Rajvinder Singh
A kultúra önkultúra
Egy fogalom addig idegen az ember számára, amíg megbarátkozik vele, amíg elsajátítja. Az individuumokkal és kultúráikkal ugyanez a helyzet. Azt az egyéni, nyelvi vagy hitbéli idegenséget, amely szakadatlanul megpróbál minket egymástól elszakítani, épp ezért meg kell ismernünk, mert ez a legfontosabb lépés ahhoz, hogy az egyénből emberré váljunk. Egy társadalmon belül is szinte minden ember idegen, de az idegenség csupán az ismeretlent jelenti, amely egy bizonyos kulturális háttérből fejlődött ki. Az ember eredendően idegen saját maga számára is; nem tudja, honnan jön, és még kevésbé, hova megy. Azt sem tudja, hogy egyáltalán miért létezik, miért éppen itt jött világra és nem valahol máshol. Ezt az egzisztenciális ürességet használják ki a különféle hatalmi ideológiák, legyenek ezek a nacionalizmus múltbeli és mai hajtóerői, vagy legyenek az etikai-morális vagy kulturális vonatkozású értékek nevében fellépő eszmerendszerek, amelyek az emberiség további megoszlását ösztönzik – Saját és Idegen kategóriákba –, természetesen a "saját" és "idegen" uralom szempontjai szerint. A hatalomért folyó harc intézményesítve fészkelte be magát vírushoz hasonlóan az emberiség szellemi és történelmi örökségébe. De a Másik (egyén) kultúrája vajon valóban annyira idegen számunkra, hogy veszélyként kell felfognunk, és félnünk kell tőle? Semmi esetre sem. Ez az oly gyakran hangsúlyozott idegenség a mindennapi életben mindenütt jelen van. Azért van ott, hogy elsajátítsuk, valahogy úgy, amint azt a bevezetőben a nyelvi fogalmak esetében leírtam. Az emberek közötti határok manapság már nem földrajzi, hanem csupán gondolatbeli határokként foghatók fel. A földrajzi határok merő adminisztrációs határokká váltak, mivel olyan korban élünk, amelyben a "kultúrát" az államhatárok nem definiálhatják, nem "határolhatják el". Az ember kulturális hazája, ahol született, ahol járni és beszélni tanult, valamint saját magát és környezetét megérteni, már csak a "kiindulópont". Olyasmi, mint óvoda, első iskola. Emberi létének tevékenységi területe azonban az emberiség, maga a világ, mivel nemcsak az határozza meg az individuális, kulturális identitásunkat, hogy "honnan jövünk", hanem leginkább az, hogy "hova megyünk", legfőképpen pedig az, hogy éppen hol vagyunk (hova értünk el). Az identitást nem lehet pajzsként magunk előtt tartani, személyi igazolványként magunkkal hordozni. A kulturális identitás minden nap újra létrejön. Úgy fedezzük fel, mint új, ismeretlen országot, amelyet fel kell derítenünk, és amely tele van meglepetésekkel. Az én identitásom nem azáltal keletkezik, hogy kivetítem magamat, hanem ellenkezőleg, azáltal, hogy belehelyezem magamat a környezetembe, a mentális tájba. Mozgok ebben a nyilvános térben, ismerkedem a társadalmi klímazónákkal. Az első lélegzetvételem óta idegenként, állandóan attól óvakodva, nehogy valahol honossá váljak. Igaz, engem részben a német állampolgárságom meghatároz ugyan, de én azt is napról napra igyekszem újradefiniálni. Haza A haza – ha a létemet ezzel a fogalommal hozom kapcsolatba – véleményem szerint nem lehet távol saját magamtól. A haza ugyanis nem más, mint bizalmas kuckó, szellemi, de ugyanúgy emocionális és gazdasági is. Oda visszahúzódhatok, akárhányszor nélkülözhetetlennek érzem. Számomra két egyenrangú származás dinamikus dualitásának metszéspontját jelenti. Életem során még többet igyekszem hozzá gyűjteni, ha csupán szellemi szinten is. Mennyi "múltnak" szabad a "jövőben" újra előbukkannia? Ez egyik alapvető kérdése a társadalmilag öntudatos emberi létnek; megválaszolása