hogy kettős ügynökök. Ők azonban rá sem rántottak, nem lettek a szokottnál idegesebbek, volt idejük megszokni a készültségi állapotot, a halál állandó és elhessenthetetlen közelségét, a veszély szívbe mártott tűit, betörtek, elfásultak, vicceltek a halállal, csak arra kértek, ne mondjuk hangosan azt a szót, arabok, mert azt a nevezettek is megértenék, híjuk őket inkább sógoroknak, ezt tanácsolták különben indulás előtt a keresztes hadjáratok résztvevőinek is, de akár a falaknak is beszéltek volna. Haladtunk a sétautakon, nagyon lassan, folyamszerűen, mintha csak nagy tüntetésen vennénk részt, könyves-gyertyás felvonuláson, azzal a különbséggel, hogy itt mindenkinek egy Bourbon-liliom van a kezében, megyünk a saját vértanúságunk vagy történelemkönyvi (gótikus) ábrázolásunk felé. Folyton megtorpanunk, egymás hátának ütődünk, de a bejáratnál kapott (elvett?) tulipánok ruganyosan állják az ütődést-gyűrődést, a főútra ívelten bekanyarodó mellékutakról ömlik, árad, hömpölyög a tulipánkedvelők végeláthatatlan csudálkozása. Itt aztán nem illett türelmetlenkedni. A sokszor megénekelt holland toleranciát láttam megelevenedni. Jólesett. Egyáltalán nem mérgelődtem a szokatlan előnyszabály alkalmazásán, holott ha otthon történik velem az Arató és Wesselényi utca kereszteződésében, belehajtottam volna szabálytalankodó járművekbe, vesszen a férgessse felkiáltással. Én csak arra kértem a húgomat – addigra előkerült valahonnan a tömegből a húgom családja is, unokaöcséim, Paul és Pieter –, hogy nyissák ki a szemüket, legyenek módfelett szemfülesek, hátha ott lesz valahol a közelben, ott ácsorog szoba- és egyetemi padtársam, Gé. Az a kabát volt rajta ebben az álomban – magyaráztam, miközben pontosan tudtam, a húgom nem volt velünk kirándulni, mert akkor hároméves lehetett –, amit még a sebesvári túrán viselt, ahol azon viccelődtünk, hogy a parasztok még mindig azt hiszik, csapatunk az Osztrák-Magyar Monarchiából szökött vissza, s kérni fognak egy tízkoronást Ferenc Jóska arcképével. Gének az a dolga, hogy fényképezzen, és ő bőszen (lelkiismeretesen, kis szorongással kebelében, fondorlatosan) villog, bemér, elgörbül a jobban érzékelhetőség kedvéért, ráközelít, fókuszpontba emel digitális gépével mindenféle szirmokat, leveleket, árva kocsányt és látogatói ámulatot, merevedést, rökönyt és hódolatot. A lényeglátás hozzátartozik a természetéhez, ezért is szerettem vele dolgozni, kitűnő tárcákat lehetett rögzíteni azokra a képekre, amelyek az Emberiség és az Akropolisz nyilvánossága elé tárandók. Este majd leülünk a gép elé, letöltjük a képeket, kiválasztjuk a legélesebbeket, és elküldjük az összes rokonoknak a közelgő húsvéti ünnepekre való tekintettel, és ezzel ki van pipálva a családi összetartozás & szeretet című heti imaszakasz. Gé a központi csarnokban csapkodhat szárnyaival, vélekedtem. A szagosított műrózsák és álszegfűk között. Nagyon sokan igyekeznek arrafelé, a tömeg érezhetően megvastagodott, mellékfonatai és -vizei egyre szélesebb torkolattal kapcsolódnak hozzánk. A génkezelés technikája lázba hozta a hollandusokat. A keresztes milíciák képtelennek bizonyulnak fönntartani a közrendet. Hallottam, amikor erősítés után telefonált mobilján Flandriai Baldwin (franciásan Baldouin) vagy az öccse. A két fiút sohasem tudom egymástól teljes biztonsággal