Archívum

„Visszafordítható folyamat”

Babinszky Csilla kiállításáról
2015. május

Tétova kérdések és okoskodó bekezdések egy képzeletbeli Capitaly társasjátékhoz

1. „A Capitaly a mai kor társasjátéka. Éleslátást, sok találékonyságot és gyors elhatározást igényel. Rendkívül fordulatos, és valamennyi játékos számára állandóan egyaránt érdekes. A Capitaly úgy a szórakozásra vágyó felnőttek, mint az értelmes ifjúság számára a legkellemesebb időtöltés. Bár kockadobások révén folyik a játék, annak végső kimenetelét mégsem annyira a szerencse, hanem a játékosok kombinációs készsége és találékonysága dönti el. A játékban 3–7 személy vehet részt, akik közül egy a bankár. A játék lényege, hogy a tábla körüli mezőket, melyek telkeket és egyéb vagyontárgyakat jelképeznek, az egyes játékosok tulajdonba veszik, és ezután a többi résztvevő, ha a játék folyamán erre a mezőre ér, a tulajdonosnak bért fizet. Az adásvétel és befizetések következtében a pénz- és vagyontárgyak a játékosok közt ide-oda cserélődnek, míg végül minden érték egy játékosnál halmozódik fel.”

2. A Visszafordítható folyamat című kiállítás vezérműve, gondolati sűrítménye a frissen elkészült Re-recycling tabló (2015), amely azonnal felveti a kérdést: valójában mennyi a pénz ára? Erre viszonylag könnyen válaszolhatunk. 2014-es árfolyamon az egydolláros 4,9 centbe, az ötdolláros 10,9 centbe került. Ha hozzávesszük az egycentest, a Pennyt, ami 1,8 cent, az ötcentest, a Nickelt, ami 9,4 cent, valamint a 25 centest, a Quartert, ami 10,5 cent ráfordítást igényelt, akkor elmondhatjuk, hogy Babinszky Csilla pénzrajzolatai összesen 46 centbe, azaz nem egészen fél dollárba kerültek. Ebből a művész újra megvásárolhatja a GreenLine Paper Company által forgalmazott ceruzát, amit elhasznált bankjegyekből állítottak elő. Névértékben azonban 7 dollár 33 centet értek, amiből – ötletszerűen kiválasztva – online megvehetne egy dollármedálos, 9 dekás ezüst nyakláncot vagy akár öt darab rózsaszín, fonott bőr karkötőt, amely a szintén ezüstből préselt „Love” emblémát rögzíti a csuklóhoz. Ezekkel az alkalmi példákkal rögtön a kiállítás által sugallt két problémához jutottunk, azokhoz a kérdésekhez, amelyek a mű (műtárgy) létének kereskedelmi vonatkozásaihoz, illetve a művész (alkotó) gondolati és érzelmi kifejezéséhez visznek közelebb.

3. Vajon összeegyeztethető-e a brand „akarása” a művészi őszinteséggel? A művész (alkotó) őszintesége és az illúziókeltő mű „hazugsága” hogyan viszonyul egymáshoz? Egyáltalán minek vegyük ezt az új „képmutatósdit”? Elhihetjük-e a művésznek, aki azt mondja: Kirakom a görcseimet szépen sorban (2010–13)? A Hi-Fi (2003) Panasonic CD-lejátszója térbeliségével kérkedik, miközben csak tetszetős héjazat, amely hosszú ideig képes elleplezni önnön ürességét. A ráeszmélés pillanatában azonban önmagává válik, s nem más, mint egy festménysorozat: nem igazi használati eszköz, hanem . „Magnó, hangfallal. Televízió, videó, számítógép stb. Ezeket a tárgyakat festem meg, eredeti méretben, és a lehető legnagyobb alázattal követve formai jegyeiket. Kiindulópontom a valóság. Ugyanakkor kijelentésérvényüket »használhatatlanságuk« által nyerik el […] Munkáim önálló képek, bekeretezve. Mérethű festmények, amelyeket a modell eredeti szerkezete szerint tárggyá állítok össze, festett, virtuális tárgyat létrehozván. Illuzórikusan a tárgy képzetét keltik” – oldotta fel a dilemmát a művész kommentárjában.

