Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 4. sz. (2004. április)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
A szlovénok*
Trieszt már egy kicsit az otthon; hazaérek a monarchiába. Az olaszok visszaromanizálják Tergestummá,
a várbeli Forum s környéke már egészen latinos. De lenn, a kikötőben csak lépésről lépésre enged az északi stílus,
amely itt legdélibb, mediterrán végpontjához ér. Ilyen ablakokat, ilyen "empire"-t csak német földön láttam. A város
még e pillanatban két kézen van: Mária Terézia s Mussolini kezén. Melyik győz? A helyreállított Forum annyit elárul,
hogy melyik akar győzni.
Két csöndes kegyhely köt Trieszthez: Duino, s a régészeti múzeum. Délután kimegyek Duinóba. Vakító, rőt táj
az Adria fölött a fukarvizű Isonzó völgyben. Duino szegény karszti falucska. A Thurn-Taxis kastélyt szétlőtték
a háborúban,
s a család – immár Torre e Tasso néven! – a rom mellé újat építtetett. Én a romokhoz igyekszem.
Kevéssel a háború előtt Rilke a hercegék vendége volt. Vendég volt mindenütt a földön, irtózott a maradástól,
elszórta, amije volt, mindig búcsúzott. Küszöbről küszöbre bujdosva, tisztán ment a végső látomás felé. (...)
Olasz földön két némettől búcsúzom. Rokonok felé, művelt barbárokhoz fordulok. Mint a párizsi Pont des
Artson, itt is körülleng értő árnyuk. Tudják, mit érzek, Tóbiás angyala őket is vezette a Latin part felé. Gyógyszert
kerestek vak apjuknak, vak hazájuknak.
(Cs. Szabó László)
Egyszer, talán a hetvenes években sétáltam a Rákóczi úton, és felbukkant egy sólyomvadász, kesztyűjén félelmetes madarával. Percenként többször megismétlődött a kép: vadász, kesztyű, sólyom. Vadász, kesztyű, sólyom. A Pestet nem ismerő és először látogató gyanútlan újságíró útirajzát valahogy úgy kezdhette volna: A Kádár-rendszer népszerű hobbija a sólyomvadászat.
Én valahogy így vagyok a szlovénokkal. A sors ugyanis úgy hozta, hogy csak szívemhez szóló szimpatikus szlovénnal találkoztam. A szlovénok szimpatikusak, a magyarok sólyomvadászok.
Magyarországon nem beszéltünk róluk soha. Ismerhettünk egy Rácz tanító urat, Tóth Istvánt, Szerb Antalt, Oláh Miklóst, Horváth Mihályt, Németh Imrét. De egy Szlovén Pistát vagy Bözsit sohasem. A szakavatott néprajzos tudja biztosan a választ. Én azt hiszem, hogy eredetük a Horváth mögött rejtőzik. Semmit sem tudtam róluk. Talán mert kis ország, nem is volt önálló. Egy megye Jugoszláviában. De az is lehet, hogy a Kárpát-medence lakóinak öntudatlanul kisebbrendűségi érzése volt Ljubljana és Trieszt civilizált polgáraival szemben.
Szlovénokat először a délsvéd Landskronában láttam, ahol kórusuk népdalokat énekelt. Később megismerkedtem a Mlakar testvérekkel, egy Säffle nevű kisvárosban, ahol könyvtárosként dolgoztam. Egyikük szociáldemokrata politikus, majd iskolaigazgató lett, eljárogat apjához Ljubljanába. Szeret engem, mert Szlovéniát megtalálom a térképen.
De közelebbi szlovén ismerőseim az olasz oldalon éltek.
A trieszti Stranj professzort Rennes-ben ismertem meg. Az az embertípus, akiről nehéz elképzelni, hogy csalt vagy másokat becsapott. Szlovén kisebbségi sorsát tudósként közelítette meg. Az olasz nacionalizmust, amelytől a szlovénok annyit szenvedtek, a tudós humanista hozzáállásával közelítette meg. Mussolini alatt őket szlávoknak tartották, a háború után meg vörösnek, Tito partizánjainak. Voltak idők, amikor szégyen volt saját városukban anyanyelvükön beszélni. 1911-ben Trieszt városi lakosságának 30%-a volt szlovén, a vidéki területnek 90%-a. 1985-ben a trieszti vidék 250 000 lakosából mindössze 49 000 a szlovén. Körülbelül kétmillió szlovén nyelvűt tartanak számon, ebből százezer Olaszországban, Ausztriában él, és még Magyarországon is van néhány.
A Párizs felé menő vonaton volt időnk beszélgetni. Valami olyat mondtam a professzor úrnak, hogy büszkeséggel töltött el engem az ő okos előadását hallgatni. Honfitársi büszkeséget, még a Ferenc Jóska idejéből valót.
– Nem leszünk mi már többé honfitársak, ahhoz kevés a zsidó!
Stranj professzort nem felejtettem el. Egyszer aztán jött tőle egy levél, amelyben egy városában tartandó kisebbségekről szóló konferenciára invitált. Akkor már nem nagyon utazgattam. Meghívását szépen megköszöntem. Triesztet nem sajnálom, de vádolom magam, hogy barátságunk csak egy vonati beszélgetésre korlátozódott. Néhány temetésen hasonlót érzek. Mi volt fontosabb, mint ez a trieszti út? (Esetleg avval vigasztalhatom magam, hogy, hála rövid ismeretségünknek, Stranj professzor hibátlan maradt.)
Franko Luin is olaszországi svéd szlovén. Betűművész, ő beszélt nekem először (szégyen és gyalázat) Misztótfalusi Kis Miklósról, legendás, zseniális kollégájáról. Franko betűket talál ki, és árulja, mint a kofásasszony a kelkáposztát. De húrjain más dallamok is hallhatók: a svéd eszperantó szövetség elnöke, szlovén, eszperantó stb. honlapjai vannak. De leghíresebb a világ újságait bemutató honlapja (ismeretségünk forrása) a www.esperanto.se/kiosk. Itt lelek a Népújságra. Ha valami bajom van a komputeremmel, Frankótól kérek tanácsot. Túl jószívű, bebeszélem magamnak, hogy még titokban se gondol parazitának engem.
Vonaton találkoztam egyszer egy olaszországi idős szlovénnel, futballról beszélgettünk és mondta, hogy amikor az olaszok játszottak a jugoszlávokkal, akkor ők mindig a jugóknak szurkoltak. Amikor meg Szlovéniában olasznak tartják és megdicsérik, hogy milyen szépen beszél szlovénul, vér tolul a fejébe.
* Fejezet a Gyülevész történetekből. Következő számunkban: A cigányok és A magyarok.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 4. sz. (2004. április)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret