Tóth Mária
Színpadi szerelem
Ez a mese az új év első napján kezdődött. Az öreg hölgy ült az ebédlőasztal előtt, az ablak jobb sarkában kis, piros fénynyalábok, a Nap vívódott, hogy ráragyogjon végre erre az árnyékvilágra. Ennyi igazán kijuthatott volna a Románia nevű országban élő nyomorult, szegény embereknek. Özvegy Detre Józsefné, született Kiss Ottilia teljes hevülettel, már amennyire ez tőle kitellett, a horoszkópot böngészte, tanulmányozta, amolyan néhány soros szövegkoncentrátumot, a 2002. évre vonatkozót, s annak a lényege a Kos jegyében születettekre vonatkozólag: nem remélt ajándékot tartogat számodra a sors, tavasztól kezdődően egy álomszép, aranyló szerelemszál szövődik bele az életedbe. Az idős dáma szeme kimeredt, bámészkodott a betűkre, s ebbe nagyfokú kétkedés is belesimult, majd kurta röhintés hagyta el az ajkát: "Márpedig ez a horoszkóp hazudik." Aztán csak pihengetett, öregkori tehetetlenségbe merülten, s magában azt konkludálta: legyek én józan, és mondjam inkább úgy, hogy ez a horoszkóp csak az én esetemben hazudik, ám a világ millió és millió szülötte, onnan, a Kos jegyéből, mind egy szálig nekilendül és bódult szerelmi álomban fogja túlélni ezt az esztendőt. Egyhez kétség sem fér, ezek a Kosok tetőtől talpig boldogok lesznek. Tehát özvegy Detréné, ha rájuk gondolt, szóval a Kosok tömegére, egy kicsit még örvendett is, drukkolt neki, hogy legalább ők legyenek végre boldogok. A Kosok tömegében, amelyben az ő személye negligálható, amelyben majd ő lesz az egyetlen, szánandó kivétel, akit ez a ritka szép érzés mindenestül és végleg el fog kerülni. Továbbá magában még így meditált, az ő életkorához ugyebár nem is illendő már holmi szerelmes viháncolás, hát kicsoda ő, Marguerite Durras, a francia írónő, vagy Nora Iuga, a román írónő, akik hetvenen túl szerelmeket éltek, élnek meg, s mi több, világgá is kürtölik, hogy ők bizony irigylésre méltó csoda részesei. Szinte decens kihívással mutogatják magukat, lelküket, testüket. Detréné egyet tudott, ebben az esztendőben rá kell szánnia magát, hogy leműttesse jobb szeméről a szürke hályogot. Ez most már halaszthatatlan. Akárhogy is vesszük, egy hályogműtétnek semmi köze a horoszkóp által beígért légies szerelemhez. S ahogyan az asszony készülgetett – lelkiekben – a szemműtétre, hallani vélte a szemorvos hangját: "Manapság ez rutinműtét, félóra leforgása alatt a kristálytestet is beültetjük." Ült az orvos rendelőjében, hitte is, meg nem is a biztatást. A lelke mélyén egy hang vicogott: félek, félek... A rádióban riportot közvetítettek, japán szemsebészek érkeztek Romániába, pontosan Bukarestbe, s az egyikük ékes, japán nyelven kinyilatkozta: ő három perc alatt végzi ezt a hályogműtétet. Mielőtt a páciens felsóhajtana: jaj, nekem!, már túl is esett az egészen. Ennyi optimizmus hallatára Detréné talpra ugrott: lehet, hogy ott, Japánban az ő felszerelésükkel és technikájukkal ez így zajlik le, a japán betegek örömére, akik így avanzsálnak szerencsés, boldog betegekké, de Romániában egy szegény nyugdíjas ebben a csodában nem részesülhet. Aztán következett a kálvária első része, hideg hajnalokon át, sok száz beteggel együtt sorba állt a betegsegélyző épülete előtt, hogy neki is jutányos áron utalják ki a kristálytestet. Miután végre megkapta, sokáig bámulta, a japánok tenyérnyi dobozba csomagolták a pótalkatrészt, az örökös darabot, ami tökéletesebb volt, mint amit a természet produkálhat, nagysága kétmilliméternyi és egy húszdioptriás szemlencsének felel meg. Ennyi és nem több. Azt már sejtette, hogy az egész műtét majd mikroszkóp alatt zajlik le. S egy hang újból azt vicogta a lelke mélyén: félek, félek... fiatalos küllemű barátnője, az ügyvéd Csáki Rózsa, aki pazar honoráriumaiból havonta fix összeget juttatott neki, most is nyugalomra és józanságra intette: "Legyél észnél, én biztos vagyok benne, hogy félelemre semmi okod." Ez volt Csáki Rózsa teóriája és hangja. És özvegy Detréné erősítgette, biztatta magát, de csak módjával, mert sejtései egyetlen pillanatra se hagyták nyugton. A szemsebész, mint jó orvos, elmagyarázta neki: "Van magának fogalma róla, hogy milyen ritka szerencse érte? Az országban egyetlen ultrahangos készülék, amivel szemet műtenek, nos, az itt van, a mi kórházunkban. Ön befizet a gép működtetésére potom egymillió lejt, adományként, s utána rám bízza magát, az én kezemre." Otthon, a blokklakás fojtó melegében arra gondolt, hogy ez égre kiáltó, mivel a szürke hályog főleg öregek betegsége, az állam szépen és alaposan megvágja a nyugdíjasokat. Az igazság és a baj abban rejlett, hogy özvegy Detrénének soha életében nem volt szemernyi önvédelmi tudása. De azért mukkanás nélkül lepengette a milliót az ultrahangos gép működtetésére, még holmi büszkeséget is érzett, hogy őt az orvostudomány csúcsgépével fogják megműteni. S amíg szerte a világon a Kos jegyében születettek boldog és egyedi szerelmeket éltek át, ő telve volt holmi beteges lelkifrásszal: félek, félek... Ezt egyáltalán nem tartotta titokban, barátnőivel, ismerőseivel is tudatta. Hiba, nagy hiba, mert így egy negatív életérzés lengte körül. A műtétet megelőző éjszakán álmot is látott, visszaálmodta magát a diktatúra éveibe, amikor is, egyik nap, a Veteránok piacán tojást osztottak, mármint annak, akinek fővárosi személyazonosságija volt, azt fel kellett mutatnia, s akkor a halandó markába nyomtak egy tasakot, benne tíz tojással. Lehettek vagy kétezren is a sorban, és ahogyan Detréné ott állt a tömeg szorításában, hirtelen az embergyűrű meglódult, és őt erővel nyomták egy vaskorláthoz, irdatlan ütés érte a fején, a bőr berepedt a halántékánál, és mint minden fejseb, erősen vérzett. A kórházban tért magához, egy Szilvássy nevű sebész pont az ő fejbőrét varrta, varrogatta, szóval ellátta. "Szó se róla, alapos fejtrauma s ráadásul, szerintem, a szemét is megütötte. Ezzel később még baja lehet..." Ő viszont arról biztosította a doktort, hogy lát, tökéletesen lát. Erre a bejelentésre a sebész csak legyintett: "Most, egyelőre lát, de később..." Többet nem hozott az asszony tudtára, de ezt úgyis fel lehetett fogni, mint egy igazi jóslatot. Ez egy olyan időszak volt, hogy a kórházakban külön szobába dobálták be a piacokon, az élelmiszerboltok előtti sorokban összeesett, megsérült embereket. Detréné a műtétet megelőző éjszakán felriadt, s azon tépelődött: Istenem, vajon miért pont most ugrott be elém ez a szerencsétlenség? Ez holmi jeles álom lenne? Ezek szerint ő a diktatúra egyik áldozata. Népirtás volt a javából, mondja ki halkan, és kezét vigyázva húzta végig a halántékán, ahol a régi seb varratát érzi. Közel van a szemhez, szó se róla, elég közel, s most már arra is emlékszik, hogy akkor, régen, szeme alján csúnya duzzanat, hematóma keletkezett. S az éjszaka sötétjében kimondja: félek, félek... Azt már sejti, hogy aki a szenvedés elől megfutamodik, az buta ember, a szenvedést le kell győzni. A műtő melletti szobában, ahol az öreg urakat és hölgyeket készítik elő a műtétre, csapat dolgozik, csapatszellemben mindenki végez valami nagyon konkrétat, biztos mozdulatokkal és tüneményes gyorsasággal, hogy a páciensnek ne tűnjék fel, mi felé bökdösik. Félszavakkal biztatták is: türelem, bátorság, katonadolog az egész. Özvegy Detréné született Kiss Ottilia vékony, nyári hálóingben fekszik az egyik ágyon, körülötte lepedőkből fehér spanyolfal, s neki eszébe jut – ahogyan szemléli a rajta babráló, mellette cikázó orvosokat, ápolónőket – egy lengyel filmsorozat, a Tízparancsolat című, abban volt egy rész, a "ne ölj" parancshoz kapcsolódó. Az elítélt fiatalembert akasztani vitték, s egy jól összedolgozó csapat bökdöste. Kurta, kegyetlenül erős mozdulatok sora, az elítélt bakafántoskodott, meggondolta magát, fél, élni akar, de mindenáron élni, ám a hóhér segédei nem kegyelmeznek neki, odaállítják a kötél alá, a kötelet a nyakára hurkolják, s közben, hogy eltereljék a figyelmét, továbbra is megállás nélkül bökdösik, kiáltoznak mellette, s akkor hirtelen, az elítélt alatt megnyílik a pádimentum, már ott is lóg a támadt lyuk mélységében. Detréné szerint van valami a két csapat mozdulatai között. Nincs menekvés. Utána elfekszik a műtőasztalon, kint perzselő nyár van, de a műtőben hűvös, kondicionált levegő vibrál, letakarják, az orrára oxigénmaszkot helyeznek, és kigyúlnak a reflektorok. Erős, szinte vakító fény, áthatol a szöveten is. Nem érez fájdalmat, matatást érez, Lukács doktor, a sebész suttogva beszél a másodkéz sebésszel, egy fiatal orvosnővel. Világos, hogy kíméletből suttognak, nem akarják a