Archívum

Nagymosás után

Friss női hangok a vajdasági magyar irodalomban
2014. szeptember

Nagy-Jugoszlávia széthullásával a kilencvenes években megszűnt a vajdasági magyar folyóiratokat és a magyar nyelvű könyvkiadást éltető támogatások zöme, negatívan befolyásolva ezáltal a tar­tományban a magyar nyelvű könyvek és periodikák megjelenését. A publikálni szándékozók előtt beszűkült az irodalmi tér. Az egzisztenciális lehetőségek és távlatok hiánya a fizikai és szellemi bezártság érzésével párosulva egyfajta kultúrválságot eredményezett, mely a „befutott” és az éppen csak pályára lépő alkotógenerációk tevékenységére egyaránt rányomta a bélyegét, a vajdasági magyar nyelvű irodalom mélyrepülését eredményezve. A kétezres évek eleje óta viszont jó értelemben vett változások tapasztalhatók a vajdasági irodalmi berkekben, a „padlóra került”, sokak által el­siratott „vajdmagy” irodalom éledezni látszik, sőt egyre nagyobb pezsgés tapasztalható a „háza táján”. A már meglévők mellett két új irodalmi folyóirat indult, a DNS és a Sikoly, valamint két internetes folyóirat, a Jelfolyam és a zEtna, utóbbi könyvkiadóként az elmúlt tíz év vajdasági magyar szépirodalmi könyvtermésének jelentős részét jegyzi. Az új fórumok egyre több izgalmas hangot, irodalmi szemléletmódot képviselő alkotót vonzanak, különbözőségüknél fogva más-más befogadói réteget szólítanak meg, alkotó- és olvasóközelibbé próbálják tenni az irodalmat. A rendszeresnek mondható irodalmi rendezvények, estek, műhelymunkák egyre több érdeklődőt mozgatnak meg, s a már „mozgásban lévő”, illetve a most induló tollforgatók is megtalálhatják a helyüket ebben a kínálatban.

A legújabb írógenerációban hangsúlyos a „női vonal”. Folyóirat-publikációk, kötetek, irodalmi díjak igazolják, hogy relevánsak e friss, női hangra írott alkotások, s ígéretes alkotópályák indulását jelzik. Legutóbbi kötetük bemutatásával három alkotót ajánlok közülük az olvasók figyelmébe.

Leárazott történetek – Bencsik Orsolya: Akció van!

„Akció van, ezt mondta a Pityu, miközben megsimogatta a kutyám fejét.”

Hogy Bencsik Orsolya prózai vénája hangsúlyosabb a lírainál, már Kékítőt old az én vizében című, első kötetének prózaverseit olvasva kitűnt, s a könyv megjelenését követő interjúkban a szerző jelezte is abbéli szándékát, hogy a lírát hátrahagyva a prózával kacérkodna szívesebben. Az Akció van! kisprózáit olvasva kiviláglik, hogy ez Bencsik „valódi” műfaja, kétszeresen is hazatalált benne. Részint mert olyan biztos kézzel alkotta meg különleges hangulatú, frappáns történeteit, hogy az olvasó gyakorlott novellistát sejthet mögöttük, részint pedig amiatt, mert valóban haza, a poros kis alföldi mezővárosba vezetnek, ahonnét a figyelő szerzői szem nap mint nap pásztázta környezetét, hogy annak jellegzetes figuráit, jelenségeit, életérzését papírra vetve megalkossa saját novellavilágát. Novellavilág, mondom, mert a kötetcím alatti műfajmegjelölés tanúsága szerint kisprózák gyűjteménye a kötet, viszont mivel lényegében azonos szereplők bukkannak fel a történetekben, melyek ezernyi apró kapcsolódási ponton ölelkeznek, akár novellafüzérként is tekinthetünk rájuk, vagy sajátos családregényként, hiszen a mellékszálak mellett egyetlen család sorsa bontakozik ki bennük, szakadozottan, kihagyásosan bár, de követhetőn. Sőt, akár új műfajba is besorolhatók, ahogyan az Akció van! belső borítóján, Nyúlszív őrmester ajánlójában olvasható: „B. O. remek történetei a nyúlfarkak (pszeudo)műfajából.”

