Kiss Noémi
B., B. és B.
Feljegyzések egy közös füzetből1.
Mivel nem ez az első írás, amit életemben készítek, azzal kellene kezdenem, hogyan vesztettem el az ártatlanságomat. Egy lány, akiről itt végig beszélni fogok, és aki velem együtt beszélni fog, azt mondta nekem, hogy az ember írás közben veszíti el az ártatlanságát. Mert az ember olyan, hogy alig várja: elkezdődjön valami, történjen vele egy történet, azon nyomban bűvös izgalom lesz úrrá minden porcikáján, aztán mikor igazán belekerül az eseményekbe, követi a fordulatokat, egyszerre csak észreveszi, hogy a valóság a végét várja, és hogy nincs folytatás. Majd ugyanez az ember arra vágyik, hogy leülhessen végre az íróasztalához és megírhassa mindazt, ami történik vele. Csakhogy van egy másik erő, teszi hozzá a lány, minden írás másodlagos, valamiféle hamisítás és fanyalgás, szomorú lemondás a valós eseményekről. Szóval nem tudja, meséli nekem A., hogy amikor különféle ügyekbe keveredik, nem azért teszi-e csupán, hogy újra legyen témája, legyen mit írnia; vagy azért, és ez sokkal jobban aggasztja, mert vonzza a csalás. Közben sóhajt, és azt mondja, igen, csalás, ahogyan végül átalakulnak a papíron az események, és mennyire nem lesz köze a történet szereplőinek önmagukhoz, az elbeszéléshez és a vágyakhoz sem, amiket hordoznak. Ilyenkor végképp nem tudja, melyik az igaz, amit ír, vagy amit lát és érez. A. Anete. Lassan négy éve, hogy megismerkedtünk. A. J.-ben, a hegyekben született. Haja szőke, délelőtt még kócos, délután sima. Pont olyan a haja, mint az arca. Minden nap nadrágban volt, mikor találkoztunk. Összesen sokszor találkoztunk, számtalanszor, ahányszor csak lehetett, mindig együtt voltunk. Sajnos ritkán lehettünk együtt, mert ebben az időszakban mindketten már másnak köteleződtünk el, és az is akadályozott minket, hogy munkánk teljes erőnket elszívta szívünkből. Ennek több oka volt. Néhányat még nem tudok elmondani, mert magam sem jártam utána; felkavar, ha rá gondolok, és még túlságosan benne vagyok bizonyos helyzetekben, hogy részletesen írjak róluk; aztán vannak okok, melyek minden magyarázat nélkül hoztak össze minket. Abban az időben mindketten sokat utaztunk, és írással foglalkoztunk. Mindketten kietlen vidékről származtunk, de arcunkon már semmi nyoma nem volt a parasztok ártatlanságának, mivel hivatalosan addigra sem ártatlanság, sem parasztság nincs. A. lengyel, én magyar. A nyolcvanas évek elején nőttünk fel, amikor olyan volt a világ, hogy egyik napról a másikra elhagyhattuk a vályogházat, helyet változtathattunk, megöltük magunkban, amibe beleszülettünk, és egy szocialista fővárosban lettünk kamaszok. Lakótelepen éltünk, városi gimnáziumban tanultunk, és nagyjából egy időben jártunk egyetemre. A. és én nyáron ismerkedtünk meg, látszólag szabad területen, egy semleges területen, B.-ben, az akkor már újraegyesült német fővárosban. Egyikünk sem szerette ezt a B.-t. Kicsik voltunk hozzá, nem értük fel a házakat, csupa múzeum volt minden, mi meg a jelent akartuk, egymást akartuk a jelenben. Hamar rájöttünk, hogy nagyjából hasonló városokat jártunk be utazásaink során, s az is hamar kiderült, hogy nagyjából hasonló módon dolgozzuk fel kalandjainkat, s bár két különböző nyelvet beszélünk, az írásról egyezett a véleményünk. Ám volt három város, amelyek mindenekelőtt összehoztak minket. Folyton ezekről beszélgettünk. Kelet-Közép-Európában van egy betű, hang, amivel három főváros neve is kezdődik, vele indul a megnevezés kerek, telített útja, mintha eleve egy hármas szám formálná a betűt: ez a betű a B. B. tehát három várost jelöl, ő lesz az összekötő köztem és A. között. Minden érzelmi szál, amit együtt kötöttünk, fűztünk és szétterítettünk, ezeken a helyeken fonódott össze, csak minket szolgált, kettőnket kötött egybe. A. és én, ahogy összefűződtünk, sohasem beszéltünk ugyanúgy, s talán furcsa és abszurd, de végül a német lett a közös nyelvünk, néha szégyellem is, hogy egy idegen nyelv lett a szerelem nyelve. S aztán büszke vagyok rá, hogy sikerült megszelídítenem, őt és amiket mondott. Mondanom sem kell, hogy mindhárom hely, Berlin, Budapest és Belgrád (ami persze lehetne Bukarest, Bécs vagy Brüsszel is) csak azért van, hogy beszélhessek róla. Csak róla akarok beszélni. Ez a beszédkényszer azért van, hogy elfelejtsem írás közben a valóságot. És elfelejtsem, amiről nem tudok beszélni. Mert az ügy vége nagyon szomorú lesz. A. azért van, hogy ha majd egyszer újra utazni fogok, bár egyre ritkábban írom le ezt az optimista mondatot, csakis oda utazzak, ahol együtt voltunk. Van azért B., hogy ne felejtsem el A.-t.
2.
