Láng Zsolt
Egy tavasz 3 pillanata
A Felügyelő útra kel
Kelepcébe esett. Azt gondolta, egy hulla közelebb viszi a halálhoz, de tévedett. Viszont amikor rájött, már nem volt visszaút. Nem mintha az elején lett volna. A temetni akarók betódultak szobájába, körbeállták íróasztalát, és ingerülten kiáltoztak. Mi az, hogy nem utazik nyomban el?! Mit képzel magáról? És mit képzel róluk! A Felügyelőben fájdalmasan felsejlett ifjúkora, amikor az emberek úgy rettegtek a felügyelőktől, mint a betegségtől, de legalábbis a rühtől. Abban az időben ezek sem kiáltoztak volna! Nemhogy a karját nem rángatják, a szemébe sem mernek nézni. Elutazott hát, és legalább azt sikerült elérnie, hogy a Fiúk közül senki ne kísérje el. A tengerparton már enyhe szél fújdogált, ám az enyhe szellőtől is megfájdult a füle, hiába tekerte sálját a fejére. Ki utazik ilyenkor a tengerhez? Bizonyára erőszakos családja elől menekült egyenesen a hullámok közé... Azt mondták, szemük fénye volt, aranyszívű gyerek, testvér, férj, apa, sógor, unoka, a család bázisa. Vagy csak egyszerűen az élet elől? Azt mondták, gyerekkora óta értük dolgozott. Megunta? Á, mindegy, nem feladata kitalálni. A hullaházban hajlott hátú, keszeg férfi fogadta, bűzlött a pálinkától meg a kölnitől. Folyton dobolt ujjaival. Fejebúbján már kopaszodott, ellenben seszínű haját sovány varkocsba fogta. Eddig nem járt efféle helyeken, az azonosításokat a Fiúk végezték. Amikor ő volt fiatal, még hiányoztak az ismeretlen hullák. A hosszúhajú kartotékokat rakott elé. Talán a kölniszagáért nevezte magában Bonvivánnak, de lehet, inkább sárga selyemsála miatt, amellyel vékony nyakát kétszer is körültekerte. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy a halálról faggassa, de aztán megrémült eleven tekintetétől, mely mohón ugrált ide-oda, mint valami karvalyé. Erősködött, hogy aki után most a Felügyelő érdeklődik, és akiért három nappal ezelőtt ricsajgó pereputtya is beállított, az igenis még mindig itt van, amott, a negyedik polcon. A kartotékok között pedig emitt. Bátori Rómeónak hívják. Kis nejlontasakban a személyije, a karórája. A személyi kártyán sértetlen a neve, a fényképe is megnézhető, igaz, annak sok haszna nincs, kissé ugyanis felpuffadt a valóságos arca. Bár ami azt illeti, annak már semmije sem valóságos. A Felügyelő látta a Bonvivánon, hogy hazudik. Nagyjából mindenki hazudik, van, aki azért, mert nem tudja az igazságot, van, aki azért, mert tudja, és el akarja rejteni. A kérdés az, hogyan fogja kiszedni belőle. Meg kellene szorongatni, ám sem ereje, sem türelme hozzá. Ez már a tavaszi fáradtság! A legjobb volna befeküdni egy kényelmes ágyba, és hagyni, hogy tétlen testét ide-oda taszigálják, unzsenír, ahogy azt a szerencsétlen, felpuffadt vízihullát gyömöszölik vissza a frizsiderbe. Csak ne volna ennyire büdös itt! A tegnap áramszünet volt, mondta a Bonviván, miközben a Felügyelő elővette zsebkendőjét, és orra elé emelte. Ha akarja, átmehetünk szembe, a Papagájba, meghívhat egy konyakra. Leültek egy kicsi, billegő asztalhoz a bárpult elé. Máris érkezett valaki, lezöttyent melléjük. Odanyomott a Bonviván elé egy nagy pohár konyakot, és intett neki, menjen a zongorához, játsszon annak az őszülő férfinak valamit, mert tudja, és kacsintott, és mondott egy női nevet: valami Zsanett, aki elment. Igen, a Bonviván másodállásban a Papagáj zongoristája, kitaláltam, nyugtázta a Felügyelő, és jóleső nyugalom áradt szét testében, még mielőtt bedobta volna konyakját. Eleinte