érdekében a "jelen" állandóan saját magával és a "történelemmel" foglalatoskodik. A világban minden látható és érezhető dolog egy létbeli utazásnak van alárendelve. Hogyan engedheti meg akkor magának az ember, akit rendszerint a legmagasabb rendű élőlénynek tekintenek, hogy stabil, statikus kulturális-nyelvi szinten megrekedjen? Mint olyan írónak, aki az írókhoz hasonlatosan a nyelvben él, kézenfekvőnek tűnik, hogy saját tevékenységemből hozzak fel példákat: mivel az első nyelvi miliőmtől megfosztattam, és a német nyelv fogadott be. A németet mostoha-anyanyelvemnek tekintem. A tudatom ebben a nyelvben tükröződik. Egy szerző mindig a saját nyelvében érzi magát otthon. De gyakran nemcsak a szellemi otthonát, hanem a közvetlen, egzisztenciális otthonát is el kell hagynia, gyakran arra kényszerül, hogy külföldre távozzék ahhoz, hogy "tevékenykedhessen". Természetes, hogy hiányozni fog számára a megszokott nyelvi miliő. Ilyen esetekben mindig kulturális veszteségről beszélnek még évek és évtizedek elteltével is. Csodálkozom azonban, hogy nem beszélnek egy új kultúra elnyeréséről. Nem lehetne vajon egyszer a hontalanná válást nem büntetésként, hanem inkább lehetőségként tekinteni: lehetőségként a megnyilatkozásra és a kibontakozódásra? Én mindenesetre csodálatos lehetőséget látok benne mindkét érintett vagy egymásra találó kultúra számára. De miért nem emlegetik ezt? Ez ugyanúgy áll a jövevényekre, mint a honos, s ezért domináns kultúrára. A "tulajdonnak" az "idegennel" szembeni beteges megőrzése nem segíthet a jövevényeknek, hogy az "idegenben" otthon érezzék magukat. Kétszeres kirekesztettség a következménye. Egyrészt a jövevény elzárkózik az integráció elől, amelyik természetesen csakis egyenrangú, dialogikus kapcsolatra alapozhat. Másrészt a honos nyilvánosság is vonakodik egyenrangúnak elfogadni őt, mivel évezredek óta az a meggyőződése, hogy a "betolakodó" "idegensége" ellen harcolnia kell. Tudatosan vagy nem tudatosan félve, arra törekszik, hogy ne hagyja őt meghonosodni. Több mint húsz éve élek Németországban, és nem tartom magam idegennek. Önmagamban és önmagamhoz nem is vagyok "idegen". Mindig mások azok, mégpedig akik annak néznek. Én mindenesetre igyekszem önmagam lenni. Nem olyan kategóriákba besorolva, mint indiai, német vagy másvalaki – hanem az erőmet az önkultúrám hitéből merítve. Ez a fogalom összefüggésben van kultúra-felfogásommal. Egyszerűen nem hiszem, hogy például egy német, francia, orosz vagy akár egy indiai kultúra tiszta, abszolút formában létezne. Ehhez mi, emberek túlságosan egyéniek vagyunk, és a világot nagyon önfejűen éljük meg, azaz olyan módon, ami csak ránk jellemző. Számomra csak egyetlen kultúra létezik, amely szüntelenül megújul. Ez a kultúra a világgal való kapcsolatomban alakul ki, abban a kapcsolatban, amely a mindennapi életem állandó két-féllépéses-cselekedeteimből kristályosodik ki: az első fél lépés az ignoranciából vezet ki (a másikkal szemben), a második a tudás megszerzése irányában (a másik fölött) enged tevékenykedni. Ezek együtt képezik az önkultúrám alapját. Minden egyén saját kultúrával rendelkezik. A köztünk és (már) testvéreink közötti különbség nemcsak a mindenkori gondolkodásban vehető észre, hanem az élethez való viszonyulásunk egész palettáján. Úgy, ahogyan mi gondolkodunk, ahogyan mi éljük az életünket, ahogyan mi értékeljük a dolgokat, a testvéreink (már) nem úgy cselekednek, a gyermekeink sem, a szüleink még úgy sem – és a honfitársaink pedig éppenséggel nem. Leginkább hasonlítanak hozzánk a barátaink közül néhányan, akiknek azonban nem kell feltétlenül honfitársainknak