Ugyanezen ajánlóban olvasható a következő is: „B. O. nem ismer félelmet, ódzkodást, álszemérmet; mindent megmutat, közben megnevettet vagy megfintorgat erősen görbített, groteszk és abszurd-realista világában”, mely világot az ajánló szöveg írója „csupaszon vinnyogó univerzumnak” nevezi. Valóban, Bencsik Orsolya teremtett világa, abszurd-realista voltának köszönhetően, rabul ejti olvasóját, s mivel a szerző összemos mesét, álmot, képzeletet, emlékeket, más szerzői univerzumokat (Tolnai, Balázs Attila, Updike, Golding…) a valósággal, sőt a groteszk ábrázolástól sem ódzkodik, nem meglepő, ha a szereplői hétköznapi helyzetekben is állatfigurává, növénnyé lényegülnek át, például a nagyapa nyúllá, a dédmama macskává, az elbeszélő repülő hallá, a nagymama véres disznószívet nyalogató szitakötővé vagy éppenséggel virággá változik, a nyulak elrepülnek, egy cet gyomrában lehet hajókázni a Nagy Vízen túlra, a Bajuszos Menyasszony az űrből figyeli Guszti bácsit, a nyakas örök vőlegényt, és a tó partján szirének élnek. Mindeközben finoman árnyalódik a vajdasági kisváros díszlete, a benne élők mindennapjai. Előkerülnek a böllérkések, piros babos tál tartatik a disznó elmetszett torka alá, a cukortól elüszkösödött lábú, háromszáz kilós nagyapa betegágyához turisták járnak, megjelennek a háborús övezetekből menekülők, és üzletelnek, a kiskocsmákban filozófiai eszmefuttatások hangoznak el, a kerítések mentén karfiolfejek és paradi­csomok nőnek, zsilettel metszik ketté a hernyók testét, bűz terjeng, mindent ellepnek a legyek, és az emberek rádöbbennek, hogy többé már nincs tengerük. Bencsik Orsolya tükröt és görbe tükröt tart egyszerre elénk, szórakoztat és elborzaszt, komikumot és tragikumot vegyít. Filmes nyelven szólva, Buñuel, Fellini vagy Kušturica módszereivel „abszurdizálja” a valóságot, jelezve, hogy a borzalmakat könnyebb a humor és a fantasztikum prizmáján keresztül láttatni és látni. Egy helyütt meg is jegyzi: „Az egész világot a füllentés tartja fenn. Ha igazat mondanék én is, hirtelen megszűnne létezni.”

Az Akció van! illusztrátora, Emil Kadirić pompásan ráérzett az írások hangulatára, világból kiragadott, lecsupaszított, suta figurái úgy néznek ránk vissza a pőre lapokról, mintha egyenesen a sorok közül pillantanának ki. Egyszerre borzongatók és szerethetők. Ugyanazon közeg részei ők is, melyből Bencsik Orsolya írásai is táplálkoznak. A kissé szagos, posványos, mégis otthonos kisvilágé, amelynek esendő, álmokba menekülő „lakóit” talán csak egy hangzatos akciós ajánlattal lehet felrázni. Figyelem, figyelem! Huszonhárom faramuci történet egy csomagban! Alig három óra alatt „felfalható”! Csak itt, csak most! Megéri a pénzét! Tessék kosárba tenni! Akció van! (Forum – József Attila Irodalmi Egyesület– PRAE.HU, 2012)

Szójatej és lilán suhanó szőkeség – Lovra Éva: Amikor otthon van a sehol

„Ennyi a mi kis életünk, néhány ezer év kővé dermedt cipója.”

Első kötetében Lovra Éva különleges utazásra invitál. A Milánó–Torino–Bologna–Firenze–Róma–Szardínia–Milánó útvonalon kalauzolja végig kalandvágyó olvasóit, s miközben építészeti látványosságokat, életképeket, hangulatokat próbál megfogalmazni, saját világába is betekintést enged. „A történetek lényege az utazás, a szabad asszociáció, mikor néha messzebbre jutunk a vonatra várakozás öt percében, mint az egész előttünk álló élet alatt” – kapjuk meg a kötet bevezetőjében sommázatát az előttünk álló történetfüzérnek, finoman utalva arra, hogy ne hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú prózára számítsunk, hanem laza szerkezetű alkotásra, melyben az asszociációé lesz a főszerep.