idegesítette a Tulaj, a konyak sem csúszott, pocsék műízétől kiverte a veríték. De a borzongás helyére máris szokatlan derű költözött, puha, meleg fészeknek érezte a koszos falú kocsmát. Örülhetett, hogy mégis így történt, mert a Tulaj hamarosan mindenbe beavatta. A Bonvivánnak három felesége van, ugyanis vallása nem tiltja. A kikötők körül mindenhol színes népség lakik. Nos, a három nő miatt kell a pénz. A hullákkal is üzletel, amit csak lehet, egy-egy vese, máj, ilyesmi. De most nem ez történt. Mert gondolja el, idejöttek kétnapi járóföldről, föntről a sóbányáktól valami ágrólszakadtak, eljöttek a fiúkért, csakhogy az nem fért bele a koporsójukba, hiába, szegény embernek kicsi koporsóra telik. Nem mehettek haza üres kézzel, vitték azt a szerencsétlen Rómeót, a törpét, az befért. Nem kapott sokat a Bonviván, abból vette a harmadik feleségének a robogót, hogy ha megjön a szezon, azzal szállítsa a pizzát a szállóvendégeknek. És mivel a pizzás motorettát tőle vette, a Tulajtól, méghozzá baráti árban megszámítva, cserébe beavatta, honnan szerezte rá a pénz. A Felügyelő kért még egy konyakot. Megszerette az ízét. És megszerette a Tulajt is. Nem, nem mint férfit, arra ő képtelen volna. Nem mintha a nőket annyira imádná. De ez mellékes. Aztán kért még egyet. De azt már nem örömében, hanem bánatában. Mert nem akart Sóaknára utazni, a hegyek közé. Utálta az emelkedőket, és hegyek között juszt is domboldalban a temető. Érdekes módon nem a lába fájdul meg, hanem a háta. A lapockái között az a hosszú, páros izomszalag, az. Mintha letörték volna a szárnyait.Az élet betör
Amikor a Felügyelő (aki időközben Főfelügyelő lett, ám továbbra is Felügyelőnek szólította mindenki) rájött, hogy felesége nem az igazi felesége, mert az igazi csak most bukkant föl, következésképp ott találta magát két nő közé ékelődve, akkor megrettenvén felfedezésének számtalan következményétől, menekülésszerűen vetette magát a Hivatal ügyeibe. Azaz vetette volna, tudniillik, ha a Hivatalnak lettek volna ügyei. Megdöbbenéssel konstatálta a siralmas viszonyokat: nem íródtak Jelentések, nem készültek Statisztikák, senki sem tartott Értekezletet, kitöltetlenek voltak az Ívek, elmaradtak a Gyakorlatok, halódtak a kiépített Kapcsolatok, nem voltak tele a folyosók zsebtolvajokkal és papírgyűjtő iskolásokkal, és akadálytalanul be lehetett menni a toalettre. Egyszóval odalett a Hivatala. Vissza kellett tehát szereznie. És a legegyszerűbb ilyenkor cselhez folyamodni. Úgy vissza, hogy el! Antidemokratikus intézkedések demokratikusan. Retorzió és reverzió helyett prolúció, a zuhanás közbeni emelkedés elve! Ki volna itt az az éles szemű, aki észrevenné? "Mit tudtok Mikola Rózáról?" – szögezte a Fiúknak a kérdést a Sashoz címzett étterem egyik félreeső asztala mellett. A Fiúk semmit sem tudtak róla. "Őt keressük. Titkos név, amit csak titkos módon lehet felfedni. Úgyhogy, Fiaim, én most titkos helyre utazom, átadom a Hivatalt, teljhatalmat kaptok, érintkezni sem érintkezhettek velem, még a legnagyobb titokban sem. Megértettétek?" A Felügyelő szaporán beszélt, nehogy közbevágjanak. Homlokába hulltak ősz tincsei, amitől megfiatalodott az arca. A Fiúk nem szóltak közbe, szájuk tele volt, gyomruk még nem, éhesen villázták befelé a szaftos makarónit, nem szaporították a szót, noha fogalmuk sem volt, mit akar a főnökük. "Boldogultok? Vagy akarjátok, hogy maradjak?" "Nem, nem!", ellenkeztek gépiesen, miközben kenyérdarabokkal kitörölték tányérjukat. "Legyetek