Szijj Ferenc
Szédülés Berlinben
Berlinből főleg az utcákat ismerem, ugyanis szórakozni, művelődni, kocsmákba, társaságba nem nagyon járok, de sétálni minden nap sétálhatok a gyerekkocsival, úgyhogy egy időarányos távolsági határvonalig elég jól ismerem az utcák látványát, jellegét, népét, a négy nagy építési hullám (19. század vége, húszas évek, ötvenes évek, legutóbbi évek) stílusának keveredését, a foghíjasságot és a városi vasutak vagy autópályák által kihasított óriási völgy- és hegyvonulatokat. Némileg szédítő összbenyomás ez, mintha sebesen forgó körhintából nézném a várost. Mert hát, ugye, nincs megállás, ha megállok, azonnal felébred a gyerek, márpedig akkor hamar megunja a dolgot, menni kell haza. Tehát tolom a kocsit, nézelődöm, bejárunk keresztül-kasul vagy átszelünk egy területet, aztán máskor másfelé indulunk el, de visszajutunk oda, ahol már jártunk, vagy ugyanazon az úton indulunk el, de máshol lyukadunk ki, és utólag összemosódnak az útvonalak, utólag minden egyszerre van jelen. Keresek valamit, jellegzetességet, furcsaságot, nagyszerűséget, de olyasmi mindig egy következő utcában sejlik fel, s arról is kiderül, hogy csak félig az, de ha teljesen, akkor sem időzhetek el, hogy elképzeljem, milyen lenne így a város, hogy elfelejtsem, mi van körülötte. Nézelődöm, nézek felfelé, hasonlítom össze a homlokzatokat, kilóg-e a sorból, javára vagy kárára, mondjuk egy tiszta neoklasszicizmus vagy egy Jugendstil-kezdemény már esemény a sok vegyes polgári eklektikában, számba veszem a tornyokat, kerületi városházákon, iskolákon, és a magasvasút, de akár egy felüljáró is nekem mindig szenzáció. Vagy ha már itt tartunk, nem is körhinta, inkább hullámvasút. Mert ennek a városnak több központja is van, ha életet akarok látni, akkor Kreuzbergbe megyek, ha nagyvilági nyüzsgést, akkor az Unter den Lindenre, ha sűrű átmenő forgalmat, akkor a Potsdamer Platzra, ha bevásárló tömegeket, akkor a Kurfürstendammra vagy még inkább annak folytatására, a Tauentzienstrasséra. Mindegyik másfajta város, de mindegyik Berlin, kicsit nagyobb léptékkel mindegyik beleolvad a naponként gyarapodó összbenyomásba. Egy évem van itt erre, vagy ami most még abból maradt, de körülbelül tudtam, hogy ez lesz, egy ilyen felületes év, gyökértelenség, könnyűség, szédülés, valakinek talán mégis fontos, mert állítólag egy gyereknek az életben az első, az egy olyan év. Meg a másik kettőnknek is a nem sokkal több együtt, az is olyan, hogy ahhoz képest micsoda egy város, akárhol. De volt egy teljesen másfajta szédülés-élményem is itt Berlinben, mégpedig Nádas Péter fotókiállításán, erről szeretnék beszámolni. Amikor az Oranienburger Strasse nevű megállóban feljöttem az S-Bahnból, és körülnéztem az időközben eleredt esőben, azt hittem, hogy eltévedtem. Ez a hely ugyanis már kívül esett a napi séták határvonalán, és a korábbi, nagyobb szabású kirándulások alkalmából látott többi kelet-berlini helyre sem emlékeztetett, mondjuk az Alexanderplatz kietlen pusztaságára vagy a Hackescher Markt frissen festett csillogására. Azt hittem, hogy eltévedtem, de még ahhoz képest is, ahogy elég gyakran eltévedtem séta közben, ha nem vittem magammal térképet, és csak egy S-Bahn- vagy U-Bahn-megálló mentett meg szorult helyzetemből (abban azért lehet bízni ebben a városban, hogy előbb-utóbb rátalál az ember egy metróra vagy városi vasútra). Tehát az volt hirtelen a benyomásom, hogy nem is