pácienst zavarni. Neki elegendő a felfoghatatlan szenvedés tudata. Igyekszik azt ismételgetni: rutinműtét ez, velem nem történhet semmi rendhagyó, semmi baj. S akkor egy furcsa, száraz zörejt hall: klakk... A sebészorvos már nem suttog, hanem fojtott hangon felkiált: "Hát ez meg mi a nyavalya volt?!" Percekig nem tesznek egyetlen mozdulatot se, nem hozzák tudtára, hogy mitől lepődtek meg módfelett. S ettől kezdve Detrénét elhagyja az időérzéke, egyben biztos: ez már régen nem rutinműtét, ettől kezdve ő megszűnt átlageset lenni, avanzsál, egyedivé válik, a sebész őt fogja jó ideig emlegetni, róla fog beszélni az egyetemi kurzusán... A félórás műtétből három órás lett, a kristálytestet nem és nem sikerült beültetni hátulról, belehullt a szemüregbe, ám kivenni se tudták, mert az érzéstelenítő hatása már régen lejárt. Detréné vinnyog a fájdalomtól, nagy kínnal leszedik az asztalról, de semmi konkrétumot nem hoznak a tudtára. Másnap délutánra rendelik vissza. Hallja a sebész hangját, amint egész halkan azt mondja: "Még csak most kezdődik a tánc." Ezzel a daliás alak felszívódik, eltűnik a műtőből. Detréné türelme fogytán, s ezért úgy határoz, már nem óhajt beszélni a doktorral, nagy nehezen magára rángatja a ruháit, s ezzel kimegy az épületből, taxiba ül és hazahajtat. A taxisofőr érdeklődésére nem válaszol, nincs beszélő kedvében, most csendre és magányra vágyik. Kint lángol a nyár, de bent, a lakásban hűvösség és félhomály van. Ez jót tesz felbolygatott idegeinek. Menten ledől az ágyra, és azt sóhajtja: "Na, ez is csak velem fordulhatott elő!" Frissen műtötten, illendően szenved, soha életében nem volt mazochista, nem hívta ki magára a mérhetetlen, fizikai szenvedést, de jól elviselte. Ahogy elfeküdt az ágyán, minden átmenet nélkül Jézusra gondolt. A Megváltó a Gecsemáné-kertben virraszt, imádkozik, meditál, s akkor észreveszi, hogy mellette a tanítványok alszanak. A szenvedés elől álomba menekültek. Detréné most azt tisztázza magában, hogy Krisztus az alvók láttán egy cseppet sem háborodott fel, a helyzet magától kínálta a magyarázatot, és ő már tudta ott és akkor, hogy álom és feledés nélkül az ember a világmindenség legszerencsétlenebb teremtménye lenne. Ezt később Kant kellőképpen ki is fejtette az emberiségnek. S amikor özvegy Detréné született Kiss Ottilia majdnem elbóbiskolt, belemerülvén az álomba, csengettek az előszobaajtón. Bizonytalan, fáradt járással az ajtóhoz tapickolt és kitárta. Csáki Rózsa, a banális tyúkperek ügyvédje robbant be, haja papagájsárgára festve s a feje búbjára feltupírozva, az arca kerek és puffadt, pontosan olyan, mint egy elhízott, vidéki szakácsnőé, zsíros, és pogácsapirosra festve. Köszönés helyett azzal csörtetett be: "Na, szóljál már, túl vagy rajta?!" Özvegy Detréné leragasztott szeme láttán a kérdés jogos és logikus, nyílván műtét után kötik be a szemet. Leülnek bent, az ebédlőben. Detréné kissé bávatag, nem sieti el a választ. A végén így szól: "Így is, meg úgy is. Három óra hosszat babráltak a szememen. A végén az a daliás Lukács doktor kijelentette a műtő népének felvilágosítására: na, ez csak most kezdődik majd! S ezzel aztán fogta magát és el is tűnt a műtőből. Velem az égvilágán nem közölt semmit. Ehhez te mit szólsz?" S a hangja pontosan olyan volt, mintha maga a fájdalom suttogott volna. Csáki Rózsa mély, kissé öblös hangja, ami szerencsésen és hatásosan töltötte be a törvényszéki termeket, mármint ahol ő szónokolt, most olyan erővel pattintotta ki melléből a szavakat, hogy szinte remegett bele az ebédlőben a nyári levegő. "Üssön meg a guta, ha én ezt értem! Meg vagy műtve, vagy nem vagy megműtve? És mit jelent az, hogy ez még csak most kezdődik?" Özvegy Detréné egy frissen és sikertelenül műtötthöz illően azt szipogta: "Ahogy én felfogom, komplikált eset vagyok... Ráadásul az ultrahangos masina működtetésére is lepengettem az egymillió lejt. Ez kötelező mindenkinek, enélkül be se teheted a lábadat a műtőbe." Csáki Rózsa értetlensége nőttön nőtt, s az előbbihez hasonló, öblös, alt hangján mondta tovább a magáét. "Szó se róla, ez még csak egy nyílt színen lejátszódó lopás, ilyesmi is csak itt, nálunk, Romániában fordulhat elő. Veletek fizettetik meg azt a híres masinát?" S mivel az előszobaajtót nem zárták be, kopogtatás hallatszott, és a helyszínre beslattyogott Tánti Koka, a román szomszédasszony, bigott ortodox. Az öreg, román dámák gyűjtőneve ez a bizonyos "tánti", nem asszonyom, nem néni és nem kegyelmed, hanem franciásan, kacérsággal: tante... Megtorpant a küszöbön, bámészkodott Detrénére, és háromszor keresztet vetett, ami pontosan olybá tűnt, hogy a gyomorszáját piszkálja, kapirgálja és ezzel – rosszat sejtve – sietve kimondja a saját külön bejáratú véleményét: "Látja, látja, ha nem hallgatott rám! Nem jó ez a mai nap a műtétnek, ma van június 13-a, Urunk mennybemenetelének napja. Piros betűs ünnep ez az ortodox naptárban." Hallgattak, mert ahhoz kétség se fért, hogy ma június 13-a van, ergó Tánti Koka érvelése az ő filozófiai és vallási felfogásában helytálló. És mersze volt ki is mondani. Van néha az egyszerű lelkeknek egy olyan gátlástalan bátorsága, hogy ők bejáratosak az igazság világgá kürtöléséhez. Csáki Rózsa kis horkantást hallatva felnevetett, ami így és most, kimondottan öregesnek hatott. "Szó se róla, a tizenhármas szám rossz előjel, az amerikai meg a japán szállókban egyáltalán nincs 13. emelet, 13-as számú szoba. Nincs és kész, mert az kiadhatatlan lenne. És pont egy ilyen napon feküdtél fel a műtőasztalra..." Özvegy Detréné úgy, félalélt állapotban pihegte Tánti Koka felé: "Nekünk, katolikusoknak hetekkel ezelőtt ment fel a mennybe Krisztus..." – Ez a parallelizmus a két vallási ünnep között remekül fungált azok számára, akik a Regátban éltek és nem voltak ortodoxok, ők a Karácsony kivételével, mindent kétszer ünnepeltek meg. Tánti Koka nem hagyta magát, tovább ágált. "Az tökmindegy, hogy a katolikusoknak mikor rebbent fel Krisztus a mennybe, nekünk, ortodoxoknak ma nagy ünnepünk van, s ilyenkor dolgozni főbenjáró bűn. Szerintem, ebben kell keresnünk a kudarc lényegét." Kávét főztek, román módra, török kávét, s amíg komótosan iszogatták, a sikertelenségről váltottak szót és eszmét. Detréné visszakanyarodott az utóbbi hetek nagy témájához, mármint, hogy neki jó ideje baljós előérzete volt, és ő véges-végig, ott, a műtőasztalon fektében is félt. Tánti Koka felkiáltott: "A maga részéről ez nagy hiba volt! A 21. század embere felvilágosult elme, tud már bánni mind a testével, mind a lelkével, s ha műtik, hát ott, a műtőasztalon is a Rejki-módszerrel energizálja magát, s azt ismételgeti: meggyógyulok, nekem minden dolgom jól fog elrendeződni. Világos? Jaj, hiszen én ezt már rengetegszer elmagyaráztam magának..." Detréné a román asszony megnyugtatására többször is rábólintott. "Tudom, hogy magának tökéletesen igaza van, Tánti Koka, de létezik egy sorsszerűség is, nekem biztosan így volt ez elrendelve..." Csáki Rózsa, aki arról volt híres kliensei körében, hogy majdnem minden pert sikerrel megnyert, most szinte beledöfte a szavakat a levegőbe: "Jó, jó, hogy téged Isten próbára tett, de te perelhetsz a szakállas Atyaistennel, nem kell feltétlenül kussolnod. Ha te Isten képmása vagy, akkor van némi beleszólásod a sorsodba. Lúfasz..." Ez az utolsó szó, sóhaj formájában kimondva, már csöppet se volt elegáns, disztingvált, de egy szabadszájú nőről lévén szó, a másik kettő ezt most elnézte neki. Tánti Koka talpra ugrott, és minden bevezető szöveg nélkül, kitárt tenyeréből jótékony sugarakat záporozott Detréné fejére, operált szemére, majd kacifántos, indiai táncosnőhöz illő mozdulatokkal megtakarította az öreg hölgy testét körülvevő aurát a negatív ráhatásoktól. Özvegy Detrénének ez kimondottan jólesett, valami légies könnyebbség környékezte meg, mintha lágy, kis esti szelek cirógatták volna körbe arcát, az egész fejét. Neki legalábbis ilyennek mutatkozott meg ez az egész kezelés, amire manapság ezrek esküsznek, és otthonukban ezrek űzik. Egyedül Csáki Rózsának, az ügyvédnőnek nem tűnt olybá, hogy itt most, de facto és ténylegesen is történik valami. Magában úgy érvelt, ugyan mi a csuda segíthet, pillanatnyilag, ezen az elrontott műtéten? Volt azonban olyan bölcs, hogy aggályait elhallgassa, hagyta, hogy barátnéja, Ottilia csak sütkérezzen a gyógyító sugarak özönében, ami Tánti Koka mindig izzadt és kissé szutykos tenyeréből áradt. És csodák csodája, Detréné fájdalmai eloszlóban voltak, s később, minden altató nélkül, egyvégtében átaludta az éjszakát. Ilyesmi is