Láng Zsolt
Három beszélgetés
(Dalos György) – Egyszer a Hackescher Markt felé menet az S-bahnon megszólított valaki. Arra volt kíváncsi, milyen nyelven beszélünk. Magyarul, feleltem, mire felcsillant a szeme: ah so, Gjorgi Dálos! Szerinted számon tartják Berlinben, ki honnan jött? – A "magyar" névnek jó a csengése. Történetileg megalapozott a szimpátia. Ehhez nagyban hozzájárult ’56, aztán a ’70-es évek közepétől a folyamatos magyar jelenlét; főképp az irodalmi és a művészeti világnak alkották szerves részét a magyarok. Egyfelől a DAAD ösztöndíjat említhetem, másfelől a Konrád György körül kialakult ellenzéki mozgalom jelenlétét. Ennek első szakasza természetesen még a fallal körülvett Nyugat-Berlinben zajlott le, de hozzá kell tennem, hogy Nyugat-Berlin szellemi kisugárzása erősebb volt bármelyik német városénál. – Ugyanakkor Nyugat-Berlin is bevonult a magyar szellemi életbe... – Hát persze, a fallal körülvett város kiváltképp rárímelt a kelet-európai létre. Ligeti György mondása szerint, Nyugat-Berlin szürrealista ketrec, szabadok, akik belül vannak, rabok, akik kívül. – Hogyan kerültél ide? – Én a német irodalmi életben ’79-ben jelentkeztem, könyvem annál a Rotbuch nevű kiadónál jelent meg, amely Haraszti Miklós Darabbérét is kiadta. Könyveink otthon nem jelenhettek meg, itt igen. A disszidens irodalomnak persze más a fekvése, mondhatjuk, talán nem igazi irodalom, de aztán ’89-ben eljött az igazság órája, véget ért az a korszak, amikor a kritikusok elnézőbben tekintenek egy efféle könyvre. Akkor jött egy másfajta "magyar" szerep, ugyanis a német társadalomban zajló vitákhoz, majd az ossi-wessi vitához referenciapartnereket kerestek. Olyan ossikat, akik nem németek. Aztán a kilencvenes években feltűnt egy új magyar írónemzedék, Garaczi, Balla Zsófi, Márton, Kukorelly, Darvasi és a többiek, és ez is Berlinhez kötődött. Az más kérdés, hogy a német kiadói struktúra miatt könyveik nem Berlinben jelentek meg, de a szereplések mégiscsak itt zajlottak. – Érdekes, hogy az identitás milyen erősen kötődött az ellenzéki státushoz. – Magyarország ilyen szempontból egyedüli volt. A magyar irodalomból mindig meg lehetett tudni, milyen az az ország, hogyan élnek ott az emberek. Akkoriban egyetlen más országban nem volt így, mert vagy a cenzúra vagy az öncenzúra megnyirbálta a műveket. Példának okáért Szolzsenyicintől túl sokat tudott meg a német olvasó, és azt sem szerette, viszont Trifonov vagy Raszputyin kiváló szovjet íróknál meg kimondatlan maradt sok minden. Magyarország unikális helyzetben volt. – A németek egymás között is számon tartják, ki honnan jött? – A németek önmagukkal zavart viszonyban vannak. Az a 12 év, amikor rázúdítottak a világra egy tragédiát, óriási traumaként égetődött beléjük. Utána túlzó módon letabusították a nemzeti hagyományt, bizonyos gátlással kezelték. A német himnuszt el nem énekelné senki szilveszterkor. Megrökönyödve néztek minket, amikor mi éjfélkor rázendítettünk a magyarra. Van persze erős német történelmi hagyomány, de ez rétegezett, inkább helyi jellegű. – Berlinben milyen? – Berlinben? A múlt jelentkezése inkább Kelet-Berlinben tapasztalható. A második világháborúban Berlint viszonylag célzottan bombázták, logisztikai központokat, vasutat, üzemeket, raktárakat, ezért főképp a keleti részek épek maradtak. Jól látható, milyen volt a Jugendstil, a szecesszió. A Honecker-éra utolsó éveiben megpróbálták restaurálni ezeket az épületeket, illetve igyekeztek létrehozni valamilyen szocialista városmagot. Persze, Berlinnek nincs igazi városmagja. – Az egyesítés után nem törekedtek erre? – A Friedrichstrassét kilencven után újjáépítették, tele van új épületekkel, de nincs igazi virágzás, csak pompa. A nagy bankok, a tőzsde a nyugati részen maradt, persze nyugaton sincs igazi központ, a Zoo környékét nagyon lebombázták; a hatvanas-hetvenes években amerikai stílusú üzletházakat, szállodákat, városcentrumot igyekeztek létrehozni, vagy a Kurfürstendammot