lenniük. "A kultúra", mondta egykor Christa Wolf, "az, amit megélnek". Ehhez még csak az lenne a hozzáfűznivaló, hogy ahogyan megélik. És élni minden egyes ember csak saját magaként, individuálisan tud. "Mi németek" vagy "mi indiaiak" vagy "mi svájciak" nem mindannyian együtt és nem ugyanolyan elvek szerint élünk – ez rettenetes is lenne! Hanem mindegyikünk úgy él, ahogyan jónak látja. Mint ismeretes, a nyelv húsz kilométerenként vagy tizenkét mérföldenként változik, legalábbis a nyelvjárás. A kultúra sokkal gyakrabban teszi ezt. Ha Rügentől elindulunk és figyelmesen hallgatva Bajorország irányába, majd tovább Svájc felé vesszük utunkat, akkor bebizonyíthatjuk ezt a kijelentést. Világos, hogy az utazás két végén ezek a különbségek már elég drasztikusan érzékelhetők. A változásnak a kontinuitása az érzékeny fül számára könnyen tettenérhető. Kategóriák és körülhatárolások A kultúra természetesen, az önkultúra nem csupán tizenkét mérföldenként változik, hanem emberenként. És mivel ez a tény az egyéneket túlságosan elbizonytalanítja és összezavarja, ezért létesítenek a csoportok maguknak közös kategóriákat és körülhatárolásokat. Eszembe jut egy kis epizód, egy jelenet, amit Hollandiában éltem át, a vonaton Amsterdamtól Maastrichtba utazva. Valaki a fülkében hangsúlyozva mondta: "Észak-brabant vagyok. És örvendek az észak-brabanti származásomnak!" Nos hát, egyrészt nem volt képes arra, hogy saját identitását az individuális kultúrájával definiálja, ezért szüksége volt egy csoport identitásra. Másrészt azonban a "holland" gyűjtőfogalmat sem akarta magára vonatkoztatni. De hát az egész országot tulajdonképpen Németalföldnek nevezik, és Hollandia csupán ennek az északi része. Ezt később tanultam meg egy maastrichti kocsmában, amikor valakit beszélgetés közben hollandnak neveztem. A férfi valósággal megütött a tekintetével: "Mi itt nem vagyunk hollandok. Azok ott fenn északon a hollandok. Mi németalföldiek vagyunk. De ha pontosan akarod tudni: Mi limburgiak vagyunk!" – Nos tulajdonképpen dél-limburgi volt, mert Limburgnak csak egy része tartozik Németalföldhöz, a másik része Belgiumhoz, és Brabanttal ugyanez a helyzet, vagy inkább fordított: Észak-Brabant németalföldi, Dél-Brabant belga... csinos kis komplikáció, de ez még semmi a kultúrák bonyolultságához képest. Ugyanis mindezek a megkülönböztetések csupán puszta hegemoniális egységek. Én azonban erősen hiszek az individuális kultúrában, az önkultúrában. Érdekel, hogyan gondolkodik az egyes ember, hogyan él és viselkedik. És csak én egyedül tudok személyemen dolgozni, én tudom magamat megváltoztatni, fejleszteni és világlátottá tenni. A körülöttem lévő világot aligha tudom megváltoztatni, és nem is akarom. Az utánakérdezés folyamata Ki ad nekem vagy akárki másnak jogot ehhez a változtatáshoz? Mi csak saját magunkat tudjuk megváltoztatni és világlátottá tenni. Mi és senki más. Hogy engem például más megváltoztasson, azt egyáltalán nem engedem meg neki. Mert hogyha a saját magunkon hordozott gyeplőt kiadjuk a kezünkből, és valaki máséba tesszük, ezzel máris elveszítjük az önkultúránkat. Akkor megszűnünk individuumoknak lenni és saját kultúránkat egyéni módon továbbfejleszteni. Akkor azt mondja valaki: "Nem, nektek nem szabad ilyennek lenni, nektek másnak kell lennetek, nektek nem szabad ebben hinni, másban kell hinnetek!" Ez túl veszélyes számomra – és fájdalom, Európában is, nevezetesen az európai nemzeti államokban sokféleképpen – de végül is rettenetesen egyértelműen – elég gyakran megtörtént. És India? Az "indiai kultúráról" is elég gyakran beszélnek. De nem létezik "indiai