Giti Thadani
Wohltemperierte Klavier
Gombolyagba tekeredő képek, a Wohltemperierte Klavier akkordjaira elkalandozó gondolatok. Hangzavarból a harmóniáig – erről szól ez az utolsó "utazás". Az élet fonala írásokba csavarodik, majd az utazások anyagában újraszövi önmagát. A könyv, amit írtam, ebből a vonzódásból született, ebből a vonzásból. Amit még csak keresni sem kell, önmagából fakad. Maya megtalálja a könyvet, pedig alig reklámozzák, többnyire nem is látható a polcokon. Tíz éve nem volt köztünk semmilyen "konkrét" kapcsolat. Ír nekem egy levelet Angliából, a kiadómnak címezve. Ők továbbküldik nekem. Benne felkérés újabb utazásra. Akkor jártam itt utoljára, amikor egy nagyszerű út során eljutottam a legdélibb pontig, ahol az óceánok egymásba folynak, és az írás erőre kap. A végső elcsendesedésig. Ez a nullpont most új formát ad nekem. Zéró és egy között minden lépés és ezek minden kombinációja egyedi. Az elvont számítógépes nyelv nem bináris alapú. A mindig adott két lehetőség közt egyedi a távolság: zéró vagy egy. Az érintkező felületek alkalmazott filozófiája. Az első lépés ezen a vándorúton, amiből a könyv is született, a Bettekével való különös találkozás volt, amikor tizennyolc éve Berlinből repültem haza. Ő 66 éves volt. Zsidó, megtapasztalta és túlélte a Shoah-t. Én 24 éves voltam. Ugyancsak különleges módon találkozott Maya Danielével, amikor Indiába utazott. Daniele 66 éves, magyar zsidó örökséggel. Tavaly télen nekifogtam magyarul tanulni. Amikor először utaztam Bettekével, én 24 éves voltam, Betteke 66. Ma 42 vagyok, Daniele 66. 24+42=66. Olyan ez, mint a szerves formát felöltő utak kémiája. Öt fizetett nap ideje. Kidolgozok egy útvonalat. A részletekkel már kész vagyok, de még nem áll össze. Talán szükség lenne még egy napra, de nincs extra taxi, vagy saját költség. Megfelel az etikai elvárásoknak. Még nem tudom, hogy gyorsan túl fog nőni eredeti formáján. Utam során szétszórtan barlangtemplomok, sokféle erővel dacoltak, ellenséges támadásoknak és földrajzi változásoknak egyaránt ellenálltak. A legöregebb hegyek, az Aravallok veszik körbe őket. Ezek már nem nyúlnak a magasba, mint a Himalája fiatal hegyvonulatai. Delhi is ennek a topológiának része, így néhány barlangtemplom vagy víz vagy pedig szobor nélkül maradt. A kőfejtések és az iparosítás miatt az Aravallok egyre kopnak. A barlangtemplomok kora valahol egy- és kétezer év között lehet. A környező domboldalakon is szétszórt csillagképek: elemek és földrajzi formák egymásba fonódása, egymásba tűnése: kő alakzatok helyrajza. Az első nap a köd jegyében kezdődik. Erre számítva később indulok. Reggel kilencre a kocsi felpakolva. Egy óra alatt elhagyjuk Delhit. Reggeli pár órával később. A nap ekkor bújik elő, az út menti kávézók terasza éppen megfelelő hely ahhoz, hogy az ember kiélvezze a napsütést, az egyszerű ételek ízét. Egy óra múlva eljutunk az első templomhoz, domb tövében áll, késő tizenhatodik századi erődítmény alatt. A katonai szemben az egyetemessel. Sokszor bejártam ezt a templomot, de annak már sok éve. Azt mondják, ez is ugyanabban a korszakban épült, mint a többi. De jól látható, hogy a környék tele van kisebb, jóval régibb szentélyekkel – ma mindegyik csupa