centrummá tenni, de egy picit mesterkélt dolgok ezek. Maradt még a régi polgári negyedekből valami, Wilmersdorf, Schöneberg, vagy kint a Wannsee-nél, az Berlin Rózsadombja. Az NDK lényegében nem nyúlt a házakhoz, ezért Kelet-Berlin jobban megőrizte a múltat. A házak faláról minduntalan előbukkan a Vilmos-kori cégtáblák felirata. És ezek a régi cégek nagyon adnak arra, hogy mikor alapították őket, úgyhogy a falakon látható feliratoknak igazi kultusza lett, vadásszák és restaurálják őket. Főképp, ha ez egy sörmanufaktúra felirata. Ilyen ügyekben él intenzíven a múlt. – Mennyire érdekel téged Berlin? – A hatvanas években kezdődött, jártam Berlinben, a keleti felében, aztán ’76-ban sikerült először átjönnöm Nyugat-Berlinbe. Azelőtt már sokat álmodtam arról, hogy átjövök. A keleti pszichológusok ismerték a Fal-komplexust, sok betegnél diagnosztizálták, micsoda traumákat okozott. Én sokat álmodtam az átkelésről. Aztán ’76-ban turistaútlevéllel átjöhettem. Felültem a keleti Berlinben az S-bahnra, majd leszálltam a Anhalter Bahnhofnál, mert azt hittem, az egy valódi állomás, de kiderült, csak egy megőrzött romhalmaz. Onnan busszal jöttem tovább a Kurfürstendammra, és amikor befordult a busz, azt hittem, megvakulok. November volt, este nyolc óra, vagyis sötétnek kellett volna lennie, de én akkora fényességet még nem láttam. Lenyűgözött. Miután hazatértem Pestre, mély depresszióba zuhantam. És azt gondoltam, minden városnak ilyennek kellene lennie. ’84–’85-ben DAAD ösztöndíjjal jöttem ismét ki, és akkor már nem a fény nyűgözött le; kezdtek a házak érdekelni, az emberek, a parkok, akkor kezdett ez a város otthonossá válni számomra. Főképp azért, mert azt írhattam, amit akartam. Ez alatt a két év alatt váltam felnőtté politikai értelemben, talán épp azért, mert azt írhattam, amit akartam. Ez vezetett el a szembenézéshez. Az ifjúság "eltévelyedéseinek", maoista múltamnak a megírása, párosulva a demokratikus mindennapi élettel, az élet itteni logikájával hozzásegített, hogy megértsem magamat, és felnőjek politikai értelemben. Ebben a közegben a kivirágzó vitakultúra lenyűgözött, az ember meghallgathatott egy csomó mindenkit, és kialakíthatta saját véleményét, hát ez fantasztikus volt. Magyarországon csak kis körben lehetett ez meg, de itt nagy társadalmi körben is működött. Az ember közelről láthatta, hogyan működik a demokrácia. Mert itt voltak azok a figurák, Schmidt, Brandt, Strauss, nagyon erős egyéniségek, dörzsölt politikusok, elképzeltem, milyenné válnának egypárt-rendszerben, és az ember örült, hogy többpárt-rendszer van. A választási lehetőséget jelenti a demokrácia, vagyis hogy nem egyénektől függ az egész, hanem a működéstől. – Azért a nyolcvanas évek közepe már Magyarországon sem volt annyira sötét. – ’85-ben tértem haza, mély depresszióban megint. Azt éreztem, hogy ez most már évekig rohadni fog. Nem lehetett látni, milyen formában fog egészen tönkremenni, de láttam, éreztem a rossz hangulatot. Borzasztóan lehangoló volt, mert mindent elért a rothadás. És aztán jött ’88 tavasza, ami a legszebb volt a 20. században Magyarországon, mert hirtelen, váratlanul, előreláthatatlanul kinyílt minden, igazi tavasz volt. – Milyen volt ’89-ben a Fal ledöntése? – Amikor a fal ledőlt, csúcspont volt az itt élők életében, mindenki boldog volt, határtalan az eufória. Tektonikus esemény! A Fal megszűnése optikailag zárt le egy korszakot. Sokkal több volt ez, mint egy világútlevél. – Mennyiben volt a fallal körülkerített Berlin más? – Nyugat-Berlin kulturális életét a DAAD célja volt színesíteni, a Ford-ösztöndíjjal. És aztán ez bejött, mert nagyon sok művész jött ide, akik újabb művészeket vonzottak. Sem Kölnben, sem Münchenben nem lehetett elképzelni efféle pezsgést. Itt lehetett barátokat szerezni, ráakadni mindenféle régiségre az ócskapiacon, kiülni a kiskocsmákba. Mentes volt minden cinizmustól, fővárosi gőgtől, hiszen nem volt főváros. Az apokaliptikus kezdés miatt, azaz a ’45-ös