csak ritkán fordult elő vele. Van ez így fizikai fájdalmak idején. Másnap, a szemsebész rendelőjében Detrénét félhomály és csend fogadta. Láttára Lukács doktor menten talpra ugrott, és odakalauzolta az ágyhoz, lefektette, orvosságot csepegtetett a beteg szembe, majd az asszony fölé hajolva, azt kérdezte: "Asszonyom, maga most lát engemet?" Ettől a kérdéstől az operált nő kellőképpen meglepődött és meg is ijedt, mert felfogta: létezhet egy olyan veszély, hogy ne lásson. Azt suttogta: "Persze hogy látom, no nem tűélesen, de eléggé jól látom..." Ezzel, minden ízében remegve, fektéből feltápászkodott. Csend támadt, hosszan tartó. Lukács doktor, egész, hatalmas alakjával szinte rárogyott a fal melletti székre, percekig bámészkodott maga elé, s a végén rászánta magát, hogy kinyilatkozza: "Őszinte leszek magához, érti, őszinte..." Özvegy Detréné arra gondolt, utóvégre mire fel hazudna neki ez az ember? Szinte odakínálta az óhaját: "Ezt el is várom magától..." És Lukács doktornak, a főorvosnak, az orvostudományok doktorának a szavai ott maradtak kettejük között, felfüggesztve, a levegőben: "Tudja, asszonyom, mi a pőre igazság? A műtét felénél az ultrahangos gép felmondta a szolgálatot, érti már, egészen egyszerűen kipurcant. Negyvenöt éves vagyok, elvégeztem legalább hétszáz hályogműtétet, de ilyen esetem, mint ez, a magáé, még nem akadt." Az asszony ott ült az ágy szélén, magába roskadtan, és a végén annyit bátorkodott kibökni: "Máskor is szokott, szóval máskor is kipurcant már ez a masina?" Csak úgy megjátszotta a hitetlenség ördögét. "Ez a gép még soha, soha... Vissza kellett varrnom mindent, amit addig feltártam, s a végén szikével egy klasszikus szemműtétet végeztem. Tudja, milyen a maga szemgolyója? Mintha valaki kiemelte volna a helyéről, s utána visszaejtette volna. Ritkaság egy ilyen szem. Most, kérem szépen, ott tartunk, hogy hétfőn ki kell vennem a szemüregből a kristálytestet, s utána szépen elvégzem majd mindazt, amit tegnap már nem voltam képes... S majd egy hónap múlva, ha teljesen begyógyult a szemtest, megpróbálom elölről beültetni a kristálytestet. Hát, nagyjából ez a helyzet." Lukács doktor jó sokáig maga elé meredt és hallgatott. A Monika nevű asszisztens pedig azt szipogta némi szabvány együttérzéssel: "Jaj, a doktor úr tegnap óta egészen odavan, nagyon a szívére vette ezt a maga esetét." És Detréné az ép szemével látta, hogy az orvos tényleg lesújtott, valami volt az arcán, ami kétségbeeséshez hasonló. S az asszony, ösztönétől hajtva talpra állt, s odalépett az orvos mellé, kezébe fogta a kezét. Megsajnálta, úgy, mindenestül, tetőtől talpig. Nézte, nézegette kék szemét, egészen kurtára vágott, szőke haját, szinte szabályosan vonzó arcvonásait, amelyen ebben a pillanatban volt valami infantilis. Minden bánkódó férfi arca kisfiús. "Jaj, hát ne hagyja el magát, maga jó orvos, majd megtalálja a módját, hogy helyrehozza ezt a hibát. Higgyen nekem, hogy a végén minden jól fog befejeződni." Lukács doktor azonban makacsul ismételgette: "Ennek nem lett volna szabad előfordulnia..." S ahogy ott álltak szemben, egész közel egymáshoz, a szánalomból vagy miből, kipattant a csoda, Lukács doktor, a két szeme közötti csakrájából finom, aranyló szálakat kezdett el kilövellni, s bombázta vele az idős dáma szemközti csakráját. S ettől kezdve már nem az volt a primer az orvos meg a páciens kapcsolatában, ami a műtéthez kötődik, hanem mindaz, ami csak egy nő meg egy férfi között mehet végbe, s amiről az év első napján olvasott horoszkóp azt jósolta Detrénének: szerelem a javából. Már módját ejtették annak is, hogy félve, de megérintsék egymás kezét, s a férfi egyáltalán nem vette észre a nő kezén a csúnya, reumás bogokat, egyszerűen női kéz volt, érzelmet továbbító. Gyönyörű kézzé avanzsált. Tovább, Lukács doktor rálátásában, az arc is szép volt, ránctalan, ápolt bőrű és fehér. S ahogyan gyönyörködtek egymásba,, belépett a rendelőbe a Kamélia nevű orvosnő, aki a műtét alatt a másodkéz volt, és Detréné pillanatokon belül máris ott ült a mikroszkóp előtt, s a két orvos tanácskozott felette, olyan szavakat használtak, amelyekből az áldozat keveset értett, a lényeg más volt és ígéretes: látni fog a jobb szemével. Nem a szakszöveg volt a lényeges, hanem amit Lukács doktor ígért: látni fog. Addig nem nyugszik. Olyan volt az egész, mint amikor két ember, aki már régóta keresi egymást, végre találkozott. Mert igenis vannak ritka szép találkozások, amikor olyan szerencsés vagy, hogy idejében felismered, valószínű, hogy a valószínűtlen bekövetkezik, mondja ki Arisztotelész, mert ő ilyen hőzöngő pasi volt. Amikor Lukács doktor a mikroszkóp alatt tanulmányozta Detréné szemét, egy egészen kicsit felhúzta a szemhéjat, a keze lecsúszott onnan, és megsimogatta a nő arcát. Ez már – tisztázzuk – nem tartozott hozzá a vizsgálathoz, ez már egészen más tőről fakadt. Lukács doktor arcát pír öntötte el. "Pardon..." – ejtette ki egészen halkan, mintha ez csak kettejükre tartozna. S akkor Detréné, minden triviális pajzánkodás nélkül, elkapta a simogató kezet, s az arcára szorította. Igaz, ehhez ő semmilyen szöveget nem fűzött hozzá, de nem is lett volna rá ideje, mert mindez pillanatokon belül ment végbe. Már ahogyan a ritka csodák szoktak velünk megtörténni. Ezzel aztán mindketten világosan és józanul percepiálták, hogy mi is bontakozik ki kettejük között, s ettől viharos örömfélét éreztek. Mert a szerelem öröm is. Egészen más lelkiállapotban tartott hazafelé, néhány óra leforgása alatt a félelem semmivé vált, maradt helyette az erős, pimaszul ágaskodó öröm, a sejtés, hogy neki igenis hatalma van a teste, az érzelmei felett. Otthon, az ajtó nem volt kulcsra zárva, amiből özvegy Detréné született Kiss Ottilia sejtette, bent van a lakásban támogatója és barátnéja, Rózsa. Magányos nő létére volt olyan előrelátó, hogy kulcsot hagyott a barátnőjénél, a szomszédoknál, mert ha "az" bekövetkezik, ne kelljen rátörni a lakásajtót. A lakásban finom Dunhill cigaretta illata fogadta, Rózsa kizárólag ezt szívott, ő ugyebár megengedhette magának ezt a fényűzést is. Csáki Rózsa Detréné láttán talpra ugrott, átölelte a barátnője vállát, szinte támogatva hurcolta befelé a lakásba, s ott leültette a fotelbe. Nem mozdult mellőle. "Na, mondjad már, mi volt a sebészeten?!" Detréné hangja nyugodtan folydogált, pontosan úgy, mint aki végérvényesen megadta magát a sorsnak. "Hétfőn újból megoperálnak..." Csáki Rózsa kissé póriasan összecsapta a kezét. "Lúfasz! De hát miért, miért?!" Detréné mindent elmagyarázott a barátnőjének, s utána még hozzáfűzte: "Tegnap csak annyi esett meg, hogy a műtét felénél a híres, ultrahangos gép felmondta a szolgálatot..." S úgy együltében két remegő kezét a szakácsnőképű ügyvédnő felé nyújtotta, ám akkor, hirtelen, valami hihetetlen történt, Rózsa felnevetett. "Hála istennek, úgy, ahogyan mondom, hála Istennek. Ahogyan a románok mondogatják: minden rossz jóra vezet. Nagy igazság." Detréné értetlenül méricskélte egyetlen és bizalmas barátnéját. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt neki, hogy elveszti a normális judíciumát, meglehet, hogy ő most valamit félreért. De alaposan. "Hogy te miket beszélsz, Rózácska! Látod, ez nekem rosszul esik..." Az ügyvédnő erre nagy lendülettel magyarázkodott: "Hát nem fogod fel, hogy befutottak a te utcádba? Amerikában, ha művi hiba történik egy műtétnél, a páciens rögtön bepereli a kórházat, néhány millió dollár kártérítést követel magának, és meg is kapja. Nem babra megy a játék, hanem az ember életére. Hibáztak? Fizetnek. És a tárgyalás gyorsított eljárással zajlik le. Bedöglött az ultrahangos gép, hála Istennek, fizetni fognak neked. Na, mit szólsz hozzá?" Özvegy Detréné erőtlenül ellenérvelt: "Az ki van zárva, érted, ki van zárva! Ezek az orvosok szeretnek engemet..." Csáki Rózsa, mint kofatermészetű perszóna, felkiáltott: "A kettőnek semmi köze egymáshoz, különben is, te nem az orvosokat fogod perelni, hanem a kórházat, s azon a peren az orvosok egyszerű tanúk lesznek. Ők nem hibáztak, őket nem terheli felelősség. Nyugodtan kérhetnél ötszázmillió lej kártérítést, de te szerényebb leszel és beéred háromszázzal. Édes csillagom, vége a nyomornak, érted, vége! Háromszázmillió lejből flottul megélhetsz. Detréné fáradtan, majdnem tespedten üldögélt, enyhén sajgott a szeme, az egész feje s úgy vélekedett: "Szerintem egy per mind a vádlottat, mind a tanúkat porig alázza. S utána a sebész jó szívvel lásson hozzá a szemem megpreparálásához...?" Erre a végszóra megjelent a színen Tánti Koka, csak úgy