Mikor megérkeztem B.-be, 2000 nyara volt, és mindenre pontosan emlékszem. Egy barátnőm várt az állomáson, aki nem sokkal azután, hogy megérkeztem, mikor már csúsztunk lefelé a lépcsőn a pályaudvartól az U-Bahn felé, azt mondta: tudod, ez a B. buziváros. Nem értettem, mire céloz, rossz viccnek véltem, enyhe erőszakot éreztem a hangjában, hogy valami nagyot és kínosat mondjon nekem, szeretett zavarba hozni, de én nem nevettem és nem jöttem zavarba. Aztán egészen profán ügy lett belőle, kiderült, csak arra próbált utalni, hogy ahol egy hónapig lakni fogok, aludni, reggelizni, főzni, készülődni minden reggel, és írni is fogok biztosan, szóval, mert a telefonban ugyan elfelejtette közölni, de most már megmondja, csak valahogy kiment a fejéből, még zavarban is volt miatta később, pedig hülyeség, kit érdekel ez ma már, nem értettem, mintha nem tudná rólam, de, egészen piros lett, tehát nem értettem, mit is akar közölni hirtelen, hiszen már mondta, szóval hogy mielőtt elindultam B.-ből B.-be, nem mondta, hogy egy olyan lakásban jutott nekem szállás, ahol párok laknak. Azonos neműek, tudod. Nők vagy férfiak, kérdeztem nevetve, mintha erre lehetne válaszolni, de nem vártam választ. A barátnőm később már nem a barátnőm. Csak addig voltunk jóban, amíg segített, mert utána alig láttam. A. miatt volt az is, hogy a barátaimat elhanyagoltam. Amíg a közös nyelvet kerestük, azért, aztán meg azért, mert egymásra találtunk és minden szabad percünket együtt töltöttük. Sem ezért, sem másért nem szégyelltem magam. De igen, nagyon szégyellem magam. B. nagyváros, az egyik legnagyobb, amit a térségben láttam, tiszta labirintus, könnyű elveszni benne. B. bűnös város. Régi, ósdi, romokban hever. B. újraépült város. Modern, gigászi tornyai karrierista falak. B. törmelék. B. unalmasabb, mint a valaha látott minden városom, érzéketlenebb, mint a későbbiek, B. és B. B. zsinagógái kihaltak. B. zsinagógái újra tele vannak. B. templomai elbűvöltek, B. prédikátorai merevek és rigorózusak. Németországban, később beszélgettünk erről A.-val, a vidéket szerettük, Frieslandot, Travemündét, a Reichenau-szigetet, a Rajnát, a Boden-tavat. B.-t hamar elfeledtük, de még beszélnem kell róla, mert ott ismerkedtünk meg. Mikor A.-t megismertem, elvesztettem a hitemet. Azon vettem észre magam, hogy B.-ben kerülöm a templomokat. Nem merek bemenni, bűnös vagyok, s B. szeretett játszani a bűnnel, mint macska az egérrel. Kijátszotta rabszolgáit, büntette saját polgárait, gyalázta zsidóit és hitetlenné tette a keresztényeket, ölt kommunistákat, ma pedig a török és a lengyel vendégmunkásait eteti, tűri, simogatja. De mindez csak látszat. A valóság most nem érdekel. Olyan vágy kerített hatalmába, ami nem engem kerített először hatalmába. A szépség és az undor együtt adták ki a tökéletes vágyat. Sokáig tartott, míg megszerettem a németeket. De épp ez a kín, A., a német emberek, a történelem tükre és a tömérdek labirintus, melyeken akkori útjaim vezettek, és amiket most nincs időm megírni, szóval mindez együtt adta ki az egészet, amiért érdemes volt ideutazni. B.-be, a német fővárosba azóta sem vágyom, az igazi szerelmeim városa nem ez a város lett. Nemhiába, egy lengyel lányt szerettem, nem beszélhetek a németekről. Akkor hogy szerethettem meg mégis B.-t? Valami hidegség van B.-ben, ami zavar. Valami olyan melegség van A.-ban, ami teljesen hidegen hagy B. iránt. Ott kezdődött minden, hogy A. olvasott nekem B. utcáiról és egy gyerekkorról szóló könyvből, amit B. írt, aki zsidónak született, és ettől nem tudott szabadulni, ezt a pillanatot pedig úgy tudta megragadni, hogy csakis a kéj által vált számára világossá mindaz, amit tagadott. Illetve a bűnös kéj szabadította meg a világosságtól. B. száműzetésben, menekülés közben halt meg, talán szerencséjére, mondja A., nem a koszos B.-ben, hanem a hegyekben, de tudtuk, hogy ez nem jó mondat. A tagadás teljesen felizgatta A.-t, mikor olvasta B. életét, így olvasott a történetében, az ő hangján beszélt, B. a berlini utcán bolyong: s ekkor tanácstalanságom csúcspontján egyszerre elöntött a szorongás forró hulláma: "már minden késő a zsinagógát úgyis elmulasztottam" - s mielőtt ez a szorongás elapadt volna, sőt vele pontosan egy időben egy másik hullámban a teljes felelőtlenség bizsergett át rajtam: "Lesz, ami lesz, semmi közöm hozzájuk." S e két hullám feltartóztathatatlanul csapott össze az első csodálatos gyönyörérzetben, amikor is az ünnepnap megbecstelenítése összevegyült az utca kerítő kéjével. Ekkor és itt sejtettem meg legelőször azokat a szolgálatokat, amelyekkel az utca a felserkent vágyakat kielégíti - nem tudok tovább figyelni, nem hallgatom tovább A. B.-jét. A szobámban vagyok, itt, az íróasztalomnál, róla akarok írni, eszembe jut, megakadok az olvasásban, hogy milyen meztelen volt előttem, mikor ezt olvasta, mire a végére ért, minden testrészét ismertem, nekem adta, nem volt szégyenlős, sőt, nekem kellett erőt vennem magamon, hogy lépést tartsak vele. A. jobb kondícióban volt, mint én. Ő adott, én kaptam, aztán én adtam és ő kapkodott. Ez bánt igazán, ez a kapkodás, de még nem akarok a végéről beszélni.
3.