romokkal nem lehetett cinikusnak lenni, pláne gőgösnek. Volt valamilyen kockázati érzés az ittlétben, egzisztenciálisan intenzívebb volt az élet. – És ’90 után? – Két város volt, amit össze kellett forrasztani. A metrójáratokat, a víz- és gázvezetékeket. Nem hiszem, hogy egy nemzedék alatt ez egy várossá válhat. Ráadásul a Fal előtt sem volt egy város, sok a központja, egészen más Zehlendorfban élni, mint a Mittében. Ugyanakkor megnőtt, ez már egy ötmilliós város, nem lehet olyan meghitt, mint egy bekerített hárommilliós. A kettéosztottság azért is megmarad, mert az emberek ragaszkodnak az épületekhez, és az épületek mindig sugallnak valamilyen hangulatot. Nem véletlen, hogy az Alexanderplatzot nem engedték manhattenizálni, vagy a Karl Marx Allét átépíteni, a klasszikus szocialista épületeket megbontani. És az tényleg sugároz egy meglehetősen karakteres hangulatot. Ezt ugyanúgy építészeti emlékként fogják fel, mint a Schinkel-homlokzatokat. Ott még nem spórolták ki a betont, és nem volt annyi azbeszt bennük, mint a Palast der Republikban, vagy ahogy a nép nevezte, Ballast der Republik, és most nem tudják eldönteni, hogy lebontsák, vagy az azbesztet vonják ki. Jellemző hangulatuk van, még ha nyomasztóak is ezek az iszonyatos lakósilók. – Milyen ebben a metropoliszban az irodalmi élet, ahol egy este kétezer fellépésből lehet választani. Van valamilyen rendszerezett működése? – Nincsen. És miközben nagyon sok pénz árad a magántőkébe, az irodalomra, a kultúrára egyre kevesebb pénz jut. A nyolcvanas években a sajtó napi beszámolót közölt minden felolvasásról, ma már nem. A Literarisches Kolloquium, a Literaturhaus vagy a keleti Literatur Werkstadt takaréklángon működik, összehúzzák, összeköltöztetik szép lassan őket, bár nem hiszem, hogy az irodalmi közönségre negatív hatással volna, az emberek ugyanúgy ma is elmennek, 40–50-en, és minden rendezvénynek van valamilyen aurája. A tévényilvánosság is szinte megszűnt, illetve összehasonlíthatatlanul kisebb a régi fénykorhoz képest. Közben az az érdekes, hogy egyre több író jön ide. Irodalmi folyóiratok alig vannak, igazi komoly irodalmi folyóirat nincsen, az emberek a Zeitot olvassák, ami inkább politikai lap. De mondom, egyre több író költözik ide. Élet zajlik a kiskocsmákban, a kávéházakban. Olyan irodalmi életet, mint amilyen a ’80-as években volt, már nem tapasztalok. Valószínűleg már nem a régi, hanem új csatornákon zajlik az irodalmi élet. (Richard Wagner) – Ön erdélyi származású. Hogyan került Berlinbe? – 1987-től élek itt. Az ún. Aranykorszakban emigráltam, politikai okokból. Elsősorban azért, mert nem írhattam azt, amit akartam, másodsorban pedig azért, mert nem volt már kinek, hiszen a romániai németek szinte mind egy szálig kivándoroltak. Én Berlint választottam, sajátos helyzete miatt. Művészeti központ volt, azon kívül pedig éltek itt ismerőseim is. Nem tudtam, mihez kezdek, amikor kijöttem. Író voltam, de nem tudtam, mit fogok írni. Azt tudtam, nem érdemes folytatnom ott, ahol abbahagytam. – Ismerték önt itt íróként is? – Érkezésem előtt jelent meg egy kötetem, tehát, amikor kiértem, volt már német kiadóm, ami óriási előnyt jelent. Mégpedig a Buchstab, ahol Günter Grass és Christa Wolf is közölt. – Ismerte őket? – Igen, de nem úgy, ahogy például Romániában ismertem az írókat. Otthon sokkal szorosabbak a kapcsolatok, az írók egymás közti érintkezései sokkal rendszeresebbek. Németországban nincsenek klikkek, csoportok, legfeljebb sima felolvasások, viták vannak, ott lehet ismerkedni, de az írók nem járnak össze, nincsenek írói körök, vendéglők, ahogy például Bukarestben. – Ön, Richard, Temesváron élt... – Igen, Temesvártól 50 km-re születtem, egy bánáti faluban, Temesváron hallgattam bölcsészetet, és egy rövid vajdahunyadi kitérő után ott dolgoztam. Bukarestbe gyakran feljártam, a ’80-as nemzedékkel szoros kapcsolataink voltak. – A német irodalmi életben fontos, ki honnan jött? – Igen, nagyon fontos. Van egy őslakos