besündörgött a lakásba, s az ügyvédnő rögtön tudatta vele a tényállást, és hogy ő addig nem nyugszik, amíg Ottilia meg nem kapja a kártérítést. Filmbe illő fordulat. Tánti Koka előbb döbbenten konzumálta a híreket, majd újfent lágy mozdulatokkal kapirgálni kezdte a mellcsontja tájékát, mármint ortodox módra keresztet vetett. Amúgy is színtelen arca egy árnyalattal sápadtabb lett. "Micsoda pazar egy szerencse, maga, Detréné mától kezdve nyugodt lehet, arról már nem is szólva, hogy együtt a pénz az első osztályú temetésre, még zenekart is rendelhetnek, még siratóasszonyokat is felvehetnek. Az emberek megbámulhatják majd a maga levonulását." Romániában a diktatúra éveiben ellenőrzött éheztetés folyt, a forradalom után következett be a tökéletes szegénység, a koldussors, ez lerítt az emberek arcáról is. Hallgattak. Az asszonyok női logikával méricskélték az újabb örömforrást. Tánti Koka jól informált temetéstémában és pontosít: "Manapság egy valamirevaló temetés harmincmillió lej körül van. Nem vág zsebre maga annyi nyugdíjat egy egész éven át. Igazam van?" Csáki Rózsa sebtében és helyeslően rábólintott: "Világos, hogy igaza van, ám ha ezek a mai árak, akkor, ahogy mondtam, nem kétszáz-, hanem háromszázmillió lejt fogunk követelni. És meg is nyerjük a pert, arra lesz nekem gondom." Detréné fáradt és alélt, nem helyesel, de nem is ellenkezik. Ám Csáki Rózsa stílusához az pászol, hogy ne hátráljon meg. "Nem is kell neked tudnod semmit. Én majd szépen elkészítem a vádiratot, te pedig alácirkálod a nevedet, s én leszek a védőd. Világos?" A színtérre újabb szereplő térült be, Kármen, aki egy úri óvodában orvosasszisztens. Most aztán már egymás szavába vágva diskurálnak, tervezgetnek. Kármen úgy vélekedett, hogy az ő Viktor nevű férje egészen drasztikusan reagált volna a hírre, hogy műtét közben kipurcan a masina, alaposan megverte volna Lukács doktort, a szemsebészt. Azt érdemelte volna. Detréné főbekólintott, frissen operált és enyhén szerelmes. Ő már régről tudja, hogy a szerelem vak, gyönyörű és veszélyes. Még hogy összeverje a szemsebészt! Kis nevetéssel nyögdécseli: "Jaj, miket beszél maga!" S arra gondol, hogy ki se nézné Viktor úrból, aki technikus a Nagy Vezérkarnál, s délutánonként otthon gobelint varrogat, ez az ő hobbija, nagyon finom selyemszállal, tompa színekben dolgozik, hogy ilyen vehemens természetű legyen. Detréné a mai napig azt hitte, hogy Viktor úr lírai lélek, telve finomkodó szentimentalizmussal, ami a félművelt emberekre oly jellemző, és tessék, Kármen most arról győzi meg őt, hogy Viktor úr alaposan behúzott volna a szemsebésznek. Csáki Rózsa egyetlen pillanatra se értett egyet a tettlegességgel, mert akkor ők pert veszthetnek, akkor az orvos is beperelhetné őket. Tánti Koka lágy fejlengetéssel bólogat. "Úgy, úgy, békésen kell elintézni a dolgokat. Egy per arra jó, hogy egy kicsit nekem, egy kicsit neked is jó legyen, s a végén mindenki megkapja az igazságrészét." Tegyük hozzá, ezt csak egy román nő hiheti így, elvégre ő a félmegoldások embere. Továbbra is Csáki Rózsa vezeti a menetet. "Csak semmi trivialitás, elegánsan kell intézni a dolgokat." S közben Tánti Koka a Rejki-módszerrel kezeli Detréné auráját meg a szeme tájékát. Van tudása és gyakorlata hozzá. Se túl közelről, se túl távolról kell áramoltatni az energiát. Detréné határozottan érzi a meleget a szeme tájékán, és hirtelen elfárad, valahogy olybá tűnik, hogy a lakásban nem három személy, hanem tömeg leledzik. Van ez így néha az öregekkel, nem helyzetek, történések fárasztják őket módfelett, hanem az emberek puszta jelenléte. Özvegy Detréné korához és állapotához mérten virgoncan talpra áll. "Ha nem haragszotok meg rám, én most egy kicsit ledőlnék." A lakásban lévő nők észbe kapnak, igaz is, ez a teremtés frissen műtött, ez a szerencsétlen valóban fáradt lehet. Sietve elvonulnak. Csáki Rózsa az előszobából még visszaszól: "Na és legyél egészen nyugodt, én mentem hozzálátok a perre hívás megírásához. Rövid kell legyen, célratörő s főleg égrekiáltó. Remekbe írom majd!" S vele vonul az ígérete is. Tánti Koka és Kármen helyeslést küld a beteg felé. "Úgy, úgy, fizessenek csak, ez magának igazán kijár..." Végre csend van. Szinte beburkolja özvegy Detrénét. Kívülről finom zsongásként beszűrődnek a nyár zajai, s ezek bizonyosságot is juttatnak el az asszonyhoz: nem, az idő nem állt meg. Leült az öblös fotelbe, nyitott, bal tenyere a köldökén, ott van egy nagy csakra, az energiát vesz fel a világmindenségből s a nyitott jobb tenyere az ékcsontján, s ő most nem tesz egyebet, mint a Rejki-módszerrel tiszta, jó energiával tölti fel magát. Az is eszébe jut, hogyan is gondolhatott olyasmit ez a drága, ám pórias Kármen, hogy ő odasüllyed, és perbe keveri a kórházat! Jaj, ő sose volt a jogok embere, ő mindig a kötelességek embere volt. Minden ajándék egy irracionális óhajt jelentett számára, s ha végre megkapta, sose tudta kideríteni, hogy ez miért is járt ki neki. Csak úgy maga elé koppintja a szavakat: háromszázmillió lej... Számára ez óriási, hihetetlenül nagy összeg. Ha megkapná – mai mércével mérve –, nem lenne gazdag, de megszűnne végre a mindennapi garasoskodás, az, hogy a nyugdíj előtt lesse: hagy-e majd Rózsa valami kis pénzt a konyhaasztalon, amivel aztán valahogy kihúzhatja a nyugdíjig. Tejre, kenyérre elegendőt. A húgán kívül, aki maga is szegény, nincs más rokona, egyedül Rózsa az, aki már évek óta támogatja. Vékony hangon, öregasszony módra sírdogál: koldus lettem, világ koldusa, ismételgeti. És a körülötte lévő világ beleroskad a sötétségbe. Éjszaka aztán, hirtelen, megfájdul mindene, ez a nagy sajgások órája. Szél támad, tépdesi a fákat, a kisebb koronájú fákat, s a lombok szinte sírnak, jajgatnak. Imádkozik, nem kér egyebet Istentől, mint hogy a végén jól és elegánsan tudjon majd dönteni. Ő már sejti, hogy nem Isten kell meghallgasson bennünket, hanem mi kell meghallgassuk őt. S a párnáján hánykolódva, olybá tűnik neki, mintha egy régen megásott kút mélyén, végre, víz csillanna meg, legalábbis az ember, aki nézi, víznek véli, de ez csalóka látszat, nem víz az, hanem magányos, beteg nők könnye. Rövid időre támad egy olyan ötlete is, mi lenne, ha hétfőn, a második műtét után, nagyon őszintén bevallaná a dandy Lukács doktornak: be fogom perelni a kórházat, s ezért ne vessen meg, ne ítéljen el engemet, de nagyon szegény vagyok. Nekem még csak a saját temetésemre sincs holmi kis összegem. Nem úgy gondolja, hogy illetlenség hátrahagyni földi maradványainkat másoknak, idegeneknek, hogy takarítsanak el bennünket? Tudja azt maga, hogy a buddhista szerzeteseknek, akik rém szegények, van a nyakukban egy bőrtasak, s abban pontosan húsz dollár. Annyiba kerül ott egy hamvasztás. Nos, én még ezeknél is nyomorultabb vagyok. És a dandy Lukács doktor, ez az européer, a jó ember, aki igenis meglátta benne az egyszer-volt nőt, majd csak bámészkodik rá. Talán feltenné neki a kérdést: hát akkor így állunk? Csalódtam magában. Pedig Lukács doktor azt hozta a tudtára, hogy ő csodálatos egy teremtés, türelmes, akkor is képes mosolyogni, amikor oda mosoly egyáltalán nem kívánkozna. Detréné még mostanában is olyasmit érez: Istenem, de jó szikrákat kibocsátani magunkból, ilyenkor hiszi, hogy ő még figyelemreméltó, s ez így is lehet, ha a dandy Lukács doktor behódolt neki. Ha viszont perre kerül sor, akkor mindezt eljátssza. Úristen, mekkora a tét! És éjszaka a csoda bekövetkezett: nyugtató, kozmikus energia árasztotta el testét, lelkét és ráadásul "tour de charme" esett meg vele, fiatalnak, szépnek és szerelmesnek álmodta magát. És beugrott úgy, álmában, Nagy László verséből néhány sor: létem, ha lemerül, ki viszi át a szerelmet, szájában tartva a túlsó partra? Vasárnap reggel nekilátott a szokásos főzőcskézésnek. Magyar asszony létére, erről sose mondott le. Ő mindig pontosan, idejében, szinte menetrendszerűen kapta fel a fakanalat. Becsengetett hozzá Tánti Koka, aki éppen a templomból jöve. "Hát utóvégre maga most mit művel?" – vette szemügyre a konyha belvilágát. "Láthatja, főzök" – válaszolta Detréné, és tette azt. Tánti Koka újból vakarászta az ékcsontját, ortodox módra keresztet vetett, teszik ezt gyakran a románok, ha valamiért nagy és mélységes ámulatba esnek. "De ilyen súlyos operáció után, ilyen betegen? Ez számomra egy kicsit érthetetlen." Detréné ízlelgette az ételt, s emígy válaszolt: "Ha nem főznék, még csak akkor verne le a lábamról igazából a betegség. Én egy olyan városban élek, ami öl, én egy olyan házban lakom, ami kikezdi az egészséget. Tennem