Maria Kolenda
Az öreg
Nem nyit ajtót. Az ajtó mögött áll és hallgatózik. Hallom a sípoló lélegzetét. Újra csöngetek és nyomatékosan suttogom: "Én vagyok, Müller asszony. Én, Ella." Óvatosan résnyire kinyitja az ajtót, és tehetetlenül pislog a fénnyel szemben a folyosóról. Vizsgálódva szemlél. "Kellemesen estél ki az ágyból?" – csipkelődik. "Még pontosan érkezel." Belépek a sötét folyosóra, leteszem a kabátomat, lehúzom a cipőmet és felveszek egy hófehér overallt. "Rettenetes idő" – mondom. "Örökké ezek a légnyomás-ingadozások, nyomasztó levegő, eső..." "Igen", hagyja jóvá komoran és elrendezi a haját. "Furcsa nő ez a házmesternő..." "Elviselhetetlenül fülledt, bár esik", fűzöm hozzá. "Tegnap este feljön ide hozzám, és azt mondja, hogy csupán be akart már nézni." "Talán egyedül érzi magát ebben az esős időben", vetem közbe. Csak bólogat. "Aztán meg mint derült égből villámcsapás, megkérdezi, hogy nem adnék-e valamit az öreg Kramer koszorújára, mivel ugye holnap lenne a temetés." Tapintatosan hallgatok. "Akkor azt mondtam neki: a múlt hónapban már kétszer is gyűjtött Kramer koszorújára. Az emlékezetem hála istennek még nem hagy cserben. Erre aztán megsértődött és elment." Müller asszony várakozásteljesen néz rám. Felhúzom a szemöldökömet, és elismerően mondom: "Ho-ho!" Elégtétellel hunyorgat. Hirtelen nehezen lehajol és megigazítja a cipőmet, szépen egymás mellé téve a fal mellett. "A rend, kedvesem", mondja komolyan, "a fél élet". Úgy teszek, mintha nem látnék semmit és felkötöm a fejkendőmet. Gondosan elrejtek minden hajtincset alatta, feltűröm az overall ujját, és tárgyilagosan megkérdezem: "Mit kell ma tennem?" Ő nem figyel erre. Lehúzza a jobb papucsát és a nagy, dudorokkal teli lábára mutat. "Mit gondolsz, honnan jönnek ezek az elformátlanodások?" Egyáltalán nem mutatok érdeklődést. Már hozzászokott a hallgatásomhoz. "De ugye megértesz?", fúr makacsul. "A külföldiek számára a német nyelv nagyon nehéz, tudom." Egy fejbólintással megnyugtatom: igen, értem. Tompa örömmel fejezi be: "Onnan, hogy olyan cipőket hordtam, mint te", mosolyog diadalmasan, ami azonban csupán ráncos arcának futó vonásaiból vehető ki. "Egyszer majd neked is ilyen lábad lesz. A kor könyörtelen..." "Önön egyáltalán nem látszik a kora", mondom rutinosan. "Nem hiszel nekem?" Szigorúan vizsgálgat. "Majd meglátjuk, az idő nem áll meg." A szobájához tipeg. "Azonnal visszajövök", adja értésemre egy kézmozdulattal. A konyhában várok rá. Néhány perc múlva visszajön borzasztóan sípoló hallókészülékkel a fülében. "Rettenetes az idő ma", állapítja meg. "Mindig ezek a légnyomás-ingadozások, nyomasztó levegő, eső..." A készülék elviselhetetlenül szól. "Valóban borzasztó", mondja, és a készülékre érti, "de nélküle majdnem semmit nem hallok." Még egyszer feltűröm az ujjakat, megigazítom a fejkendőmet és megkérdezem: "Nos hát mivel kell kezdenem?" "Óh, valóban nem tudom, kedvesem ..." Egyik kezével kétségbeesetten a homlokához kap, a másikkal kinyitja a szekrényt, és egy üveg konyakot vesz elő. "Ez az idő", mormolja. "Mit szólnál egy pohárka konyakhoz?" "Örömmel elfogadom." "Egészségére", mondom előkelően, és egy kortyra kiiszom a poharamat. "Igen, igen...", feleli mellékesen. Tölt magának egy fél pohár portóit, és kis kortyokban hörpintgeti. Az én poharam becsapós. Konyakkal megtöltve nagyon nagynak tűnik. A valóságban akkora feneke van, hogy majdnem a közepéig ér, és a fala is vastag. Újra tölt nekem. Az üres poharát visszateszi a szekrénybe, és zavartan nézi a falat, majd engem. "Hogy érzi magát?", kérdezem derűsen, mivel ma valóban kedvem van beszélgetni. Ő sóhajt. "Örökké ezek a szédülési rohamok..., és néha egy olyan zümmögést hallok ssss..., aztán bzzzz..." Forgatja a kezét a feje körül. "Talán a hallókészülék", fontolgatom. Szerintem éppenséggel viccesen. "Lehet, lehet...", fontolgatja búsan. "És nálam egyik szerencsétlenség a másikat követi", kiáltom a készülékébe. "Valóban?", kérdezi enyhén érdeklődve. Hevesen