német irodalom, és aztán beszélnek más német nyelvű írókról, akik máshonnan jöttek, németül írnak, de mások. A tősgyökeresek nem nagyon értik, ki vagyok én. Számukra én vagyok a román író, és hiába magyarázom nekik, hogy német az anyanyelvem. A mai napig megjelenik a recenziókban, hogy román író, vagy román német író. Szóval élesen elkülönítik a tősgyökereseket. – És a tősgyökeresek egymás között? Számít, ki honnan jött, Berlinből vagy Münchenből? – Németországban nincs központ, de nincs regionalizmus sem. A müncheni író számára Németország egészen más, mint a berlini írónak vagy a frankfurtinak. Az egyesítés után megpróbálták Berlint központtá tenni, de nem hiszem, hogy igazi központ volna, etalon, inkább csak divat itt élni, divat Berlinbe költözni. A ’90-es években Prenzlauerberg kerülete lett ilyen divat, ma is ott élnek, egyfajta kolóniában sokan, de nem dominálják a német irodalmat, nem is törekednek erre. – Tehát Berlin, Németország fővárosa nem fővárosa a német irodalomnak? – Nem. Vannak irodalmi központok, de nincs az irodalomnak központja, fővárosa. Berlin megnőtt, de ott van Frankfurt, Hamburg, ugyanolyan jelentősek, vagy vannak írók, akik kifejezetten vidékiek, falun vagy tanyán élnek. Ma már nem jelent gondot, élhetsz egy tó közepén, egy lakatlan szigeten, ha van interneted, nem számít. – Nincs német regionalizmus a szó eredeti értelmében, mint amilyen például a transzszilvanizmus volt annak idején? – Nem látom, hogy volna ilyesmi. A ’90-es években az urbánusságnak volt talán valamilyen vonzata, de elmúlt. Esetleg a Dél vonzalma kimutatható Martin Walsernél, aki a Boden-tó vidékét hozta be az irodalomba, az ún. szülőföld-irodalmat, de ez sem nevezhető irányzatnak. – Politikai értelemben mekkora súlya van az író szavának? – Az író megnyilvánulhat fontos kérdésekben, jelen lehet a közéletben. De azt hiszem, nincs hatalma. Grass egy fontos példa. Sokat szerepel, kétnaponként nyilatkozik, nyilatkozatát közzéteszik és így tovább, de én ezeket a nyilatkozatokat nem tartom döntéshozóknak. Günter Grass egyébként komolyabban is politizált, a hatvanas években kampányolt a szociáldemokraták mellett. De legtöbb író nem nyilvánul meg egyáltalán. Én sem adok nyilatkozatokat, jóllehet aktuális kérdésekhez hozzászólok. Tanulmányokat, esszéket írok. Legutóbb például a kelet-európai államok Amerika-barátságáról írtam, ami ugye összefügg az aktuális eseményekkel, de nem a nyilatkozatok szintjén. – Nem érzett kísértést, hogy az íróság régi, otthoni szerepkörét magára öltse? – Kezdetben igen, megtettem, felemeltük szavunkat Herta Müllerrel együtt Ceauşescu ellen, akiről itt semmit nem tudtak, illetve azt tudták róla, hogy szovjetellenes, nyugatbarát, nem tudtak semmit a falurombolásról, az elnyomásról, a romániai helyzetről. De ’89 után már nem éreztem ezt a késztetést, hiszen akkor már mindenki elmondhatta, mi történik ott. Az írónak az irodalomban kell megtalálnia helyét, a szövegei révén. Végül az dönt. Nem az számít, hogy ellenzékben volt, hanem az, hogy mit alkotott. Sokan elmentek politizálni, én nem, én írni akartam, nem politizálni. Mindig azt tartottam fontosnak. Itt Berlinben is ez számított, hogy akkor most itt kint mit csinálok íróként. Íróként akartam továbbélni. Írtam, és írok Romániáról is, de nem politizálok. Írtam Romániáról, de nem riportot, miként abban az időben divat volt, hanem történelmi, kulturális jelenségekről, és ennek jó volt a fogadtatása, mert nem ismerték ezeket a jelenségeket itt. – Történelmi áttekintést adott? – Nem volt ez történeti munka. A jelenségről írtam, Romániáról mint jelenség, de nem léptem nagyon vissza a történelembe. – Mennyire ismerte az erdélyi magyar kultúrát? – ’52-es születésű vagyok, ami azt jelenti, hogy a nyitás éveiben, tehát a hetvenes évek elején voltam egyetemista. Nagyszentmiklóson jártam középiskolába, Bartók szülőhelyén, ahol természetesen nem volt semmiféle többség, akkoriban még nem, voltak csoportok, de nem