megkülönböztetni. "De hát ti nem is vagytok együtt, régen szétváltak útjaitok, miért adta volna oda Hanna a digitális gépet Gének?" – csattant fel Karl, a sógorom, aki arról volt nevezetes, hogy a legintimebb pillanatokat is szét volt képes barmolni híres fogorvosi józanságával. Őt semmi, még egy gyökérkezelés sem tudta lázba hozni. Fotói, hogy valamivel jellemezzem, olyanok voltak, mint valami sajtszeletelő géppel vágott hártyavékony szeleteken át szemlélt panaszirodák. "Hiszen mi nem is találkoztunk, mert te megsértődtél" – mutatott rám, és belekarolt Gébe, aki mégiscsak ott állt, ahol sejtettem, sőt Gé azt is állította, egy tipegésnyit sem mozdult el mellőlem, csak láthatatlanná tud válni. Ez felbőszített. Hogy-hogy láthatatlanná tudsz válni? (Aznap láttam a tévében egy trükköt, de ennek semmi köze sem volt Hollandiához.) Ráadásul fogalmam sem volt, miféle sértődésemre céloz Karl pajtás. Nem volna nehéz a családi példatárból egyet-kettőt előhúzni. Így utólag belegondolva, lehet, hogy egy ezután következő sértődésemre gondolt, amikor kérni fogok tőlük egy új képernyőt, mert a régi teljesen és mindörökre elfeketült, de ez csak a tavaly lesz, amikor a sógorom azt válaszolja majd a telefonba, hogy én csak ne akarjak szélesvásznú képernyőt, vegyek lakást, költözzem egy kétszobás nyomortanyára, és fölösleges könyveimet (valamennyit?) ruházzam akármelyik közgyűjteményre. Én akkor majd meg fogom kérdezni tőle, ha nem kellene mindjárt inkább egy kriptát vennem, ám ő halálos komolyan azt találja majd mondani, hogy a zsidók nem temetkeznek kriptába, ámbár és különben marha jó ötlet. Gé szerényen mosolyog, érdekes, már nem öregszik, pontosan ugyanolyan, mint azon a hajnalon, amikor a sebesvári állomáson együtt vártuk a vonatot, és ő felugrott rá, elvétve halálosan a lépést, az arca a lépés előtti bizakodásé, mosolyog titokzatosan, a húgom pedig elővesz a táskájából egy halom 05-ös ceruzát, Gé kedvenceit. Gé leguggol az avarba, kirakja színek szerint a ceruzákat, pillanatok alatt embergyűrű keletkezik köröttünk, mutogatnak valamit, kiabálnak, nem értem, azt kérdeztem súgva Pietertől, az unokaöcsémtől, aki nyelvzseni (perfekt japán, kínai és török), ha érti, mit mondanak, ő bizalmasan megsúgja, fölényesen kioszt: persze, mert kandzsival van írva. Jó, jó, de akkor mégis miért idegeskednek, hadonásznak az orrunk előtt? Aztán egy szempillantás alatt megértem minden magyarázat nélkül: a hollandok azon voltak felháborodva, hogy Gé a ceruza színeit éppen a holland és a spanyol királyi lobogó színeit összekeverve rakta ki a puszta földre, amit az 1677-es holland alkotmány tilt. Nemzetgyalázás, a türelmes tulipánszínezőknek már erre is van törvényük, és szóltam Pieternek, akkor gyorsan csináljunk valamit, vagy tűnjünk el egy óvatlan pillanatban. A hangosbeszélő felszólít, hogy fejezzük be a látogatást, és erre figyelmeztessük utastársainkat is. A férfihang olyan volt, mint a kék metróé a Kőbánya-Kispest állomáson. Gé felém fordul és feléje fordulok, egymásra mosolygunk, mint két szummo-bajnok pankráció előtt, a közönség gyorsan szétrugdalja a ceruzákat. Pieter, Paul, Karl és a húgom egy sétahelikopter fedélzetéről hív, tartsunk velük. Lekéssük az indulást. Én késem le az indulást, mint rendesen (Comme d’habitude). Kiléptem. Mélyet