kultúra". Csupán indiai kultúrák léteznek – hogy az uralkodó, hegemonikus elnevezést használjuk. A punjabiknak észak-nyugaton, ahol én születtem, a mizokkal észak-keleten vagy a kannadakkal dél-nyugaton kulturálisan semmi közös vonásuk nincsen azonkívül, hogy ugyanannak a nemzeti államnak, tehát egy hegemóniai egységnek a polgárai. Éppen olyan kevés közös vonásuk van a tamiloknak délen a nyugati rajasthanikkal: sem a nyelv, sem az életmód nem hasonló. (Ugyanez érvényes Svájcra is.) Azonban mindig megfigyelhetők egyes egyének, akik nyugaton nagyon hasonlítanak egymáshoz – amit semmi másra nem lehet visszavezetni, csakis az illetők mindenkori önkultúrájára. Tudvalevően nekünk, embereknek vannak bizonyos génjeink, tehát bizonyos természetes testi tulajdonságaink, amelyek a testvéreinkével vagy szüleinkével azonosak. De ezek a gének egyedül nem határozzák meg az önkultúránkat, ezek esetleg az alapot képezik a környezetünkkel együtt, amelyben felnőttünk. Mert mi, emberek sokat tanulunk a környezetünktől – gyerekként még utánzással is, ahogyan a majmok is teszik. Aztán kezdődik az utánakérdezés folyamata. Minden után, amit a szülőktől és a környezettől kapunk, utána kell kérdezni. Végül elkezdődik a családtól való elszakadás folyamata; ez egy a környezettel folytatott direkt és önálló dialógushoz vezet. Hogyan történik ez pontosan? Egy gyermeket nemzettek, és elkezd az anyaméhben fejlődni. Hét-nyolc hetes korában elkezd az agya kialakulni. A negyedik hónapban az agy elkezdi regisztrálni az információkat. Öt-hat hónapos kortól a gyermek már mindent felfog, amit az anya tesz. A születéssel aztán ez a regisztrálás kiegészül egy érzékelő és értelmező mechanizmussal. Így keletkezik az ember szemiokonja. Ez azt jelenti, hogy amint minden nyelvnek saját lexikonja van, úgy rendelkezik minden egyes ember saját szemiokonnal: saját értelmező mechanizmussal, amelyik a saját tudásegységeinek, tapasztalatainak, folyamatainak stb. repertoárjára támaszkodik. Ez a szemiokon napról napra, sőt pillanatról pillanatra növekszik. Nem úgy kell értelmezni, mint a tudásegységek összegét – nincs neki rögzített tudásteste –, hanem inkább mint generatív mechanizmust, amely a dolgoknak, interakcióknak, azaz minden emberi cselekvésnek értelmet kölcsönöz. Egy gyermeknek már a születéskor van egy kis repertoárja, amit öntudatlanul magában berendezett: a szemiokonjának az alapja. Amikor a gyermek először éli meg a világot, körülbelül a következőket regisztrálja: a világ nem olyan meleg, mint amilyen az anyaméhben volt, mivel neki, a gyermeknek, hideg vizet csorgatnak a hátára, hogy felsírjon, és oxigén kerüljön a tüdejébe. Azelőtt ugyanis az anyán keresztül lélegzett. Most kénytelen a saját légzőtraktusát működésbe hozni, azaz első kapcsolatot teremt a külvilággal. És máris elkezdődött a külvilág érzékelésének a mechanizmusa. Nyelv és beszéd A másik kivehető fejlődési lépés a nyelvnek a megtanulása. A gyermek csak egy hangot tud: "aa". Ezt hozta magával. Aztán megtanulja a második hangot: "ma". Ebből képezi utánzással a "mama" kettőshangzót, mivel mi elhalmozzuk az "Ez a mama" információval stb. Ezután következnek a "pa", "da" és "la" hangok. És ha a gyermekét nem egyedül nevelő anyáról van szó, akkor a gyermek nagyon sokszor hallja a «papa» kettőshangzót, amelyet rendszerint másodikként utánoz. (Más nyelvi kultúrákban váltakozhat a "ba", "da" és "la" között.) Közben a tanulási folyamat halad előre. A gyermek megtanul most hangokból szavakat képezni, és ugyanakkor megpróbálja megérteni azt a folyamatot, amelyik közben végbemegy. Így hát a szabályokból szabályszerűség jön