Gernot Wolfram
Rádió
L. úr száműzetésben élő kínai író. Esetében viszont a "száműzetés" kifejezésnek semmi jelentősége nincs. Mert ha Kína holnaptól az Amerikai Egyesült Államok tagállama lenne, és szabad könyvek szabad piaci árusításával egy rakás pénzt lehetne ott keresni, L. úr akkor sem térne vissza hazájába. Maradna a szűk, enyhén emelkedő utca lakója, ahol a fáknak nyáron tengerifű-illata van (a német fák tengeri-fű-illatát, amint ezt büszkén emlegette, kétségkívül az elsők között fedezte fel). Két szobáját továbbra is kínosan tisztán tartaná, reggel, munkakezdés előtt ecsettel tisztogatná le a port hordozható számítógépének billentyűiről, és időnként – például, amikor havonta egyszer az évek óta Londonban megrendelt Számkivetettek Lapja megérkezik – hosszú pillantást vetne a nappali szoba plakátjára, mely egy általa jól ismert pekingi házsort ábrázol. Ott, a ferde mellvédes házak egyikében született, ezerkilencszázhuszonhétben. Ott halt meg kisebbik húga is, ifjúkommunistaként, a negyvenes években, valamely titokzatos betegség következtében, és onnan hurcolták el mérlegelés nélkül öregedő édesapját, miután valaki feljelentette, hogy egy szavazásnál szándékosan rosszkor emelte fel a kezét. A szótárait is ott látta utoljára, mielőtt a lakást elkobozták. L. úr többször is elmondta, hogy akkoriban nagy értékekként őrizgette őket. A felkészülés fontos kellékei voltak számára a Nagy Vezető és a kelet-német küldöttek 1954-es októberi találkozásának előkészítésében. Ő fordította, egy hosszú és tiszta teremben – ahol az elvtársak, kis termete és félénksége miatt Kicsi L.-nek szólították – a kelet-berlini küldöttség lapidáris beszédeit. A pekingi egyetem ajánlotta őt, ragyogó német tudása miatt, a Külügyminisztériumnak. L., aki egyébként könnyűszerrel helytállt, a találkozók alatt egyszer akadt el, egyetlen pillanatra, míg a "határozatlan" szó megfelelő fordítását kereste. A széles homlokú vezér ráemelte tekintetét, lassan forgatva vastag ujjai között cigarettáját. Amikor L. észrevette, hogy a legfontosabb ember egyenesen a szemébe néz, már csak a bámulat és a tisztelet kiáltásai tudtak kitörni belőle: Hatalmas Vezetőnk, Hatalmas Vezetőnk! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor fordítóként ilyen magas küldetésben tevékenykedhetett. Az őt is közvetítő külügyminisztériumi irodában, röviddel a találkozók lezajlása után, vizsgálat indult egy feltételezett árulás ügyében. Elővigyázatosságból Kicsi L.-t is a gyanúsítottak közé sorolták. Így kezdődött el száműzetése, amely őt, mint szélsodorta madarat, Anglián és Franciaországon át, Németországba vetette. Az utóbbi időben L. úrnak új szokása lett: esténként rádiót hallgatott. És teljes joggal jelenthető ki, hogy ez, a panaszlevél megérkezése előtt, egyik kedvenc időtöltése volt. Nem egy bizonyos adót hallgatott, hanem, és itt lapult L. úr sajátos becsvágya, világvevőjén a legfélreesőbb műsorokat kereste ki. A rádió az éjjeliszekrényén állt. Régi, orosz gyártmányú modell, keresőgombjai valamikor talán ezüstözöttek lehettek. Lakkozása finoman erezett, itt-ott előtűnnek a sötét tónusok. Ablaka mögött a kereső kis, zöld műanyag mutatója, amely mintha finom, puha homokon siklana, ha az ember a gombot csavargatja. L. úr kilenc óra körül elhelyezkedett ágyában, néhány percig a Német Rádió híreit hallgatta, azután keresésbe fogott. A füzetbe, amely az éjjeliszekrény fiókjában lapult, mint akusztikus herbáriumba, bejegyezte a már felkutatott adók frekvenciáit. Svéd, finn, lengyel, görög, rétoromán adók voltak kezdettől a kedvencei. Később a balti adók hangjai is csatlakoztak, egy breton népi csatorna, egy spanyol hírsugárzó adó, egy magyar közgazdasági állomás. Néha gyorsan váltott egyik adóról a másikra, mert magával ragadta a gondolat, hogy rövid idő alatt a kultúrák széles köreit járja be, és hogy ráfigyelésének erejével teremt közöttük kapcsolatot. A rádiót hallgató, gondolta, noha kétségtelenül utazó, nem mozdulhat. Ha foglalatosságát komolyan veszi, egyebet nem tehet, mint hogy csendben ott