elővigyázatosak!", utasította a Felügyelő őket, majd hosszan ecsetelte, milyen viszontagságos utazás áll előtte, jobb nem is gondolni rá. A szaftos makaróni megfeküdte a Felügyelő gyomrát, régóta nem érezte ennyire rosszul magát. Újra bekövetkezett az, amitől mindig is tart: amikor helyrebillenni látszik az élete, elrontja a gyomrát, vagy rázendít fent a bal nyolcas zápfoga. Várta, hogy valamelyik felesége visszatérjen a piacról, és forrázzon egy nagy adag kamillateát, az segíteni szokott. Aztán a feje is zúgni kezdett, végképp tönkretéve a nyugalmas órák halálváró csöndességét. A Hivatalban eközben beindult a gépezet. A Felügyelő titkos helyre utazott, terjedt el pillanatok alatt a hír, és a Fiúk egymást tapodva rohangáltak a telefonokhoz, keresztbe-kasul száguldoztak lobogó papírokkal a külső és belső termek között, miközben a kartotékoslányok frissen vasalt egyenruhájukban fülettépően recsegve és nyikorogva sürgölődtek körülöttük, Ívek és Jelenlétek egymásra találtak, Előirányzatok és Napok összefonódtak, Munka és Tempó orgiasztikus hevességgel egyesültek, az éjszakák nappalokká váltak, és a nappalok felpörgött motorral üldözték egymást. A folyosók is megteltek, a toalettben pedig sorba kellett állni a Működő Fülke előtt. A Felügyelő, túl már a legsötétebb depresszión, kéznél lévő feleségét beküldte a Hivatalba, hozza haza kedvenc pipáját, és mivel nem bízott egészen tervében, arra is megkérte, hogy szimatoljon egy kicsit körül. Tulajdonképpen megértené, ha senkit sem találna. Ha még az öreg Kudelász sem tartaná a frontot. Hiába, na! Kudelásznak is szüksége van a lazításra. A frizsidert is ki kell olvasztani néha. Igazán meglepte a pipát hozó beszámolója, kissé csalódott lett, miközben a másik oldalról felettébb büszke lehetett magára. Úgy látszik, mégiscsak ismeri embereit. Igen, a Felügyelő repeshetett: a Hivatalba visszatért az élet! Fontoskodtak ismét a Fiúk, minden alapot nélkülözve virult a munkaszellem. Mire visszatér, a régi Hivatala várja majd. A régi Hivatal megannyi gondja. Ismét kedvére haldokolhat naphosszat borongós irodájában... A lázas nyomozásnak azonban hamarosan meglett az eredménye, mert a lázas nyomozás mindig felmutatja a maga eredményeit. A Fiúk másnap délben telefonáltak (és cseppet sem csodálkoztak, hogy épp otthon találják), lelkesen jelentették, megtalálták Mikola Rózát. Minden stimmel, minden klappol: Mikola Róza nem más, mint dr. Bogaras Adalbert, a Főügyész. Mondani sem kell, micsoda galibát okoztak. Olyan hetek következtek, amikor a Felügyelő szusszanásnyi időre sem lazíthatott. Íróasztalán versenyt cserregtek a telefonok. Megfogadta akkor, hogy ezentúl soha semmit nem akar majd, sem cseles módon, sem azonmód helyrehozni.A Nagyszájú Nő
Akkor tudja meg, feljelentem magát is!, kiáltotta az ajtóból a Nagyszájú Nő, aki már hetek óta kínozta a Felügyelőt. Nem lehetett tudni, tulajdonképpen mit is akar. A Felügyelő kiküldte hozzá az embereit: alaposan vizsgáljanak át mindent, addig ne is kerüljenek a szeme elé, amíg nincs tele a tarsolyuk konkrét bizonyítékokkal. Két napig sem a Nagyszájú, sem a Fiúk! A Nő azonban hamar összebarátkozott a Fiúkkal, kaláccsal, kávéval látta el őket, kulcsot adott nekik, és amíg azok újra meg újra bemázgálták vasporral a kilincseket, a poharakat, a fiókok fogantyúit, a lakás ezernyi csecsebecséjét, addig ő ismét ott zsörtölődött egész nap a Hivatalban. Egyik délelőtt a Felügyelő, tőle szokatlan hevességgel felpattant székéről, kivágta