létre, ahogy azt Georg Simmel szokta mondani. Valamikor aztán képes a gyermek egy nyelvet nemcsak megérteni és beszélni, hanem írni is. Lehet, hogy később író lesz belőle. Ha ez a gyermek például Indiában született volna, és néhány nap, hét vagy hónap múlva Németországba vinnék és állandóan a német nyelvet hallaná, akkor a német nyelvi kultúrát sajátítaná el, és nem azt, amelyikbe beleszületett. A példa minden megtapasztalható emberi értékre és érintkezési módra átvihető. A kultúra és az önkultúra az értékekből és az érintkezési módokból alakul ki, amelyek egy individuumra hatást gyakorolnak, és ugyanakkor az egyén tapasztalatai feldolgozásának a módjából, tehát abból a módból, ahogyan ő a világban eligazodik. Ezért ez a mód meghatározza az individuális önkultúra rangját is, amelyik annál magasabbra becsülendő, minél jobban feldolgozódnak a "nem jó" tapasztalatok is. A hegemoniális kultúrfogalom ellen Mármost az én esetemben: nekem orvosnak kellett volna lennem. Ahhoz, ahogyan ez a döntés megszületett és parancsba adatott, semmi közöm nem volt, ez kizárólag az apám dolga volt. Én azonban egyáltalán nem éreztem semmilyen vágyat az orvosi foglalkozás és lét iránt. Én teljesen másképpen fejlődtem, mint a családom. Az én kultúrám nem az apám kultúrája lett. Ő építési vállalkozó volt, egyfajta üzletember. Nekem azonban ezzel a fajta gondolkodásmóddal semmi dolgom nem volt, mert én már gyermekkoromban az iskolámban, de később a baráti körömben is egészen más értékekkel és tapasztalatokkal szembesültem. És így olyan módon cselekedtem, amit a használt nyelvben – de semmi esetre sem az én szemléletem szerint – lázadásnak neveznek. A fiatalabb testvérem nem tudott hozzám hasonlóan cselekedni. Miután a csalódott apám kidobott hazulról, rendelkezését átvitte őrá. Ő nem lázadozott és orvos lett belőle. Így vannak nekünk, a testvéremnek és nekem, azonos gyökereink: azonos szülők, azonos háztartás, azonos származás – de gyermekkorunktól kezdve különbözők a tapasztalataink, és különbözőképpen is dolgoztuk fel őket. Ő teljesen más lett, mint én. Ő még ma is teljesen függ a szülőktől. Én teljesen függetlennek érzem magam mindentől. A sikhek vagy punjabik vagy indiaiak melyik kultúrája kapcsol össze bennünket? Sikh-létünkben is teljesen különbözőek vagyunk: ő vallásos sikh, én nem vagyok az; számára a vallás a parancsolatokat és a sikhizmus szertartásait testesíti meg, számomra azonban egy ember ájtatos magatartását jelenti, aki világi véleményt képvisel és a becsületes tettben hisz – tehát olyan értékekben, amiért a sikhizmus kiáll. Hol marad azonban a mi közös kultúránk? Ezért még egyszer: a kultúrák nem az érdekképviselők gyűjtőmedencéje. Minden ember egyéni kultúrával rendelkezik. A hegemoniális kultúrfogalom nagyon szűk látókörű, ami visszamenőleg is érvényes. Hogyha ezt hallom vagy olvasom: "Büszke vagyok arra, hogy német vagyok", akkor azt kérdezem magamtól, vajon mi lehet az, ami minket csupán a származásunkra tesz büszkévé? Hol marad itt az egyéni cselekvés, hol maradnak az emberi lét egyéni értékei? Végtére is az embernek valahol meg kellett születnie, és hogy hol születik meg, az teljesen véletlen. Egy véletlenre azonban, valamire, ami az emberre egyéni érdem nélkül száll rá, arra a legjobb akarattal sem lehet büszkének lenni. Önképek és idegenképek Németországban a németek szemében "külföldi" vagyok. "Külföld" azonban nem egy ország. Ezáltal tehát még a hegemoniális kultúrát is megtagadják tőlem, sőt, a származásomat is. Ha aztán valaki jóakarattal van hozzám, és egy kicsit igyekszik, akkor pontosít: indiai vagyok. A németek szemében