Rüdiger Safranski
Helyet találni
Én úgy képzelem, hogy az ember jön valahonnan, és menni akar valahová, és mi tagadás, a helyzet, melyben ma az ember van, kusza és nem átlátható. Eltévedtünk – egy érzés, mely a mindennapi közérzethez tartozik. Tisztás után vágyakozunk. Első javaslat, nyomozzunk az okok után, keressük meg igazi énünket, a pillanatot, amikor tévútra léptünk. Ebben az a veszély, hogy az ember eltéved visszatérés közben, vagy(is) a benti világában. Második javaslat, továbbmasírozni előre, hogy oda érkezzünk, ahová szeretnénk: az állandó fejlődés, gyarapodás otthonába. Ebben az a veszély, hogy az ember eltéved az előrehaladásban, vagy(is) a kinti világban. Harmadik javaslat: hogy a mostani bolyongásból letelepedjünk: ok és cél figyelembevétele nélkül tisztást vágunk. A tisztás élhető tér, bolyongás közepette a lakcím, az itt és most elkezdhetőség győzelme, szabad hely zavartalan tekintettel az el nem takart égboltra. Körben a civilizáció erdeje, de megfelelő távolságban tartva. Az egészet higgadtsággal nézni annyit jelentene, mint hogy elismerjük, a történelemnek nincsen önnön célja, mely a jövőben megvalósulna. A történelem nem utazás, melyet az ember, mint vonatot, lekéshetne. A történelem mindig a megérkezésben van, minden pillanat célban tartja. És ami a hosszú távú terveket és szándékokat illeti, fel kell készülni arra, hogy úgyis másképp fog történni. A történelem vadonában a terveknek nincs félretett megvalósíthatósága. A történelem nem más, mint kiszámíthatatlan eredménye annak a számtalan szándéknak, melyek keresztezik, eltérítik, felemésztik egymást. E kézitusában csak megalkuvások vannak behatárolható kilátásokkal, véletlen, engedmény, őrület, eszesség, szokás keveredik benne. Az ember ahelyett, hogy történelmet csinálna, belegabalyodott a történelembe, és szövődik tovább, miáltal újabb történelmek születnek. A történelem mint történelmek tumultusa, köztudomásúlag áttekinthetetlen. Ebben tisztást vágni azt jelenti, hogy saját történelmünket megtaláljuk a történelem nyüzsgésében; erősen megfogni és szálait továbbszőni annak tudatában, hogy a saját történelem mégis ebben az összevisszaságban szövődik, és a végén ebbe belevész. Így búcsút kell venni attól az illúziótól, hogy parancsnoki magaslatként volna egy tisztás, ahonnan az egész nagy történelem kormányozható. A tisztás létrehozása a globalizációs hisztériához nem igazán találó magatartási, gondolkodási módok ápolását jelenti. Lelassulás, önfejűség, tájékozódás, kikapcsolás, elérhetetlennek levés. Kommunikációs hálózatban lehetetlen a nem-kommunikáció, mert az is kommunikációs eseménynek minősül. Ezt minden mobiltelefon tulajdonosa tudja. Elméletileg mindig elérhető, és emiatt magyarázattal tartozik, amikor ez nem történik meg. Kikapcsolhatja a telefonját, mégis ha akarja, ha nem, ez a stand-by móduszra való kapcsolást jelenti. Az állandó elérhetőség, a kommunikációs társadalom ideálja, továbblépésnek minősül, bár valószínűleg megfeledkeztünk arról, hogy korábban csak a "személyzetnek" kellett mindig elérhetőnek lennie. Manapság az emberek azért küszködnek, hogy a kommunikációs hálózat küldöncei lehessenek. Azt sejtetik velünk, hogy minden irányú nyitáshoz állandó kommunikációs készenlétre van szükség. Eközben megfeledkezünk: nemcsak testünk, hanem lelkünk is kéri immunitása erősítését. Nem szabad kapuit egészen kitárnia, hanem csak annyit engedhet be, amennyit fel is tud dolgozni. A kommunikációval behálózott világ logikája a kulturális immunerősítés ellen dolgozik. Információözönben hatásos szűrőrendszer nélkül az ember elvész. Magunkra csak úgy tudunk szert tenni, ha tudjuk, mit akarunk, és mire van ehhez szükségünk. Aki nem enged a kommunikációs erőszaknak, le kell mondania arról, hogy mindig az idő legfrissebb magasán és a változások legújabb csúcsán tartózkodjék. Nem a hálón csüngeni, már privilégium, akár közelünkre nézni a televízió helyett. "Újból a dolgok jó szomszédainak kell lennünk" – mondta Nietzsche. De vajon az, hogy lazítunk, hozzánk közeli dolgokra figyelünk, nem csupán divatos jelenség maga is? Aki komolyan veszi a dolgokat, tudással és felelősséggel