Szilágyi Júlia
Az ember megszüntetése – sors, nyelv, identitás*
"A nagy irodalom már évek óta a küszöbünkön túl, a szemünk láttára jön létre, a történelem által felsebzett, ronda Kelet-Európában" – jelenti be 2003 őszén Iris Radisch a Die Zeit irodalmi mellékletében, és hozzáteszi: "Szükségszerűen nehéz könyvek ezek. Olyan súlyosak, mint a sérülések, melyekből megszülettek." Budapesti kiadók évekig tartó vonakodása után, 1975-ben megjelenik e nehéz könyvek egyike, a Sorstalanság. A kilencvenes években fordítani kezdik, 2002-ben Nobel-díjat kap. A megjelenéstől a Nobel-díjig eltelt negyed század idején az író jórészt fordításokból él: Nietzsche, Freud, Wittgenstein, Hofmannstahl, Canetti... Kertész Imre nemcsak nagy író, de nagy olvasó is, állandó párbeszédben másokkal, mások eszméivel és művészetével, azoknak az időknek a szellemével és szellemtelenségével, amelyeknek kényelmetlen tanúja. Annál kényelmetlenebb, minél kevésbé hajlandó vállalni a moralista szerepét. Mint minden olvasat, a Sorstalanságnak ez az olvasata is csupán ajánlat lehet, munkahipotézis. Számolnia kell a többi ajánlattal, más, lehetséges olvasatokkal. Szabadságának határa ott húzódik, ahol az élmény még átadható, mert olvasó találkozik olvasóval. Kezdhetjük ott, ahol egy tizenöt éves kamasz – a regény hőse és narrátora – abbahagy egy olvasmányt: "Még otthon egyszer találomra levettem a polcról, emlékszem, egy eldugottabb s ki tudná, mióta olvasatlanul ott porosodó könyvet. Egy rab volt az írója, s azután magam sem olvastam végig, mert nem nagyon tudtam a gondolatát követni, aztán meg a szereplőknek rettentő hosszú, legtöbbször három megjegyezhetetlen nevük is volt, s végül mert cseppet sem érdekelt, no meg, igazat szólva, némelyest viszolyogtatott is a rabok élete: ilyenképp a szükség idejére azután tanulatlan maradtam." Erős információ, őszinte és lényegi, s mintha következtetés is lenne, no meg rövid visszatérés a múltba, más szóval: emlék. Lesz még ilyen. Ezúttal a maga idején fel sem fogott üzenetről szól, amely az emlékező számára utólag már önvád és frusztráció, késő bánat, helyrehozhatatlanul elszalasztott alkalom, hogy valaki más múltját mint a maga lehetséges jövőjét értelmezze, és felismerje az irodalomban a vészt jósló tanítómestert. Mert az unalom és az irtózás, amelyet Dosztojevszkij túl fiatal olvasójában kelt – hiszen az olvasatlanul porosodó könyv, ráismertek, ugye, nem más, mint a Feljegyzések a holtak házából –, irtózás azoktól a viszolyogtató raboktól, akikhez a gimnazistának nincs, és nem is lehet köze. És íme, Auschwitzban – ez a hely a szükség ideje, összecsúszik idő és hely, amikor s ahol – bánja, hogy tanulatlan maradt. Nem készült. Egy másik emlék – még egy kirándulás a múltba, még egy menekülés az Appelplatz valóságos kronológiájából, a halálüzem szuperszervezett idejéből, amelynek perceit, azok elviselhetetlen intenzitását, maga a perfekcionizmus méri – az első gimnáziumi megnyitó ünnepély. A kamasz még nem rabruhában emlékezik, hanem "sötétkék, sujtásos Bocskai-viseletben" hallgatja az igazgató úr emelkedett beszédét, benne az alkalomhoz illő, klasszikus idézetet, hogy "non scolae, sed vitam discimus", az életnek tanulunk, nem az iskolának, de a másik, a tanulatlan tanuló tudja már, becsapták: "Akkor hát viszont, ez volt a nézetem, eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, becsületesen, értelmesen. Csakhogy az iskolában erről négy esztendő alatt még csak egyetlen szót sem hallottam. De persze, elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik a kultúrához." De hát mi is tartozik a kultúrához? Goethe nyilván odatartozik. Három nap Auschwitz után Köves Gyurit többedmagával Buchenwaldba viszik. "Táborunk közelében – tudtam meg – a művelődés szempontjából nevezetes város, Weimar fekszik, melynek híréről otthon én is tanultam már, természetesen: itt élt és alkotta műveit egyebek közt az az ember, kinek »Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?