4. Babinszky Csillának van egy korábbi, itt ki nem állított munkája, a Strip – avagy ezek a ruháim, de hol vagyok én? című ceruzarajz-sorozata (2013), amely a teljes feltárulkozás és a rafinált rejtőzködés kettősségét hordozza. A megnyitó kiválasztott terében és kitüntetett pillanatában én magam Venturiniben (Milánó), Ted Lapidusban és Daniel Hechterben (Párizs), Marks & Spencerben, Bradfordban és a „keleti nyitás” jegyében – szégyenszemre – néhány védjegy nélküli ruhadarabban állok. Valójában azonban egy, az utóbbi időben kissé átszabott MNG-öltözetet viselek, s ha nagyvonalúan hozzácsapjuk a külföldön már foglalt betűsort, magyarul, lenyúljuk a Mango know how-ját, végeredményben akár azt is érezhetjük, hogy egy igazi brand árnyékában elfogadható szinten naprakész vagyok. Mondóka: „Szaporodik fogamban az idegen anyag”, de nadrágomban trendy a koptatószalag. Ezáltal a művész és a közönség számára márkavédjeggyé válok, engem viszont a művész (Munkácsy-díj!) és a majd negyedszázados K. A. S. Galéria igazol. Kérdés: ennyi pozitív együttállás ellenére vajon elsüllyednek vagy fennmaradnak a művek ebben a Bermuda „short” háromszögben?

5. Az átírótömb eleve sajátos papíripari termék, hiszen a lapoknak csak a másolatát kapja meg a címzett, a tőpéldány privát vagy hivatalos dokumentumként a küldőnél marad. A „szeretlek” szóval szinte végtelen formai variációkban teleírt füzet ebben az esetben olyan talált tárgy, amit a művész egyfelől egyénít (az elő- és hátlap rajzolt), másfelől viszont sokszorosít (a belső lapok nyomatok). Az együttes tehát olyan Babinszky-művé válik, ahol a személyesség és objektivitás több rétegben keveredik egymással. Sokkal zavarba ejtőbb a kiállításról szintén hiányzó Eredendő kétség, avagy az objektivitás téveszméje című sorozata (2008), ahol a művész saját arcát felhasználva lép be a talált archív fotográfiák történetébe, s gyakran kettős szerepben maga tárja elénk a szerelem és szexualitás különféle, a populáris közegből kiemelt intim együtteseit.

6. A múlt század hatvanas–hetvenes éveiben a leendő művész tágra nyílt szemmel, a majdani művészettörténész pedig már némi kétkedéssel nézte a lengyel Varázsceruza című rajzfilmsorozatot (Se-ma-for Stúdió, Łódz), ahol a kicsiny, szakállas törpe a főhős segítségére sietve a csodálatos eszközzel egy csapásra mindent megoldott. A varázsceruza a művész lelkében azóta is dolgozik, a művészettörténész viszont még nagyobb kétkedéssel szemléli a világot. Joseph Beuys akkoriban „gyártotta” a Kunst=Kapital felirattal és szignójával hitelesített tízmárkás pénzeket, amelyen Albrecht Dürer Fiatal férfi portréja volt látható. A márka időközben megszűnt, Beuys meghalt, s az arcképet pár éve Lucas Cranach festményének attribuálták át. Hármójuk közül vajon ki maradt a többiek védjegye? Ha végezetül megkérdeznénk a művészt, Babinszky Csillát, hogy mit üzenne a közönségnek, talán Alfred Leete 1914-es háborús plakátja feliratának – Your country needs you! – parafrázisát választaná: My brand needs you!

A K. A . S. Galériában 2015. február 11-én elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.