Berlinben vagyunk, hanem mondjuk Bécsben, ahol tényleg vannak ilyen szűk, görbe utcák, vagy Budapesten, ahol inkább hihető, hogy mállik a vakolat a házak homlokzatán, vagy leginkább egy középkorban játszódó amerikai filmben, ahol a forgatókönyv szerint esik az eső, és a modern technika révén minden élethűen nedves is. De persze aztán érthető lett a dolog, hiszen a két utcával odébb levő Linienstrasséba igyekeztem, s arról tudtam, hogy a régi városfal nyomát követi, tehát akkor ez a régi Berlinnek a külvárosa, ami később belváros lett, majd az NDK-időkben valahogy megint külváros, de legalábbis idáig már nem jutottak el, hogy lerombolják, és reprezentatív épületeket emeljenek. Maga a Linienstrasse már más, hosszan kanyarodó, katlanszerű utca, a házak végig frissen renoválva, de kevés üzlet, inkább csak galériák, amelyek, úgy látszik, ide vonzották egymást, de talán a bérleti díj magas, vagy ez mégsem New York, itt csupa kirakati művészetet lehet látni, szépen lógnak a képek a falon, színesek, vadak, nem születik semmi nagyszabású éppen. A Kicken Galéria sem születésben utazik, bár New Yorkban is van lerakata, hanem modern klasszikusokat forgalmaz, de ebben a műfajban nagyon jelentős. Itteni galériája egy régi téglaépületben van, amelynek hátsó részében és udvarán valaha egy gyár működött, még áll az üzemépület és a kémény. A galériának csak az irodája nyílik az utcáról, a kiállítótérbe az udvarról kell bemenni. A kiállított fotók egy részét már ismertem a Mai Manó-házból és a Valami fény című könyvből, a régebben készültek közül csak a Szellemvasút és a Szilveszter volt új nekem – az előbbin egy parasztházaspár bukkan elő a szellemvasút barlangjából önfeledten hitetlenkedő vigyorral, az utóbbi egy szilveszteri utcai társaság bemozdult képe. Itt most csak annyiban érdekesek, hogy mindkettőben benne volt a szédülésem, ahogy beléptem az utcáról egy fehér falú terembe, ahol nem volt senki más, az utcáról sem bámészkodhatott be senki, és – mint a szomszédos irodába nyíló ajtón át egy pillantással meggyőződtem róla – a két hölgy, a galéria alkalmazottai is némán tették a dolgukat, bonyolították, gondolom, a nemzetközi műkereskedelmet. Az igazi újdonság számomra az a polaroidkép-sorozat volt, amelynek mindegyik darabja ugyanazt a fát ábrázolta. A sorozatnak külön teret építettek a teremben, egy kis, két-három négyzetméteres szobácskát, két bejárattal az átellenes sarkain. Kétszáznyolcvannyolc kép ugyanarról a fáról, négy csoportba rendezve a négy falon, tavasz, nyár, ősz, tél. A kétszáznyolcvannyolc már majdnem háromszázhatvanöt, tehát jószerivel egy csillagászati év minden napján készült egy felvétel, s ezek időrendben követik egymást, sorokban, oszlopokban, úgy kell őket olvasni, mint az írást, elolvasunk egy lapot, elfordulunk, úgy lapozunk, olvassuk tovább, körbe-körbe. S valóban, nagy történet ez, egy óriási, gyönyörű fa története, természettörténet, embertörténet, nagy elbeszélés az életről és a halálról, elmúlásról, keletkezésről. A körülbelül 9-szer 10 centis képeket ezek szerint jeleknek is lehetne látni, fa jeleknek, amelyekhez legfeljebb egy idő-index járul, és úgy, összeolvasva jelentenek valamit. Közelebb hajolva azonban kiderül, hogy mindegyik jel külön kép, mindegyiken külön lehet gyönyörködni a lombok vagy ágak rajzolatában, a fény és árnyék napszakonként, évszakonként és időjárásonként változó fényjátékában, a színekben, szóval