Archívum

A diktatúra természetrajza Páskándi Géza Pornokrácia és Csiki László Ajakír című regényeiben

2015. július

A zsarnok, zsarnokság, zsarnokölés ábrázolása a legkevésbé sem új a világirodalomban, klasszikus remekműveket inspirált Szophoklész Antigonéjától Shakespeare Hamletjén, Katona Bánk bánján át Székely János Caligulájáig. Ahogy Páskándi Géza írja, a történelem időről időre kitermeli az elviselhetetlen zsarnokságot s ennek legkifejlettebb formáját, a pornokráciát. Így Heródes, Néró, Caligula, Hitler, Sztálin mint antihősök időről időre az irodalom főszereplőivé válnak. A zsarnokság klasszikus darabjaiban azonban a démoni hatalommal mindig erkölcsi igazolás áll szemben, erkölcsi lázadás motiválja a zsarnok megölését vagy megdöntését. Még Székely Caligulájában is egy tiszta személy, Petronius lép nemes célokért álszövetségre a zsarnokkal, amin persze rajtaveszt.

Jellemzően a 20. században borul fel ez az egyensúly. A zsarnokságnak egy új mintáját Alfred Jarry teremti meg Übü király alakjában. Übü is véres, kegyetlen, alattomos, mint a klasszikus tirannusok, de hiányzik belőle a gonoszság nagysága és komolysága: sehonnai kalandor, ocsmány varangy, gyalázatos csavargó, „fertelmes egy patkány, családja pedig, azt mondják, egy köpedelem” – Jarry ezért fergeteges bohózatban jeleníti meg. A zsarnokságnak, zsarnokdöntésnek egy másik 20. századi mintáját Mario Vargas Llosa dolgozza fel A kecske ünnepe című kíméletlen regényében. A latin-amerikai diktátort az ezredesek puccsal eltakarítják az útból, ám mielőtt átvehetnék a hatalmat, előlép mögülük egy másik ezredesi sakálhad, amely a puccsistákat szisztematikus kegyetlenséggel pillanatok alatt likvidálja, és a tényleges hatalom a puccsisták puccsistáinak kezébe kerül. Nem morális okok vezérlik az ezredeseket, a puccsal kizárólag személycsere történik, s minden ugyanúgy folytatódik, mint előtte.

Ezeknek a bizarr 20. századi történeteknek a logikája emlékeztet Páskándi Gézának és Csiki Lászlónak a romániai diktátor végnapjait feldolgozó műveire, a Pornokráciára és az Ajakírra. A hasonlósággal nem Jarry vagy Vargas Llosa irodalmi hatására, csak mint irodalmilag (illetve történelmileg) előforduló párhuzamos mintáira utalok. A Páskándi-dráma és a Csiki-regény zsarnoka is agyafúrt, vérgőzös tirannus, de mint személyiség egy kis senki, pojáca, pitiáner paprikajancsi, s mindkét mű szerint a zsarnokság megdöntése alantas, szövevényes manipulációs puccsal véghezvitt személycsere csupán – illetve az erdélyi írók műveiben szerepet kap a nép is, ő lesz a forradalomnak látszó színjáték statisztája és valóságos áldozata.

Nem állíthatom, hogy a Pornokrácia és az Ajakír szerzőik legjobb műve lenne, de megkockáztatom, hogy személyes érintettségük, érdekeltségük legközvetlenebbül talán ezekre nyomja rá bélyegét.

Tudjuk, Páskándi Géza megszenvedett börtönévek után, 1974-ben ellehetetlenült helyzetben települt át Magyarországra. Számára egy percig sem volt kérdés, hogy úgy váljon intellektuális, modern európai, sőt világirodalmi íróvá, hogy robusztus életműve fókuszában ne az erdélyi magyarság megmaradásáért való személyes küzdelme állna. Egész életművét végigkíséri a kisebbség megmaradásának, a nemzeti integritás megőrzésének, illetve a hatalom megromlásának a kérdésköre (Vendégség, Tornyot választok, Medvebőrben, illetve a jó hatalom a királydrámákban). A nyolcvanas években, Ceauşescu eszelős hatalmának eszkalálódása idején felfokozott aggodalommal viseltetik a romániai, erdélyi magyarság sorsa iránti. 1989-ban megírja a Sírrablók című esszéregényét a rendszer ügynök-mocskáról (ennek lesz, már a marosvásárhelyi pogrom ismeretében, folytatása a ’89–’93 között írt Szekusok az identitásukat vesztett állambiztonságiak meneküléséről). Az író impulzivitására jellemző, hogy – az Előszó datálása szerint – már 1989 decemberében elkezdi és 1990 februárjában be is fejezi a Pornokrácia című áltörténelmi paraboláját, hogy a diktatúrát elsöprő ellentmondásos, idézőjelbe tett forradalomról azonnal megfogalmazza üzenetét, miszerint ezúttal is csalárdság történt.