Vajon emlékszem-e még a nemiség ébredésére? Az utcán felejtettem ártatlanságom, a sarkon, ahol gyerekkoromban iskolába indultam és a tavaszi nap nyitotta fel a szememet? Vagy a szüleim hálószobájában ébredtem, ahova titokban bemerészkedtem, hogy apám és anyám néhány ruháját felpróbáljam? Lehet, hogy akkor, amikor a tükörben mozdulatokat próbálgattam, és gráciának véltem magam? Vége az első naivitásnak. Nem folytatom tovább. Most egy sokkal későbbi állapotra emlékszem. Látok. Belelátok az első szeretkezésembe A.-val. Azt hiszem, mindenképp ébredés volt, valamire ráébredtem legalábbis, amit addig nem tudtam magamról. Úgy kezdődött, hogy felkeltettük egymásban a vágyat, ez így szokott kezdődni, ebben nincs semmi szokatlan. De a helyzetben mégis volt valami szokatlan, helyesebben minden szokatlan volt, és a város is idegen volt, ahol megtörtént, bár ott, ahol először ébredt fel a nemiség, épp ez a formája nem volt szokatlan. Akkoriban futótűzként terjedt a városban egy új szokás és morál. Csakhogy az új erkölcs megegyezett a régivel. Az új szerelem megegyezett a régi fájdalommal, és a féltékenység is régi álorcáját nyújtotta. Miközben A. fölolvas nekem a szobában, az ágyban, mellettem, egyik kezével a mellkasomra tapad, a könyvet a hasamon tartja és olvassa a betűket, még ruhában fekszünk, egyszer csak felnéz a könyvből; egy német könyvet tart rajtam, és meg akar győzni róla, hogy ez nekünk még fontos lehet. Benjamin írta gyermekkoráról, a közös munkánkhoz kell az a feladat, hogy Berlinről írjunk. Lassan elindulunk az olvasás labirintusába, utcákat és tereket járunk be, Tiergarten, Kaiser-panoráma, a Diadaloszlop, egy iskolaudvar... De lehet, gondolja meg magát olvasótársam, s már rejtélyeskedik is, azt mondja, de lehet, hogy ezek a fejezetek csak álomleírások, nem fogjuk igazán hasznát venni a hamis látványnak, a félelem Schlemihl Péter árnyékától csupa nyomasztó emlék, metaforikus utazás, fikció, nekünk meg olyan leírás kéne, ami minket igazol, hogy mindaz, amit el akarunk majd mondani, megtörtént. És valóban. Megtörtént. Ha az ember kis történetekben gondolkodik, gyakran újra önmagához jut, és ez veszélyes. Az emlékezet legyen önmegtartóztatás, feszültség én és a világ között, idegen és saját között, a múlt legyen egy cinikus, kiismerhetetlen ördög közeledése, nem értem, folytatja A., hogyan lehet a nemiséget összekötni a pontos megfigyelésekkel; a test hogyan lehet az önmegismerés médiuma, hiszen csupa kéj és önmegtartóztatás szükséges viseléséhez; ez inkább a szerző félelme önmagától, fanyalog A. B.-ről, már nem is figyelek rá, arra, amit mond, mert szép a szája, ha ilyeneket mond vele, ez az első naivitás kivetítése a házfalakra, nem több, de nem is kevés. A Steglitzer-strasse és Genthinerstrasse sarka után vagyunk. Nekem is A. kell, nem B. De ezt nem merem kimondani, nehogy megijedjen és elhúzódjon. Aztán tényleg megtörtént. Álomszerű volt, és minden képzeletet fölülmúlt. Fel-le megyünk, hiszen a hasamon tudom meg, mit gondol A., rólam, a testemről, egymásba hajolunk, kotrunk, tisztogatunk, szárítjuk a múltat, nedvesítjük a jövőt, én pontosan tudom, hogyan volt az első csók, B. egyszerre úgy emlékeztet majd minket ezentúl magunkra, hogy megtagadjuk őt; erős a tekintete, a teste fénylik át a könyve lapjain a következő fejezetben, a gyermekkoráról beszél, a tagadásról, a kéjekről és a századfordulóról, ijesztően geometrikusan ír, minden felütés kiszámított, figyelmesen olvassuk, s eljutunk A nemiség ébredéséig. Ez egy fejezet a könyvben, amit A. a hasamon olvas fel nekem. De már nem érdekel a könyv, a szavak és az olvasás. Odahajolok hozzá, abba az illatos körbe, aminek csak ő van a közepén, megcsókolom, a lába között vagyok, nem tiltakozik, lent is, fent is megkapom, megint, újra és csak csókolom. Aztán fordítva: ő hajol és ő csókol. Hirtelen, nyitott szájjal, mint a halak, úgy maradunk a kapás után, mereven nézünk egymásra, mindketten megijedünk az első csókoktól. Ahogy a redőnyhöz indul A., hogy elrejtsen minket, hirtelen árnyék vetül az arcomra, eladom a lelkem, de annál szebb nincs, mint vétkezni és védekezni a külvilágtól. Később majd kiderül, az első pillanattól fogva kívántuk egymást. A Großbeerenstrasse és a Wartenburgstrasse sarkán laktam, egy játéktechnikai múzeum közelében, s láttam az ablakból, amint reggelente ártatlan iskolások érkeznek a megismerés különféle technikáit elsajátítani, bizonytalan még léptük, semmi nyoma a porosz generálisok pillantásának az arcokon, mégis valami ijesztő volt ebben a múzeumi felvilágosításban. Dönteni kell, mondja A., mert csak ilyenkor, délelőtt tudott eljönni hozzám, hogy ne fogjon gyanút a férje, folytatjuk-e, vagy már jobb az elején túllenni rajta; szerintem, mondom kicsit ellenkezve, akár egy éjszaka alatt is lerendezhető egy többéves szerelmi kapcsolat, csak részt kellene vennie benne, végigjátszani, kiadni a feszültséget, mélyre menni, adni és kapni. Azt még nem tudom, ki kibe megy majd, sőt, azt sem tudom, lesz-e egyáltalán behatolás, mert még nem döntöttünk a szerepekről, de ami lesz, annak sok köze van az ébredéshez. De nem, már most abba kell hagyni szerinte, mondja olvasás és csókolózás után, itt az első ötórás csóknál, nehogy még jobban belekeveredjünk. A csóknál nincs ártatlanabb. Aztán mégiscsak belemegyek. A SZEREPZAVAR TÖBBÉ SOHA NEM ZAVART MINKET. NEM VOLTAK SZEREPEK. Szóba sem hoztuk a korlátokat. Minden ment, mint a karikacsapás. Ebben a tiltott gyönyörben volt a legnagyobb gyönyör. Ahogy megbeszéltük és folytattuk, mintha semmit sem mondtunk volna, és úgy csináltuk tovább, ahogy elkezdtük, és ott, ahol abbahagytuk, lehetett kezdeni újra.
