Bogdán László
Visszfények
in memoriam D. Viola (1950-1975)nem bírod, inged, a halált levetni."
(Szabó Lőrinc)
I. Málnásfürdői emlék
Varjak kárognak este. Világít karcsú teste.Ablak előtt vetkezik. Sunyi szomszédok lesik.
Magához nyúl. Homorít. Lássanak is valamit.
Komorulnak a hollók. Lecsattintja a rollót.
Ágy támlájáról festett angyal nézi e testet.
Combja közt már a fejem. Lázítom. Becézgetem.
Indul rémálmaiból – a vonat is elzakatol.
Dúlt remegés járja át. Magába vesz, felkiált.
Boszorkánygyűrű szorít. Ki nem enged reggelig.
Hallatszik csengő, kolomp. Árnyékba tűnik a domb.
A csorda is hazavonul. És lassan bealkonyul.
Éledeleg, nyög, fickándoz, trágár szókat kiáltoz.
"Hagyjad, jó? Ne vedd ki még! Nem lehet soha elég!"
Elolvaszt. Égig emel. Lehet, hogy most veszek el.
II. A menekülők
hogy itt miről is van szó"
(Kányádi Sándor)
Jó lenne halni veled. De élni még nehezebb.
Némán bólintnak a fák. Üldözőink robaját
világosan hallani. Nem félni! Kitartani!
Karod szorítja nyakam. Ugratni kéne lovam.
Remélek. Te is remélsz. Huszonnyolc éve nem élsz.
Felettem nappali hold világol – kancsal kobold.
Számra tapad piócaszád. Megszűnik a külvilág.
Mohács már messzire tűnt. Nagymajtény is elmerült.
Világos sötétben van. Trianon is ellovan.
Vetkezni sincsen időnk. Vesztesek. Menekülők.
Amire kisüt a nap és a szél hajadba kap,
árok partjára esünk, egymásban elmerülünk,
és benned rajzolgatok szerelmes árnyalakot.
III. A történet vége
Elhagytál, de mégsem. Hívtál, hogy menjek utánad.Mikor utolszor láttalak, megvillant a vállad
és tovatűntél, lebegtél, szúró ellenfényben.
Emléked maradt. Dühöngés. Elfuserált éden.
De jelentkeztél: "Siessek, hisz Itáliában,
akár Bergengóciában, minden este bál van."
Akkor kezdek el először, olaszul tanulni.
Álmomban habzó folyóba látlak belefúlni.
Nem tudom, mit jelent? De rossz jel. Felébredek.
Homályba vész alakod, és kancsal képzetek
szedik ízekre. Megint összekeveredünk.
Szünet nélkül ráng és keres négy lábunk, négy kezünk.
És jön a hír, hogy ütközött kocsid. Fának rohant.
S hogy szép fejedből mi maradt! S hogy mit takar a hant!
IV. Képzelgések
(Jorge Luis Borges)
rángatták elém kedves alakod. Lágyan suttogtál. Megnyugtatott
hajad selyme. Veled voltam megint. Képzeletben is érezve a kínt,
s az ellenkezést, hogy ezt nem lehet – cáfolta szemed, melled és öled.
De hát nem élsz és akkor, hogy vagy itt, beteljesítve tükrünk álmait?
De valóban vagy?! S nem káprázatok, rögeszmék, mániák, hasonlatok
takarnak el és játszanak velem? (Képzelgésekből áll az életem.)
De érezlek! Be nem csaphatom magam. Ilyen lehet az éden, már ha van?
És mért ne lenne? Combod közt fejem. Már a nyelvemmel is emlékezem.
Ritmus tárja fel őket és a rím. Ezek tékozló nyelvemlékeim.
Szerelmünk ábécéjét tanulom. Menekítelek egy dűlőúton.
Ablakunk előtt rengve elhalad, a mindég késő éjjeli vonat.
És remegés jár bennünket is át. Magunkba fogadjuk az éjszakát.
És mikor hajnal felé ébredek, sírok, hisz megint elvesztettelek.
V. A "másik"
Reménykedő, bús Trisztán. Menekülök az utcán.Tán Violára várok? Előttem malomárok.
Vizén lebeg egy sajka. Papírból összehajtva.
Újságpapírból nyilván. (Caligula mered rám.)
Ha rá most felülhetnék, a tengerig mehetnék.
Értől az óceánig. Itt várhatna a másik.
Kit mindég elveszítek. Elsodorják a viccek.
És napok hordaléka. Találkozhatnánk még ma!
Emlékek omladékán, óceánumon vár rám.
És míg egymásra nézünk, már egymástól is félünk.
Aztán legyint. Továbbmegy. Ajándék, visszavont kegy
arca, ha visszafordul. És az óra megkondul.
Éjfél van, szellemjárás, csoszogás, kiabálás,
Viola teste fénylik. Felszállunk most az égig.
VI. Rókavár
(Weöres Sándor)
Szelek árnya kever el, dúlt éj örvényeivel.
Kísértetek, szellemek, lidércfények intenek.
Falban sárkány mocorog. Hörögnek a motorok,
Rókavárban a tanyánk. Altatódal a hazánk,
de ha tényleg elalszunk, éjsetét kútba hullunk.
Többé fel nem ébredünk. Álmodjuk az életünk.
Felettünk a süket ég. Halljuk mohák énekét.
Koporsószög-csillagok között álmunk tántorog.
Már régen elszabadult. Szakadozott. Igazult.
Elfogy és telik a hold. Gúnyoros, kancsal kobold.
Vigyorgó, veres halál. A kútba hozzánk leszáll,
de még nem ragadhat el, mohára hullva figyel,
míg újabb balekre vár, felettünk a rókavár.
VII. Kérded, hogy hogyan élek
kérded, hogy hogyan élek? Nem élek, csak írok.
Hogy van-e még szenvedélyem? Versről versre sodor
napjaim hordaléka. Didergek, valahol
egy regény útvesztőben. De hát vagyok-e még?
Maszkok, álarcok rejtnek. Felettem a nagy ég.
Lehet, nincs is kiút ebből a látomásból?
Viola zöld szeme fejem felett világol.
Megképződik egy folyó. Hátán hajók, sok csónak.
Ringatnak a habok. Vízbe fullad a holnap.
Elképzelek egy várost. Sikátor. Malomárok.
Széljárta nagy terek. Örökké reá várok.
Huszonnyolc éve nem él. Visszhangzik huszonnyolc év.
Rettegve riadok fel. Hallom még nevetését.
VIII. Labirintus
Álmodban útvesztőben tévelyegsz. Ki többé nem találsz. Émelyegsz.Alszik Ariadné. Nincs fonál. Előbb-utóbb a szörny is rád talál.
Hova menj? Merre tarts? Nem tudod. Beteljesíted a jóslatot.
Forogsz magad körül lihegve, láncaitól szabaduló bús medve.
A földre fekszel és hallgatod. A legutolsó vad dallamot.
Hárfán, bőgőn, sípon zenélnek. Megidézed három szerelmed.
Forog Évi, Kati, Viola. Elragad mozgásuk mámora.
Ifjak, sudárak, ledérek. Meztelen testüket becézed.
Visszafelé forog az idő. Lakodalom, névnap, temető.
Autóbuszon, hajón, vonaton, hosszú meséiket hallgatom.
A vad labirintus nem tűnik. Rettentő sok van reggelig.
Földön bújunk össze, esztelen. Mindhárom szerelmem ölelem.
Közben hallom a szörny robaját. Túlélhetem-e az éjszakát?
Kijuttathatnak-e innen még? Elvonják-e a szörny figyelmét?