Másképpen viszonyul a kérdéshez az egy-másfél generációval később, a második Forrás-nemzedékkel indult, börtönt ugyan nem viselt, de szintén ellehetetlenült egzisztenciából 1984-ben Magyarországra kimenekülő Csiki László. Csiki Romániában megjelent könyvei szerint olyan intellektuális prózát és költészetet művelt, amelytől mi sem állt távolabb, mint a hagyományos Erdély-kép és a kisebbség sors, panasz megfogalmazása, a közösséggel való azonosulás és a feladatvállalás. De számára sem az identitás volt a dilemma, hanem (a Magyarországon és Erdélyben is) az erdélyi írótól elvárt korlátozó szerepkör. „Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig […] Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag. […] Nem Erdély mítoszát gyarapítanám mégsem, ezzel tetézve az anyaországiak szemre szép, de ritkán pontos, és emiatt kevéssé hasznos előítéleteit, álmait. Képtelen vagyok kielégíteni nosztalgiájukat egy mese iránt, amit nem ismernek, csak vágynak az eredetijére. Gyakorlati – bizony, politikai – vonatkozásai is támadnak mindennek. Régóta, még erdélyi honos koromból hiszem, hogy ez a mítosz, sokszor átfestett kulisszáival elvonja a figyelmet az ottani valóságról, eltakarja az igaz gondokat” – nyilatkozta nem sokkal a fordulat előtt, 1989-ben (A harag és a türelem joga). A hamis Erdély-mítosszal szemben Csiki szerint az erdélyi magyarságról való reális gondolkodás fő szempontja az, hogy az erdélyi magyarság Romániában él, tehát nem Erdély és a Székelyföld felől érdemes nézni Romániát, hanem Romániát magát kell megérteni. Áttelepülése utáni és egyben legjobb regénye, a Titkos fegyverek a bukaresti románságban feloldódó-rejtőzködő szórványközösség túlélését meséli el, de parabolikus, intellektuális regényei (A céda nyúl; Adam Adam) is hangsúlyozottan romániai látleletek. Ezekre a regényeire nem kevésbé problémás alkalmazni, mint elhagyni az erdélyi jelzőt.

Nem meglepő tehát, hogy a ’89-es eseményeket földolgozó regényének, az Ajakírnak is – meg nem nevezve, de ráismerhetően – Bukarest a fő helyszíne, főhőse pedig egy Párizsból érkezett, görög nevű francia illatszerügynök. A mikrorealista elemekre épülő, félfiktív történet szerint Konstantin a diktátor feleségének szállít luxusrúzst. Érkezése pillanatában kapcsolatba kerül a titkosszolgálattal, s a kémtörténetek logikája szerint csakhamar kettős ügynöki szerepben találja magát: a puccsot szervező titkosszolgálat arra akarja felhasználni, hogy rúzzsal mérgezze meg a diktátor-házaspárt; mellesleg a főhősnek magányos merénylőként ugyanez a valódi célja. A szolgálat elég hamar (túlságosan is hamar) leleplezi a főhős igazi énjét, hogy ő tulajdonképpen egy néven nem nevezett kisebbség tagja, még szülővárosában élő rokonai meglátogatását is a szolgálat szervezi. Tekintsünk most el attól, hogy egy mégoly csavarmányos kémregényben sem történhet meg, hogy egy utcáról beeső illatszerügynököt a titkosszolgálat pillanatok alatt olyannyira a bizalmába fogadjon, hogy az bejárhasson a Haza Bérce és a First Lady hálószobájába, s hogy többet tudjon, mint az egész szolgálat együttvéve. Az írónak azonban mindenképpen szüksége volt egy mindentudó és mindenütt jelen lévő narrátor főhősre, mert úgy akarta meta-világirodalmi nyelven, egy néven nem nevezett, ezredvégi kelet-európai diktatúra szürrealisztikus végnapjait elmesélni, modelljét, logikáját értelmezni, hogy a modell eredetijéről a valóságnak megfelelő krónikai és szociográfusi egzaktsággal és hitelességgel számoljon be. Ha nem is parabolisztikusan, de mindenképpen példázatosan.