ajtaját, letépte róla az alumíniumtáblácskát, majd azt kiáltotta a Nagyszájú Nőnek: Akkor szegezzük ide a maga nevét, drága asszonyom! A Nagyszájú Nő megtorpant, elsápadt; a benne rekedt szó elzárta a többi elől az utat. Várható volt, hogy most örökre elhallgat. Esetleg meg is fullad. Kisvártatva azonban mintha szétrobbant volna. Csupán félórányi tomboló égzengés után kezdett érthetővé válni a beszéde, majd öt órába tellett, amíg visszatalált normális hangerejéhez. Maga pipogya, tehetetlen fráter, maga képtelen elvégezni a munkáját! Szégyellem kimondani, hová is való, de teszek róla, hogy a főnökei is tudomást szerezzenek arról, mi folyik itt, vagyis dehogy folyik, nem mozdul itt semmi, mocsár van, pocsolya, és maga élvezi ezt, de ne gondolja, hogy még sokáig élvezheti. Hátat fordított, majd határozottan elindult a kijárat felé; a küszöbről visszaszólt, és megfenyegette a Felügyelőt az elején idézett mondattal. Majd mielőtt bevágta volna a névtáblától megfosztott ajtót, még azt sipítozta: Nekem pedig ne mondja azt, hogy drága, érti, utálom ezt a szót! A Felügyelő reménykedett, ezzel vége, vagyis felszusszanhat annyi hét után. Mindazonáltal semmi sem változott, sőt, a Nagyszájú Nő állandósult perpatvarai mellett, a belső szolgálat embereit is el kellett viselnie, akik hülye kérdésekkel, vagy éppenséggel szótlan, de annál fenyegetőbb vizslatásukkal zaklatták a Mikola Róza-ügy miatt. Ilyenformán álltak a dolgok, amikor egy reggel a Felügyelő, a lehető legkomorabb állapotban, egyszer csak kinézett az ablakon, és a temetőre esett pillantása. Voltaképpen csupán néhány sírkeresztet láthatott, de hát az is nagy csoda volt. A temető ugyanis épp az ellenkező irányban terült el, a Hivatal túlfelén, az enyhe lejtésű domboldalban. A Felügyelő irodája a fehérre meszelt vakok-intézetére nézett, most annak egyik megpattintott ablakában tükröződött a temetői táj. Ez csakis a Gondviselés különleges beavatkozása lehet, gondolta a Felügyelő, aki nem hitt a Gondviselésben, mert nem akart semmiben sem hinni. Felállt, elsétált ablakáig, meghúzogatta ujjait, míg azok hármat nem kattantak. A harminc darab kattanás közben átszellemülten elmélkedett a halálról. A haldoklás felemelő kalandjának újabb állomása közeledett! És mielőtt benépesült volna a reggeli Hivatal, a Felügyelő eltűnt, hogy elintézzen néhány dolgot. Miután visszatért, és megjöttek a Fiúk, a gépírólányok, az agyonhajszolt hekusok, végül a Nagyszájú Nő is beállított, úgy járkált közöttük, mintha ott sem volnának, szinte felemelkedett a levegőbe, kósza és gazdátlan léggömbként, s ha kérdezték, csak a vállát vonogatta, és csendesen mosolygott. A Nagyszájú Nő elbizonytalanodott, szánalmasan vergődött, kifulladt, végül feladta. A Felügyelő azt csinálhatott volna vele, amit akar, ám ahogy mondani szokás, ő messze járt, noha sem időben, sem térben nem nevezhető messzinek a helyszín, ahová az ábrándozás magával ragadta. Fontolgatta, hogy már ebédidőben átmegy, de mivel úgy sejtette, hogy a munkások még nem végeztek, türelmet erőltetve magára, maradt. A csalódottság szemernyi morzsáját sem akarta az ünnep percei közé keverni. Végül már csak az volt hátra, hogy a napot záró értekezletet ismét elhalassza. A Fiúk utálták az Értekezletet, azonban a főnök bosszantására naponta többször is fontoskodva megkérdezték, mikor is lesz, mikor kezdődik, közben látszott a képükön a leplezetlen káröröm. Ma nem lesz Értekezlet, vetette oda a Felügyelő minden indoklás nélkül, kalappal a