gesztikulálva mesélek neki valós és kitalált történeteket. "Szegény lány", sóhajt. "Idegenben, foglalkozás nélkül, jövő nélkül." "Nekem van szakmám", tiltakozom. "Művészettörténész vagyok." "De hát az nem szakma, egyáltalán nem praktikus", int le lekicsinylően. Kinéz az ablakon, mintha megfeledkezett volna rólam. Bólogat. Mormog. Megköszörülöm a torkomat. Felretten gondolataiból. A konyakosüveget beteszi a szekrénybe. "Munkára fel, kedvesem. Ma függönyöket teszünk fel." A létrát az ablakhoz állítom. Ő ellenőrzi, hogy mennyire stabil, és nehezen lélegezve, lassan mászik felfele. Odanyújtok neki egy nedves függönyt és várok. Vajon mit hagyhat rám örökségül, fontolgatom mellesleg. A vázát, amit mindig olyan óvatosan kell letörölgetnem? Talán értékes? "Az ég szerelmére, Ella, ne billegj úgy a létrával, még le találok esni!", szól félve. Felnézek. Reumától eltorzult láb, olcsó harisnya, fonnyadt comb, ami a harisnyagumi fölött kiduzzad, a sárga foltos blúz és az arc, amelyik a blúz gallérjában ráncot vet. Milyen irányba fog esni, ha hirtelen megrázom a létrát – jobbra a szekrény élének, vagy balra a virágokra, esetleg hátra rám ... "Félek", mondta zihálva a megerőltetéstől, "hogy egy napon elájulok vagy megbotlom, és senki nem lesz itt, aki felhívná az orvost. Mert ugye nem akar az ember teljesen egyedül meghalni..." A tükörben vizsgálgatom az arcomat, amely visszanyerte a színét. Tetszem magamnak. "Természetesen", hagyom jóvá. Vesződséggel száll le a létráról. "Túl kövér vagyok és túl öreg... Korábban karcsú voltam, mint egy liliom. Akkoriban élveztem az életet, minden olyan szép volt. De abból már semmi sem maradt, egyik a másik után mind meghaltak." Kinéz az ablakon. "Abban a házban ott szemben", szól, mintha csupán magának mondaná, "lakott a kalapos. Istenem, milyen csodálatos kalapokat készített..." Fáradtság tör rá. Kezével a homlokához kap, és azt mondja, anélkül, hogy rám tekintene: "Állítsd a létrát a folyosóra, de rendesen a fal mellé. Takaríts ki a konyhában. De hát tudod magad is, még mi a teendő. Már évek óta ismered..." A hálószobába megy. Lefekszik az ágyra, a párnát a feje alá tolja, és kezébe veszi az újságot. Röviddel azután hallom könnyű horkolását. Belépek a konyhába. Előkészítem a vedret, vizet öntök bele, és leülök az asztalhoz. Lapozgatom az asztalon lévő nagy naptárt. Aztán port törlök a vendégszobában, amit soha senki nem használ. Láthatatlan porszemeket szedegetek fel, és figyelem az órát. Az utolsó félórában a vedret a fürdőszobába teszem, és a rongyot a kötélre terítem. Gondosan simára húzom a sarkát, ahogyan Müller asszony szereti. Felöltözök, és kopogok az ajtaján. "Még valami?", kérdezem. Ő felébred és ijedten pillant az órára. "Már tizenkét óra két perc! Mára vége." Hoz nekem egy kevés cseresznyét egy papírzacskóban. "A gyermeknek", mondja nagylelkűen. "És itt...", a fiókban kutat. "Fel tudod ezt használni?" Kinyújtott kezében egy pár műhajból készült copfot tart. "Nem tudom...", mondom olyan hangsúllyal, mintha gondolkodnom kellene rajta. "Csodaszépek." "Jó munka", erősíti meg, és egy fényképet mutat, ami véletlenül a kezébe került. A félig megsárgult képen őt ismerem fel – népviseletben, copfokkal. A háttérben hegyek és egy csapat szarvas. "Mutatós figura", csettintek elismerően. Ő szerényen hunyorgat. Leszámolja a pénzt, érthetetlen mormogással két márkát hozzátesz, és ünnepélyesen, intően átnyújtja nekem: "Gondolj arra, ne dobd ki az ablakon." Búcsúzóul megölelem. Egész váratlanul magához szorít, mintha fogva akarna tartani. Már szégyenli is magát a gyengéd érintés miatt, visszalép a folyosóra és megkérdezi, majdnem ellenségesen: "A jövő héten jössz, ugye?" Várakozásteljesen néz rám. "Természetesen, mint mindig", nyugtatom meg. Zajosan megyek lefele a lépcsőn. A copfokat beletömöm egy szemétvödörbe banánhéjak és üres sörösdobozok közé. A következő alkalommal azt fogom neki mondani, hogy a lányom már rég ilyen copfokról álmodozott.Széles Beáta fordítása