Páskándi viszont az abszurdoid parabola teljes szabadságával, nyílt üzenetek sorozatában játszik az idővel, a helyszínnel és a szereplőkkel. Neobizáncba helyezi a darabot, s ahogy a császári páros, a Ceauşescuhoz és Elenához nagyon hasonló Jusztinosz és Jusztinia, az alattvalók is görögös hangzású, beszédes neveket kapnak (Idiotta és Idiottosz, Klitoria stb.), de a ’89-es események számos ismert, még a Ceauşescu pár bírósági tárgyalásán elhangzott részlete is beépül a darabba. Mintegy ezúttal is illusztrálva az író elhíresült tézisét az abszurdoidról, vagyis: „E színi játék valóban egy neobizantinus császár bukásáról szól. Az analógiákat nem kell keresni, erőltetni – mindig is kézenfekvők.” Illetve: „épp ilyen ország, épp ilyen császár nincsen. Sehol.”

De hogy semmiképpen ne maradjon kétségünk, a háromfelvonásos drámát – szokásához híven – hosszabb traktátussal vezeti, majd fejezi be, a felvonások előtt pedig monstre tacepaók ismétlik meg fontos üzenetét demokráciáról, pártokról, Istenről, pánminoritizmusról, legfőképpen pedig az elborzasztó pornokráciáról. A traktátusok drámapoétikailag fölöslegesek, az író azonban ezekkel a graciőz eleganciájú történelmi-politikai-moralizáló esszékkel, föliratokkal ellensúlyozza magát a színpadi játékot, a neobizánci császárpár megbuktatását, amely véresen komoly, bornírt és bizarr bohózat.

A címadó pornokrácia kifejezés olyan expresszív, mintha Páskándi találta volna ki, de a fogalmat a szakzsargon is használja: a clunyi reformok előtti teljes magán- és közerkölcsi züllés korszakát nevezi pornokráciának, amikor a vatikáni államot a pápák ringyói irányították. Páskándi invenciózus, elborzasztó retorikában vázolja föl a pornokrácia históriáját, tetőfokának, az emberiség legártalmasabb hatalomformációjának, a tirannizmusnak a lényegét és veszedelmét, hogy rámutasson: a „képmutató, csalárd s hódító újbizánci, új-levantei szellemet” akár a forradalmi mozgás is felszínre dobhatja, és sokpárti demokráciában megbújva is képes revitalizálódni. Ezért „a tirannus uralmát nem egy kollektív vezetés diktatúrájával kell felváltani, mert az ugyanolyan elégedetlenséget fog kiváltani. Még ha valamivel levegősebb ez, mint az előbbi fülledt személyi diktatúra”, különösen, „ha ugyanazok csinálják a forradalmat, akik azelőtt uralkodtak”. Csak a „hites ész és az eszes hit” erős demokráciájával iktatható ki a pornokrácia megismétlődése az író szerint, ha az belátja és elfogadja az új vallást, a pánminoritizmust, miszerint a világmindenségben valamilyen szempontból mindenki kisebbségi.

Természetes tehát, hogy Páskándi hangsúlyosan szerepelteteti színpadi művében a kisebbséget. Mindjárt a darab kezdetén megszólal és a fölkeléshez való csatlakozásra hív az ő hangszórójuk is, amit aztán egy fegyveres hirtelen dühében szétlő. A lázadók az életben maradt piramisépítőket keresik, hogy elvezessék őket a labirintusban rejtőző Jusztinoszhoz – két kisebbségi, Szevrosz és Filipposz ismeri a titkot, kettejük vitája és sorsa a kisebbség két alternatívája: az idősebb szerint a császár vagy a lázadók mindenképpen megölik őket, ezért öngyilkos lesz. Fiatalabb társa részt akar vállalni a zsarnokság megdöntésében, őt, miután megtette kötelességét, a császár vagy a felkelők katonái lövik le. Dramaturgiailag nem meggyőző, hogy a nagy tárgyalás jogszerűségét éppen egy kisebbségi jelenléte biztosítaná vagy hiteltelenítené, de az írói érvelés ismételten fontosnak tartja megerősíteni, hogy a kisebbség legföljebb használatos eszköz Neobizáncban.