volt elnyomó többség. Német, román, magyar és szerb csoportok voltak, nemzetiségek, még a zsidókat is említhetném, szlovákok, bolgárok, akik még a hatvanas években javában élték kultúrájukat. Az irodalmi életben inkább a románokkal volt kapcsolatom. A temesvári magyar irodalom nem volt jelentős. De ismertem magyar újságírókat, szerbeket is, románokat is, találkoztam velük. Miután visszatértem, egy brassói lapnak, a Karpaten Rundschaunak lettem a temesvári tudósítója, ami nagyon kényelmes búvóhely volt. Ez kb. öt évig ment, ameddig ki nem rúgtak. – Mi volt az oka? – Nem írtam meg egy augusztus 23-i tudósítást. – Hogyan tudta áthidalni a sok ellentmondást, ami a valóság és a hivatalos verziók között fennállt? – Mi létrehoztunk egy irodalmi csoportot, baloldaliaknak, marxistáknak tartottuk magunkat, de átléptünk az ellentmondáson, és azt mondtuk: egyetlen igazság van, és azt meg kell tudnia mindenkinek. A Prágai Tavasz befolyásolt minket leginkább. Ezzel a csoporttal léptünk be az irodalmi életbe, aminek köszönhetően igen korán lefordítottak románra, bár azok sohasem jelentek meg nyilvánosan, csupán a szekus dossziékban. Egy ideig, kb. 3 évig dolgozhattunk, utána letartóztatások következtek, börtönbüntetések, elhallgattatások. Wiliam Totok volt börtönben, de neki sem volt pere, hiszen Ceauşescunak akkoriban szüksége volt a nyugatnémet pénzre, ezért voltaképpen kesztyűs kézzel bántak velünk. – Volt-e kapcsolatuk a magyarokkal? – Nem. Ennek persze történelmi okai vannak. A sváboknak, ahonnan én is jövök, nem voltak jó kapcsolataik az erdélyi magyarokkal. A dualizmusban és az első világháború előtt az ún. magyarizálás igen agresszív volt, kényszerítették a gyerekeket, hogy magyarul beszéljenek, iskolákban csakis magyarul beszélhettek, "nem szabad németül beszélni!", ilyenekről mesélt nekem anyám, nagyanyám, és ezek a dolgok erősen éltek még. A kooperálás szükséges lett volna. A mi csoportunk megpróbálta, hiszen célunk volt az együttműködés. A románokkal igen, a magyarokkal nem. Egyszer találkoztunk Kolozsváron Szőcs Gézával, a nyolcvanas évek elején, de nagy volt a különbözés közöttünk. Mi azt tartottuk, hogy a diktatúra a legnagyobb gond, azzal kell szembeszállnunk, mégpedig egy etnikumok fölötti szövetségben, ők, mármint Szőcsék azt mondták, hogy mindent a magyar etnikum érdekében kell csinálniuk. Nem érdekelte őket az iskolák helyzete, őket csupán a magyar etnikumú iskolák érdekelték. A magyar ügy. – Mi lett a csoporttal? Hogyan érvényesültek Németországban? Általánosan is érdekel, mi lett az Erdélyből eljött írók sorsa? – Az idősebb nemzedékekből kevesen maradtak írók. Leginkább az emigránsok körében érvényesülnek, a német irodalomban nincs szerepük. Akik eljöttek, és akik érvényesültek, azok kritikai irodalmat művelnek, vagyis hagyománykritikait is. Herta Müller, Franz Hodjak, Rolf Bosset, aki sajnos fiatalon meghalt, Werner Söllner, Ernst Wichner, aki szintén Berlinben él, a Literaturhaus igazgatója, emancipált íróknak nevezhetem őket. – Visszatérve Berlinre, lát valamilyen sajátos irodalmi törekvést, avagy a pluralizmus a jellemző? – A ’90-es években a női irodalmat találták ki, de nem hiszem, hogy irányzat volna. Kereskedelmi elnevezés csupán, megpróbálták ekként eladni könyveiket. Vagy azt is mondták, hogy Nyugat és Kelet szembenállása mentén szintén megkülönböztethető legalább két irányzat. Ugyanakkor azon belül is megkülönböztethetőek volnának azok az írók, akik nyugatiak, de keletről menekültek el. És itt a menekülés azt jelenti, hogy néhány utcával arrébb költöztek. A mai napig a diktatúra központi témájuk. És ha már a kettősségről van szó, itt van az ún. pop irodalom, a fiatal férfiak irodalma, de ez is csupán mondvacsinált irányzatosodás. Ez is azt bizonyítja, hogy sok a párhuzamosság. Vagyis minden lehető és fellelhető. – Hogyan van megszervezve az irodalmi élet? Az írótársadalom? – Léteznek itt is írószövetségek. Talán 3 jelentőset említhetek. Én is tagja