Markó Béla
A tökéletes szerep
(Székely János emlékezete)
A régieket sokat foglalkoztatta a gondolat, hogy a jól eljátszott szerep hitelesebb, mint maga az eredeti, amelyről mintázták. Nemcsak akkor, amikor koldus és királyfi gúnyát cserél, hanem amikor dublőrt, alteregót, kagemusát keresnek a zsarnoknak, és ezzel azt kockáztatják, hogy a hasonmás hihetőbb lesz idővel, mint akit utánoznia kell. Aki önmagát játssza, óhatatlanul ki-kiesik a szerepéből, míg akit kiválasztottak egy szerepre, behozhatatlan helyzeti előnnyel rendelkezik, mert kívülről mindig minden pillanatban jobban tudja, milyennek kell látszania, hogy higgyenek neki. "Színház az egész világ", nemdebár, és embernek lenni csak megbízatás, csak isten dublőre, alteregója, kagemusája az ember. Sokáig azt hittem, hogy ismerem Székely Jánost, hiszen tizenhárom esztendőn át egy szerkesztőségi szobában rágtuk át magunkat sok ezer kéziratlapon, hallgattam borotvaeszű fejtegetéseit, és vitatkoztam vele teljesen fölöslegesen, mert nem vitapartnerekre, hanem tanítványokra volt szüksége, vagy talán még azokra sem. Újabb tizenhárom esztendő múltán rá kellett jönnöm, hogy mégsem ismertem Székely Jánost, és most már sohasem fogom megismerni őt. Hacsak... Hacsak az életmű, ez a lenyűgöző panasz-óda vagy panasz-szimfónia, ez a folyamatos keserűség-himnusz sok-sok olvasás után fel nem feslik valahol, és akkor majd szerepéből kiszól, kimosolyog vagy kinevet az, aki volt ő valójában. Mert számomra nem kétséges, hogy ez a megértő, szeretetteljes és mégis zord férfiú a legboldogabb volt mindannyiunk között. Szerettem őt, siratom hát, és irigylem boldogságát, amelyből semmit nem engedett meglátni nekünk. Anekdotákat mesélhetnék most róla, de minek, hiszen ezek úgysem hozzá, csupán a szerephez tartoznak, és legfennebb azt igazolnák, hogy minő tökélyre vitte író-szerepét és ember-szerepét. Az íróság mint szerep? Természetesen. Az igazi író ugyanis nem maga választ, hanem őt választja az a bonyolult valami, amit irodalomnak nevezünk. Meggyőződésem szerint Székely Jánosnál ez fordítva történt: ő választotta az irodalmat. Ugyanúgy választhatta volna a festészetet, a szobrászatot vagy akár a zenét. A tehetsége, az érzékenysége, az ezekhez a szerepekhez szükséges képességei mind megvoltak, a barátai ezt tanúsíthatják. Zsenialitását – ha még szabad manapság ilyesmit mondani – egyetlen szerepre áldozta, mert csak így alkothatott abban tökéleteset. És igaza volt. Született írók között, akik írtak gyengét, jót, nagyon jót és néha remeket is, ő, aki legkevésbé született írónak szerintem, egy idő után, már érett férfiként csupa remekművet vetett papírra. A filozófus Voltaire-hez hasonlíthatnám, csakhogy szépíróként Voltaire, mi tagadás, nagyon is nyögvenyelős. Székely János is mímelte az irodalmat. De ez annyira jól sikerült, hogy nem lehet megkülönböztetni a valóditól. Sőt. Úgy, ahogy a színészt játszó koldusnak szívesebben adunk pénzt, mint az utcán a szerepéből – tehát önmagából – ki-kieső valódinak, és végül is ez így van rendjén, ugyanúgy a kétes íróságú Székely János remekműveit szívesebben olvasom, mint sok-sok valóságos íróét. Az emberlét piszkosszürke szomorúságából, az ördögszarvakkal megcsúfolt angyal szégyenkezéséből, ebből az egész keserves színjátékból egy hihetetlenül racionális szabályrendszert, egy rendkívül következetes erkölcstant, etikát, filozófiát alakított ki, és aztán példabeszédek formájában nekünk is közvetítette. Ez bizony nem írói, hanem tanítómesteri szándékokra vall elsősorban. Ezért nincs igazuk azoknak, akik a szemére hányják, hogy meghirdette a költészet halálát, és utána mégis írt legalább egy verset: A veszteseket. Az ugyanis nem vers, hanem példabeszéd. Hogy versként is remekműnek tűnik? Ez igaz. De mondtam már, hogy megtéveszthetők vagyunk: gondoljunk ismét a koldust játszó színészre, és az igazi koldusra. Példabeszéd minden írása Székely Jánosnak. A Soó Péter bánata a megcsonkított életről szól. Az Irgalmas hazugság is a megcsonkított életről szól. A Caligula helytartója is. A Protestánsok is. A nyugati hadtest is. Mind-mind a megcsonkított életről szólnak. De aki írta ezeket, végül is boldog ember volt. Egy zsarnoki világban megtalálta azt a szerepet, amely teljesen szabaddá tette. Nem a hatalommal való folyamatos szembefordulás, hanem a hatalommal szembeni teljes közömbösség állapota volt ez. A hatalom tulajdonképpen vágyik arra, hogy szembeforduljunk vele, mert csak így tudja kimutatni az erejét. Székely János nem adta meg ezt az esélyt neki, ő egyszerűen azt mondta, hogy a hatalom nem jó, és nem rossz, a hatalom erkölcsileg nem minősíthető, mert a hatalom mindig idegen az embertől, a hatalom embertelen. A hatalmat csak úgy lehet megalázni, ha közömbösek vagyunk iránta. Egész életfilozófiája erre épült szerintem. A hatalom iránti gyűlöletet fokozatosan megvetéssé, majd lenézéssé, végül közönnyé változtatta. Így lett boldog ember, mert megmenekült a hatalomtól. Ebben, úgy látszik, hogy nem tudtuk őt követni, sem akkor, sem később, mi, időnként lázadók, időnként félrehajlók, időnként még megalkuvók is, de sohasem közömbösek. Székely János boldog volt, mert tökéletes szerepet választott magának, azt tökéletesen játszotta el, és ezáltal kijátszotta űzőit, üldözőit, zsarnokait. Ha jól játssza, kijátssza! Mottónk lehetett volna nekünk is hajdan, mottónk lehet még majdan. 1989 után sokan hagyták abba a szerepet, sokan tépték le bőrükhöz nőtt maszkjukat, és mit értünk vele? Csupa vérző arcot látni körülöttünk. És akkor itt van egy tökéletes arc, egy már életében is halotti maszk: Székely János. Nehéz ember volt. Vagy nem is tudom, hogy milyen ember volt. Örülök, hogy hosszú-hosszú esztendőkön át hallgathattam őt. Arra gondoltam, legalább egy utcát itt Marosvásárhelyen el kellene nevezni róla sürgősen. De attól tartok, ahogy díjakat sem fogadott el, valahol azt is leírta, hogy róla utcát ne nevezzenek el soha sehol. Ha így van, javasolom, hogy szegjük meg a végrendeletét! A szó szoros értelmében is, átvitt értelemben is. Legalább ennyit tegyünk meg érte! Marosvásárhely, 2004. március 7.