4.
Nyár van, a redőnyt felhúztam reggel, tűz a nap. Eszembe jut a buziváros, itt van mellettem, nem szabadulok tőle, gúnyosan és szégyenteljesen megyek a konyhába, őt várom és érzem, uralkodik rajtam a lehelete. Nem szeretek itt lenni, de itt van ő, A. B.-ben van, itt találkoztunk először, még akkor is, ha csak ideiglenesen vagyunk itt. Délelőtt el fog jönni, már reggel neki szellőztetem a szobát, söpröm a hajót, tisztítom a padlómat, rendezem a ruháimat, tiszta ágyneműt húzok, veszem a zsömlét, olvasom a napilapot, dolgozom, és rá gondolok. Innen fogunk elindulni, ezért nem felejthetem majd el ezt a helyet. A konyhában már ülnek a buzik. Buzulnak. Köcsögök a reggeli kávé mellett, tervezik a napjukat. Simogatják egymás fülét, enyelegnek, azzal a darabos és korántsem lírai nyelvükkel úgy affektálnak, mintha meg tudnák teremteni rajta az új szerelem nyelvét, s közben csak annyit mondanak régimódian, hogy Schatz, Schätzchen, Liebchen, még csipás a buzik szeme, munkába készülnek. Hétköznapi Lustknabe mind, kívülről tekintek rájuk, pedig tudom, érzem, a gyűlöletem oka valójában az, hogy én is belekeveredetem közös ügyükbe. Remélem, nem fertőznek meg. Ez a megvetés tilos itt, ez a B. nagyon píszí és korrekt hely, mindennek van például helye, olyan nagy rend van a konyhában, ha kimegyek reggelente, hogy szabad szemmel nem látom a koszt, de a megvetés akkor is van, ha letagadjuk. Az egyik lány "Sven", asztalos, a barátnője, akit nemrég ismert meg, Nikol, de még nem költözött be, mert három hetet szokás várni B.-ben, ha azonos neműek összeköltöznek, most a hétvégén telik majd le a három hét, és tervezik a beköltözést; az asztalos nem, de a barátnője gyönyörű, nem is értem, miközben dehogynem, az asztalos lánynak kétszer akkora a keze, mint nekem, pedig az enyém is nagy kéz, tiszta ér, a karján véraláfutások, a nadrágján megannyi zseb a szerszámoknak, van vastag nadrágszíja is Svennek, este lecsatolja, mint egy férfi, van nemi szerve, képzeli Nikol. Ébredj már, szól hozzám hátulról reggeli rigóhangon Katja, a fenekembe markol, és ez annyira tetszik neki, hogy kifolyik néhány könny a szeméből, első naptól udvarol, de megmondtam neki, hogy nekem nem lehet, akkor még sírt is, mint egy nő, de én nem tudom úgy szétosztani a szeretetemet, mint ők, magyarázom, majd én is könnyezem a végén, amit aztán szigorúsággal leplezünk a következő napokban, szigorúan és szomorúan megölelem, és már készítem is neki a kenyeret, mint egy macska, bújik hozzám, de nem, azt hiszem nem úgy, mint egy kandúr, inkább úgy. "Katja" Tomas, a mellettem lévő szobában lakik, ő a legidősebb lakó, nem halad a szakdolgozatával, gyerekkorában diszlexiás volt, most meg el kellene végeznie az egyetemet. Kati Tamás, játékból így fordítom le a nevét magamban. Ezt is csak onnan tudom, hogy a múltkor engem kért meg, vigyem be utána a könyvtárba a kölcsönzőjegyét, szóval egészen közel hajol a festett szemével és a lakkozott körmeivel, kérdi, kérek-e kávét, megint nyávog hozzám, mint egy macska, jaj, kicsit elgondolkodtam rajtatok, nehogy megfertőzzetek, szólok indiszkréten, de nem érti, mire gondolok, úgyhogy önti a csészémbe a híg löttyöt, közben simogatja a hátamat, ha elvégzi az egyetemet, masszőr lesz, persze hogy nem tud Katja kávét főzni, ahogy mosogatni sem, hiszen férfi, és igazán csak simogatni tud, de nem akarom őt megbántani, úgyhogy megiszom a vizes babot. Ez egy nagyon érzékeny társaság, mondta a barátnőm, mikor beköltöztetett, vigyázz, nehogy megbántsd őket, akkor összeomlik a képzelt kártyavár. Az érzékenység minden mondatukban megmutatkozik, vagy olvasd el a tetoválást a bőrükön. "Sven" és "Katja" rögtön A.-ról kérdeznek, szóval arról faggatnak, mi van a lánnyal, akit megismertem, és ír és olvas, mint én, de szép, nem mint én, és ezért mennyire összeillenénk, főleg hogy még a munka is összehozott minket. Két kuncogó kerítő kurva. Semmi sincs, hátrébb a kéjes agarakkal, válaszolom, most már nem kertelek itt a buziknak tovább, mert annyira pofátlannak tartom őket, ahogy mindenbe beleavatkoznak. Nekem van már párom, hányszor mondjam még nektek, attól még van, hogy nincs. Itt nincs. Akkor konkrétan sincs, mondja Sven, a földhözragadt asztalos. Halt’s Maul! Alig várom, hogy a buzik elinduljanak a munkába. Kilenckor végre kiürül a Gay, a Queer, a Schwull-WG. Amíg megjön, elindítom a következő bekezdést, próbálgatom, vajon emlékszem-e a nemiség ébredésére, de belebukok... megszólal a csengő, kinyitom az ajtót. Ott folytatjuk, ahol abbahagytam, az elején, hogy feljön és olvassuk a berlini gyermekéveket, a mellkasomon a könyve, és bekapcsolódik a történetembe, együtt írjuk tovább a berlini fejezetet, ez mostantól fix, csak mielőtt nekifogunk, nem árt kicsit beleolvasni magunkat ebbe a városba, javasolja A. A. könyvekkel érkezik a Humboldt könyvtárából, az egyik a gyermekkorról szól, azt választjuk, B.