Zsidó Ferenc
Az elmondhatatlan történet
Ezúttal úgy indultam nagyapámhoz, hogy törik-szakad, kiszedem belőle a Séra Pistás történetet. Hányszor, de hányszor emlegette! Gyere csak hozzánk, elmesélem, hogy volt, amikor én és Séra Pista... Kíváncsi vagy, hogy amikor Séra Pistával...? Hogy a fenébe ne lettem volna kíváncsi! Valahogy mégsem lett történet a dologból, soha. Pedig hányszor megfordultam nála! És mennyit mesélt! Nagyon értette a dolgot. Nagyanyám vizet se vihetett neki. Csak belefogott, s nekem már elnyílt a szám az élvezettől. Annak ellenére, hogy azt az egy bizonyos történetet mindig kikerülte. Babonásan? Ahogy telt az idő, egyre jobban furdalt a kíváncsiság. Végül már odáig jutottam, hogy csak és kizárólag azt a történetet kívántam hallani. Úgy gondoltam rá, mint minden történet alfájára és ómegájára, amelyet ha meghallok, csoda fog történni velem. Hányszor elébe álltam, hogy nagytata, most akkor tessék elmesélni, hogy maga meg Séra Pista bácsi... Rám nevetett, megpaskolta az arcomat, hogyne, te betyár, elmesélem mindjárt, hogyne mesélném el... Aztán valamiért mégsem tette. Sosem. Azt sem árulta el, ki az a Séra Pista. Én magam semmit sem tudtam róla. Nem lehetett nagyapámmal falubéli, mert akkor ismertem volna, vagy legalább hallottam volna róla. Családomban senki sem tudta, ki az. Szüleim se. Nagyanyámat faggattam ugyan párszor, de ő mindig azt mondta, hagyjam békén, ez a nagyapám reszortja. Így, ezzel a szóval. Benne volt ebben az is, hogy neki tényleg semmi, de semmi köze nincs a dologhoz, és nem is érdekli. Így a Séra Pista neve titokzatosságot, misztériumot jelentett számomra, melyet egyedül csak nagyapám tudott volna feloldani. Ha akarta volna. Évek teltek el, százszor megígérte, hogy elmondja a történetet, sosem tette meg. Most, felnőttként már problémásabb eljutnom hozzá, család, munkahely, feleség. Amíg gyerek voltam, csak átrohantam, tíz percre laktunk tőlük, nyakába ugrottam, úgy noszogattam. Mindig kirukkolt valamivel. Aztán elkerültem onnan, iskola, egyetem, aztán itt is telepedtem le, városon. Ezért hát most a történet kedvéért autóba kellett ülnöm, az idő is szorított, sietnem kellett. De mentem, eltökélten, úgy, hogy ezúttal meghallgatom azt a történetet. Úgy éreztem, kijár nekem. Akár úgy is, mint örökség, mint korábban be nem töltött ígéret. Ha másként nem megy, kiverem belőle, lettem ingerült arra a gondolatra, hogy mi lesz, ha megint megígéri, aztán szokása szerint köntörfalazni kezd, s végül elmesél valami egészen mást. Például azt, hogy katona volt, s kiképzésen voltak, nyílt terepen. Latrinákat ástak: deszkatákolmány, egy nagy gödör, mellette karó a kapaszkodáshoz. Amikor a gödör megtelt, vékonyan beterítették földdel, s továbbköltöztették a "hivatalt". Egyszer egyik baka ráugrott (vagyis ráugrasztották) egy ilyen feltelt veremre, a vékonyka földréteg nem bírta meg, elmerült, feje fölött összeloccsant a lé. Alig lehetett kihúzni belőle, főleg azért, mert alig akadt segítség. A fickót három hónapig kezelték feketesárgasággal a kórházban. Sokszor, nagyon sokszor elmondta ezt nagyapám, talán azért, mert élvezte, hogy fintorgok, szörnyülködök. Szabadszájú volt, nevén nevezte a dolgokat. Nagyanyám szidta is eleget emiatt, eredménytelenül. A szabadszájúságot egyébként nem bántam, nagyapám olyan zamatosan tudta kimondani a nagyanyám által tiltólistára tett szavakat, hogy az kész gyönyörűség volt. Próbáltam utánozni, nem ment. Szegény nagyanyám pár éve meghalt, ezt követően, mert nem volt, aki ránk szóljon, mintha már a csúfszájúskodás sem esett volna olyan jól. Talán még a történetek is veszítettek a lendületükből. Remélem, ezúttal kötélnek áll, talán már elő is készítette mondandóját, morfondíroztam magamban, mikor a kapuhoz értem, s kiszállva a kocsiból, megnyomtam