terheli magát, nincs-e baj jellemével? Mivel csak az egyedülállók érdekei vannak figyelembe véve, civilizációnk átalakul egy végső fogyasztói társadalommá, nemzedékek láncolatától felmentve, csupán saját szükségletére figyelve. Van az egyszerűsítés, megkönnyítés paradigmájának körvonala? Mondják: lomtalanítsa életét! Javasolják, hogy a lelki és anyagi terheken adjunk túl. Azt sugallják, hogy a dolgok, melyek a lakásban összegyűlnek, zavarnak minket a szabad mozgásban, lelki túlterhelést okoznak, döntés és tudás súlyával nyomnak, és nem tudjuk saját életünket vidáman kezünkbe venni. A lomtalanítás tanácsai mögött régi ellenszenv rejtőzik, a komolyan vevés európai hagyománya, a megfontolás, a bonyolultság ellen. Tagadhatatlan, hogy ezzel az elképzeléssel, mely kissé emlékeztet Nietzschének a historizmussal szembeni fellépésére, tisztás vágható a modern túlkapások sűrűjében. Első pillantásra, úgy tűnik, mintha a középpontba az individuum kibontakozása kerülne. Ám itt inkább az öntudatos fogyasztó modelljéről van szó, aki egy gazdag kínálatból tud ízléssel válogatni, és ügyel arra, hogy ne kötődjék nagyon az emberekhez és a tárgyakhoz. Egyirányú, használat után kidobásra szoktató életmód. Helyet teremteni a gyors fogyasztásnak, gyors átmenetnek. Ezek az elméletek kelendőek, és mag nélküli egyént kedvelnek. Aki így része lesz a problémának, annak megoldása helyett, jóllehet az egyén jelentése nem merül ki a szuverén fogyasztó szerepében. Mit is jelent különben individuummá válni? Kevéssel halála előtt Wilhelm von Humboldt ezt írta egyik levelében: "Aki halálakor azt állíthatja magáról, hogy oly sok világot ismert meg, amennyit csak tudott, és saját emberi mivoltába beépítette őket, elérte célját." Emberi mivoltunk és világunk összeolvadása – hát erről van szó. Az emberi kíváncsiságnak e szellemi egyesülésvágyat kellene kihasználnia. Könnyű mondani, nehéz megtenni, amikor szemünk előtt az állandó kommunikációs készenlét normává emelkedik. A humboldti értelemben vett egyéni alakulás előfeltétele az, hogy az embernek legyen fogalma az életet iránytó erők struktúrájáról, mely tudás segítségével a nagyszámú ingert és információt megszűrheti, elkülönítheti és feldolgozhatja. Ezt az erőt korábban "műveltségnek" nevezték. A műveltséget el kell határolni a képzettségtől. A műveltség az egyén kibontakozásához szükséges, míg a képzettség egy munkafolyamathoz való alkalmazkodást jelenti. Természetesen mindkettő, műveltség és képzettség egyszerre fontos. A képzettség a külső hálózatba kapcsol be minket, a hálózatok kibontakoztatásához viszont műveltség kell. Már rég felhívták figyelmünk arra, hogy a modern képzés előnyben részesül a műveltséggel szemben. Schillernél olvashatjuk: "Az ember az egész helyett egyetlen töredékhez láncolva, töredékké képzi magát. Örökre a kerekek forgásának monoton zajára fülelve, az ember nem fejleszti ki lénye harmóniáját, és ahelyett, hogy természetében kifejeződne, ügyei levonata lesz." Azt kellene tennünk, írja továbbá Schiller, hogy "egyénről egyénre haladjunk... hogy a különbözőségek összességét egybegyűjtsük". Az 1800-as évek műveltség-idealizmusa arról álmodott, hogy az egyének mégis egésszé válnak: teljesség kicsiben. Schiller ezt a célt az ember esztétikai nevelésén keresztül vélte megvalósíthatónak. Művészi alkotások szemlélése vagy létrehozása közben az egyén átéli az önmagába zárt jelentések összefüggéseit, melyek minden erőt, vagyis az érzékit, értelmit és érzelmit, igénybe vesznek és ápolnak. Ezek az összefüggések nem célirányosan vonatkoznak valamire, hanem jelentésüket és céljukat magukban hordozzák, és emiatt méltósággal rendelkeznek. A művészet teljességében az egyén léterőivel játszik, és ellensúlyozhatja azt a megcsonkítottságot, amelyet a munkamegosztáson alapuló társadalom idéz elő. Azzal Schiller maga is tisztában volt, hogy az esztétikai nevelés nem lehet tömeges mozgalommá, politikai stratégiaként pedig egyáltalán nem hatásos. Az esztétikától nem lehet elvárni a siralmas valóság radikális megváltoztatását. Schillernek már az is elég, ha az esztétikai érzék védelmet nyújt a valóság silányító hatásával szemben. Az