-t ismerjük, már olvastunk tőle ezt-azt. Elkezdünk írni magunkról. A. is beleír néhány mondatot a füzetbe, azt pirossal jelöljük majd, ebben megegyezünk, de a nagy részét az írásnak rám bízza, így persze én előnyösebb helyzetbe kerülök, azt mondja, mert több az önuralmam. Nem bírtuk ki, nem lehet titkolni a fátyol alól kibúvó igazságot. Konkrétan együtt voltunk, A. metsz és alakít, átfúrta magát rajtam, semmi nem metafora, nincs homályosság, hasonlított vagy hasonló, konkrétan egymás beleiben jártunk. A következő fejezetet ezért el kellett hozni a berlini helyszínről, és áttenni egy másik városba, ahol jobban meghúzhatjuk magunkat. Olyan helyet, tájat, lakást kerestünk, ahol nem kérkednek az emberek a nemiséggel. Ahol nincs szabadság, ott édesebb a szerelem. Kicsit igazságtalanul történt, de mégiscsak a térkép vonalait követtük, úgyhogy B.-be indultunk, és végső úti célként B.-t jelöltük meg. Arra hivatkoztunk, hogy három közép-európai városról tudósítunk a könyvben. Semmi frappáns nem volt a műben, A. ötlete volt, és ezt a címet adtuk neki: B. a csatlakozás előtt, B. a csatlakozáskor és B., aki már csatlakozott. De az írás persze csak ürügy arra, hogy együtt lehessünk. Akkorra már tiszta sor, hogy az első együttlét nem az utolsó volt, és hogy még nagyon sokszor együtt leszünk, írja A., ő veszi át a jegyzetelést, mert kezd fájni a kezem, ameddig bírjuk ésszel és érzelemmel, és még be tudunk nyúlni egymásba, oda-vissza járni, ujjal, fejjel és szájjal, úgy, hogy mindketten nedvesen tudjunk átjárni a másikba, addig lesz jó, amíg titkolni kell, meg fogunk tehát maradni ideiglenesen az öröklét tudatában. Mi nem veszítjük majd el egymást. Dehogynem. Száraz tónak nedves partján. Csakhogy nem bírtuk, mert emberek vagyunk. A. szerint ez a legszebb mondat. Beírja: Csakhogy nem bírtuk ki, mert emberek vagyunk. Nem kéne inkább úgy mondani, hogy nem bírtuk ki egymást. Nem. Az ember nem bírta ki bennünk a másikat. Én nagyon bírlak. Tebenned voltam, eleitől fogva. Teljesen összezavarodtam. Már nem tudom, itt ki mit írt, és ki beszélt, mit. Egyre többet vitatkozunk és nevetünk és kacagunk, érezzük, nemsokára vége a második naivitásnak, harmadik már nincs, megtörténik a baleset, majd hányok is, meg öklendezek, amikor A. testét meglátom az úton heverni darabokban, cafatokban, akár egy partra vetett döglött hal teste, olyan lesz a kétnapos hullája a boncteremben. De ne szaladjunk előre. Kimentünk a pályaudvarra, reggel pontosan hét óra harminckor indult az IC, Prágát és Pozsonyt is érintettük. Sajnos, nem volt időnk leszállni, bár az ablakból is látni lehetett a különbséget, a szlovákok zaklatottságát, Pozsony kettétört városát a Duna vonalán, a próbálkozásokat valamiféle új rend helyreállítására. A.-nak, mivel ő V.-ben él, ez nem jelentett semmit, illetve már akkora páncél volt a szíve körül, hogy nem riadt vissza a gigantikus lakótelep látványától, és akkor elmesélt egy történetet. Korábban volt egy német barátja, talán még szerelmes is volt, mindenesetre mindaddig működött köztük egy izgalmas multikulti szerelem, amíg meg nem látogatta őt Johann V.-ben. Johann az Odera melletti Frankfurtban született, és ez feljogosította arra, hogy azt higgye, mindent tud Lengyelországról. Amikor pedig megismerte A.-t, igazán, de tényleg beleolvasta magát a lengyel kultúrába, beleette magát a lengyel konyhába, beleitta magát a lengyel borókapálinkákba, szóval ez a Jánoska csak épp a saját történetét hagyta figyelmen kívül, mikor meg akarta kapni A.-t. Nem vetette össze a dolgokat, mindent csak elsajátított, ahogy idegenül kapta, mondja A., és úgy is jött ki rajta. Egy szaros alak volt, na. Johann nagy nehezen eljött egyszer érte V.-be. Bemutatta a szüleinek, mindenki elégedett volt, hogy végre talán férjhez megy, és igazán verőfényesre sikerült a nap, szóval mikor félórája ültek az autóban, és csak lakótelepet látott ez a Johann és gigantikus házakat pillantott meg, rideg udvarokat és kirakatokat, rácsokat és használt mosógépet, kutyaszart és dohos falakat, megkérdezte, mit csináltatok ti ezzel a várossal, hogy ilyen csúnya lett? A. pedig, kimérten, ahogy szokta lakkozni a körmét és közben például engem baszogatni, feléje fordult, elengedte az autó kormányát, és csak annyit mondott, ti csináltátok, ti romboltátok le, ezért ilyen csúnya. Volt valami túlzás a kimértségében, ismertem az eszközeit, de igazán hatásos tudott lenni. Johann azonnal belátta tévedését, kicsit szégyellte magát, hogy kihagyott az emlékezete, este megint újra be akart hatolni, mint egy német katona, vagy egy szovjet katona a nagymamámba, tudod, mondja A., ez jutott eszembe a faszáról, lehet, hogy csak képzeltem, de így nekem ez a Johann maga volt a tiszta undor. Barbár szex. Öklelés parancsra. Azt hiszem, így mondta, mert mire leírom, A. kimegy a vonatfülkéből WC-re, szóval hogy nem szóltam többet hozzá, és Johann másnap este azonnal hazautazott, nem úgy, mint az ősei. Tovább nem tudom pontosan idézni, szóval valahogy úgy volt, hogy J. a visszautasításon megsértődött, kiverte magának bosszúból, A. kiabált egyet vele, hogy tűnjön ki a szobából, J. erre pofon vágta, hogy mit hisztizik, ez csak játék, de másnap végre elhagyta az országot. A.