kell valamit, hogy ne adjam meg magamat, mert a végén tényleg beteg leszek." És Tánti Koka felvilágosítására még hozzáfűzte: "Ha nem dolgozom, akkor az ördögök, ezek az erkölcsi végrehajtók letepernek, elbánnak velem." Tánti Koka mozdulatlanul ült, enyhén lefittyedt ajakkal hallgatózott, ám bármennyire is erőlködött, ez a kissé filozofikus töltetű gondolatmenet már magas volt az ő intellektusának. S mivel sehogy se fogta fel, magában úgy könyvelte el: minden kétséget kizáróan, furcsa egy nő ez a Detréné asszony, fülnek furcsa gondolatokat mondogat, észnek furcsa dolgokat művel. Az irigység, a bibliai főbűnök egyike totálisan kiverte Tánti Kokát, szegény fejét. Igaz, hogy ő most pont Isten házából jött, s lám, máris vétkezik. Olykor nehezen viselte el, hogy ez a másik asszony mindenben különb nála. Detréné a jelen nyavalyáját úgy fogta fel, mintha valaki konkrét csapást mért volna rá. Tetszett, nem tetszett, apelláta nem volt ellene. Már Salamon, aki pedig nagy bölcs volt, megmondta: aki tapasztalatot terjeszt, az szenvedést terjeszt. Ám Detréné, ezt ilyen konkrét formában, nem közölte Tánti Kokával, ez a nő nem volt neki se vitapartnere, se társa szellemiekben, pusztán menetelő köznép volt Detréné oldalán. Ebéd után Csáki Rózsa telefonja rázta fel. Mint mindig, most is telve volt szinte pimaszkodó fizikai erőnléttel. "Kicsi édes, figyelj csak rám, éppen a beadványon dolgozom, minek is hívják azt a szemsebészt? Úgy értem, mi a keresztneve?" Detréné érezte, hogy a hónaljából kicsapódik a veríték, végigfut az oldalán, le, egészen a derekáig. "Jaj, mit töröd magad még vasárnap is? Inkább pihenjél!" "Világos, hogy töröm magamat, hiszen most tégedet mentelek meg a cifra-nyomortól. Na, ki vele, mi a doktor keresztneve!" "Lőrinc..." A vonalból Rózsa elvékonyodó hangja hallatszott: "Istenem, milyen szép, régies név, igen, és mi a másodkéz sebész neve?" Detréné bemondja az orvosnő nevét, s utána még megérdeklődi: "De hát, miért fontosak számodra ezek a nevek?" Rózsa nevetése idegesítő göccenés. "Na, ja, hogy fontosak, elvégre ők lesznek a peren a tanúk, ők fogják kimondani, hogy igenis kipurcant az ultrahangos masina. Ha nincs tanú, nem nyerhetjük meg a pert... Mit akarok kérdezni, mi finomat ebédeltél?" "Kis, könnyű csirkeragút készítettem." "Egészségedre és pihenjél sokat! Csak túl leszel a holnapi napon is." Detréné mintha saját magát biztatná: "Lukács doktor szerint ez már semmiség, csak a kristálytestet kell kivenni..." Csáki Rózsa, aki sose volt pánikkeltő, csupán idegkarcolón józan, most kimondja: "Nevezheted bárminek, akkor is csak egy újabb műtét. Na, pá, szivi, dőlj le!" És délután, ahogy özvegy Detréné született Kiss Ottilia csukott szemmel pihengetett, beugrott előtte egy kép. Ő kislány volt, és Dudás Dorka néni zongoraórát adott a húgának. A mama egy emigráló, zsidó családtól potom áron beszerzett egy nagy, rozoga zongorát, úgy képzelte el, hogy az majd kimondottan jól fog mutatni az ebédlőben, s ha már egyszer bent volt a házban, azt kezdte hangoztatni, hogy használni is kellene. Milyen szép lesz, ha esténként majd zongoraszó hallatszik ki a házból! A húga lett a mama ambíciójának, hogy úrilányokat neveljen belőlünk, az első áldozata, Dudás Dorka néni járt a jobb házakhoz mint úrinő, mint zongoratanárnő. Óra után a mama szép, ezüsttálcán teát és szendvicset szervírozott. Ez nyilván nem volt benne a megegyezésben, de egy tisztességes háznál így dukál. És Dorka néni, az úriasszony, hálából, hogy ehetett, csevegett, cseverészett. Ő volt az utca és a környék orákuluma, mivel értett a szellemidézéshez. Az ő utcájukban, ha valakinek valamije elveszett, az nem rebbentett imát Szent Antalhoz, a nagy megtalálóhoz, a szent a városnak ezen a táján bukott ember volt, ugyanis Dorka néni rögtön felvilágosította a hozzáfordulót, hogy hol keressen, és legtöbbször meg is találták a tárgyat. Egyszer a maga fakartellája tűnt el nyomtalanul. Dorka néni, miután összeköttetésbe lépett a szellemekkel, emígyen utasította a pánik-rohamba esett mamát: a fakartella a sifonban van, jobb oldalt, a törölközők alatt. És valóban ott is lapult. Ettől az idős dámától hallott Detréné legelőször arról, hogy minden léleknek van egy duálja. A zsidók ezt a testvérlelket baskertnek hívják, ám ők is fennen hirdetik a létezését. Nos, az emberek itt, lent, a Földön csak ritkán futnak össze a duáljukkal. Az túl szép lenne, tengernyi boldogság forrása, ezért a Felső Irányító Szellemünk ezt a kegyet csak ritkán adományozza nekünk. Ha mi, testben, éppen lent botladozunk a földön, s aztán csattan a csoda, és mégis szembekerülünk egymással. Mi, családos emberek, vagyunk egy bizonyos életúton, s a duálunk egy másik életúton. S ha mégis találkozunk, akkor szikrákat hányó érzelem bonyolódik le közöttünk, amelyben csak ritkán van nyoma testiségnek, ugyanis minden éteri szinten zajlik. Ezek aztán a nagy, titokzatos szerelmek, amelyeket életünk végéig megemlegetünk. Péntek óta Detrénének az az idea fixája, hogy ő valahonnan ismeri Lukács doktort, a dandyt, és mivel földi élménye nem fűződik hozzá, az asszony agya emígyen világosodott meg: ez a ragyogó, fiatal férfi valószínűleg az ő duálja, más pályán, a saját sorsával, egy más család kebelében. Újból érezni véli a férfi simogató kezét az arcán, s azt mondja, "pardon", de ez sem egyéb felszínes udvariasságnál, az igazság az volt, szükségét érezte, hogy megsimogassa az ő elöregedett arcát. Jó volt, szép volt, mindenesetre örvendeni lehetett neki. Detrénét enyhén vallásos, naiv alázat terítette le, s a realitás olyan szép volt, hogy álomnak vélte. Az egész olybá tűnt, hogy valamikor, időn kívül találkoztak össze, nem jókor, nem rosszkor, hanem valami felett. Ami Detrénét a leginkább fékezi ebben a kapcsolatban, az a nagy korkülönbség, majd lassacskán eszébe jut: miért, Barbara Streisand nem kezdett szerelmi viszonyt André Agassival, a teniszbajnokkal, aki kerek 28 esztendővel fiatalabb a világhírű színésznőnél? És Detréné készül a hétfői kis beavatkozásra. Rejki-módszerrel energiát visz rá a beteg szemére, s miközben nyitott tenyeréből áramoltatja a hullámokat, magában azt ismételgeti: holnap minden a legnagyobb rendben lesz. Biztos vagyok benne. Már nem vicog, mint az első műtét előtt, hanem gyógyulni akar. Ebben a hitben hajtja álomra a fejét. Hétfőn reggel, a nagy ház bejárati halljában ott várt rá Tánti Koka, álla sarkából két, mély ránc fut le az álla dombocskájára, ilyen ráncot csak a kétségbeesett, depressziós nők hordanak. Detréné kellőképpen megdöbbent, egyáltalán mit keres ez a nő itt ebben a korai órában? Tánti Koka lépett egyet feléje. "Ide figyeljen, mondani szeretnék magának valami nagyon fontosat..." "Igen?" – kérdezi Detréné, s magában arra gondol, lám, ez a szerencsétlen nő állandóan suttogva beszél, otthon, a lakásában, meg az utcán is. Erre a suttogásra még a diktatúra idejében szoktak rá az emberek, a félelem diktálta ezt nekik. Egy-egy elszólásért a szeku kegyetlenül lecsapott rád. A forradalom utáni politika hencegő volt, arrogáns, triviális, és a szekusok más mezben, de az egykori szekusok, mindenütt ott voltak, így tehát a nép továbbra is suttogott. "Szedje rá, vezesse az orránál fogva, érti, az orránál fogva vezesse..." – hadarta Tánti Koka, egészen közel Detréné arcához. Detréné ezt a figyelmeztetést egyáltalán nem fogta fel. "De hát kit? Kire céloz?" "Őrá, az orvosára. Semmi szín alatt nem szabad elárulnia neki, hogy maga mire készül, mit forral magában, ezt jól rejtse el a lelke mélyén. Legyen okos és ravasz, mint a kígyók, hagyja, hogy először hozza helyre az orvosi műhibát s aztán, pakk, alaposan kupán vágja." Özvegy Detréné a haja tövéig elpirult. "Jaj, ez nekem egyáltalán nem fordult meg így a fejemben! Ha én most fortyogok magamban, akkor nem sikerül pozitívan gondolkoznom." Tánti Koka azonban meg se hallotta az ellentmondásban rejlő tétovázást. "Ó, mennyire irigylem magát, a végén látni fog a jobb szemével, és gazdag is lesz. Maga hihetetlenül szerencsés..." Özvegy Detréné arra gondol, a dolog nem olyan egyszerű, amilyennek Tánti Koka hiszi. Lám, ez a nő gyógyíthatatlanul buta, a saját számlájára. És Detréné úgy indul tovább, mintha óvón saját magát fogná körül az ujjaival. A műtő előterében kondicionált a levegő, a csoport már tettre készen várja Detrénét, újfent nagyon gyorsan, biztos kézzel dolgoznak, mindenki egy-egy fázist végez el az előkészítésből, s tízkor már fent fekszik az asztalon. Orrában oxigénszonda, s a letakart leplen keresztül is látja a reflektorok fényét. Minden