a csengőt. Nekem Séra Pista kell, senki más! Csakhamar meghallottam lassú, de nem erőtlen lépteit. Már zárta is a kaput, hisz tudta, hogy én jövök. Előre bejelentkeztem, jövetelem célját is elárultam. – Bezzeg, ha Séra Pista itt volna, nem kellene mindig bezárni a kaput, ugye? – tértem mindjárt a lényegre. – Jól mondod, fiam – hümmentett nagyapám –, de egy ideje nemhogy Séra Pista, más sincs itt... Megsajnáltam az öreget. Egyedül él, felesége meghalt, többnyire a régi címborák is kibuktak mellőle. Sajnálatomban eszembe jutott az a kis csomag is, amit otthon készítettem össze: pár élelmiszer, újságok, két pakli dohány. Erős dohányos volt. Történeteihez hozzátartozott a csípős dohányfüst is. Nagyanyám eleget zsörtölt neki, hogy vénségére igazán abbahagyhatná, de ő mindig kikérte magának, hogy akkor meg minek élünk?... Bementünk a házba, átadtam a csomagot. Nagyapám a dohánynak módfelett megörült, rá is gyújtott mindjárt. Látszott rajta, boldogsággal tölti el, lelke megnyugszik. Felkészül a történetmondásra? Így reméltem, a dohányt is ezért hoztam. – Egy pohár bort, fiam? – nézett rám, de én intettem, hogy vezetek, s különben is. Mindig fiamozott, még véletlenül sem mondta, hogy unokám, nevemen sem szólított. – Én azért bekapok egyet. Arra az örömre, hogy jöttél... Hangjában csipetnyi szemrehányást éreztem, jöhetnél gyakrabban is, csengett a szavak mögött, nem csak akkor, amikor történetre van szükséged. Íróként rengeteg nagyapámtól hallott történetet felhasználtam. Mondhatni, belőle éltem. Csak felidéztem a gyermekkoromban hallott történeteket, vagy, ha nem ment, kiruccantam nagyapámhoz. De persze, lassan kimerült a forrás, jószerével már mindent elmondott, csak ezzel az eggyel, a Séra Pistással volt adós. Erre nagyon számítottam, sokat vártam tőle. Sikerre, nagy durranásra gondoltam. – Hol is maradtunk? – kérdezte, miután felhajtott egy pohárral –, azt meséltem már, amikor katonák voltunk, s Jóska beleesett a latrinába? Döcögve nevetett hozzá, kajánul. Úgy, mint aki uralja a terepet, s bármikor ki tud babrálni velem. Aki szívat, persze csak játékból. Aki meg akar tréfálni, mert az nevetést jelent, mert akkor szebb, de legalábbis könnyebb az élet. Vigyorogni kezdtem én is. Úgy látszik, ismét a régi forgatókönyvet alkalmazzuk. Ez a latrinás a nyitány. A bemelegítő. A hangulatkeltő. – Nem, nem mesélte – mentem bele hát a játékba somolyogva. És nagyapám belekezdett. Látszott, egészen beleéli magát, jólesik neki a mesélés: – Tudod, kint volt az egész század egy hathetes kiképzésen. Az ennivalót ciszternákban hozták ki. Persze, ha az ember eszik, szarnia is kell, ugye. Nagy gödröket ástunk, deszkabódét rittyentettünk föléje, hogy ne csiklandozza a szél a seggünket. A gödör mellé karót ütöttünk a földbe, abba megkapaszkodva olyan jókat lehetett szarni, hogy le az összes kalapokkal! De persze, a gödör idővel megtelt, a vége felé már belelógott a ganéba az ember segge, ha nem vigyázott. Amikor már szinte színültig volt, a bódét továbbköltöztettük, a karót kihúztuk, s a szar tetejére vékony földréteget hánytunk. De Isten őrizzen, hogy arra egy ember rálépjen! Nem bírt volna meg az egy szopós malacot se, azt hiszem. Persze, mi ismertük jól az ilyen aknahelyeket, kikerültük széles ívben. Igen ám, de egyszer eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha Jóska oda beleesne. Ő volt a szakaszból az egyetlen, akit nem állhattunk, nyámnyila volt a lelkem, s mindenért a tisztekhez futott. Tetszett az ötlet a többieknek is. Már előre vigyorogtunk, hogy fog kinézni. Beavattuk a szakaszvezetőt is, az ő együttműködésére mindenképp szükség volt. Csak egy fél fokkal állt fölöttünk, jó kedélyű fickó volt, szerette a mókát. Futógyakorlatot végeztünk, teljes menetfelszerelésben. A szakaszvezető