voltam az egyiknek, szakszervezetként működik. Kiléptem, amikor beléptek egy nagyobb szakszervezetbe, amivel elveszítették függetlenségüket. Ráadásul a tipográfusok, azon kívül a szerkesztők, a kiadók stb. is ott voltak, vagyis a másik oldal is tagja volt ennek a nagyobb szervezetnek, nem éreztem már, hogy engem képviselnek. Aztán itt van a PEN Klub, amiből szintén kiléptem, miután egyesült a keleti PEN-nel, ahol tudvalevőleg hatalmi szóval vették fel az embereket. Egyénileg lépjenek be, ne csoportosan, ezt szerettem volna, illetve szerettük volna. Akkor 80 író kilépett. De ennek nincs jelentősége. Legyen az írónak kiadója, az a lényeges. Vagy legyen ügynöksége. A nyugdíjbiztosítást és az egészségügyit máshol kötöttem meg, arra is megvan a magam szervezete, de annak nincs köze az írószövetséghez. – Mi a kiadók szerepe? – Egy ismert kiadónak nagy a szerepe. Egyrészt felhívja a figyelmet az íróra, másrészt biztosítja a terjesztést. Németországban egységes a terjesztés, tehát két nap alatt bárhova leszállítják a könyvet. És bárhonnan megrendelhető a könyv. Bárhol beléphet az olvasó a könyvüzletbe, ott van a számítógépes terjesztés, katalógusokban megtalálható, megrendelhető minden egyes könyv. Ezenkívül a sajtóban népszerűsíti a könyvet, elküldi szerkesztőségekbe, recenzenseknek. Felolvasásokat szervez. Ezek fontos tevékenységek, hiszen rengeteg könyv jelenik meg. Fontos, hogy a könyvre felhívják a figyelmet, nagyon fontos. Minden alkalmat meg kell ragadni. Újabban pedig megvan az ügynököm, ő foglalkozik ezzel. A szerződésekkel, a biztosításokkal és így tovább. Vagyis nekem lényegében az a dolgom, hogy írjak. – Sokat kell írnia ahhoz, hogy megélhessen belőle? – Évente egy könyvet. Az ügynökség 15 százalékot kap. Persze, vannak még a cikkek különféle lapoknál, felolvasások, egyebek. – Mennyire szoros a kapcsolata a szerkesztőkkel? – A lektorral állandó kapcsolatban vagyok. A könyv születése egy folyamat. – Mit ír most? – Regényt. Egy bánáti család regényét, az első világháborútól a huszadik század végéig. Vagyis a huszadik századról. Nem véletlenül egy bánáti mesterember családjáról írok. – Szokott hazajárni? – Igen, évente háromszor-négyszer hazautazom. Nagyszentmiklósra. Még él anyám. Ott lakik nem messze Bartók szülőházától. (Alain Rivière) – Mióta él Berlinben? – 1987 nyarán jártam először Berlinben, barátomhoz jöttem, aki itt teljesítette katonai szolgálatát. Akkoriban három szektorra volt osztva Nyugat-Berlin, barátom pedig magától értetődőn a francia-szektorban katonáskodott. Sok katona volt akkor itt, angolok, amerikaiak, franciák. Nem ismertem a várost, és mintegy véletlenül a Fazanenstrasséra érkeztem meg, és ahogy kiszálltam, a Literaturhaust láttam. Szenzációs hangulat volt akkoriban itt, Nyugat-Berlin tele volt művésszel, színésszel, írókkal. – Ismert közülük valakit? – Nem, németül sem tudtam. De magával ragadott az a hangulat, ami nagyon különbözött a Párizsétól. Nagyon sajátságos város volt, a Falnak köszönhetően: sajátos hangulatú sziget. Park. Alig-alig közlekedtek autók az utcákon. Emlékszem, kora délután elsétáltunk a Reichstag mellé, ahol egy hatalmas szabad terület nyúlt le a Spree-ig, és szobrászok dolgoztak ott, színészek próbáltak. Valóságos művész-telepként működött az egész város. Gyakran jártam ide attól kezdve, végül a Fal leomlása után eldöntöttem, hogy itt fogok letelepedni. – Kelet-Berlint nem ismerte? – Minden alkalommal átmentem oda is. Nagyon érdekes és megrázó volt. Este nyolckor kellett visszatérnem, de akkorra már elnéptelenedett a város. Félelmetes volt. De visszatérve előző kérdésére, ha írókat, művészeket nem ismertem is, a német zenét annál inkább, muzikológiát végeztem Párizsban. És valamelyest tájékozott voltam a német költészetben is. Persze, miután idejöttem, nagyon sokat kellett olvasnom. Az első három évben semmi mást nem csináltam, olvastam rengeteget, sorra vettem a klasszikusokat, olvastam és tanultam a nyelvet. – Mivel