így legjobb esetben az indiai vagyok. Az indiaiak szemében azonban nem egyszerűen indiai vagyok, hanem egy punjabi. És a punjabik szemében másrészt nem egyszerűen punjabi vagyok, hanem egy sikh, mivel a sikh-punjabik mellett még vannak hindu-punjabik, keresztény-punjabik és muzulmán-punjabik is. Mármost a szüleim sikhek, ezért nekem is sikhnek kell lennem. De a sikhek szemében nemcsak egyszerűen egy sikh vagyok, hanem egy rossz sikh, mivel levágattam a hajamat, amit egy vallásos sikh nem tehet meg. Hogyha a sikhek eltekintenek ettől a hibától, akkor sem vagyok egyszerűen egy sikh, hanem valaki, aki egy bizonyos vidékről, egy bizonyos nemzetségből származik. Mármost a nemzetség szemében én nem egyszerűen én magam vagyok, hanem ennek és ennek a fia. Végül az apám számára sem egyszerűen az ő fia vagyok, hanem egy csalódás, egy mihaszna, mivel nem orvos, hanem költő lett belőlem. Tehát hol legyen az ember kulturális identitása rögzítve? Van egy sor német és németalföldi barátom, akik életbeli magatartásukban nagyon hasonlítanak hozzám, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, akiknek hasonló erényeik, sőt hasonló gyengéik vannak. Hogyan lehetséges ez, mikor én Ázsiában születtem, ők pedig itt Európában jöttek világra? A válasz természetesen kézenfekvő: az emberi lét megélése szükségszerűség, és adott az emberi lét bölcsessége. Ezek az egész világon hasonlóak és összekötik egymással az embereket. Minket azonban a nemzeti és nacionalista szóbeszéd segítségével kategóriákba sorolnak, és érzéketlen politikai egységekbe osztanak be. Ez fatális. Egy ilyen felosztást és beosztást valamikor csupán abból a célból találtak ki, hogy az embereket ellenőrizzék és uralkodjanak fölöttük. Nincsenek kulturálisan jobb népek, vagy olyanok, akik kevésbé lennének értékesek. Az egész világon az emberek hasonlóak. Még jobban hasonlít a létük. Csupán az életkörülmények és a lehetőségek különböznek. Nem létezik nemzeti kultúra Ma már nem gondolkodhatunk régi mintára: mi németek ilyenek vagyunk – mi indiaiak olyanok! Nem. Hány német dolgozik más országokban, vándorol ki – és egyre többen lesznek –, és hány más ember dolgozik itt. Ezek is egyre többen lesznek, mivel a gazdaságnak szüksége van rájuk. Újabban már egy vörös-zöld kártyát is kidolgoztunk, hogy az emberek bejöhessenek. De vannak itt olyanok is, akik minden külföldit kinn szeretnének látni. Azok, akik ezeket az embereket behozzák, németek. És azok, akik ezeket mind kinn szeretnék látni, szintén németek. Hol marad tehát a német kultúra? Nem létezik nemzeti kultúra. Nem létezhetnek nemzeti kultúrák. Egyszerűen individualitásunk alapján és az individuumok közössége alapján kell egyezségre jutnunk. Mindig a globalizációról beszélünk. Én hiszek az emberi lét globalizációjában. Ennek kell az első helyen állnia és nem a piacénak. Ha már létezik az emberi lét globalizációja, akkor automatikusan következik a piacé. Sokszor beszélnek a global village-ről. Ebben a global village-ben csak individuumok léteznek. Kultúrák. Végeredményben az individuum és csakis az ő egyéni kultúrája számít; amit tisztelni kell: az egyén önkultúrája. Chaitram. Bastar. Ez a mosogató, és itt mosogatok néha vagy törölgetek vagy iszom. Itt terítem néha az asztalt, itt játszom néha, itt festek néha, itt húzom fel néha a zoknimat, itt veszem fel néha a pizsamámat, itt veszem fel néha a ruháimat, itt barkácsolok néha. Mindent a konyhában csinálok. Csak a pizsamámat veszem fel a szobámban. Legszívesebben iszom és eszem a konyhában. Szirup és kólásüvegecske és gumimacicska. Micha. 5 év. Ried-Mörel.Széles Beáta fordítása