-nak nem hiányoztak az emlékezet fogaskerekei, így részletesen elmesélte a porosz pasiját. J. lehet, hogy már semmire sem emlékszik. Elhagytuk Pozsonyt, írd tovább, mert nemsokára megérkezünk, és az út végén kész kell lenni a könyvvel. Dehogy kell, mondja A., és csillog a szeme, még mindig emlékezni akar, még sok-sok pasiját akarja megosztani velem, de én már unom, mert csak elveszi velük a kedvemet, na jó, akkor ezt most megmondom, és megmondom neki, hogy nem akarok többet beszélni az előző szeretkezéseiről, épp elég nekem, hogy nem lehet teljesen az enyém, nem gyakorolhatok szokásjogokat felette, de hát épp ettől olyan szép és bátor, feleseli, nyugtat, hogy még van két városunk, csak akkor jár le az ösztöndíj, és addig sokszor lehetünk még együtt. Visszük B.-be B.-t és B.-t olvassuk majd B.-ben is. A buziváros nem tűnik el nyomtalanul, mert már a testünkbe temettük. Cipeljük magunkkal a találkozást, mint egy teletömött bőröndöt, amit persze hol szégyenként élünk meg, például, amikor a cseh kalauz csókolózni lát minket, és A. elhúzódik tőlem, hol büszkén: A. simogat és szavakkal hízeleg, kezemet a mellére teszi, mikor a magyar határra érünk. Ez nekem külön szégyen, hazavinni egy másik országot, elhúzódom A.-tól, mikor régi ismerőseimet látom, megalázom és szeretem. Ölöm és ölelem. Arra gondolok, szomszédos országok, de még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással a szabadság terén ezek a terepek, az emlékezet terén, a tiszta, geometriai pontosság terén. Már alig várom, hogy hazaérjünk, mert a szerénység szavai nálunk erősebbek, és otthon sokkal jobban éreztem magam vele, mint az idegen, de felszínes szabadságban. Hogy mutatom majd be otthon? Izzadok, mikor felmegyünk anyámékhoz. Ki ő? – nem tudom. Minek hoztad magaddal? – szeretném tudni, szeretem-e. Ő A. Összebarátkoztunk B.-ben. Lengyel. Egy nővel utazol, kérdezi anyám, nem értem, hogy tehetsz ilyet. De majd megérted, ha elmesélem a történetet.
5.
Az elhidegülés hosszú folyamat. Szokatlan testek, helyzetek és a lehető legszokatlanabb szerelem egy nő iránt könnyen szégyent hoznak, és a szenvedély undorrá változhat. Ahogy felébred a nemiség, máris véget ért. Mint egy mellbimbó, ahogy visszahúzódik az érintés után. Elmúlt a világ, méghozzá egy halállal ért véget. Ennek a történetét fogom most elmondani, de nem egyedül szeretnék beszélni róla. A. és én együtt készítettük el a bekezdéseket. Miközben írtunk az útról, konkrétumokat gyűjtöttünk, azon vettük észre magunkat, hogy már csak magunkról írunk, ki sem nézünk az ablakon. Budapesten és Belgrádban, itt véletlenül a neveket is kiírjuk, nem titkolódzunk tovább, vakon járunk. Csak befele élünk. Ez a figyelmetlenség és önzés lett a kurvaságunk kudarca. Azt hiszem, a halál méltó büntetés a szabadságért és a szerelemért. Nem lett könyv, csak ez lett. Nem lett élet, csak a halál lett, és az élet is, ami élet volt, halál lett. Csupa fájdalom és gyötrelem írta a mondatokat. Ahogy haladtunk kelet felé, egyre nőtt a szégyen bennünk, a barbárság és a szigor körülöttünk, a megvetés és a cinizmus rajtunk, hogy megszerettük egymást, hogy bűnös dolgot tettünk, mert olyan valakivel szeretkeztünk, akivel megszegtük az Írást. Hiába írjuk meg, minden marad a régiben. Elfogadhatatlan és szigorúan tiltott ez a gyümölcs. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérdése, nem az Atyától van, hanem a világból. S nem a világ a létező, hanem az Atya. Konkrétan ő, és nem mi. Csakhogy a világban még a tudáshoz is könnyebb eljutni, mint ezt bárkivel megosztani, és könnyebb a csábításnak engedni, mint nélküle körbejárni és felfogni a létet. Minden könnyebb annál, mint kiteregetni magunkat, elintézni a válást, vállalni őt, összehozni egy közös nyelvet, felépíteni egy otthont, és az a nyelv ne a német legyen, de ne legyen lengyel sem, meg magyar sem. Mindenekelőtt a legnagyobb nehézség kimondani, hogy szeretem, és nem hazudok neki, mikor ezt mondom, és nem csalom meg és nem leszek féltékeny és önző és követelő, és mellérendelés nélkül ő lesz a szívem közepe. A test nyelve, mondjuk, lehetett volna valamiféle közös többszörösünk, amolyan erős kapocs, de annak még csak alapszavai sem voltak, hiszen sem az ő nyelvén, sem az én nyelvemen nincs még akkora szabadság, hogy körbejárhattuk volna, amit tettünk, és leszögezhettük volna, hogy csináljuk, mert nem lehet elmondani az ilyen szeretkezést, ahogy azt sem, hogyan fogunk ezután élni, lehet-e így házasodni, gyermeket nemzeni, törvényt tartani, áldozni, gyónni, örökséget adni, közös autót venni, a nevét felvenni, családfát rajzolni. Csupa kérdés az út Szerbiába, már nincsen táj, és semmi sincs, amiről írhatnánk, csak a gond, a bűn és a szégyen, ami a nyakunkba szakadt Budapesten, a magyar fővárosban, mert én már otthon voltam és találkoztam emberekkel, és eljutottam az érzésig, hogy nem vállalhatom fel őt. Emberek, akikkel éppúgy kellett volna tovább beszélnem, olyan heterogén módon, mintha semmi sem történt volna. Csakhogy történt. Homokos, nálunk így mondják, mint egy tengerpart, vagy meleg, mint egy lámpatest, mások, mint a többiek. Nagyon is sok minden történt. Nincs már meg a rács, kerítés köröttem, a rend, ahol a helyem felállíthatom. Nekem pedig kell egy hely. Én rendes ember vagyok. Én is rendes ember vagyok.