magyarázza, hogy eljött Párizsból tizenvalahány éve, és berlini lett? – Párizs zárt világ, sokkal zártabb, merevebb. Sokkal elzártabb. Talán kevésbé szabad. Ha valaki művészettel szeretne foglalkozni, lehetőségei igen szegényesek, Berlinhez képest. – Pedig önnek lehettek kapcsolatai is, hiszen nagyapja hírneves szobrász volt, aki, gondolom, kapcsolatban állt a művészeti körökkel. Apropó, milyen volt a kapcsolata nagyapjával? Mesélt-e önnek Tordáról, Erdélyről? – Nagyapám igen bejáratos volt a párizsi művészeti körökbe, azaz hozzá jártak sokan, műhelyében sokan megfordultak. Párizs központjában lakott, nagyon sok művész élt a közelben. A háború előtt kijött Párizsba, egy ideig Brâncuşi-sal dolgozott. De ismerte a párizsi magyar művészeket is, Brassaival nagyon jóban volt. Voltaképpen itt Berlinben azt a régi, gyerekkori hangulatot találtam meg, azt hiszem. Később megmerevedett egész Párizs, vagy én nőttem fel. Kiköltöztem egy külső kerületbe, mert fojtogatott az a gőg, szóval változtatni szerettem volna, és a változtatás mélyén voltaképpen a régi keresése munkált. A szabadság erejének a megtalálása, átérzése. De nem akarok ideológiát gyártani. Talán az ideológia tette merevvé a párizsi művészeti életet is. Berlinben sokkal több a megnyilvánulási lehetőség, sok helyen lehet kiállítani, megjelenni, felolvasni, szerepelni. Nagyon hamar beilleszkedhettem. Talán azért is, mert sok francia él itt. De mondom, nem ragadtam le a franciánál, meg akartam ismerkedni a németekkel, a német irodalommal, nemcsak az ismertekkel, Kafkával, Musillal, akik a német irodalmat jelentették addig, hanem a többieket is olvastam. Például a franciák nem ismerik Thomas Mannt. Legfeljebb a nevét ismerik, de nem olvassák könyveit. Vagy annak ellenére, hogy annyit élt ott, nem ismerik Rilkét. Hiába írt kötetnyi verset franciául. Szóval megismertem egy másfajta német irodalmat, és ez fontos volt nekem, az egész személyiségemet érintette. – Miben változott meg? – Érdekes, hogy nem vezetett elszigetelődéshez vagy eltávolodáshoz az ún. francia szellemtől. A francia irodalom is jobban kezdett érdekelni, a kortárs francia irodalom. Azt gondolom, a mai francia irodalom gazdagabb, mint a német. Fontosak számomra, ihletőek a kortárs francia alkotások. – Miben különbözik Párizs Berlintől? – Párizs először is az irodalom központja, fővárosa. Berlin nem. Berlinben sokan éltek, de soha nem volt irodalmi központ. És a második világháború után nem is lehetett, a Fal megépülése után különösképpen nem. Találkahely, élethely, munkahely, de nem irodalmi központ. Érdekes, ez a színházművészetek vagy a képzőművészet esetében másképp működött. Természetesen a Fal leomlása után ez a helyzet is megváltozott. A fiatal generáció ma már másképp él, mások a vonzatai, sokan ideköltöztek, még Bécsből is, és ez a gazdagodáshoz hozzá fog járulni. Valószínűleg tíz év múlva másképp lesz. Most még csak divat Berlin, később valószínűleg szervesen beköltözik a művekbe. Életszemlélet, életérzés kialakulásában fontos, megmutatkozó tényező lesz. És ez a sokféleség nyelvileg is gazdagodáshoz vezet. – Hogyan viszonyul a francia illetve a német fiatalabb nemzedék a hagyományhoz? Milyen erősnek érzik? Mennyire megkerülhetetlennek? – Azt gondolom, a nouveau roman megkerülhetetlen, Marguerite Duras például, a nouveau roman ma is él, vannak követői. Aztán a Gallimard körül csoportosult modernek, a klasszikusok, Pierre Mondrianék. És mondjuk a harmadik hagyomány-réteg az egzisztencionalizmus, Camus és a többiek. Ezek megkerülhetetlenek. Berlinben egészen más a helyzet. Itt nem irányzatok vannak, hanem egyének, akik erősen vonzzák a többieket, de nem hoztak létre, nem alapítottak iskolákat, nem annyira egyfelé tartó az irány, kevésbé műhelyjellegű itt az irodalom. Emiatt, azt hiszem, kevesebb a kísérlet. Legalábbis kevésbé tud megkapaszkodni, kevésbé talál követőkre az extravagancia. – Milyen szerepe van a lázadásnak? – A lázadás a francia irodalomban