« kezdetű költeményét magam is könyv nélkül ismerem, s kinek – mint hírlik – saját keze által elültetett és mitőlünk, raboktól kerítéssel óvott fája is van valahol a táborunk területén – így beszélik." A rabnak nincs neve, száma van: 64921. S az ő emlékezetében sem Dosztojevszkijnek, sem Goethének nincs neve. Név helyett egy könyv, egy fa, egy makacs verssor. A regény szerkezetében ezek az európai műveltség toposzai, és ebből a műveltségből, ebből a nyelvből éppen abban az életkorban száműzik a szerzőt ("Amikor bezártak a marhavagonba, kirekesztettek a társadalomból"), amikor a Sorstalanság hőse, mint a veszteségek kódolt leltárának tételeit, felidézi őket. A Gályanaplóban Kertész Imre arra biztat, hogy olvassuk a Sorstalanságot egy elszemélytelenedés történeteként, hiszen úgy bontakozik ki, "éppoly lassan, kérlelhetetlenül, akár egy személyiségé lenne. Felhasználni a moralitás régi szavait, hogy felmutassuk képtelenségét". Itt rejlik "e mélyreható, gyötrő titok": "Lealacsonyítják őket, hogy azt mondhassák róluk: lealacsonyodottak." Egymást követő veszteségek sora vezet oda, hogy megszűnjék az ember. Előbb törvényeket hoznak, hogy megkülönböztessék, korlátozzák, elszigeteljék, kirekesszék őt, mint partikulárist az általánoson belül, mint zsidót a nem-zsidótól; ezek a törvények fokozatosan megfosztják jogaitól, tulajdonától, otthonától, családjától, állampolgárságától, kifosztják, lemeztelenítik, rendre mindent elvesznek tőle, pusztulásra ítélt testének utolsó szőrszáláig. Leltárba veszik, neve helyett számot visel. "És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak és minden mezei vadnak." (Mózes 1. 2.) De lám az ember arra is képes, hogy elvegye nevét ugyan nem a baromnak, nem az ég madarainak, se nem a földön csúszó-mászó minden állatoknak, hanem a másik embernek, abban a világteremtésben és világpusztításban, amelyet történelemnek neveznek. Ez az az "úgynevezett történelem", amelyről Kertész Imre a Stockholmi beszédben mint "szörnyűséges Molochról" szól, amelytől életét, "ezt a törékeny és bizonytalan időre szóló" ajándékot vissza kellett vennie. Parancsa saját magához így hangzik: "Kilépni a kábító menetből, a történelemből, amely személytelenné és sorstalanná tesz." És ez az állásfoglalás vagy inkább utasítás egyben a regény kulcsa is. A tizenöt éves serdülő elszemélytelenedését tehát úgy követjük, mint átváltozást: kezdetben hősünknek állandó lakhelye van, stabil személyazonossága és szülei (még ha elváltak is), iskolába jár, és ez az adathalmaz megragadható és átlátható egységbe foglal egy amúgy teljesen átlagos életet, hogy a metamorfózis végül elvezessen a 64921-es számú fogolyhoz, akiből ami lett: leltári számmal ellátott tárgy. És hogyan beszél egy tárgy? "Sunt lacrimae rerum", mondja Horatius. Lehetnek a tárgyaknak könnyei, de az a metanyelv, ami a sírás – mindössze egyszer fordul elő, a regény elején, egy kislány sír, Annamária, amikor felismeri, "az egésznek semmi értelme", hogyha "a magunk tulajdonságának semmi része benne" –, nem foglalhatja el a szavak helyét, a beszéd helyét, de még a beszéd hiányáét sem. A hiány helye – ezt kell megtalálni. A nonreflexivitást is felrótták első recepciója idején a Sorstalanságnak, vagyis inkább annak szándékosan kimódolt látszatát, s ez éppen a hős beavattatásával függ össze, hiszen túlélni annyi, mint beilleszkedni egy olyan világba, amely kizárja a reflexiót. Talán innen nézve érthetőbb, milyen természetű nehézségekkel találja szemben magát bárki, ha megpróbálja besorolni a Sorstalanságot valamely regénytípusba. Utóbb egy nagylélegzetű epikai vállalkozás alapköve lett, tetralógiaként is olvasható regényciklus első darabja. Megjelenésekor a kritika egy része – főként a német kritikában szólalt meg ez a felfogás – azzal a regényformával kapcsolta össze, amely Goethe óta, pontosabban a Wilhelm Meister óta viseli a találó és sokértelmű Bildungsroman nevet: fejlődésregény, növekedésregény, tanulásregény – beavatás az életbe, a tágan értelmezett kultúrába. Márpedig a Sorstalanság első mondata olyan nagyon egyszerű, hogy alapos gyanúval él, aki azt gondolja, hogy készakarva