a sor elején ide-oda kanyargott velünk a nyílt mezőn, aztán "véletlenül" a betemetett gödör felé irányított. Meg volt hagyva mindenkinek, hogy vigyázzon. Amikor odaértünk, nagyot ugrottunk, s közben lestük Jóskát. Véletlenül ő is átugrott rajta. A fene, kanyarodjunk vissza. Azt hiszem, a harmadszori nekifutásra jött össze a dolog. Telibe trafálta a gödröt. Egyszerűen eltűnt a sorból. Belesüllyedt teljesen, a menetfelszerelésével együtt. Először röhögtünk istentelenül, kidőlve a sorból, de aztán meg is ijedtünk, hogy a hülye mamlasz belefullad a szarba. Persze, nemsokára felbukkant, visongott, köpködött rendesen. Segítsetek, kiáltotta. Mi segítettünk is, meg nem is, a belünk fordult ki, olyan büdös lett, ahogy a szarban izegni-mozogni kezdett. Amire nagy későre kihúztuk, teljesen lila lett az undortól, s reszketett minden ízében. Képzeld csak magad elé, ahogy ott állt, szotyogott le róla a szar, szúrós kefefrizurájában néhány duflább darab fennakadt... Fintorogtam. Már századszor mesélte el, kívülről tudtam a történetet, a jellegzetes szófordulatokat is, mégis mindig kirázott a hideg, ahogy azt a katonát magam elé képzeltem. Undorodtam tőle. Talán ezért volt az, hogy ezt a történetet – a többiekkel ellentétben – sosem próbáltam meg lejegyezni. Ódzkodtam tőle. Ez a nagyapám története volt, teljesen, nem lehetett elorozni tőle. – S a szempilláján – fejezte be röhörészve nagyapám – csöpögött le a lé. Amikor nagyanyádnak meséltem, he-he, azt mondta, ne gamatkodjak... Azt se szerette, ha az orromat piszkáltam, hát csak azért is csináltam, tudod... – Séra Pistával mi a helyzet? – próbáltam a megfelelő mederbe terelni a beszélgetést. – De immár nincs, akinek borsot törjek az orra alá... – folytatta mélázva, mint aki meg se hallotta közbevetésem. – Te – folytatta kisvártatva megélénkülve –, meséltem én azt neked, amikor egyszer a nagyanyád úgy megharagudott rám, hogy két napig nem szólt hozzám? A francba a nagyanyámmal, öntött el a méreg, hagyjuk most őt! – Úgy, de úgy tudott haragudni! – folytatta nagyapám szomorkás nevetéssel –, szikrázott körülötte a levegő. Jó, jó, néztem rá kelletlenül, de ne ezt! Persze, szólni nem szóltam, mert akkor úgyis megkutyálta volna magát. Nem értettem, mit lovagol annyit nagyanyámon, amíg élt, határozottan az volt az érzésem, hogy nem szereti. Naphosszat buzerálta. – Első nap még örültem a csöndnek – folytatta nagyapám, és újólag nevetett –, de aztán kezdtem megijedni. Mi a fene lesz így, hé?, kérdeztem magamtól, mert hát, gondolom, ezt már te is tudod, édes fiam, aki haragszik, nem baszik... Sokatmondóan nézett rám, én bólogattam. Helyzetembe beletörődve. Ez volt az első történet, amit a nagyanyámmal kapcsolatban mesélt, nem is gondoltam, hogy ilyenje is van raktáron. – Na, este lett megint, le kellett feküdni – ingatta a fejét nagyapám sokatmondóan. – Első éjszaka egymásnak hátat fordítva aludtunk el, egymástól jó távol húzódva; úgy tűnt, megint az lesz a vége. Behunyta a szemét, elfordult, egy szót nem szólt volna! Én is hallgattam. Igyekeztünk nem érni egymáshoz. Nekem már nagyon elegem volt a hallgatásból, mindenből. Gondoltam, állj meg, asszony, megszólalsz te mindjárt, ismerlek téged! Felkeltem, kimentem a konyhába, s húzogatni kezdtem a fiókokat. Kinyitottam a kenyerest, nincs itt, mondtam fennhangon, benéztem az edények közé, ide-oda taszigáltam őket, itt sincs, szusszantam nagyot, aztán a kanalas kosárban kezdtem vájkálni, zörgetve az evőeszközöket. A fenébe, nincs meg, káromkodtam el magam. Visszamentem a hálószobába, benéztem a ruhásszekrénybe, beletúrtam az újságokba, kiborítottam a zoknis fiókot, hümmögtem, hammogtam. Láttam, nagyanyád lesi, hogy mit csinálok, mit vájkálok a szekrényben, mit keresek úgy. Rágta az oldalát a kíváncsiság istentelenül, elvégre