fején, és már nyúlt is az ajtókilincsért. Kifordult a folyosóra, leügetett a lépcsőkön. Miközben átvágott az utcán, felelevenítette magában a nap csodás eseményeit, és szívébe enyhe kételkedés fészkelte be magát. Meggyorsította lépteit. Úgy vélte, a helyszínen minden kiderül. Beért a temetőbe, maga mögött gondosan becsukta a nyikorgó vaskaput, felbaktatott a teraszos lépcsősoron, bekanyarodott egy keskeny ösvényen. Megérkezett. Szemernyi oka sem lehetett panaszra: sűrű és magas bokrokkal körülvett tenyérnyi terület, öt sírhellyel, amelyek igencsak elhanyagoltak, jelezve a hely csendességét és biztonságosságát. Le akart ülni a padra, de a szagáról idejében észrevette a friss festést, állva maradt. Rézsútosan előredőlt, behajolva a földillatú sírdomb fölé, enyhén oldalra billent fejtartással, hogy láthassa az arany betűket. Beleremegett, amikor elolvasta a nevét. Megkönnyebbült, mintha valóban eltemették volna, és ott feküdne a sírban. Aggályai eloszlottak, mert bár valóban égi ajándékként hullott ölébe ez a pillanat, tudta, mit kezdjen vele. A haldoklás káprázatos kincseskamrái tárultak elé. Tervezgetni kezdte, hogy ezentúl gyakran átszalad ide, és amikor arra gondolt, hogy világításkor gyertyát is hoz magával, a boldogságtól libabőrös lett. Elérzékenyülve állt saját sírja mellett. Arra lett figyelmes, hogy rengeteg macska van a temetőben, napoznak, vagy vadásznak, mert nyilván egér is van, meg töméntelenül kirajzó bogár, és csodálkozott, hogy nem zavarják őt, hogy egyáltalán nem érzi terhesnek e közösséget, holott máskor a léggyel sem bírja megosztani a magányát. Szeretett volna leülni, mert fájni kezdett a lába. Bosszúsan szidta azokat, akik lefestették a padot. Ha a padra nem lehet ráülni, akkor az nem pad, ő tehát nem köteles kifizetni a munkát. Hiába is palástolják, az emberek végzetesen felelőtlenek. Ekkor szeme sarkából megpillantotta a Nagyszájú Nőt, amint kicsit előrehajolva kaptat fölfelé a főúton. A Felügyelőt annyira meglepte a dolog, hogy ujjait vadul ropogtatni kezdte. A Nő ijedten hátrakapta tekintetét, majd megszaporázta lépteit. A Felügyelő szinte futva indult utána. Egy ronda, betonvasvázas rózsalugas alatt érte utol: majdnem a karjaiba szaladt. Hátrahőköltek mindketten. A férje?, kérdezte a Felügyelő köszönés helyett. Igen, bólintott a Nő, majd mélyet sóhajtva hozzátette, két éve minden nap kint vagyok. Én csak most kezdtem, bár tulajdonképpen..., mondta a Felügyelő, aztán nem magyarázkodott. Micsoda tusája volt, folytatta az asszony, nem akart meghalni, két teljes hónapon keresztül vergődött, nekem pedig se éjjelem, se nappalom. Meséljen azokról a napokról és éjjelekről, kérte a Felügyelő, miközben leereszkedett a nő mellé a vascsövekből összehegesztett padra. Kinyújtotta lábait, és végre ő is nagyot sóhajtott. A nap boldog izgalma szakadt ki belőle. Tusa, ezt a szót használta? Jól hallottam? Bizony, gondolta magában, az asszonyok miatt sokszor kerültem pácba, de a legnagyobbakból az asszonyok nélkül nem tudtam volna kivergődni. Kissé elszundított, és egy látomás rebbent elé. Egy férfi, nyilván ő, egyre fáradtabban rohan, nagy zsákkal a hátán, végül már alig vánszorog, többször le akarja pakolni a terhét, de olyankor mindig rászól valaki, menjen tovább, már-már összerogyva, habzó szájjal eljut egy gödörhöz, s amikor a zsákot belelendíti, kiáltást hall, de mintha a zsákkal együtt attól is megszabadult volna, távolodik a hang, mélybe hull a zsákkal együtt. Csend és béke veszi körül.