mozdulatra figyel, néha, a dandy Lukács doktor könyöke ott van a halántékánál, szinte támogatja, szinte átöleli. Ez jó volt, ettől megnyugodott, s a végén a sebész azt mondta a másodkéznek: "Na, amit mi most itt elvégeztünk, az országos premier." Detréné ebben a pillanatban fogta fel, hogy mekkora veszélyben lehetett. Még ezer szerencse, hogy az emberek legtöbbsége nem percipiálja a rá leselkedő veszélyhelyzeteket. Ez jó is, meg rossz is, menekülés egy át nem élt időből az átéltbe, ahol végre mindenre fény derülhet, mert valaki, felettünk erről így rendelkezett. És még valami tűnt fel neki, a levegőben kivehetetlen illat terjengett, nem gyógyszerszag, nem verítékszag, hanem illat. Arra gondolt, milyen igaz, hogy a léleknek is van szaga, ám azt nem akárki szippanthatja fel a másikból, csakis annak a léleknek a duálja, aki hozzá tartozik. És műtét után Lukács doktor, a dandy csak úgy leült arra az ágyra, amelyik az asszony ágya mellett volt, és hirtelen túl sok mindent közöltek egymással, főleg magukról, olyasmit is, ami már-már az intimitást súrolta. És özvegy Detréné most már végérvényesen megbizonyosodott afelől, hogy ez a férfi az ő duálja, vagy ahogyan a zsidó férje mondta: nagy szerencse, hogy rátaláljál a bashertedre... Lukács doktornak fény csillant meg a szemén. "Tegnap egész nap csakis magára gondoltam..." – és lassú mozdulattal megfogta az asszony kezét, és úgy simogatta, mintha valami bajból akarná életre ébreszteni. Detréné lélekben egy lépést hátrált. Tudta, hol a helye, ha decens akar maradni. "Biztosan készült erre a mai beavatkozásra." A férfi viszont csöppet se alakoskodott. "Hogy ma mit kell elvégeznem, azt én már pénteken pontosan tudtam, tegnap nem a műtétre gondoltam, hanem magára." Detréné ott, úgy elfektében, annyit hallatott: "Óóó..." S a férfi keze továbbra is morzsolgatta az öreg dáma kezét. "Fogalmam sincs, miért, de olyan érzés kísért, hogy mi már találkoztunk valahol, valamikor... Konkréten, az emlékezetemben nincs kép róla, ez csak egy amolyan furcsa, de biztos érzés... Elképzelheti hány embert vizsgálok meg, kezelek, műtök meg, nem vagyok képes megjegyezni az arcukat, a nevüket, de magával egészen más a kapcsolatom..." – és a lelke mélyén tisztázta ennek a nőnek úgy öreg az arca, mintha egy fiatal teremtést öreggé sminkeltek volna, s aki ránézett, biztos volt benne: a smink alatt ott van egy fénylő, fiatal arc, aki nézte, annak az kívánkozott az ajkára, kedves asszonyom, az Istenre kérem, ne játsszon velem! Ne kendőzze magát, hagyja, hogy gyönyörködjem magában! Az asszony elmosolyodott vigyázva, nehogy frivolnak tűnjék. Mindig sokat adott a látszatra. "Én is így vagyok magával, és tudja, miért történik ez így? Mert szerintem maga az én duálom, az én testvérlelkem. Csak ritkán fordul elő, hogy akik egymás duáljai, azok házastársak is legyenek, többnyire hol az egyikük, hol a másikuk tartózkodik lent, a földön, aztán van úgy, hogy mindketten a Földön vannak, de különböző családokban élnek, más partnerekkel, s aztán valami csoda folytán mégis összefutnak..." Lukács doktor, ott, a kórház tompa alapzajában, jó darabig hallgatott, majd kis nevetés röppent fel az ajkáról. Hihetetlen, szinte fantasztikus mese volt mindaz, amit ez a nő most közölt vele, de ugyanakkor izgalmat is keltő, ő mindenesetre hinni szeretett volna benne. Arra kérte a nőt: "Világosítson fel, hogy ne maradjak tudatlan, mert elvégre, amit most maga feltételez rólunk, az majdnem paranormális." Nyílt az ajtó, és kettőjük közé halkan betolta sovány kis testét Monika, az asszisztensnő. "Doktor út, már sokan ülnek a váróban..." "Üljenek csak, várjanak egy kicsit..." S az asszony teljes mértékben kiélvezte ezt a ritka együttlétet. "Hallja, ez is egy szomorú mesterség, ez a magáé, öreg lényeket ajándékoznak meg pót- és cserealkatrészekkel, amikor azoknak már olyan idejük lesz arra, hogy habzsolják is vele az életet, annak szépségeit..." Lukács doktor, a dandy megszorította az asszony kezét. "Ó, maga még nem annyira öreg..." Az asszony nem mondott ellent a dandy kinézésű férfinek, hanem így folytatta: "Ide figyeljen, doktor, hogy mi történt velem, elmentem a belgyógyászhoz, hogy oltson be engem hepatitisz ellen. Nézett rám, úgy, ahogyan az orvosok nagy többsége elnéz a beteg feje felett. "Magának már nincs szüksége rá!" Elbámultam. "Ezt meg hogy érti?" "Nincs ideje, hogy pont ebbe haljon bele..." El se köszöntem tőle, kiléptem a rendelőből. Látja, a belgyógyászokhoz képest, a szemsebészek bőkezűek... De tényleg azok-e, vagy csak mézesmadzagot dobnak felénk: nézd meg jól ezt a világot, hogy tudjad, mitől kell megválnod." Lukács doktor, a dandy felállt. "Tudja, milyen asszony maga? Rendkívüli. Ilyen páciensem még egy se akadt... Holnap eljön kontrollra, s ha minden szépen gyógyul, egy hónap múlva beültetem a kristálytestet, de most már egészen más módszerrel, elülről..." Hazafelé a taxiban Detréné irigységet érzett a híres nők, az öreg dámák iránt, amilyen Marguerite Duras, amilyen a román írónő, Nora Iuga, lám, ők bátrak, merték végigélni a szerelmet túl a hetvenen is, sőt, gyönyörű mesékbe szőve, mindezt közölték is a prűd és gyáva lelkű nők ezreivel. Istenem, ha ő merészelne hozzájuk hasonló lenni! S az a titkos, belső énje már tudta, hogy a Lukács doktor nevű dandy, ez a remek emberpéldány és közte, mindennek vége, még mielőtt elkezdődhetett volna. Aztán otthon, ebéd után, csak úgy elfeküdt a kis szoba félhomályában, az egyik szeme bekötve, a másikat lehunyva tartotta, mert, ha megrebbent a bal szeme, vele mozdult menten a jobb is, s ez olyan fájdalmat okozott, mintha műtét közben éles követ felejtettek volna bent, a szemüregében. Minden érzékeny volt a szeme tájékán, fel, egészen az agy bizonyos pontjáig, ahol a látóideg fészkelhetett. S miután elszenderedett, valaki kurtán és háromszor megnyomta a csengő gombját. Aha, Rózsa itt felejtette a kulcsát. Lassan, nehogy megmozgassa a fejét, igyekezett az előszoba felé. Csáki Rózsa betódult a lakásba, karján megrakott kosár, virágot is hozott. "Na...?" – csak ennyit kérdezett. Detrénének már az is fájdalmat okozott, ha nagyobb hangerővel ejtette ki a szavakat. "Egy és félórát tartott a műtét." Csáki Rózsa erre a közlésre felcsattant: "Jézus-Mária, na és a végén sikerült kihalászniuk azt a kristálytestet?" "Sikerült s az orvos, műtét után azt mondta a másodkéznek: ez most itt országos premier. Hát így vagyunk..." – és a kosár felé szaglintott, tudta, hogy a barátnője mindig finomságokkal lepi meg. "De fogsz-e látni a jobb szemeddel? Ez az én nagy kérdésem." "Fogok." Csáki Rózsa cseppet sem képmutatóskodott. "Elég baj az nekem." Detréné nem hitt a fülének. "Atyaisten, hogy lehet az baj neked, ha én látni fogok..." "Na ja, mert képzeld el azt a védőbeszédet, ami azzal a felkiáltással zárult volna: és kérem, tisztelt bíróság, ezt a hölgyet, az én kliensemet, megvakították! Nyugodt lélekkel kérhettünk volna ötszázmillió lej kártérítést." Özvegy Detréné arra gondolt, ez az egész most pontosan úgy fest, mintha moziban ülne, s mások, idegenek élnék helyette ezt a kizárólagosan rászabott életet. Szánandó s egy kicsit nevetséges volt az egész. "Hát igazán sajnálom, hogy lőttek a te fulmináns védőbeszédednek." Csáki Rózsa, aki valamikor padtársa volt Detrénének az aradi Notre Dame zárdában, egyáltalán nem úgy fogta fel, hogy a másik most gúnyolódik vele. Szerencséjére. Nyugodt és derűs maradt. "Na és végül megmondtad-e már neki, hogy azt az első műtétet perre viszed?" Detréné egy egészen kicsit kezdett irritált lenni. "Hogy képzelsz te olyasmit, hogy a jótevőimet, akik ma az én szemem világán dolgoztak, azokat ízléstelen közlésekkel traktálom! Azok az emberek szeretnek engemet..." Csáki Rózsa fogta a kosarát, kiment a konyhába főzni, onnan kiabálta vissza: "Tulajdonképpen igazad van, még ráérsz a közléssel, ha majd mindenen túl leszel..." Detréné ült a fotelben, szeme csukva, s újból a Rejki-módszerrel igyekezett energiát lopni a világmindenségből. Az ételszagra becsengetett Tánti Koka, és Detréné láttán, vértelen kis kezét összecsapta. "Jaj, hát már itthon van, már túl van a műtéten? Igaz is, mit akarok kérdezni, az előbb nem maga csengetett be hozzám?" Tánti Koka, a koldusszegény nyugdíjas ezzel a kérdéssel szokott ebédidőben bekérezkedni Detrénéhez. Csáki Rózsa odaszól Tánti Kokának, aki olyasmit ad elő, mintha mindenáron le akarna lépni a tett színhelyéről. "Na, ne siessen olyan nagyon, ha már egyszer itt van, terítsen meg szépen, hármasban vígabban fogunk ebédelni." "Úgy, úgy... Hát akkor, legyen