ül, koncentrál, és éberen figyel. Mindentől el kell fordulnia, ami megzavarhatja. Az ablakoknak zárva kell lenniük, a vízcsap nem csepeghet, a telefont néhány órára ki kell kapcsolni. L. úr bizonyos volt benne, hogy egy igazi szenvedélynek, legyen az akár hétköznapi és alapjában véve jelentőség nélküli, a vallásos szertartások kényszerűségét kell magán viselnie. Rádiós expedíciói alkalmával különösen érdekesnek ítélte egy korzikai adó zenei műsorát, amely számára már nem is tűnt európainak, sirámaival és fájdalmas hangjaival inkább a sivatagot és az afrikai tájat idézte. Jóllehet nem tudta, az afrikai zene miként is szól, és elég realistán látott ahhoz, hogy tudja, a Bee Gees Nairobiban ismertebb, mint az ősi harcos törzsek táncritmusai, meggyőződése szerint az afrikai zene hozzávalói legalább sejtések alakjában éltek benne. És egyáltalán – Afrika! A Kontinensről ifjúkorában legalább annyit olvasott, mint Németországról. Számára táj és földrész a maga ellentmondásosságában furcsamód otthonosnak, egyszersmind irtóztatónak tűnt. Míg egyébként Európán kívül eső állomások nem érdekelték – az volt az érzése, hogy ha esti keresései során átlépi a Kontinens határait, a hangoknak olyan kozmoszába csábul, amely beszippantja, hirtelen véget vetve a koncentrálásnak –, Afrikával kivételt tett. Dédelgetett szándéka volt, hogy egy olyan afrikai adót találjon, amely elég ismeretlen és távoli ahhoz, hogy az elvárásokon átlépve, az éterbe valódi kincseket küldjön. L. úr hite szerint Afrikában lennie kell egy adónak, amely úgy működik, mint egy archívum, amelyet még senki sem kuszált össze, és amely csodás lelki élvezeteket rejteget. Ritmusokra és hangokra gondolt, amelyek a maguk idegen módján értékes intarziák gyanánt a fülbe telepednek. L. úr sokra becsülte az alaposságot. És most az alapos keresés kulcskérdése az volt, hogy ez az álmodott adó hagyja-e magát megtalálni, avagy nem. Afrika Rádió, Zairei Rádió, Ugandai Rádió, Fokvárosi Rádió, az összes lehetséges változat átfutott a fején. Az igazsághoz mindazonáltal hozzátartozik, hogy a hatalmas kontinens rádiós képéről halvány fogalma sem volt. Egyszer, hetvenedik születésnapjára, Londonban élő fivére egy angol nyelvű könyvet küldött, amely az összes kontinensek legfontosabb adóinak frekvenciaértékeit tartalmazta. Szörnyű volt az a pillanat, amelyben L. úr ezt az ajándékot kicsomagolta. Hogyan tudta fivére, ez a máskor oly jóérzésű ember, az ő szenvedélyét ennyire félreérteni?! Iszonyú volt. Fél éjszakán át lapozta az ágyában, egyik oldalt a másik után, miközben azon szorongott, hogy a könyvben vajon a keresett adó is benne van-e (esetleg a műsor pontos ismertetésével). Végül arra az eredményre jutott, hogy jobb lett volna, ha a könyvet egyáltalán ki sem nyitja, úgy rakja fel valahová a polcra. L. úr megvetette az efféle kiadványokat. Nem az élet megkönnyítői voltak, hanem puszta adalékok annak teljes varázstalanításához. Egy este, mikor a fáradtság már kezdte legyőzni, felfedezett valamit, ami sokkal egzotikusabb volt annál, amit keresett – egy kairói rádióműsort, amely minden szerdán huszonhárom órakor kezdődött, és háromnegyed órán át a Pekingi Operaház előadásaiból közvetített részleteket. Igazi csoda volt! Valahol Kairóban lennie kellett egy kínai szerkesztőnek, aki kínai hallgatói számára (hány kínai élhet Kairóban?) készített műsort. Lehetséges volna, hogy oly sok egyiptomit érdekel a távoli óriásország kultúrája, hogy az adó elhatározta, legalább hangulatilag kielégíti ezt az érdeklődést? Ahogy várható volt, L. úr ezen túl ezt a műsort hallgatta heteken át szerda esténként a pontos időben, miközben különös büszkeség töltötte el, hogy erre a frekvenciára rátalált. Afrika és Kína keresztezte itt egymást, sercegő meridiánokkal, éjjeliszekrénye tükörfényes felületén. Bámulatba ejtő volt. Még akkor is, ha a rádió mint technikai találmány, a korszak halandó dolgai közé, ahogy L. úr gondolta, a technika korának hamar kiöregedő csodái közé tartozik. Pár héttel később megérkezett a panaszlevél. A bérbeadó