Csiki kifejezetten tartózkodik a kisebbségi kérdés dimenzionálásától. Nemcsak azért a szolgálat szembesíti a főhőst kisebbségi mivoltával, mert álcázza magát, hanem mert számára nem releváns az eredet. Hétéves párizsi emigráció után sem a találkozás örömét éli meg szülőföldjén, inkább zavart érez, hiszen leépülést, szétesést, mélydepressziót tapasztal mindenütt. A regény végén ezért sokkolja a fájdalmas és keserű felismerés: a forradalommal álcázott puccsok valóságos áldozatai a szülővárosának kisebbségi emberei. S akkor szabadul fel a rejtőzködés, a nem vállalt identitás szorongásos görcséből, amikor a diktátor-házaspár bukása után végre anyanyelvén szólal meg: „Emberekkel beszéltél, habár nem mondtál nekik semmi fontosat. Az anyanyelveden! Az anyanyelveden, amelyiken álmodsz, és csak rádióban, alkalomadtán újabb emigránsoktól hallottál. A körutakon császkálva közmondásokat, szólásokat idéztél fel magadban, melyek csak azon az egyetlen nyelven létezhetnek” – és most, egyetlenegyszer, közvetetten ugyan, de megnevezi a kisebbséget is: a korábban M-nek nevezett, itthon hagyott kedvesét a főhős végre igazi nevén szólítja, Máriának.

„Itt kellett volna maradnom, bárhogy, bármi történt volna azután. Nem bolyongtam volna szerte a világban, ahová vágytam, hogy aztán rájöjjek, mindenhol ugyanolyan. Jobb lett volna veled élni. Élni egyáltalán, valóságosan, nem holmi örökös szünetben, két élet közti légűrben” – mondja, majd keserűen teszi hozzá, visszatér Párizsba, mert „nincs nekünk itt semmi keresnivalónk. Arcátlanság lenne örvendeni a változásnak, ha nem szenvedtünk meg érte.” Hogy inkább írói kiszólás, önvallomás, arról Csiki László esszéi, jegyzetei tanúskodnak.

Magának a diktátornak és a zsarnokságnak a végnapjait és ezzel az újabb – a többpárti demokrácia álcájában tovább élő – zsarnokság születését mindkét mű hasonló logikai rendben meséli el. Mire a történet elkezdődik, a zsarnokság megdöntői már jövő időben gondolkodnak, a pornokratát éppen csak el kell takarítani az útból, a zsarnokság megdöntése nem erkölcsi, hanem technikai kérdés. Mindkét műben többszörösen csavarintmányos puccs zajlik, amelyet a lázadók a nép forradalmának fedezékében hajtanak végre, s a hatalom tényleges átvétele előtt a lázadó puccsistákat kiiktatja a hatalomból a náluk is sunyibb, ravaszabb puccsisták csoportja. Miközben a rendszer pokolian megszervezett, öntörvényű gépezetként működik, nem kevésbé kisszerű, jelentéktelen, közönséges a diktátor-házaspár a Csiki-regényben, mint Páskándi abszurdoidjában, s az udvart is hasonló bizánci sunyisággal, talpnyalással, csúszás-mászással, hízelgéssel jellemzi mindkét mű.

Motivikusan számos egyező vagy igen hasonló részletet találunk a Pornokráciában és az Ajakírban (föld alatti labirintus, az elnöki palota labirintusszerű bunkere), most csak két jellemző momentumot emelnék ki.

Ahogy a hatalom megtartásának, úgy megszerzésének is kulcsfontosságú eszköze a fondorlatos manipuláció. A nép fölkelt, de ki adta ki a parancsot? A zsarnok, hogy belső ellenzékét leleplezze, a lázadó, megosztott belső ellenzék valamelyike, netán a zsarnokfeleség? Aki a téren Jusztinosz halálát követeli, az Jusztinosz provokátora, tehát a népnek meg kell ölnie, hogy kiderüljön a belső ellenség, de ha nem ölik meg a provokátorokat, akkor a nép valóban föllázadt, és áruló, tehát bűnös! A ravaszság, sunyiság mint klasszikus bizánci erény a modern kori tömegkommunikáció eszközeivel démoni és öntörvényű hatalmi tényezővé válik. Jusztinosz a labirintusból mikrofonon, hangszórón át szól a tömeghez, s őhozzá is hasonló gépi áttétellel érkezik a térről a felkelők hangja. De az eszközöket az átállást latolgató ceremóniamester manipulálja, a császár tehát nem tudhatja, hogy a tömeg, a nép valóban a császár élő szavait hallja-e odakint, illetve azt sem, hogy a térről beadott tömeghang valós-e, hiszen mindegyre belekeveredik az élő adásba az előkészített, manipulált szónoklat, illetve néphang.