6.
Már nincs sok hátra a jegyzetekből. Most veszem észre, hogy egyre csúnyább a kézírásunk. A végén a megismerkedésünkhöz jutunk, majd a halál képei következnek. Ahogy a megismeréshez izgalom, az elváláshoz türelem kell. Ebben nincs semmi különös, olyan átlagos pár voltunk, helyesebben olyanok lettünk. Sőt, az egész mindössze néhány hétig tartott, azt hiszem, a legrövidebb kapcsolatom volt. Kiégett. Elég hamar összekülönböztünk, kiderült, hogy mennyi mindenben óvatoskodunk, hogy ledöbben néhány mozdulatomtól, akaratlanul megbántom, hogy félreértjük egymást, önzőnek tart, én meg védekezésképpen hajtogatom, hogy nem figyel rám, teljesen a magáénak akar, közben azt hiszi, kisajátítom, fellengzős vagyok, hamar ítélkezem, hisztizem, kiabálok, kések, lenézem, kioktatom, baszogatom, nem hagyom, hogy hangosan tévézzen este, korán fekszem, későn kelek, iszom és cigarettázom... De a kezdetekről akartunk beszélni. Először ő írt meg engem, aztán én őt. A.: N. megismerése... Mégsem. Itt áll egy fejezet, amit végül kihúztam. Azt hiszem, helyesebb így, hiszen nincs jogom a beleegyezése nélkül magamról beszélni. Ebben A. megírja, hogyan ismerkedtünk meg, milyen volt az első vallomás, és hogy milyen neki velem szeretkezni. Mivel A. meghalt az utolsó állomáshelyünkön, B.-ben, és nekem kellett a férjét értesítenem, hogy ő ült a volánnál, nem volt bekapcsolva a biztonsági öv és ezért szétvitte a fejét a légzsák, ott hevert mellettem szétdarabolva minden testrésze, minden porcikája egy darab, A. ezer darabban. Szóval kényes lett az ügy, amúgy is az volt, de így pláne, mert A. tulajdonképpen helyettem halt meg. Csakhogy halála, és most sírok, ahogy ezt írom, megváltott a bűntől. Örültem neki, hogy szétment a feje. Négy év után, épp két napja, hogy dolgozom, újra elővettem a közös írást, a férje nem járult hozzá a közléshez, egy halott nő meggyalázásának tartja, amikor közlöm vele a telefonba, hogy A. rólam írta ezt a fércművet, beolvasom neki a szövegrészt, interurbán Varsó és Budapest között, cikáznak a szavak, aztán a tervemről beszélek, hogy szívesen befércelném egy nagyobb egészbe ezt a részt, igaz, A. félbehagyta akkor, csakhogy ez emlék lesz, egy megemlékezés róla egy folyóiratnak, de így négy év után elrontom, mert megmondhatom azt is a férjnek, hogy amit A. írt, igaz. Szerettük egymást, s mert egy férjnek ezt tudnia kell, utólag könnyebb, talán már nem fáj annyira neki, s mert szép volt és azért nem teljesült be, mert velem nem élhetett, tehát hozzá tartott, haza akart menni, nem engem választott, összevesztünk nagyon, A. viszolygott már a szerelmünktől, erre A. férje üvölteni kezdett, elege van belőlem, ki vagyok én neki, hogy ilyesmit kérjek, hiszen A. minden írása a képzelet terméke, de itt aztán különösen egészen biztos benne, hogy A. szerette és róla írt. Ráhagytam, igazat adtam neki és leraktam a kagylót. Szóval ezért nem közlöm ezt a részt. De mivel itt előrementem, most már iderakom, hogy nekem ez olyan volt, mintha a fiam halt volna meg. Nem A. írta, de emlékszem, benne volt a szövegében az Ómagyar Mária-siralom, talán mert mikor magyarul tanítottam az úton, ebből tanítottam neki a női szenvedést és a korai írást, és ezt az egy szöveget tudta magyarul, annak is csak öt sorát:
"Mert fiam hal Bűntelen. Fogva, huzogatva, Öklelve, kötve Ölöd."
N.: A. megismerése: notesz alapján másolom át a szöveget, A.-nak soha nem mutattam meg, úgysem értette volna, mert csak magyarul létezik, ellentétben a többi résszel, amiket általában németül írtunk. "B.-ben: Tegnap megismerkedtem egy lánnyal. És furcsa dolog történt velem. Szemrevaló. A testnek pedig lámpása a szem. A szeme tetszett meg, azt hiszem, először a szeme villant át az agyamon. Tegnap ismertem meg, bár nem hiszek a megismerésben, a kudarcokban inkább, szóval egy lánnyal találkoztam, aki miután beszélgettünk, sőt, már a beszéd közben is, furcsamód egészen közel hajolt. Már régóta nem figyelem a nőket. Úgyhogy csak ma, hogy visszaemlékeztem rá, most kezdett igazán érdekelni. Németül beszélgettünk, mert ő lengyel, én pedig magyar. Belgrádba készül, útikönyvet ír. Erre kapta az ösztöndíjat, csak még néhány napot könyvtárazik. Rögtön háromszöget állítottam: B., B. és B. Nekem meg B.-ről kell írnom, meséltem neki, és innentől kezdve nem volt közöttünk gát. Azt hiszem, semmi gátlás nincs benne. Épp az ellentétem. Nem feszélyezi magát. A kabátján lógott egy rózsa, de egyáltalán nem volt ízléstelen, sőt, a sárga neoncipője, aminek hegyes az orra, azt sem tartottam mulatságosnak, a nadrágját a csípőjén hordja, ettől vonzó. Tegnap beszélgettünk a munkánkról, az otthoni életről, kicsit politizáltunk. Van benne valami mérhetetlen lazaság és közvetlenség, ez fogott meg, a szeme kék és a haja szőke, azt mondja, V.-ben ilyenek a lányok, de ezt nem hiszem el neki. Elég hamar elmondta, hogy hány éves. Annyi, mint én. Ilyen lányok sehol sincsenek, mint ő. Már alig várom, hogy holnap találkozzunk." Ma már úgy emlékszem vissza, hogy sokat mosolyog, tele bizalommal és vidámsággal, az életkedve igazán irigylésre méltó, és ez fogott meg, nem a szeme. A hangulata, ez volt a legfőbb erénye, úgy láttam, nem függött más emberekétől a kedve, és pillanatok alatt rám tudott hangolódni. Nem követett semmilyen divatot, de nem volt modoros sem. Azt hiszem, nagyon szeretett. De sose használtuk ezt a szót, nem is ismertük, nem tudom, hogy mondják lengyelül.