banális, ám ott van benne az a mély értelmű negativitás, amelyet a cím fejez ki mint paratextus: Sorstalanság – Fateless – Mensch ohne Shichsall – Roman eines Schichsallossen. Ezt követi, még egy tagadás: az a bizonyos kezdő mondat. Olyan nyomatékkal jelenti be a sorstalanságot, ahogyan Beethoven Ötödik Szimfóniájának első négy hangja a sorsot jelenti be: Ma nem mentem iskolába. Egy tanulásregény kezdődik így? A negatív szocializáció kezdődik így. A regény hangütésére figyel fel itt az olvasó. Vezérmotívumként éppen az a mérhetetlen negativitás szólal meg, amely kivonta a huszadik századból a történelem humanista olvasata által a kétezer, ha nem éppen három- vagy még több ezer éves hagyománynak tulajdonított jelentést. Ugyanezt a negativitást deklarálja kétségbeesetten Adrian Leverkühn az elmúlt század bizonyára legmonumentálisabb Bildungsromanjában, a Doktor Faustusban, amikor visszavonja a Kilencedik szimfóniát, mert "Nem szabad lennie /.../ A jónak, nemesnek. /.../ Amit emberinek mondanak..." Kertész Imre nem hagy kétséget aziránt, hogy döntő ez a visszavétel, ez a negativitás, úgy működik, mint a regény kompozíciós elve, mint az az elv, amelynek tételeit, saját magának adott utasításokként sorolja a Gályanaplóban, mint az a módszer, amely "Megszünteti a szabad jellemeket és az elbeszélés szabad fordulatainak lehetőségét", s amely által "Ugyancsak elesik a lélektani meghatározás", és "a társadalmi törvények regénytechnikai törvényekké változnak", ezért "A szöveg maga nem leírás, hanem történés, nem magyarázat, hanem idő és jelenlét". "A regényt következésképpen bizonyos hiány fogja jellemezni, az esztéták által megkövetelt »teljes élet« hiánya, az a hiány, amely különben tökéletes megfelelője a csonkító kornak." Egyik kiváló esszéjében Selyem Zsuzsa felismeri az olvasó rendkívül fontos szerepét a Sorstalanságban. Itt ugyanis a regénybeszéd nem akarja uralni az olvasót, hanem éppen hogy nyitott az olvasó felé, jelentékeny előnyt juttat neki a narrátor/regényhőssel szemben. Az olvasó az, aki előre tudja, mi fog történni, ismeri a jövőt... A gondolatmenet folytatható: akárcsak az antik tragédiában a közönségé, az olvasó beavatottsága előtte jár a hős beavattatásának. Ám itt tűnik fel a tetemes különbség is: a tragédia közönsége eleve ismeri a hős sorsát; a Kertész-regény olvasója a hős sorstalanságát ismeri. Valójában a beavatás, mint afféle misztikus pedagógia, összeköt, folytonosságot biztosít a klasszikus Bildungsroman és annak szokatlanabb, parodisztikus változata között. Ha pedig a görög tragédiában a beavatás célja az, hogy beteljesedjék az istenek akarata, és az önmegismerés ennek az eszköze, a Sorstalanság világát elhagyták az istenek, a mítoszok, azok a kulturális minták, amelyek évezredekig kísérték az embert, meghatározták, értelmezték, élni és meghalni segítették. Élni és meghalni tanították. A klasszikus Bildungsroman nevelő célzata nyilvánvaló: a Felvilágosodás ideológiájával összhangban bizakodó, erősen elkötelezett a haladás eszméje iránt. Hőse felfelé ívelő pályán halad, az út végén jobb, műveltebb, bölcsebb, erősebb, olyan ember, aki érti a világ menetét, és azzal összefüggésbe tudja hozni az életcélját, törekvéseit. Még ironikus, voltaire-i változatában is – persze az oly kritikus, oly kétkedő Candide-ra gondolok – van egyfajta happy ending: a "kertünk művelése" nagyon is pozitív jövőkép; és van egészséges magatartás minden csapással szemben, amellyel hol a természet, hol a történelem sújtja az ifjú hőst, akinek az életerejéből végül konstruktív válaszra futja még az olyan erkölcsi szabályokra is, amelyek nem tudnak érvényesen megfelelni a való világ kihívásainak. Kertész regényfilozófiája és ezzel összefüggő technikája éppen annak a lehetetlenségét hangsúlyozza, amit a lágerből hazatért hősnek egy idős jóakarója tanácsol – mintegy összefoglalva a széthullott világ immár használhatatlan élettapasztalatát –, elfelejteni a múltat, új életet kezdeni. Indokoltan tartják túlélés-regénynek a Sorstalanságot. Azzal a megszorítással, hogy