egyén esztétikai nevelése ellenzéki tervezet volt. Olyanoknak, akik többet akartak, mint csak dolgozni, fogyasztani és működni, akik fejlődni kívántak, előbb a művészetek próbaszínpadán, majd esetleg az életben is. Ez a kevesek számára való ellenzéki tervezet ma is időszerű. A művészetektől megtanulhatjuk, milyen fontosak a korlátok és a határok. Ez szüli a formát, amely helyet ad egy pontosan behatárolt érzék- és értelemzónának, amely maga a művészet, és így megkülönböztethető a hétköznapoktól. Azok a művek, amelyek megérdemlik a művészi jelzőt, formailag zártak, és lehetővé teszik a széles távlatok megélését szűk keretben. A leszűkítés bőségét mutatják, és egy életre szóló iskolává válnak, amely nem engedi meg a címkézést. Az esztétikai érzék előízét adja a szuverenitás örömének. A globalitás egyre több valósággal hoz minket kapcsolatba, és nehéz függetlenségünket megőrizni. A függetlenség azt jelenti, hogy az egyén maga dönthet, mibe vonódik bele, és mit hagy abba, ugyanakkor egzisztenciális ítélőképességet feltételez. Az embernek meg kell sejtenie, hogy mi történik vele valóban, a dolgok sürgősségi fokozatát kell megítélnie, és saját cselekedetei hatókörét kell felmérnie. A globalizációs hisztéria abban áll, hogy csorbul az egzisztenciális közeli és távoli közötti megkülönböztetés, vagy teljesen elvész. Goethe is utalt arra, hogy hibás lépés az embereket állandóan valami másra ösztönözni, mert az elvonja őket attól, hogy rendszeres öntevékenységbe mélyedjenek el. Míg gyakran hangoztatják, hogy "az álvilágban nincs lehetőség igazi életre", addig az ember nehezen gyújt elég bátorságot ahhoz, hogy saját szakállára egy saját magának megfelelő öntevékenységbe kezdjen. Ki magának tisztást keres a társadalom dzsungelében, a globális kommunikáció vadonában, életbölcs döntést kell hoznia. Ki saját életét kezébe akarja venni, el kell jutnia arra a pontra, ahol nem engedi meg magát formattálni, informálni. Saját elképzeléseink megőrzésének nehézségét Karl Jaspers a "hegygerincen egyensúlyozó élethez" hasonlítja, ahonnan az "üzem" szakadékába, vagy az "üzem" melletti látszólagos világba lehet hullani. A globális kommunikáció idején a világidő benyomul az egyéni életidőbe. Kívülről úgy látszik, hogy a világidő az egyéni idővel összefonódik, anélkül, hogy elfojtaná. Valójában viszont az ellenkezőjéről van szó. Az egyéni időben a döntések személyre szabottak. Ami mértanilag értelmetlen, az életnek sikerül, azaz a kis körben benne van a nagyobb kör, anélkül, hogy szétfeszítené. Erről mesél Johann Peter Hebel a Nem remélt viszontlátás című nagyszerű novellájában. A történet egy svéd jegyespárról szól. A vőlegény a lakodalom napján kora reggel még elment a bányába, de nem jött vissza. Menyasszonya várakozik, és ötven év telik el így. "Mialatt – írja Hebel – Liszabon városát földrengés pusztította el, vége lett a hétéves háborúnak, I. Ferenc császár meghalt, a jezsuita rend feloszlott, Lengyelország feldarabolódott, Mária Terézia meghalt, Struensee-t kivégezték, Amerika felszabadult, és az egyesült spanyol és francia csapatok nem tudták bevenni Gibraltárt... A francia forradalom és a véres háború elkezdődött, II. Leopold császárt eltemették. Napóleon elfoglalta Poroszországot, az angolok Koppenhágát támadták, és a földművesek vetettek és arattak..." Miközben mindez történt, a menyasszony a vőlegényére várt, és végül, ötven év múltán a vőlegény testére ráakadnak a bánya egyik beomlott részének vitriolos vizében. A ciklus ezzel a nem várt viszontlátással zárul. Az élettörténetek, azt állítjuk, a világtörténelem keretein belül zajlanak. Az idézett történetben viszont másképp van: a világtörténelem két gondolatjel közé kerül az élettörténetben, lazán beékelve egy "mialatt" után. Én csak azt kívánhatom, hogy a globalizációt is ilyen távolsággal szemlélhessük, két gondolatjel közé helyezve, saját életünkbe lazán beillesztve egy "mialatt" alig észrevehető fordulatával. Lehet, hogy az élet dolgainak perspektíváját így fogja az óriások merészsége megváltoztatni, az óriásoké, akik valamikor az első erdőt kivágták, és az első tisztást létrehozták.Domokos Johanna fordítása