Az építőművészet és építészet szakos szerző/narrátor Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete című könyvéből nyert információkkal a tarsolyában, lendülettel és kíváncsisággal felvértezve vág neki egy többhetes utazásnak, sorra járja Olaszország építészeti kincseit, s a látottakat és tapasztaltakat karcsú kis kötetbe sűrítve nyújtja át az olvasónak. Az Amikor otthon van a sehol mégsem szimpla útleírás. A szerző önmagán átszűrve fogalmazza meg élményeit, ennek köszönhetően mintha az ő sikkes napszemüvegén át látnánk Olaszországot, s a városról városra meghatározott útvonal nyomán egy finoman végigvezetett történetszálat is követhetünk, mely szinte jelzésértékű diszkrétséggel húzódik meg a háttérben, mégis helyenként olyan érzést keltve, mintha egy kihagyásos szerelmi történetet olvasnánk éppen, s az útleírás hivatott elkendőzni a pikáns részleteket.

A kötetbéli Lovra Éva, vagy ahogy a Kedves szólítja, Evecita törékeny szőkeségként lépdel ki a milánói reptér bejárati ajtaján, lábán piros cipellők (Hello, Dorothy!), pőre vállán tarka selyemkendő, lenge, hófehér szoknyája alá kap időnként a szél („Monroe-effektus”, „Andy Warhol-féle pop-art asszociáció”), és óriási vörös bőröndöt vonszol maga után. A bőrönd e három főszereplős történetlánc második főszereplője, ugyanis hűséges útitársként kíséri gazdasszonyát a hosszú úton, egész a kiszenvedésig, amikor is keréktörötten hátrahagyják egy kuka mellett, mint a „csordától lemaradt beteg állatot”, amely „hatalmas vérző vörös bőrönd, vörös tetem, halott, vöröslő koporsó, utca köveire száradt meggyszín vérként” aposztrofálva íródik ki végül a történetből, átadva helyét egy ezüstösen csillogó, modern „városi dzsungelharcosnak”. Harmadik főszereplő maga a Kedves, a névtelen lovagias társ, aki épp hogy csak említődik itt-ott, és bár apróságokat tudunk meg róla: mindig kéznél van, ha kell, kisegít, fordít, kiflit hoz, kávét főz, mosolyogtat, kalauzol, hű közös Guinness-szenve­délyükhöz, ezért félbarnát iszik, a „mio piccolo Sardo, az én kis szárdom, aki vigyázott az ő Eve­citá­jára”, nyilvánvaló, hogy nemcsak idegenvezetőként, hanem múzsaként is lényegesen több szerepe van, mint amennyit az őt említő néhány félmondat sejtet. Ők hármasban vágnak neki a körútnak („mellettünk haladnak a századok, a megkövült élet egy-egy pillanata”), hogy gyalog, vonaton, hajón, kis piros Fiat 500-ason vagy lila kerékpárra pattanva („kerékpár-romantika, fellibbenő szoknya – lilán suhanó szőkeség”) járják sorra a betervezett városokat és nevezetességeket, s egy-egy pihenőponton szusszanva elfogyasszák kedvencüket, a Kedves egy félbarnát, Evecita szójatejes kávét (így még csak-csak elviselhető a „tejmentes világ”).

Történetről történetre haladva megelevenednek előttünk az olasz városok, leghangsúlyosabban talán Bologna, az a hely, ahol Éva úgy érzi, szeretne élni, „S most itt van ez a kicsiny, olaszországi város, aminek minden porcikáját szeretem, nem zavar a pályaudvar melletti park elhagyott piszkos eleganciája, a kövekkel kirakott utcák talpszaggatása, sem a szagok”, s persze Firenze, álmai egyetlen helye, amelyben csalódott, ugyanis a turistaözön miatt élvezhetetlen a város látványa, szem elől rejtettek maradnak kincsei. Megkapóak az apró életképek, a rózsát áruló pakisztáni, aki elmesélte élete történetét, a firenzei belvárosban egyszerre, organizmusként mozgó tömeg, a kéregető román cigányasszony, aki már tökéletes angolt és olaszt beszél, a római kútfelirat, mely szerint Bernini előbb felépítette, mint amennyi idő kell a megtisztításához, a reggelente piacra siető kofák, a régi lépcsőházak dohos lehelete, az eső után befolyó víz nedves foltjai a falakon meg az udvarokon, Róma macskái a romkertekben és az oszlopok tetején. Olyan adalékok ezek, melyek ismeretében mintha beleszippantanánk Olaszország illatába, a részesének érezzük magunkat, ott tébláboló turistának, aki részleteiben kutatja a várost, és fogékony az apró szépségekre.