alapvetően különbözik a lágertematika megszokott tárgyalásmódjától, nem tesz eleget bizonyos, szinte rituális elvárásoknak, amelyekkel a huszadik században megjelent lágerirodalmat olvassák, már akik egyáltalán olvassák. Hőse nem harcos internacionalista, nem forradalmár, nem antifasiszta ellenálló, mint a legismertebb túlélés-regény, Jorge Semprun A nagy utazásából ismert, szintén serdülő szereplő, aki valójában identitását is meghatározza, amikor kijelenti: "Nem akarok zsidó halált halni!", s ezért életét, következésképpen halálát is szabadon választott célnak rendeli alá, nem pedig a származás diktálta sorsszerűségnek, a történelmi erőviszonyoknak stb. A különbség megkerülhetetlen. A Sorstalanság című énregény főszereplőjének életrajzi adatai nagyjából megegyeznek a szerző adataival, s még az a fatalitás is közös, hogy nem választhatnak, ott szocializálódnak, ahova a társadalom száműzte őket magából: "Lealacsonyítják őket, hogy azt mondhassák róluk: lealacsonyodottak." Vagyis: "... a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként... így áll elő vegytiszta állapotban a sorstalanság." Íme a sorstalanság mint létállapot meghatározása. (Ez alighanem elkerülte a román kiadás fordítójának és szerkesztőjének figyelmét, így dönthettek az egyáltalán nem találó cím – În afara destinului mellett.) Hovatartozásáról Kertész Imre csupa kényelmetlen dolgot mond. Zsidóságát mint negativitást éli és írja meg. "De a zsidóságom révén mégis átéltem valamit, s ez a totalitarizmusnak kiszolgáltatott emberlét egyetemes élménye. Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugodalmas éjszakáknak, a békés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán." Csattanós válasz ez az identitás kérdésére. Túl a meghatározottságon, a fatalitáson egy olyan széles szellemi horizont tárul fel, a partikulárisnak egy olyan egyetemes tudata, amelyet a szerző kénytelen negativitásként felismerni és vállalni, mint magát az emberiséget érintő következtetést. Radikális következtetés, mert a bármely ideológiai üzenet elutasítását felerősíti az a tény, hogy ez a szemlélet nem hajlandó a holokausztban a civilizáció ellentétét látni. Épp ellenkezőleg: a lágervilág negativitása betetőzése a modernitásnak, a műszaki intelligencia summája, a szervezés, az alkalmazott pszichológia csúcsteljesítménye, maga a tökély mindabban, amit az emberi értelem fegyelemben és az egy célra összpontosított előrelátásban megvalósítani képes. A cél pedig – azonos az eredménnyel – az ember mint ember megszüntetése, hóhérrá illetve áldozattá alakítása, a gyilkos gépezetben betöltött személytelen szereppé. A Sorstalanság olvasója számára adott ez az értelmezés, alátámasztja a Gályanapló mindmegannyi bejegyzése. Például ez: "Ami a nyelvet illeti: a totalitás a saját belső életéből is kirekeszti az embert, ezt mindig figyelembe kell venni." Kertész Imrének felrótták a Sorstalanság némely olvasói, még szakszerűen olvasók is, hogy a főszereplő beszéde szegényes, inesztétikus, s hogy a feleslegesnek tűnő körülményeskedés, ahelyett hogy leplezné, inkább kiemeli, durvítja, egyenesen kínossá teszi az amúgy is kezdetleges kifejezésmódot. A nyelvi stratégia felületét tekintve, amely nem eltűntetni akarja, hanem feltűnővé tenni a mondás mikéntjét, akár indokolt is lehetne ez a szemrehányás. Mégis botfülű az, aki összetéveszti a rendkívül kidolgozott művészi eljárást az iskolázottság és az írói rátermettség hiányával. Hans-Georg Gadamer Ki vagyok Én, és ki vagy Te? című kommentárja illik ide Paul Celan Atemkristall című versciklusához, s benne az ellenbeszéd felismerése "egy olyan költő esetében, aki oly magas fokra fejlesztette a természetes beszéd elidegenítését..." A kiürülés világában otthonos Pilinszky az Apokrifban, a kimondhatatlan határán tudja, hogyNincs is szavam.
és nem tanácsos hallgatni sem.
*A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen 2003. október 30-án megtartott nemzetközi konferencián – Zsidó szerzők a világirodalomban – elhangzott előadás kiegészített, szerkesztett változata.