asszonyféle volt, ugye... – nézett rám nagyapám elnézően bólogatva. Bólintottam magam is, mérsékelt lelkesedéssel, inkább azért, hogy meg ne zavarjam. – Na, szóval, folytattam a kutatást. Hadd furdaljon a kíváncsiság!, gondoltam vigyorogva magamban. Megemeltem a szőnyeget, benéztem az ágy alá, még az üres ágyneműtartóba is. Nagyanyád soha nem szerette, ha az asszonyholmik között matatok. Sejtettem, már nem bírja soká. Húzgálni kezdtem a könyveket a polcon, nagy zajt csapva, hova lett el, kérdeztem megint kétségbeesett hangon. Még az ablakot is kinyitottam, morgolódtam, cöccentettem. Mi a fenét keresel te, János!, kiáltott rám ekkor idegesen nagyanyád. Nem tudta megállni, he-he! Elkacagtam magam, na végre megvan, mondtam, azt hittem, egészen elveszett; immár akkor nyugodtan lefeküdhetek. Mi van meg, te, nézett rám nagyanyád értetlenül, mire én megint röhintettem. Persze, erre aztán megértette, miről van szó, te tiszta hülye vagy, te János, mondta mosolyogva, békülékenyen. Megöleltük egymást, még dohogott egy ideig, hogy a fenébe támadnak ilyen hülye ötleteim, s hogy milyen pihent agyú vagyok, s ilyenek. De hogy nekem ez a morgolódás milyen jólesett! A legszebb muzsika volt. Kibeszélte magát – hiába, már fel volt gyűlve szegénynek –, aztán összecsimpaszkodtunk, s durmoltunk, mintha mi se történt volna. Felkacagtam, jólesően, felszabadultan. – Hiába, asszonytempó... – tettem hozzá aztán sokatmondóan, bölcselkedve. – Ej, fiam – sóhajtott nagyapám –, jó is volt, amíg volt, akivel vítyálódni... – Persze, persze – köhintettem zavartan. Nem állhattam nagyapám érzékenységi kitöréseit. Nem ilyennek ismertem meg, hanem olyannak, aki csúfot űz mindenből, saját nyomorúságából is. – Lassan az sincs, akihez szóljak... – Dehogy nincs, itt vagyok én! – kaptam a szón. Lássuk, mi is a helyzet azzal a Séra Pistával? Nagyapám hallgatott, kivárt. Már épp attól tartottam, megint elereszti füle mellett a kérdésem, s inkább egy másik történetbe fog bele, ahogy már számtalanszor megtette, amikor megszólalt: – Azt, hogy mi a helyzet Séra Pistával, nem tudom elmondani. Szemét lesütötte, láthatóan nagyon zavarban volt. Mintha lelkiismeret-furdalás gyötörné amiatt, hogy annyit ámított... Nem tudja...?? Pánikba estem. Lehetetlen! Nekem kell az a történet! Már nem babra megy a játék! Nem holmi luxuskíváncsiság vitt rá a kérdezősködésre, mint egykor gyerekkoromban, hanem az égető történethiány. Történetre volt szükségem, hisz a második Nobel-díjra gyűjtöttem! Ez komoly dolog! Ezzel nem lehet viccelődni! Erre nem lehet azt mondani – sokévnyi ígérgetés után –, hogy nem tudom elmondani! Ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni! – Miért nem tudja elmondani? – kérdeztem hát számonkérően. Félrenézett, hallgatott, aztán nagy későre vontatott hangon ennyit mondott: – Séra Pista nem létezik, nincs, amit meséljek róla. Azt hittem, nem hallok jól. Egy világ dőlt össze bennem. Nincs Séra Pista, nincs történet? Akkor mi lesz velem? Váratlanul düh öntött el, mérhetetlen düh. Úgy éreztem, menten agyon kell vágnom nagyapámat, amiért annyi éven át hintáztatott, hazudott nekem. Egyáltalán mire volt jó? Miért akart becsapni? Na, álljon csak meg, maga vén csaló! Adok én magának! Kitaposom a belét! Megmutatom, máskor hogy tegye lóvá egyetlen unokáját, aki vitte valamire a családból! – Nyugodj bele, fiam. Nem olyan nagy kár! – mondta akadozva nagyapám. Hangjára összerándultam. Ránéztem ráncos arcára, aszott kezeire, és elszégyelltem magam. Hogyan is üthetném meg ezt a drága embert, akinek annyi mindent köszönhetek?! – Nincs Séra Pista? Nincs története? Jó, akkor máskor is eljövök, hogy meghallgassam – kiáltottam megkönnyebbülve, azzal felugrottam, összekaptam dolgaimat, kezet ráztam a jó öreggel, és elhagytam a házat.