Az utazás és a megtekintett látványosságok azonban csupán vázat biztosítanak a történeteknek, szilárd keretet, amelyre kifeszíthető a szerző gazdag asszociációs hálója, amelyben kedvenc festők, filmek, színészek, könyvek, zeneszámok egyaránt helyet kapnak, így Hieronymus Bosch (és madárfejű emberei), Tiziano, Michelangelo (Goldingot Michelangelóhoz hasonlítja, véleménye szerint mindkettejük alkotásai megtisztítják a lelket), Dalí, Rodin, Van Gogh, Raffaello, Marcello Mastro­ian­ni, Woody Allen, Mary Poppins, Gina Lollobrigida, Audrey Hepburn, a Vanília égbolt és A zongorista, Majakovszkij, Oscar Wilde, Tolkien, Zola, az Ezeregyéjszaka, Gulliver, a narancskörte hangú Dinah Washington, Gaudí és a gyakran emlegetett Marilyn Monroe is beépülnek a sorok közé.

Lovra Éva kötetét nem ajánlatos egy szuszra végigolvasni. Túlságosan lírai ahhoz, hogy egyszerre habzsoljuk be. Az elcsipegetését, félórácskákra bontott ízlelgetését ajánlom, gőzölgő kávéval a kézben, felpolcolt lábbal, derengő napsütésben. Hogy át tudjuk venni a sorok lüktetését, el tudjunk kalandozni a gyönyörű leírásokon, össze tudjuk kapcsolni a képzettársítások kusza szálait, s elmerülhessünk a míves, helyenként cikornyás nyelvezetben. „Talán a legszebb naplemente, amit valaha láttam, talán mert nem volt szárazföld, a lenyugvó nap skarlátszín emlékezés, kis nosztalgia, az elmúlás ígérete, a befejezésé, ami valamikor akkor kezdődött, és most ért véget, egy kerek egész, gyönyörédes napkorong. Egy pillanatra vérré vált a víz, majd még egyet lobbant, s kihunyt az érzés, hol van már a szerelem, csak sötétség és hideg szél” – mondja egy helyütt erős líraisággal, s rövidebb, frappáns megállapításokat is bőséggel találunk az írásokban: „Szeretem a templomok sejtelmes félhomályát, ahogy a mellkasomat szorítja hatszáz év történelme.”

A kötet címében foglalt otthonfogalom, valamint a mindenhol–sehol ellentétpár fogalma az úton levés során átértékelődik, új értelmet nyer, ahogy apró élménydarabkákból építkezik az emlékezet, úgy az Otthon is sok kis átmeneti otthon összességéből tevődik össze, ilyen értelemben bárhol rátalálhat az utazó, de teljes valójában talán egyetlen helyen sem létezik. „Mindig van egy »kishaza«, ami vár, amit ismersz, ahova visszavágyol és vissza is térsz, mikor eljött az idő, hogy újraéld az elvarázsolt álvalóság normális hétköznapjait. Ingázás, kicsit ott s kicsit itthon, kicsit séta és rácsodálkozás…”

S hogy ezek a lazán összefűződő történetek végül mégis egységes egésszé állnak össze, a precíz szerkesztésnek és a jól elhelyezett érintkezési pontoknak köszönhető, eladdig, hogy az utazás lezárultával, a kötet végére érve marad bennünk némi kielégítetlen kíváncsiság, így megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy a szerző részéről is mutatkozik folytatásra való igény: „Valahogy zárnom kellene ezt a történetet, kerek egészet adni, de még mindig hagyni időt, teret és vágyat a folytatásra.” (Forum, 2011)

Nagymosás után – Terék Anna: Duna utca

„de csak nem tudtam elkezdeni a sírást, ahogy az eső nem tudta elkezdeni önmagát”

Terék Anna második verseskötetében egy vérbeli mosónő igényességével szeretné tisztára súrolni a világot. Elsősorban saját, jól belakott kis világát, az őt körülvevő tereket, múltjának és jelenének fontos állomásait, mindezzel együtt saját magát is. Mosnivaló akad bőven. Városokról, utcákról, épületekről a mindennapok mocskát, a hajból férfiak illatát, a nyakszirt bőréből érintéseket, belülről, a szívtájékról emlékek hordalékát.

