Gálfalvi György
A közeledő Székely János
Székely János ugyanebben a teremben1 lépett utoljára közönség elé, a Látó Irodalmi Színpadának egyik első előadásán, amelyen a régi-új folyóirat szerkesztői mutatkoztak be. János 1989. március 7-én, hatvanadik születésnapján menekült nyugdíjba az egykori Igaz Szó szerkesztőségéből, ahol harminchárom éven át hivatali pontossággal, a szellem becsületét a reménytelennek ítélt utóvédharcban mindvégig megőrizve és védelmezve végezte munkáját; formálisan nem tartozott tehát a Látó szerkesztőségéhez, mégis magunk közül valónak tudtuk, s közülünk valónak tudta ő is saját magát, nemcsak a folyóirat elődjénél töltött évek jogán, hanem a hozzánk, egykori kollégáihoz fűződő bajtársi és baráti kapcsolatra alapozva is. A Látó indulásának első két évében vitathatatlanul Székely János közölt leggyakrabban a folyóiratban: rögtön az első, 1990 januári számba A maradék maradékából című versciklusát adta ide – már akkor jelezve, hogy maradt még a maradékból –, áprilisra A másik torony című, terjedelmes esszéregényét vette elő fiókjából, két hónap múlva a Mórok című drámáját olvashattuk, decemberi számunkban pedig elkezdtük végelszámoló esszésorozatának a közlését, amely – halála után – A valódi világ címen jelent meg kötetben. (A sorozat utolsó írását 1992 szeptemberében – a szerző augusztusban hunyt el – közöltük.) Nem tudom, véletlen-e vagy inkább jellemző és jelentéses: arra a Látó-estre emlékezve Székely Jánost nem a színpadon, felolvasás közben látom, hanem a színfalak mögött; fellépése előtt és után reánk, egykori kollégáira meg az újakra, az utána jövőkre figyel. Tíz évvel ezelőtt a Székely János hatvanötödik születésnapja alkalmából rendezett emlékünnepségünkön már elmondtam: bár először 1964-ben írtam róla, drámai költeménye, a Dózsa kapcsán s a Caligula helytartója megjelenése – tehát 1972 – óta vallom, sokszor nemcsak vele, hanem róla és érte is vitázva, hogy Székely János irodalmunk egyik legjelentősebb alkotója; sajátos észjárásával, kényelmetlen és kellemetlen igazságaival nehezen békültem meg. Mások is nehezen békültek meg vele. (A kilencvenes évek elején egy igen jeles értelmiségiekből álló marosvásárhelyi kör testületileg visszamondta a Látó előfizetését Székely János egyik esszéjének közlése ellen való tiltakozásul.) Székely János ugyanis tételesen is megfogalmazta: az teszi az emberiséggel (ezen belül tehát az olvasókkal is) a legnagyobb jót, aki elveszi tőlük a reményt, s műveivel következetesen erre törekedett. Illúziótlan gondolkozást hirdetett, mondhatnánk, szántszándékkal kihívta maga ellen a sorsot, már-már tetszelgett a népszerűtlenség dicsfényében, s az axiómáival szembeszegülő közegellenállást saját érvrendszere igazolásául, elégtétellel nyugtázta. Ma már belátom, s azt hiszem, egyre többen vagyunk, akik belátjuk, hogy Székely János "szempontjaival az illúziótlan gondolkodáshoz" nem elvett tőlünk valamit, hanem megajándékozott valamivel: a tisztánlátásra való törekvéssel. Azzal a törekvéssel, hogy "ha már a világot úgysem tehetjük ésszerűvé, tegyük legalább világszerűvé a gondolkodást". Azzal a törekvéssel, hogy felismert és belátott igazságainkat következetesen gondoljuk végig. S ha így teszünk, azonnal kiderül: az illúziótlan Székely János nem lefegyverez, hanem felfegyverez; reális helyzetfelmérésre, számvetésre, lehetőségeinkkel és önmagunkkal való szembesülésre ösztökél. "Rettenetes, ami velünk történt, ami még mindig történik – rettenetes!", vallja Székely János, miközben hatalmas tudását és tehetségét lélegeztetve bizonyítja, hogy ez a rettenetes történelem, ez a rettenetes jelen micsoda remekművek megalkotására késztette a retteneteket elviselő és a retteneteknek ellenszegülő embert. Ezért érzem azt, s remélem, mások is így érzik: az évek teltével Székely János alakja és életműve nem távolodik tőlünk, hanem közeledik hozzánk. Kérem, engedjenek meg egy személyes vallomást: erre az estére készülve folyamatosan egyik kedvenc Székely János-versem járt az eszemben. Rövid, mindössze hat sor, megpróbálom elmondani Önöknek:S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.
Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás),
Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.
Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok, Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.
(Hiánytalan)
1 Gálfalvi György és Markó Béla előadása a Látó Irodalmi Színpadán, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem stúdió-termében hangzott el.