ez pomána a drága halottaink lelki üdvéért." Így hangzik egy jóérzéssel teli román nő udvarias és hálatelt szövege. Detréné észbe kap, és hirtelen azt kiáltja: "Legyen ez pomána az én drága, jó uramért!" Az is igaz, hogy az izraelita Detre úr ateista volt, de ennek most nincs semmi jelentősége. Tánti Koka, illemtudóan, úgyis mint koldus lestoppol a megboldogult fényképe előtt, újfent keresztet vet, újfent imát mormol. Szép, meghitt dolog ez az ortodoxia. Ebéd közben a három nő beszélyéből majdnem filozofikus értékű bölcsességek és hétköznapi banalitások derülnek ki, már ahogyan ez lenni szokott egy jóízű ebédelés közben. A frissen operált Detréné még nevetgélt is a szomszédnője viccein (ezen Csáki Rózsa csak álmélkodott), és ha arra gondolunk, hogy az Ótestamentum Istene nem tudott nevetni, ám a tudósok már arra is rájöttek, hogy az ember se. A nevetés, az valahogy későbben alakult ki, feszült rá az emberi arcra. A gyermek is a felnőttől tanulja el a nevetés jótéteményét. És Tánti Koka eltelvén finom falatokkal, bólogatott a beteg asszony mosolyán: "Úgy, úgy, drágám..." – s magában némi sajnálkozással arra gondolt: Istenem, hol vannak a diktatúra évei! Neki, személy szerint, prímán megfelelt a szocializmus szegényes, de elérhető húsosfazékja. És Romániában, manapság, milliók bölcsködnek hozzá hasonlóan. És este, úgy fél tíz táján, csengett a telefon, Lukács doktor szólt bele, a dandy, arról érdeklődött, hogy érzi magát a páciense. Igaz, hogy csak néhány szót váltottak, de ez a jelentkezés mégis szép érzelmi töltetet továbbított. Özvegy Detréné annyit tisztázott magában, hogy a sebészek nem csengetik fel túl gyakran az operált betegeiket, ahhoz túlontúl sebészek, akik nem bonyolódhatnak felesleges érzelmekbe. És ettől a naptól kezdve, Detréné, hetente kétszer taxiba vágta magát, és benyitott Lukács doktor félhomályos rendelőjébe. A sebész, a szó legszorosabb értelmében, tanulmányozta a gyógyuló szemet. Mert annyit azért már az asszony is érzett, hogy a szeme gyógyul. Ilyenkor módját ejtették, hogy egymás kezéhez érjenek, s ezek a ritka érintések nem voltak triviálisak, de azért mindig erotikusak, s valami kozmikus nyugalom áradt belőlük. Ez új és ismeretlen izgalom volt az asszony számára, egész lelkivilágát felrázta. Különben nem érezték szükségét, hogy együttlétüket telehordják felesleges szavakkal, az ugyanis már egy másik életben zajlott le közöttük, amikor minden kimondatott, és akkor mindketten egyszerre lehettek fiatalok meg szépek. És szinte naponta betoppant Detrénéhez Csáki Rózsa, az ügyvédnő, gyermekkora hűséges kísérője, aki a periraton dolgozott megállás nélkül zajosan, s erről tájékoztatta is a másikat. Kifejtette: "Nézd, Ottilia, hogyan gondolom én, kétszázmilliót beteszel egy biztonságos bankba, ha Romániában létezik még ilyesmi, és százmilliót beteszel a takarékpénztárba, az, minden eshetőségre, legyen csak ott... Érted már?" Özvegy Detréné teljes lelki békével felnevetett. "Már hogyne érteném, abból a százmillióból fog az én Aradon élő húgom eltemetni engemet. Ezt akartad-e ugye kimondani? Nem kell faxnizni, a mi korunkban az embernek erre is kell gondolnia. Te, fizice, hozzám képest még fiatalos vagy, te még javában dolgozol, jó karban vagy... Látod, én már erre egyáltalán nem lennék képes. Valahogy elnyűtt vagyok." Kávéztak, cukor nélkül, felvert tejszínhabbal itták a likőrt, s jelen volt a színen Tánti Koka is, aki szabályos időközönként azt sóhajtotta: "Micsoda boldogság, jaj, micsoda megnyugvás, ha egy nyomorult, nyugdíjas egy kupacba láthatja az első osztályú temetés összegét!" – és újból, sietve keresztet vetett. Ortodoxia ide, ortodoxia oda, lélekben azért némi irigységet érzett. Csáki Rózsa ismétlődő és kissé erőszakos figyelmeztetéseire a közelgő perről, özvegy Detréné néha olyasmire gondolt, ha rászánja magát, és csoda folytán aláírja azt a vádiratot, vajon miként hozza majd a szép dandy, Lukács doktor tudtára? Talán, majd a harmadik műtét után, amikor "fix un fertich" lesz a kristálytest beültetése is, elébe áll azzal, hogy: uram, én holnap perre hívom a kórházat! Szegény vagyok, nyomorult, sajnálom, de ezt meg kell tennem. És ezzel egy csapásra vége lesz mindennek kettejük között, s utána ő saját maga előtt fog mélységesen szégyenkezni. Aztán felvirradt egy olyan nap is, hogy özvegy Detréné kimerészkedett a világba, már nem hordott kötést a szemén, a szemhéja már nem volt se duzzadt, se vörös, tehát nem fordult volna el tőle az, aki ránézett, nem ébresztett irtózatot. A színházjegyet most is Csáki Rózsa vásárolta, évek óta ő töltögette fel a barátnője kulturális igényeit egy-egy színházi este élményével. Az asszony, még fiatalkora óta, Bukarestben a legjobban a Bulandra színházat szerette, ezt a se túl nagy, se túl kicsi színházat, mert itt valahogy a színpadról nem zúdult rá az első sorokban ülőkre holmi avas-poros szag, ami minden színházban a díszletekből árad. Egyszóval, ebben a színházban meghittség honolt. A hallban Detréné menten észrevette Lukács doktort, fiatal nők és férfiak társaságával körülvéve, látszott rajtuk, hogy telve vannak nevetéssel, derűvel, boldogsággal és életörömmel. Amikor a sebész is meglátta a páciensét, felemelte a jobb kezét, és köszöntésképpen intett neki, majd kissé mókás reverenciával meg is hajolt. Csáki Rózsa menten megszorította a barátnője karját. "Egy alak integet neked, hallod, Ottilia, kicsoda az a férfi?" S az asszony nem adta ki az orvosát, esze ágában se volt feltárnia Rózsa előtt, hogy itt áll, közel hozzájuk a leendő per koronatanúja. "Ó, te csak képzelődsz..." – suttogta. "Nem vagyok hülye, ügyvéd vagyok, egy férfi igenis meghajolt feléd..." Erre már Detréné egyáltalán nem válaszolt semmit, nem is volt ideje hozzá, mert a gong a terembe szólította a nézőket. Előadás közben két dolog történt, az asszony észrevette, azaz inkább megérezte, hogy Lukács doktor őt fixírozza. A nők percipiálják az ilyesmit. Arra fordult, ahol a férfi ült, és halványan mosolygott is, halványan, de azért evidensen. A színpadon pedig zajlott a darab, produkálták magukat a színészek, szép, szerelmes mesét adtak elő. Detréné egészen beleélte magát a sztoriba, esküdni mert volna rá, hogy amikor a színész azt suttogja a színésznőnek: szeretlek, akkor szereti is, mert különben a néző menten felméri, hogy azok ott fent a színpadon komédiáznak, hát erre fizetett ő be, vagy egy minőségi játékra? S egy adott pillanatban Detréné olyan feszült izgalmi állapotba került, hogy felugrott a helyéről. Rózsa kurtán, nagy erővel elkapta a kezét. "Oti, az istenért, ez csak színház... Mire fel vagy annyira oda?" Detréné ült ott, továbbra is megadással, egy kicsit megszégyellte is magát, halkan annyit mondott: "Nem, nem csak színház... Valami más is." S amikor a darab végén kitódultak a teremből, Detréné és Lukács doktor újból egészen közel került egymáshoz. Egymás szemébe néztek, s a tekintetükből felfogták, hogy ezen az estén törékenyebbek, sebezhetőbbek lettek, s hogy ők ezt külön-külön is elfogadják, s amint kiléptek a teremből, a mocskos város zaja rájuk zuhant. Sietniük kellett haza, hogy megmentsék a varázslatot. Lukács doktor, a dandy szokássá avatta, hogy esténként, úgy fél tíz táján feltárcsázta Detréné telefonját. Az is íratlan szabály volt, hogy ilyenkor kizárólag a szem állapotáról váltottak néhány szót. Az öröm viszont hangtól hangig terjedt, mindketten olyan vágyat éreztek, mint gyermekkorukban, amikor a szeretet fészek-melegét igényeljük, s aminek olyan kevés köze van a testiséghez. Napközben Detréné csak úgy elüldögélt a lakásban, és nyitott tenyeréből áramoltatta az energiát a szemére. Olykor bepördült Tánti Koka, aki menten kifejtette, hogy egy az öngyógyítás, és egészen más, ha valaki a saját energiájából ad át neked. Ez már a gyógyítás minőségibb módja. Detréné egyik reggel arra ébredt, hogy most aztán azonnal találkoznia kell a sebésszel. Szemtől szemben. Taxiba ült és a kórházig hajtatott. Kánikula volt, olyan, amilyen csak itt, a nagy román síkságon szokott dúlni, s amikor a leszívott levegő szinte éget. Jöttére Lukács doktor menten felugrott, s átölelte az asszony vállát, egy kicsit a melléhez szorította. "Láttam a színházban, igen, és azt is észrevettem, föltűnt nekem, hogy a produkció alatt váratlanul talpra ugrott. De hát mire fel...?" Az asszony hangjában kis nevetés rezgett, de azért cseppet se vált kihívóvá. "Már hogyne ugrottam volna talpra, amikor olyan, de olyan felfedezést tettem..." Az orvos biztatta: "Hát mondja már ki!" Detréné leült az egyik székre, a