Verseiben a szerző úgy kalauzol el bennünket Topolyára, az Adriára, Szabadkára, Isztambulba, Párizsba vagy Pestre, hogy közben szemerkél, szitál, hullik vagy zuhog az eső, s lecsorog a macskakövek közötti lefolyókban mindaz, ami feloldódhatott. A lassú Párizs című versében a szűnni nem akaró eső akár egy óriási égi lavórból ömölne alá, a várost mosdatja. „…az utcák szélét mosta, / mosta magával a rongyokat, / az újságokat, a csikkeket / s a csikkek végéről a rúzsnyomokat… próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia…”. Ez a kép később, a kötet legsikerültebb, a pesti esőben című záró versében újra visszatér, immár Pestet áztatják, súrolnák tisztára az óriási cseppek, csak itt már csermelyekké, majd hömpölygő áradattá duzzadva mossák tisztára a körutat, a rakpartot, s a testből is feloldják mindazt, ami a bensőt nyomasztja. Amiktől szabadulni kellene, amiket jobb lenne hátrahagyni vagy csak úgy kisírni. Különböző könnycseppekkel. A kötetben ugyanis egész könnycsepparzenál említődik. Akár Gombóc Artúr, aki a kerek, lapos, kicsi, nagy, töltött, mogyorós, roppanós és ki tudja, még hányféle csokit tartogat szükség esetére, Annának rövid, hosszú, sós, viszketős és kristályos könnyei is vannak, ha sírni szeretne. Márpedig sírni szeretne, és sír is. Topolyán, Szabadkán, Szarajevóban, Párizsban, Pesten, a villamoson, a Duna-parton, ölelkezéskor, séta közben, levelet olvasva, randi után, egyszóval bárhol, bármikor. Szabadulni szeretne. Félelmektől, múlttól, szeretők emlékétől. Szorongásai, akár a többi korabeli lányé, a gyerekvállaláshoz, az illanó ifjúsághoz, a párválasztáshoz kötődnek („Anya, mi lesz velem, / ha elfogynak a férfiak, / elfogyasztják őket / a nők és a homoszexuálisok…” – Kunigunda útja), s néhány szerető – a kisbetűs attilák gyűjtőnév alatt – is felbukkan, hogy jelentős vagy kevésbé jelentős nyomokat hagyjon maga után („…mert széppé válhat egy ember / és jaj, nagyon szerethetővé, / annak ellenére, hogy egy / unalmas pöcs…” – gyalog a Thököly úton). A sírás persze nem szükségszerű magatartási forma, hiszen nem egyetlen eszköze a felejtésnek, a belső rend megteremtésének, csupán alternatíva, melyet a szerző a verseket összefűző szálként vezet végig a köteten, s a külső megtisztulás ellentétpárjaként a belső megtisztulást segíti elő.

Azonban nemcsak a könnyek és az eső fűzi egybe a kötet verseit, több állandó motívum is fel-felbukkan, és fogózóként, ismétlődő utalásként a folytonosság érzetét kelti, megerősítve az olvasóban az érzést, hogy egyetlen hosszú, töredékesen elmesélt, de követhető történetet olvas. Történetet, mondom, mert Terék Anna verseskönyve verssorokba tördelt történet, a prózához közelebb is áll, mint a hagyományos értelemben vett vershez, és talán éppen emiatt a kényszer, hogy egy szuszra olvassuk végig, mintha csattanót, végkifejletet remélnénk a kötet végén, egy állomást, ahová kifut az eseménysor.

„…Költözés, doboz, pakolás, zsinór, / körbekötni életünket…” – olvasható több versben is ez az ismétlődő két sor, mely alapmotívumként az egész könyvet, sőt Terék Anna költészetét is jellemzi. Az úton levést két ország, két város, két identitás, két szerető, két vers között. A nyugvópont, a bizonyosság keresését, mely nemcsak egyéni, hanem generációs igény is.

A Duna utcában sajátos hangon szólal meg a szerző. Természetes és közvetlen ez a hang, helyenként gyermekien szókimondó. A verseknek épp ez a szókimondás a legnagyobb erényük, ugyanis családtörténetek, gondolatok, lelki vívódások tolmácsolása mellett a környezetünkről, kisvilágunkról is érdekes, találó észrevételeket fogalmaz meg bennük az alkotó („párizsban a metrókocsik / olyan kicsik, / hogy az ember csak egy másik / ember kezébe tud kapaszkodni. / Így kézen fogva utazik / az összes párizsi” – gyalog a Thököly úton).

S hogy a bő száz oldalon át tartó nagymosás hófehér házakat, rendezett utcákat, fénylő szemet, tiszta arcot, kunkorodó mosolyt eredményezett-e? Nehéz megválaszolni. Ugyanis a kötetzáró áradásban az emlékek mellett nemcsak a járókelők, egy egész lakodalmas menet, hangszerek és hangjegyek úsznak tova, hanem az idő is ott tempózik óriási karcsapásokkal. Ennek tudatában pedig tekinthetünk-e megtörténtnek, befejezettnek bármit is? (Forum, 2011)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.