lélegeztem, hallottam, hogy szakadnak fel a hörgőim. A hollandusok óvatosan összehajtogatják az üvegházakat, a tulipánokat a herbáriumaikba csúsztatják, és gyékénnyel takarják be, fedik le a teret, mint a régi teniszpályát a Turbinaárok mellett. Egyedül voltam, nem volt velem Gé sem. Karl azért haragudott rám, mert hat évvel korábban elváltam Hannától, akit ő annak idején el akart venni, de én lecsaptam a kezéről a szép fekete medikát, ennek most végképp nem volt jelentősége, jelentése, súlya, szétporladt, mint a sziklának ütődő hullám. Nem nyugtalankodtam, hiszen ők már huszonöt éve élnek külföldön, nekik minden olyan megszokott, logikus, egyszerű idekinn, kártyával fizetnek, játszva esznek pálcikával, kaszinóba járnak, és helikopteren szoktak koktélpartit adni. Pieter és Paul barátnője, Paula dúsgazdag operaalapítók özvegyeire vigyáz fel a Bronxban, New Yorkban, Arisztophanészt kell felolvasnia, és Jaffóban már várja őket a keresztes hadjáratok parancsnoka, Gerald Pendergast tábornok. A név egykor még nagyon fontossá válhatott volna, ha úgy döntünk, hogy nem térünk többet haza Hannával, hanem disszidálunk, rengetegszer megfordul a következő években a gondolat a fejünkben, egymástól függetlenül gondolunk rá, a kivándorlás mindennapos beszédtéma, de nem merünk dönteni, folyton a másiktól várjuk, hogy végérvényesen és megfellebbezhetetlenül elhatározza, hová menjünk. Mindkettőnk szülei élnek, nem maradhatnak magukra, védekezünk a gondviselői státus mögül. Mindkettőnk testvérei jóval hamarabb tudtak dönteni. Kevesebb gátlás gyűlt össze bennük, szavukon fogták szülei(n)ket, az apósok-anyósok vérszegény szabadkozását önértékén alul kezelték, úgy érezték, hogy el vannak engedve, mintha csak a moziba mentek volna este tíz után, és nem tudják, mikor is kerülnek aznap/másnap ágyba. A legviccesebb, soha senki sem bánta meg (nem ismerte be elmagányosodását), nem tett szemrehányást magának, élete párjának, nekünk, nekik, hogy kiengedték a kezük közül, az öröklésre szánt antik bútorok, selyemperzsák, csipkehuzatok és kamra mélyén szenvedő befőttek közül a világba hogy szerterebbenhettek, anélkül, hogy magukkal cipelnék a nyelüket vesztett partviskeféket és pöcegödör-szagosítók befagyott tégelyeit. Azok az emberek, akiktől származunk, mindvégig magukban hordozták sérelmeiket és elveszített gyermekeik boldogulás-illúzióját. Lehet, nem is alaptanul. Hannának meg kellett ígérnem, hogy nem felejtem el Pendergast tábornok nevét, Lucy leánya amúgy is barátnőnk, Amerforstban él. Gyakorolni fogom, ígérem meg magamnak, hiszen a múltkor is egy hónapig kellett törnöm a fejemet azon a fickón, aki Casablanca főszerepét játszotta, a Humphrey Bogart nevén, amíg végre valakinek eszébe jutott a társaságban; Gerald Pendergast anyja az operaalapító özvegy, ő tette le a holland nemzeti opera alapkövét, Paula ismerőse, munkaadója. Azért mennek félelem nélkül a Közel-Keletre. Nem hangzott valami logikusan, de a helikopter eltávolodott már tőlem, és úgysem vándoroltunk ki sehova sem. Nem is hívott senki, jegyezte meg Hanna csendesen. Milyen szerencse, hogy anya ezt nem érte meg, folyton izgulna, azt kérdezné, nem tudjátok, írt-e Anna, mármint a húgom vagy én. Hazaszaladna a piacról, a fodrásztól, az iskolából, a kórházból, Apa mellől, mert Anikónak rövidesen telefonálnia