Archívum

Holmi 1.

2015. február

1775-ben, éppen kétszáznegyven évvel ezelőtt kezdte leírni Bessenyei György azokat a gondolatokat, amelyekből végül a Holmi című írásgyűjteményét összeszerkesztette. Az első lapok megírásakor még nem sejtette, mi lesz majd a sok, összevissza előkapott ötletből. A kötetke címét is később találta ki, s végül az egész munkát 1779-ben jelentette meg.

Most, kétszáznegyven évvel később az ő gondolatnyomait olvasva kezdtem el én is leírni kósza gondolataimat mindarról, amit napjainkban magam körül tapasztalok. Bosszankodásokat, örömöket, fontos kérdéseket, lehetséges válaszokat, mindenfélét.

Mi lehetett Bessenyei szándéka ezzel az írásgyűjteménnyel? A szakirodalom elég sokat tár­gyalta már, ezzel kapcsolatosan nem kívánok újabb hipotézissel előállni. Magyar Hüperionunkat sok minden motiválta a kor megváltozásától kezdve saját élettapasztalatainak alakulásán át. Leginkább talán a világ felgyorsult tempója.

Egy-egy mondata majd negyed évezred távlatából is aktuálisnak és nagyon fontosnak tűnik: „Ne tegyünk különbséget az egyenlő dolgokban, sőt igyekezzünk magunkat ott is egyeztetni, ahol különbség látszatik lenni közöttünk” – írja a bevezetőben. Egyeztető szándék és a szellemi reform erős akarása. Bessenyeit nemcsak mint felvilágosodás­kori nyelvünk újítóját, élesztgetőjét tartjuk számon, hanem mint gondolkodót is, aki bizony ugyancsak erjesztője volt azoknak a fejeknek, amelyek pár évtized múltán a magyar reformkort meghatározták. Kötetének különössége a szabad asszociácós szerkesztési mód. Az első tíz fejezet még egy meghatározott logikai rendben kapcsolódik egymáshoz, de azután már különösebb irány nélkül következnek a témák, amelyekről kifejti gondolatait. Elsősorban nem filozofálni akar, nem tételes igazságokat hirdetni, hanem beszélgetni, véleményt cserélni, megvizsgálni felmerülő kérdéseket. Gondolkodni erről-arról, ami eszébe jut. Társalogni.

De kivel? A korszakban kevesen voltak annyira érzékenyek a változásokra, mint ő. Talán éppen azért, mert a Tisza-felvidéki táj, ahonnan érkezett, olyannyira más volt, mint Bécs városa. Talán ezért érezte másoknál jobban a változás hatalmas tempóját. Ezért akart beszélgetőpartnert találni, hogy megoszthassa észrevételeit, benyomásait. Úgy tűnik, legjobb társa mégiscsak a papír maradt. A papírlapok, amelyek elég toleránsak voltak elviselni a különféle nézeteket, az erős véleményformálást. Sajátos magyar sors. Magány, amelyet csak az üres lapokkal lehet megosztani. Nem egyedüli művelődésünk történetében. Kötetben társalogni az olvasóval Hamvas Bélának is kedvére szolgált. A Babér­ligetkönyv címadó írása is erre utal: „Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi, és a Múzsák, könyvet írok. […] Olyan könyvet, amely nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra, és elbámészkodik valamin, amit következő pillanatban elfelejt.” Oldott, asszociatív társalgás a könyvek célja. A szellem rugalmas működése, akadálytalan áramlása.

Életük utolsó évtizedeit mindketten vissza­vonultan, szellemi magányban töltötték. Sőt, még könyvekhez is nehezen jutottak. Ebben furcsán hasonlítanak egymásra. Vagy ez az igazán tipikus szellemi sors itt, a Kárpár-medencében? Közép-Európában? Mindenesetre sokat tanulhatunk tőlük, leginkább arról, hogy nem kell feszes vigyázban állni a gondolatoknak, nem szükséges mindenáron élére vasalt véleményünknek lennie, de igenis szükséges, hogy ha bármiről szólunk, azt alaposan végiggondoljuk, több szempontból szemügyre vegyük, átpároljuk saját magunkon. Téma akad mindenhol, bármilyen időben, még ha a kört leszűkítjük is azokra a dolgokra, amelyeken javítani, jobbítani szükséges.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.