rom, nyomortanya. Ebben a templomban a faragványok érintetlenek. Úgy tűnik, itt nem pusztított annyi támadás, mint "északon" meg Delhiben, valamikor a tizenhatodik században pedig újjáépíttette egy radzsput királynő. Az eredeti, nyitott nyolcas forma egyik oldalát modern szentély zárja le, amelyben az istenség egy formáját feltételezik és tisztelik. A hindu szó a perzsa és talán az arab nyelvben is egy földrajzi terület megnevezésére szolgált. Később a bálványimádás jelentésvesztő értelme kapcsolódott hozzá. A könyv szerinti vallások és bálványok szembekerültek egymással. Ma úgy tűnik, hogy az új hinduizmus egyre jobban rohan a nem létező bálvány felé, ugyanakkor fél valóban megtapasztalni annak kozmikus erejét. A naplementét, amely megvilágítaná a zenélő nők csigavonalban kígyózó sorát, magas fal zárja el, mégis érzem jelenlétét a fényképezőgép lencséjén keresztül, a nagyításnak és keretezésnek köszönhetően megérezhetjük, felismerhetjük a világegyetemet: a nyolcast, a hármast és a hetest. A nyolcas arányai a hallható vagy az űrbeli dallam szerves harmóniáján alapulnak. Újra felfedezem Sibelius zongoradarabjait. Miniatűr líra – fákról, virágokról elnevezett darabok. Törékeny csoda. Bundiban, ahol először állunk meg, minden megtalálható: erődítmény, benne palota, barlangok és régi templomok maradványai. A középkori palota művészi munka, ahol minden anyag megkapta az őt megillető figyelmet. A festett üvegmunkák, a tükrök, a miniatűr freskók távolkeleti és közép-ázsiai motívumokkal. Repülő női figurák csodaszép színekben. Forrásvízzel működő hűtőrendszer és különböző fuvallatok játéka. Nem hallani gépeket. Mégis katonai korszakhoz tartozik, a királyi hatalom paradigmájának része. A helyi királyok kivívtak bizonyos autonómiát a mogulokkal szemben, ugyanakkor kiváltságaikat is átvették. Nem kellett áttérniük. A beolvadás mégis mindig bűnrészesség. A következő megerősített templomvárosig vezető út mentén szétszórtan kisebb templomok álltak, katonai és védelmi rendszer nélkül. Alig néhány maradt meg, ezeknek is csak kis része ismert. Kedvenc szobromat keresem, a háromfejű nőt – különböző állatok keverékét. Eltűnt, pár más tárggyal együtt: rablás belső segédlettel. Ez egy védett, régészeti feltárás. Menal puszta vidékén sétálunk: az Aravalli-hegység, a mély szurdok, a Chambal folyó, amely valamikor egészen közel folyhatott, és a kis forrás, amely néhány évtizede még vízeséssé nőhetett. Szavak nélküli kommunikáció. Mindenhová elkísér bennünket. Az út gyönyörű, alig van ember, tömör föld, helyenként a víz oázisai. És a tiszta téli fény. A templomvárost a Chittori domb tetején jóval később erősítették meg. Vesztes háborúk idején az öngyilkosságig védték. Nem úgy, mint Bundit. Különböző századok furcsa egyvelege, ahol nem kell elpusztítani a régit, még ha annak alapelvei nem is maradhatnak teljesen érintetlenül. A nyolcas ezúttal fal nélkül, nincs semmilyen központ, semmilyen központosító emberi leírás. Aprócska templom néz a barlanglépcsőkre, erőteljes szobrok mindkét nemből, bár többnyire nők. Kígyózó körben nyúlnak a magasba és a mélybe. Yogini-terület – a mágia világa. Következő megállónk a turisták városa annak minden negatívumával – hülye hoteltulajdonosok, karácsonyozó