7.
Nándorfehérvár: a szakítás és a halál képei. Most furcsamód megzavarodtam. Mintha tudtuk volna előre, hogy ez lesz. Nem értem, hogyan előzhette meg a fikció a valóságot, de ahogy a vonatablakból beérkeztünk a poros és szmogos városba, láttuk a rombolást, a pusztulást. Erről írtunk. Láttunk hullákat is, muzulmánokat és keresztényeket. Kezdetben még dolgoztunk a történeteken, olvastuk a város történelmét, ám a történet helyett állóvíz fogadott minket B.-ben, nagy, gigantikus lakótelep tornyosult a Duna partján. Minden kép a halál előjele. Nem volt semmi jele a békének és a szabadságnak. Kocsmákban töltöttük a napot, mint két férfi. Elkezdtünk rohadni. Pusztulni. Alig szólunk egymáshoz, helyette jól berúgunk. N. kezd az agyamra menni. Koszosak voltunk, nem fürödtünk, szereztünk füvet, szívtunk, alig basztunk már. Ráadásul nem beszéltük a nyelvet sem, bár A. azért tudott valamit. Engem az is hidegen és egyedül hagyott, hogy már semmi sem emlékeztetett a kezdetekre, hogy ő az okosabb és én a sikertelen, tehát lehúztam a pokolba. Bebizonyítottam, hogy függő, és hogy más emberek határozzák meg a hangulatát. Épp az ellenkezőjét vágtam a fejéhez, mint amit gondoltam róla. Kezdtem őt eltemetni magamban. A szállásunkon nem maradhattunk, mert a szomszédban vagy üvöltöttek, vagy szeretkeztek, és utána hangosan TV-t néztek, szurkoltak, nevettek és részegen poharakat törtek felettünk. Nem pálcát törtek felettünk. Pedig nagy szükségük lett volna rá. Egy bírót hozattam álmomban, aki elmondta, ha majd felébredek, béküljek ki a szerelmemmel. Béküljek ki vele, hogy van ilyen szerelem. Nem ébredtem fel. Folyton veszekedtünk. Hova menjünk, mit együnk, ne induljunk-e haza. A. ráadásul a kocsmában jól kijött egy helyi figurával. Már reggel együtt ittak, beszélgettek, mire beléptem a presszóba. Este az asztal alá dőltek. Elvesztettem a türelmem és ugyanazt tettem, amit mélységesen megvetettem. Naponta háromszor hánytam a kajától, ezért egész nap sört ittam, és mindenféle rövidekkel öblítettem le a savas hányást. A. valószínűleg megundorodott tőlem. Bűzlött körülöttem minden. Az emberek elhúzódtak, ez buzi, azt mondták. Álmodtam. Hét nap elég a totális csődhöz. Haragudtam A.-ra, amiért autót bérelt a figura tanácsára, hogy megnézzük együtt a Fruška Gorát. Utazni azért még volt kedvem és némi lelkierőm. Apró Árpád-kori falvak álltak a hegyekben: Böske, Maradék, Remete, Telek – haladtunk a térképen. Csakhogy belül egyre fagyottabb volt a hangulat. A figura folyton ivott és énekelt, böfögött és fogdosta a szerelmemet. Gyűrte a ruháját, cigit dugott a szájába és kócolta a haját, mint a szerb filmekben a cigányok. Hát ide jutottunk. Ide is el kell jönni. Ez is Európa, Cica. Körülöttünk barokk és rokokó. Szerb, török, magyar. Aztán megálltunk. Karlócáig már nem jutottunk el. Az autónk épp nem a béke szigete volt. Remegő kézzel írom az utolsó lejegyzéseket, hol is jártunk, mit is láttunk utoljára. Nézek az ablakon és jegyzetelek. Hozzáteszek és elveszek. A. már nem is beszél hozzám, és írni egyáltalán nincs kedve, írtam akkor. Máig nem értem, hogy a picsába történt. Nem emlékszem, pedig hívom vissza, nap mint nap. Csak a testére emlékszem, ahogy a karja cafatokban hever, mint egy vergődő hal, tátog a feje és valamit mond is, de nem értem, lengyelül mondja... Ez nagy szégyen. Most meg, önző módon megkönnyebbültem, hogy ezt leírtam. Legalább két igazság van: hogy meghalt a legszebb és legvagányabb nő, akit valaha ismertem, és hogy először keltette fel bennem a legszebb vágyat. Mindkettőben bűnös vagyok.
Epilógus
Itthon ülök, nyugodtan ülök, idillben ülök. Rendezgetem a jegyzeteket. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, csak úgy tűnik majd az előző mondatból. Szóval itthon vagyok és várom a megváltást, méghozzá a szavaktól várom, de senkit nem engedek be ide, hozzánk, még Őt sem, mint a százados beteg szolgája az evangéliumban, aki visszatartja a közeledő Jézust: "Uram, ne fáraszd magad, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Amiért magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek: hanem csak szóval mondd és meggyógyul az én lelkem." És valóban minden jegyzet láncszeme a szó, a szemeknek pedig semmi közük a valósághoz, inkább a hithez, ha egyáltalán valamihez. A történetek pedig általában nem így végződnek. Csak az enyém ért így véget.
Budapest, 2004. március 16–20.