Az Ajakírban még professzionálisabban működik a tömegmanipuláció. A Haza Bérce látogatását egy nappal korábban közvetíti a televízió „élőben”, az elnöki vizit azonban a valóságban mégis elmarad, és ezen senki sem lepődik meg. Az események csúcspontján a televízió szintén élőben közvetíti, hogy a téren belelőnek a tömegbe, halottak fekszenek gúlában – ám kiderül, előre gyártott propagandafilm került adásba, festett vérzéssel, statisztákkal. Végül mégis lesznek valóságos halottak, akiknek viszont nyomuk vész. Az Ajakír főhőse megpróbál eligazodni a manipulációs labirintusban: kideríteni, ki rendelte meg és kinek az érdekét szolgálja a propagandafilm, kik lőttek valóságosan, és hová tűntek a holtestek. Ebben az ördögi manipulációs hálóban nem az a kérdés, hogy az elhangzott szónak van-e igazságtartalma, hiszen ab ovo összevissza hazudik mindenki, hanem hogy a kimondott szó egyáltalán valóságos-e. Mivel a hatalomváltásban mindenki csúsztat, manipulál, és ez az igazi abszurd abdszurdoid, egy idő után maguk a manipulátorok sem képesek eligazodni a maguk kreálta szövevényben.

Csiki a regény zárásában még azt is sejtetni engedi, hogy a Haza Bérce és a First Lady kivégzésének közvetítése is tömegkommunikációs manipuláció, a valóságos diktátorpár a puccsista ezredessel kötött aljas alku szerint – a titkos svájci bankszámlák kódjaival – egyszerűen meglép valamelyik trópusi országba.

Páskándi viszont nyílt színen löveti le a zsarnokpárost, s üzenetértékű szimbólummal zárja a történetet: Jusztinosz maga irányítja önnön megbuktatását, hogy biztosítsa saját halhatatlanságát; kijátszva a Szellemeket eléri, hogy ne lehessen eltemetni, senki sem fogadja, temeti el a császárpár hamvait. (Ezért, morbid módon, kannibáloknak kell a hamvakat hordozniuk.)

Csiki László másfél évtizeddel az események után, már a sokpárti diktatúra tapasztalatával írta meg élete utolsó, nagy összegző könyvét, amelynek bemutatóját sajnos már nem élhette meg. Páskándi azonnal, szinte a valóságos eseményekkel egyidejűleg. Mindkét mű a ’89-es bukaresti események értelmezését kísérli meg. Nem a titkát, hanem a logikáját, észjárását fölmutatni, mi volt az a rettenetes kor, amelyik ilyen elborzasztó, kurta-furcsa látványossággal ért véget. Nem a romániai magyarság helyzetértelmezései, bár az mindkét műnek fontos része, hanem annak a sajátságos diktatúraformának, amely Romániában a 20. század végén az aljasságot szabadjára engedve megbénította a társadalom erőit, szétzilálta az egyén, a közösség identitását és emberi méltóságát. A Pornokrácia áltörténelmi parabola, az Ajakír realisztikus, intellektuális kémregény. A Pornokrácia a törvényszerűt, az Ajakír az egyszerit, sajátost, különöst hangsúlyozza. Az Ajakír azt, hogy mi történt valójában, a Pornokrácia pedig, hogy lényegében.

Irodalmi műveket rendszerint nem a történelmi kor hiteles, dokumentatív egzaktsága miatt olvas újra az utókor. Páskándi Géza drámája és Csiki László regénye azonban nemcsak a rendszerváltozás körüli zavaros időszak irodalmi feldolgozásaiként méltók a figyelemre, de kortörténelmi irodalomként is, mert a romániai hatalmi berendezkedés masszív struktúrájának neuralgikus pontjait és a kor hangulatát, szorongásait komplex módon képesek érzékeltetni.

Elhangzott 2015. május 15-én Szatmárnémetiben, a Páskándi Géza halálának 80. évfordulójára az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az MMA szervezésében rendezett emlékülésen.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.