turisták bámulják párás tekintettel a dobozt, amelyikben James Bond-film megy VCD-ről. A haladás fémjelzése: nagy autók, mobiltelefonok, huszonnégy óra dilidoboz és poénkodás: mindenki próbálja túlüvölteni a másikat. Másnap az utazás első szakaszának csúcspontja. Két templomot szeretnék megmutatni a közelben. Daniele úgy érzi, túl sok lesz. Szavai később megzavarnak, rájövök, hogy kezdünk kifutni az időből. Igaza van. A hosszúra nyúlt reggeli miatt elvesztettünk egy óra világosságot. Megérkezünk a barlangtemplomok királynőjéhez, hét emelet mélységben nyúlik el a föld alatt. Minden szint alaposan kifaragva. Sem a katarzist nem siettethetem, sem plusz étkezést nem tervezhetek be. Ajándék látni, hogyan fogadják ezt a csodát. Nem kívánhattam volna jobb olvasókat, jobb útitársakat. Amint várható volt, éjszakai szállást keresni éppoly nehéz, mint tűt a szénakazalban. Végre egy teherautós motel. Másnap megnézzük a másik templomot és egy magán szőttes-múzeumot Ahmedabadban. Vegytiszta esztétika a legrosszabb modern hangzavar közepén. Megkezdődik az utazás második szakasza. Ez már nem a templomoké, hanem az idők mélyére süllyedt, 5000 éves civilizációké. Lothal régi tengeri kikötő, olyan csatornákkal, amelyek ma is a mérnöki munka csodái. Víztisztító, lecsapoló- és gyűjtőrendszerek az akkori városi világból. Amikor először jártam erre, mindenhol agyagedények hevertek. Nem éreztem vágyat arra, hogy bár egy cserépdarabot hazavigyek. Ma emlékhely. A tenger száz kilométerrel beljebb húzódott. Az új téglák mások, mint a régiek. Elég erősen odavágni őket. Ennyi. A régiek nem törnek szét. Agyagolási technika. Megváltoztatom az útvonalat. Hogy lássuk a tengert. Az út ismét a belső nyugalom folytatása. Részben a tenger sovány árterületén. Mindenhol sónyomok. Egy ritka állat, vad szamár mutatkozik meg szégyenlősen. Maya és Daniele azt hallották, van a környéken egy kis tengeri szálloda. A hír tévesnek bizonyul. Csak egy félreeső falu, de feltételezzük, a kormánynak van itt valamilyen vendégháza. Végül megtaláljuk. Magas fiatalember üdvözöl. Személyi igazolványt kér tőlem. Megmutatom a jogosítványomat, bár kissé furcsállom a kérést. Kiderül, hogy a parti őrség tagja, az pedig a hadsereg határőr részlegéhez tartozik. Az a dolguk, hogy megakadályozzák az Arab-tenger felől érkező csempészetet, és hajókat javítsanak. Szíves vendégszeretettel kínálnak éjjeli szállást, ételt, meleg vizet. Kora reggel kimegyek a teraszra áldozni a tengernek. Párhuzamosan haladunk a volt portugál gyarmat, Diu partjaival. Itt kötöttek ki az első perzsa menekültek, és ugyancsak itt építették a portugálok az első katonai támaszpontokat és erődítményeket. A vár ma részben börtönként működik, hatalmas ágyúja holtan hever. A régi építészet drasztikusan megváltozott az elmúlt években. A verandák ma cementkorlátok közé vannak zárva. A régi, alkonyat-templom is eltűnt. A hotel egy ódon villa, házikókkal a tenger mellett. Másnap, a keresztény év utolsó napja újabb alkalom az oktalan zajongásra. Egy üveg borral próbáljuk túlverekedni magunkat a hangoskodókon, egy rejtett kis öbölbe indulunk, amit reggel fedeztem fel. A sziklák némi védelmet nyújtanak, ha nem is tökéletest. Természetfeletti érzés a