doktor daliás alakjával ott magaslott felette. "Rájöttem, hogy az orvosok ritka szerelme hasonló a színpadi szerelemhez, mert amikor ott fent a színpadon a színész kimondja: szeretlek, azt érzi is, minden porcikájával. Uram, nem lehet packázni annyi ember jóhiszeműségével, lelkével, ők valami egyedit és igazit akarnak látni, elvégre erre fizettek be. Tehát ahány szerep, annyi szerelem. Az orvos, ha meg akarja menteni a betegét, akkor szereti is, mert csak valami élőt, létezőt, fontosat lehet megmenteni. Aztán kialszanak a lámpák, ad infinitum, vége a komédiának, jöhet a következő szerep, a következő beteg..." A férfi leült a fal melletti támlaszékre, a szék nyekkent nagy teste súlya alatt, és jó darabig hallgatott. "Hát erre én a mai napig sose gondoltam, szóval ilyen módon nem gondoltam végig ezt a hasonlatot. Érdekes, mindenesetre érdekes. Ez vádirat is lehet a közömbösség ellen..." Az asszony nem hagyta eltéríteni magát a hitétől. "Pedig ez így igaz." A férfi célratörőbben kíváncsiskodott. "Na és, maga szerint, asszonyom, miután kihunynak a lámpák, mi lesz a szerelemmel...?" Detréné hangjából kiérződött, hogy ő ezt már otthon alaposan végiggondolta. "Az elhamvad." A férfi hangja karcos volt. "Szóval, akkor maga szerint volt, nincs?" "Nem, nem így." "Hanem hogy?" "Nézze, amikor egy szerelemnek vége, az nem jelenti azt, hogy meg se történt, ami egyszer megtörtént velünk, az a miénk marad." Lukács doktor felnevetett, keze odasimult az asszony arcához, és dédelgette. "Na, most aztán lesz mire gondolnom néhány napig. Tudja, mi, orvosok mindent holmi őrült hajszában végzünk, és egyáltalán nem marad időnk jelenségeken töprengeni. Hanem nagyon szépeket mondott ma nekem, s ezt köszönöm." Detréné, miután hazaért, valami nagy, végtelen nyugalmat érzett. Szinte büszke volt magára, hogy érzelmeiket ilyen világosan tisztázhatták, s főleg arra, hogy ennek a szerelemnek a jelen olyan rövid: alighogy van, máris volt. S egy hónap eltelte után, Lukács doktor beültette Detréné szemébe a kristálytestet. A műtőt szinte eufórikus öröm töltötte be. A műtét után Lukács doktor azt hajtogatta: "Brávó, brávó, maga nemcsak rendkívüli teremtés, de robusztus fizikumú is, meg bátor is! Gratulálok!" És a személyzet is gratulált a sebésznek, aki szépen, szakmailag tökéletesen vitte véghez a műtétet, s ami rögtön "pass temp"-évé vált. És most is bebizonyosodott, hogy ezen a nagy világon a csoda nemcsak a jó vallásgyakorlatból fakad, hanem inkább a misztikumból, amikor az élet dolgai csodára fordulnak velünk. Ezek nem szakrális csodák, de csodák. Ezt a napot várta és leste a póriasan gondolkodó Csáki Rózsa, most érkezett el az idő, hogy ő is színre léphessen. És lépett is. Kezében kosárral, a kosárban finomságokkal s csak úgy beszuszakolva a húsok, a zöldségek mellé a fekete irattartója is, becsengetett özvegy Detrénéhez. Nem is köszönt, hanem egyenesen rákérdezett: "Ottikám, csillagom, remélem, minden rendben van?" Detréné most már harmadszorra érzi, és jaj, újfent érzi, hogy ő frissen operált, ami abból derül ki, ha csak megmozdítja a fejét, olyan fájdalom kínozza: ékes követ felejtettek bent, a szemüregében. "Hála Istennek, ma aztán minden jól ment... Láttad volna, hogyan gratulált a személyzet Lukács doktornak!" Csáki Rózsa praktikus nő. "És meddig tartott ez a kis (a kis szót alaposan megnyomja) beavatkozás?" "Ó, csak egy és fél órát..." "Na, ja..." – rebegte el Csáki Rózsa sváb nagyanyja mondását. "Ez aztán tényleg rövid beavatkozás volt, egy és fél óra..." Tánti Koka lépett be a lakásba, nem is köszönt, hanem azt hadarta a tőle telhető legnagyobb átéléssel: "Imádkoztam magáért, ó, mennyit imádkoztam magáért! S lám, Isten meghallgatott engemet... Túl van hát a harmadik műtéten is." Csáki Róza a konyhában összeütötte az ebédet, s utána az ebédlőben széket húzott, egészen közel Detrénéhez. "Na, kis csillagom, ma aztán nincs további halasztás, ma szépen alá fogod írni a periratot..." Detréné nem mozdult, de egy cseppet se, lehajtott fejjel ült, és hallgatott. Még a levegőt is vigyázva szívta mélyre. Tánti Koka, jelezvén participáló együttérzését, azt suttogta: "Úgy, úgy, jól mondja nagyságos és tisztelt ügyvédnő, alá kell írnia a periratot." Detréné felemeli jobb kezét, mintha ezzel is megállást parancsolna. "Ne is vedd elő..." Csáki Rózsa rosszat sejt, s ezzel arányosan menten agresszívvá válik. "Aztán miért nem, ha szabad kérdeznem?" Detréné egyáltalán nem kertel, szinte sietve ejti ki a szavakat, hogy végre túl legyen az elutasításon: "Mert nem fogom aláírni..." Csáki Rózsa kis híján kővé meredt. "Mit mondtál? Azt hiszem, nem hallottam jól." "De jól hallottad, nem fogom aláírni." Csáki Rózsa a döbbenettől nem képes szóhoz jutni. Néhány percig hallgatás borul a lakásra s a benne nyüzsgő szereplőkre. Tánti Koka feljajdul: "Atyaisten, csak nem... Hát képes rá, hogy eldobja magától a szerencséjét? Gazdag lehetne, jól élhetne, meg minden..." Detréné hangjába fájdalom vegyül. "De akkor vége lenne egy nagyon szép barátságnak." Erre aztán Csáki Rózsa felröhint, ami egyáltalán nem illő és méltó egy hölgyhöz, egy egyetemet végzett dámához. "Már megbocsáss, de így egy pisis gimnazista lány gondolkozik, nem egy öreg és koldusszegény asszony..." "Lehet, de akkor se írom alá." Ajka vékony és szigorú vonalkává csukódik. Csáki Rózsa ettől aztán végleg dühbe gurul. "Jól van, Oti, ne írd alá, de vedd tudomásul, énrám többé nem számíthatsz, ezzel köztünk örökre vége mindennek." Tánti Koka elkapja Detréné kezét és megszorítja. "Jaj, ne, ne siessék el, még várjanak egy kicsit, még gondolják át az egészet. Türelem, holnap is van nap..." Detréné lehunyja a szemét, és most pont olyan, mint egy valódi, hamisítatlan Modigliani-festmény, szem sehol, a szem egy elmosódott folt, jelezvén, hogy ő most kizárólag a lelkére koncentrál. Magában azt tisztázza: lám, az öregséggel az ember egyre inkább magára marad, vagy elveszti a barátait, vagy azok lesznek hűtlenek hozzá, viszont azt is tudja: ura akar lenni a saját életének. Ettől kezdve Csáki Rózsa, az ügyvédnő hallgatott, ismerte jól és régről barátnőjét, tudta, hogy a makacsságában hajthatatlan. Egyedül Tánti Koka szövegelt, hol tőrdöfésre, hol meghunyászkodásra buzdítva őket. Tánti Koka stílusa balkáni volt, megtorpant a Kelet kapujában, onnan aztán se előre, se hátra, ott pedig minden jellemtelenség előfordulhat. Csáki Rózsa többé nem kért, nem könyörgött, fogta a kosarát, beletette az irattartóját is, és távozott. El se köszönt a másik két asszonytól. Ezzel is jelezte, hogy mélyen sértett. Tánti Koka megnyikkant: "Na, és most mi lesz!?" Detréné végre kinyitotta a szemét, józan és nyugodt volt. "Mi legyen? Engem is sújtani fog, ami itt, Romániában nemzeti tragédia, az öregek milliói éheznek, nyomorban élnek. Igaz?" Detréné nem siettette, de nem is késleltette a halálát. Két nap múlva, "aprés tout", özvegy Detréné még egyszer, utoljára visszatért szenvedései színhelyére, a szemsebész rendelőjébe, ám a helyzet némileg módosult, szóval a régi, az ismert volt, de azért más is. A fények ugyanis kihunytak. S az asszonynak eszébe jutott, amit Alfred de Musset írt le: semmi se tesz bennünket olyan naggyá, mint egy nagy fájdalom. S ő ezt így is fogta fel, kétség nem férhet hozzá. Detréné szeméről levették a kötést, s az orvos fölébe hajolt. "Na, mit lát?" – s hangjában gyöngédség vibrált. "Magát látom." Lukács doktor végre leült, szembe az asszonnyal, és nekiszegezte a kérdést: "Most pedig arra válaszoljon nekem, van-e bátorsága velem műtetni meg a bal szemét is?" Monika, az asszisztensnő figyelte a két embert, csodálta őket, drukkolt nekik, igazi, beleérző segédkéz volt egy orvos rendelőjében. Kis, furcsa nevetés hallatszott, mintha a kerubínók, a zenélő angyalok muzsikálnának. "Doktor, én egyet mondok: sajnálom, hogy csak két szemem van, s nincs egy harmadik is, mert azt is csak magával műtetném meg." A doktor meg az asszisztens nevetése betöltötte a rendelőt. Detréné annyiban tévedett, hogy minden embernek a két szeme között, a homlokán, a homlokcsont alatt van egy harmadik szeme is, ez a harmadik szem, ha két ember szereti egymást, pókháló-finom, aranyló szövedékeket lövell ki, és bombázza vele a másik ember csakráját. Hogy megemlegessék egymást sokáig, nagyon sokáig. Este, csendben, a magányban özvegy Detréné ott ült az ebédlőasztalnál, és eszébe jutott az év első napja, amikor a horoszkópja szép, szerelmes hónapokat ígért neki, s ő csak nevetett, hogy: nosza! Fennhangon mondja ki: "Márpedig a horoszkóp nem hazudott!"