mindenben, ami a képen rajta van, és szinte sajnálja az ember, hogy miért nem nagyobb és miért nem nézhetné akkor azt az egy nagyot órákig, illetve olvashatná, hiszen ahogy egy könyvlapon véges számú betűből kerekedik ki valami értelem, itt is az egyes képeken ugyanazok a dolgok rendeződnek át így vagy úgy, végtelen számú variációs lehetőséggel, és mindegyik kép önmagában is hozzátesz valami értelmeset az egészhez, mégpedig nagyon is kézzelfoghatót. Persze, mégsem úgy olvasunk ebben a külön, egyszemélyes térben, ahogy egy könyvben, mert egyszerre látjuk az egyes lapokat és az egész könyvet, egyszerre veszhetünk bele a részletekbe és a nagy egészbe, de még talán abba a gondolatba is, amely kisegít minket ebből a helyzetből: hogy az apró, alig észrevehető változásokban hogyan alakul az élet, hogyan múlik el valami és jön helyébe valami más, hogy aztán az is elmúljon, és így tovább, és ami ilyenformán vigasztaló körforgásnak tűnik és csillagászati távlatból nem is érint minket, az egyetlen, kitüntetett fán keresztül mégis hogyan jelenti a saját halandóságunkat, amit egyébként hogyan észlelünk? Közel hajolva, számba véve a ráncokat az oldalról érkező fényben, a kis barna foltokat a kezünkön, bizonyos szervek akadozó működését, vagy inkább az évekbe, esetleg évszakokba belegondolva (megint tél, karácsony, megint egy napforduló)? Most pedig itt vagyunk ebben a magányunkra szabott térben, ahol a megrendültség esetlegessége és az intelmek elvontsága nélkül szembesülhetünk a természeti halandósággal, mégis úgy, hogy a képek egyszerisége és sokasága, kézzelfoghatósága és elvontsága egymást erősítve ragad magával minket valamiféle meditatív szédületbe. Jó ideje lenyűgöznek a kettős középpontok, az átjárhatóságok és az elosztott rendszerek. Most is elégedettséggel töltött el, hogy ez a meditációs tér nem a terem közepén van, hanem úgyszólván az egyik elliptikus középpontban, s így akkor a másik középpont üres, szabad, ott közlekedni lehet, utak keresztezik egymást, mint ahogy ezen a foglalt középponton is átjárhatok, belépek a kívülről szűk, belülről azonban természetessé tágult térbe, és átellenben kiléphetek, tőlem függ, hogy átengedem-e magam a mozdulatlan sodrásnak. Társas tapintat kérdése, hogy az időben elmerülve láthatom-e magamat kívülről is, de talán a halandóság belátásához is hozzátartozik. Ez a fa, amelyet most már jól ismerek, szintén nincs egyedül. Mindegyik kép ugyanabból a nézőpontból, ugyanarról a helyről készült, előzékenyen fához, nézőhöz. Mintha egy másik fa állna ott és nézné emezt fényérzékeny szemmel, érzékenyen minden kis változásra, hallatlan figyelemmel, tolakodás nélkül, tapintatos könyörtelenséggel. Kilépek az utcára. Ez, hogy kilépek, tulajdonképpen kétszer történt meg, először azért, mert hármasban voltunk, és felsírt a gyerek, de aztán később visszajöttem egyedül, hogy alaposabban is megnézzem a fákat, tehát így kilépek, az utcán persze nincs semmi változás, egy idegen világváros, innen-onnan, tévéből, moziból, könyvekből valamennyire ismerős, de mégis. Némi késéssel csapódik le, hogy azt a tágabb vidéket, a zalai dombokat, ahol Nádas Péter fája áll, gyermekkoromból ismerem, láttam ott ilyen szép nagy fákat is, amelyek közül három gesztenyefához például családi kötelékek is fűztek, de véletlenül, egy udvariassági látogatás alkalmával ez alatt a fa alatt is ültem egyszer, hosszú évekkel ezelőtt. Berlin, 2004. március