hamar akademizálódott. Németországban fontos szerepe volt a német önvizsgálatban. És talán hatékonyabban tudott működni. Azt hiszem, a német írók többet politizálnak, nagyobb fontosságot tulajdonítanak a megnyilatkozásoknak, a civil kontrollnak, mint a franciák. Egy francia író ritkán nyilatkozik, nagyon ritkán. Azt hiszem, a nagy német dráma, az Egyesítés drámája ezt csak megerősítette, ezt a tevékenységet, az önvizsgálat írói feladatát elmélyítette. – Milyen lehetőségei vannak itt Önnek? – Jól tudok dolgozni, van ihlető közegem, és publikálni is tudok. Kiadóm van, megjelennek könyveim. És felolvasásokra is hívnak. Részt vállaltam egy többnyelvű lap szerkesztésében. Az egyik kölni kiadónak monográfiát írok egy Brazíliában élt holland festőről, fényképezek, utazhatok, azaz élhetem az életemet. – Szereti a magányt? – Igen, azt hiszem. – A lelkével kereste ezt a várost? Vagy a város talált önre, és alakította át? – Azt hiszem, mindkettő megtörtént. Szeretem ezt a várost, ez tény. De Párizsban maradt barátaim, bár furcsállják, hogy itt élek, nem távolodtak el tőlem. Ami azt jelenti, talán nem változtam sokat. Vagyis a város vágya már eredendően a lelkemben lehetett. – A várost szereti, vagy a benne élőket? A történelem érdekli, vagy a jelen? – Azt hiszem, a jelen. Sokat járom a várost, és az emberek érdekelnek. Hogyan élnek, miket gondolnak, miről beszélgetnek. Itt mindenki nagyon kötődik a történelemhez, hiszen ebben a városban nem lehet másképp élni. A történelem itt van a házak falában, a tereken, az utcák vonalában. De a mentalitásban is, állandóan emlékeznek, nem is lehet másképp élni. – Van berlini ember? Berlini lélek? – Nem hiszem. Berlinben nagyon sokféle lélek van. Nincs egységes lélek, mint ahogy a város sem egységes. Nem csak a falra gondolok. Hanem a kerületekre, a sok kicsi városra, amelyből Berlin áll. Nincs egy uralkodó lélek. Nem hivalkodó város. Bécs, igen, Bécs gazdag, fenséges város, Berlin Bécshez képest szegény város, egyszerű, talán emiatt szabad. Belélegzik az emberek. Aki Kreuzbergben lakik, az kreuzberginek mondja magát, és sokkal jobban kötődik utcájához, mint mondjuk egy párizsi a kilencedik kerületéhez. – Az ön műveiben elég sok a történelem. Persze, nem a klasszikus történelem-felfogás a jellemző önre, hanem egyfajta hagyomány, egyfajta ősiség, mitikus hangulat... – Igen, a judaizmus érdekel, származásom miatt is. Nagyapám tordai zsidó volt. Itt most visszatérve régebbi kérdésére, nagyapám az otthoni, erdélyi dolgokról nemigen mesélt. Nem szerette a kommunistákat. És mivel zsidó származású, és családját deportálták, valószínűleg a sebeket sem akarta felszakítani. De a magyar és román erdélyi zenét hallgatta, ihletet merített belőle, és nekem is alkalmam volt a műhelyében ebben a hangulatban vele lennem. Úgyhogy érdekel a magyar és a román zene azóta is, a képzőművészet, az irodalom is. – Nagyapja nem is járt otthon? – Volt néhányszor, de engem nem vitt magával. Egyszer voltunk együtt Budapesten, gyerekkoromban. De ’90 után többször jártam Romániában, Tordán is voltam, beszélgettem az ottaniakkal, megkerestem nagyapám és dédszüleim egykori házát, bementem a levéltárba, a múzeumba, voltam a temetőben. Ma már senki nem él ott a családból, apám egyetlen unokatestvére Bukarestben lakik. A többiek, akik életben maradtak a holokauszt után, elvándoroltak Izraelbe, Kanadába. – Milyennek látta Erdélyt? – Felemásnak. Láttam nagyon szép dolgokat, békés, nyugodt képek vannak bennem. És persze sok ellentmondást tapasztaltam. Érdekes vidék. És különösen az az érdekes, hogy annyiféle nép él ott, annyiféle kultúra találkozik. Elegendő csak hallgatni zenéjét. A nyelvet nem ismerem, sem a magyart, sem a románt, de a zene, a magyar zene, a román zene, nagyon sok hasonlóságot tartalmaz, sok minden felfedezhető benne, és az nem vezeti félre az embert. Azt hiszem, sokkal inkább egymásra utalt népek, mint ahogy gondolnák. Erdély ilyen értelemben Berlinhez hasonlít.