hullámok mozgását figyelve tölteni az éjszakát, heverni a homokon, miközben lassan érkezik a dagály. Reggel aztán visszasétálunk. A hangoskodók még ott vannak. Kalit idéző mozdulattal kitépem az erősítő kábelét. Maya megfelelő kíséret. A harcias részegek elcsendesednek. Végre néhány óra alvás. Újabb vár, ezúttal a hódítóké – a szobrok már nincsenek meg, de tele van korábbi, kútszerű barlangnyílásokkal. Az egyikben képek – többnyire nők párban. Lemászom az egyik barlangba. Egy adott ponton sötétségküszöb. Azt sem tudom, vannak-e még lépcsők. Utazás az anyaméhbe – megtalálni a lépcsőfokokat a vaksötétben. Az alján ismét fény, műanyagdarabok és alacsony, moszatos víz. Magamban sírok, nem tudom, hogy fájdalmamban vagy örömömben. Az utazás, a vezetés, és ha nem is én végzem, a navigálás, mind belső számítások alapján működik. A bennem élő matematikus elemében van. De van egy utolsó szakasza is ennek az útnak. Ez lesz a csúcspont számomra is. Ismét egy 5000 éves kultúra – nemrég tárták fel. Már korábban is próbáltam megnézni, de nem sikerült megtudnom, pontosan hol található. Egyetlen turistatérképen sem szerepel. A prospektus, amit Mayának és Danielének valahogy sikerült megszerezni az ahmedabadi utazási irodában, egyetlen információval szolgál. A különböző adatmorzsákból térképeim segítségével kikövetkeztetem, melyik lehet az oda vezető út. Nagy földrengés volt ezen a vidéken, nem tudom, megvan-e még az az út. Mégiscsak Gudzsaratban vagyunk. Azon kevés államok egyike, amelyik súlyt helyez az utak karbantartására. Nem zavar, ha órákig kell autóznom étlenül. Nincs több dhabas, kávézó az út mentén. Maga az út is többnyire kihalt. A Nagy Rann vidékével határos, földrajzilag egységes terület, az óceán itt több száz kilométer mélyen hatolt a szárazföldbe. Sós, mocsaras vidék nemigen kedvez az emberi jelenlétnek. Szétszórt falvak és települések próbálnak talpra állni a földrengés után. Itt minden elpusztult. Egy adott ponton, ahol az út Khadir szigete felé fordul, megállítom az autót. A sekély beltenger pocsolyákból, sónyomokból összeálló szőnyeg. Néhány vízimadár fürdik. Csend, nyugalom. Ez az út a küszöb, amire évek óta várok. Daniele hirtelen kimondja a gondolatot, ami éppen csak átfutott bennem. Azt mondja, ez a felkészítés a finnországi utamra. Eredetileg sziget volt, a közelben folyhatott a föld alatti Sarasvati vagy a Sindhu. Tükre azoknak a régi szanszkrit szövegeknek, amelyekkel dolgoztam. Halad a feltárás, festett cserépdarabok kerülnek katalógusba, gyöngyöket, pecsétnyomókat fényképeznek – a kiterjedt vízgazdálkodás jól látható jelei: fürdő, kút, víztisztítók – hieroglifák – felső város – alsó város. Urnák pihennek eredeti helyükön – nem mozdította őket a földrengés. Sosem tapasztalt érzés fog el – a hazaérkezésé. Delhibe visszatérve, a metróvonalat építő német mérnökökkel folytatott alkalmi beszélgetésből megtudom, hogy a munka során minduntalan szobrokkal teli barlangtemplomokba ütköznek. De úgy tűnik, senkit sem érdekel a feltárásuk. Túl drága, minden bizonnyal közösségi problémákat okozna. Nem járhatok az utcákon, anélkül, hogy ne gondolnék arra, mi van alattam. Milyen tájakra, milyen szigetekre vezet legközelebb a fonál...Vallasek Júlia fordítása