kell. Biztosan telefonálni fog. Az üvegházból kilépve, az Akropoliszt sűrű köd borítja, odalenn a tenger gyűrött szürkeségében is ijesztő. Nyugodt és fenyegető. Ebben akartam én mindenáron megfürödni? – kérdem magamtól megszégyenülten. Nem kell nagy felfedezői érzék, hogy belássam: egy névtelen, valószínűleg elhanyagolt, soha igazán fel nem fedezett, minden jel szerint teljesen puszta szigeten tartózkodom, mögöttem semmiféle épület, a tulipánhagymák talán nem is léteztek soha. A sziget lassan úszik velem. Mint egy anyahajó. Hangtalanul. És akkor eszembe jut az elvetélt ötlet egy másik álomból, holott még benne voltam ebben az álomban, akár betétdal, úgy sejlett fel. Annak idején elmeséltem Annának a keleti negyedik utcában: Hirtelen elválik a kontinentális talapzattól a Manhattan, ugyanúgy úszni kezd, mint ez a hellászi (?), hollandi (?), júdeai (?) sziget. Senki sem veszi észre, én érzem meg elsőnek, olyan sajátságosan remeg a szoba, a ház, mint ahogy a komphajó kel át velünk Dovernél Anglia felé. Elszakad a parttól, rajta a felhőkarcolók (a WTC ép és sértetlen), utcák, terek, emberek, kifőzdék, MacDonaldsok és Time Square, sárga taxik kezdő emigránsokkal a volán mögött, változatlanul mosolyog a vak néger lemezárus, nem érti, hova akarunk menni, az ott a kínai mosoda a China Townban és a Lower East End, a maradék zsidó emlékekkel, kelet-európai kis boltokkal... (Az első sugárút és a 24. utca sarkán a rendőr épp földre terít egy görkorcsolyás zsebtolvajt.) Amikor a szigetlakók észreveszik, már késő. Nem működnek a hírközlő szerkentyűk, a telefonok, távírók, számítógépek nem kapcsolják a külvilágot, nem lehet felvenni a kapcsolatot New Yorkkal, az FBI-jal sem. (A kocsik valahol a messzeségben eszeveszetten tülkölnek a Washington-hídon, nincs ugyanis hová lehajtaniuk, eltűnt a keleti és a nyugati part menti gyorssáv. A New-York-i hangzavar és pánik idáig már nem ér el.) Az emberek hamar rájönnek, hogy a Manhattan foglyai, mégis minden működik a szigeten belül, a benzinkutakban van elegendő üzemanyag, a tartályokban, alagcsövekben ivóvíz, rengeteg étel, működésbe léptek a saját generátorok, kifogástalan az áramszolgáltatás, a távfűtés stb. És akkor akad egy erélyes nő, nem volt kidolgozva az álom álmában, ha színes bőrű vagy fehér, aki felismerve a helyzetet, úrrá lesz az emberek zűrzavara, páni félelme, a gonoszság és kishitűség felett, segítők állnak mellé, kialakul az élet rendje, autonómiája a világ legdrágább szigetén, avagy a legnagyobb luxushajón. Veszedelmesen hasonlít minden a hatodikos történelemkönyv "zárt természeti gazdálkodás" című modelljéhez; az emberek megtanulnak a külvilág segítsége nélkül élni, szerelmek szövődnek, egy halál, temetés, emberi összetartás, győzelem a kisstílű gonoszság felett stb., amíg feltűnik az első helikopter, az USA hadseregének egy felderítő szitakötője a sziget feje fölött. Az emberek felnéznek az égre, és nem integetnek. Itt ért volna véget a film forgatókönyve. Mikor elmeséltem Annának, fel akarta hívni Steven Spielberget. Egymás után következnek az amerikai Ki Kicsodában. Nem engedtem. A tulipánoktól megfosztott didergős hajnali szigeten rövidnadrágban állok. Egyetlen kérdés kínoz, erre térek vissza a külső rétegben málladozó álom-ébredésben: S ha nem fogom le a húgom tárcsázó kezét?