közölte vele, miszerint panaszok volnának, mert a rádióhangok a szomszéd lakások mélyébe is betolakodnak. És valóban: a hangok zümmögése és cirpelése, egyáltalán az egész zúgó sistergés az adók keresése közben, konokul áthatolt a falakon. Mintha a neszek arra törekedtek volna, hogy betöltsék a teret, azokat a helyeket, ahonnan származtak. Végül csengettek L. úr ajtaján. Ő ajtót nyitott, és kint állt a szomszéd, kövérkés ember, aki csontkeretes szemüveget viselt, és nehezen lélegzett. Bőre fénylett, mintha épp most krémezte volna be. Nemrégiben költözött ide, mondta, ő írta a panaszlevelet. Hát igen, és most már bánja, hiszen személyesen is átjöhetett volna panaszt tenni. Most mi legyen? Talán egy közös teázás? L. úr bennebb tessékelte az embert, aki magát Sanddornnak nevezte ("mint a cserje, igen!, a homoktövis"), és azt látta rajta, hogy felettébb kíváncsi. Leült a nappaliban a heverőre, és maga elé nevetgélt. "Ön kommunista?" "Miért?" Az ember, aki magát Sanddornnak nevezte, a Nagy Vezető fényképére mutatott, amely vastag keretbe rejtve a könyvespolcon állt. "Fordító voltam a külügyminisztériumban." "Érdekes, érdekes." "És ön?" "Adóellenőr. Semmi különös. A nyugalom miatt költöztem ide. Ez egy csendes utca és egy csendes ház, mindent egybevetve." "Igen, itt mindent egybevetve, csend van." L. úr behozta a teát, és az asztalra helyezte. Észrevette, hogy a hálószoba ajtaja nyitva áll, és hogy a heverőről épp a rádióra lehet látni. "Az ott, odaát, a készülék, nemde?" Sanddorn zavartan nevetgélt. "Igen, az ott a rádióm." "Tudja, én egyáltalán nem vagyok ennyire zajérzékeny. De minden, ami nem az URH-n keresztül jön, beteggé tesz. Mert akkor aztán az adók úgy búgnak, hogy az ember feje majd´szétrobban." L. úr leült a karosszékbe, és bólintott. "De az bennük a rendkívüli is..." – mondta csendesen. "Ez igaz. Csak hát, ha az ember a szomszédban lakik..." "Magától értetődik. Majd más időpontban fogom a rádiót beállítani, és a hangerőt a lehető legalacsonyabbra csavarom." "Nem, nem, nekem ez egészen kellemetlen. A szimatom azt mondja, hogy ez önt nagyon korlátozná. Csak hát, érti ugye, a csend, hiszen éppen ezért..." "Megértem önt, Sanddorn úr. Megértem önt." "Jó." Sanddorn felállt, és elsimította magán a kabátot. Aztán a könyvespolc elé lépett, és hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a könyvek gerincén. L. úr szorosan mellette állt, így jelezvén, hogy nem tetszik neki ez a kíváncsiskodás. De ez mit sem segített. Sanddornt a könyvek érdekelték, és ebben nem lehetett megakadályozni. "Oh, de hiszen van itt önnél valami különleges!" Sanddorn előhúzta a frekvenciajegyzéket, amelyet L. úr fivére Londonból küldött. "Igen, valami különleges. Visszatehetném a könyvet, Sanddorn úr?" "Magától értetődik. Csak bele akartam egy kicsit pillantani." Sanddorn levette a szemüvegét, és végigsimított arcán. "Tudja, én is szívesen olvasok, és a rádiós technikát sokkal érdekesebbnek tartom a rádióhallgatásnál. Voltaképpen mi a véleménye a fejhallgatókról?" Sanddorn kezét most L. úr kezébe csúsztatta. "Semmi, mert mindent eldugaszolnak." "Jó. Akkor én most megyek." "Igen." Amikor becsukta az ajtót, L. úr bement a konyhába, és lenézett az udvarra, ahol egy keskeny, homokos téren néhány gyermek szaladgált. Akaratlanul is eszébe jutott, hogy valamikor régen kicsi L.–nek szólították. Teát főzött magának, bement a hálószobába, és a rádió elé ült, anélkül, hogy megérintette volna. Természetesen elég valószínűtlen, mondta magának, hogy a tapasztalatról, miszerint esténként nem hallgathat rádiót, írni lehetne. De meg akarta próbálni. Azt tervezte, arról ír majd, milyen az, amikor a meghittségről, az otthonosságról kell lemondani. Mindazonáltal, amikor világító órájának digitális számlapja este tizenegyet mutatott – tekintettel az íróasztalán felhalmozódott fölös kéziratokra –, okosabbnak vélte a könyvet, amelyet fivére Londonból küldött, végre félénkség nélkül felütni, pontosan úgy, mintha a frekvenciák mögött készséges rádióhangok rejtőznének.Filéti Janka fordítása
