Archívum

AGORA – levél fiamnak

2014. május

Drága András!
Szívből örülök első építészmérnöki sikerednek,
ott leszek Szegeden, az Agora felavatásán.
Most engedd meg, hogy továbbadjak neked
három levelezőlapot, melyek a napokban
akadtak kezembe, mikor megboldogult édesanyám
családi iratai közt kutakodtam.

Egy juharlevél mintás, selyem párnahuzat
akadt a kezembe először, gondosan összehajtogatva,
meg egy zseblámpa, melyből kifolyt a ceruzaelem.
Egy parányivá kopott radír és egy rozsdás
körző a levélkötegre helyezve – édesapám
és nagyapám frontról hazaküldött üzenetei.
Mellette megsárgult dagerrotípiák:
tartásukban elszántság, tekintetükben kétely,
sűrű haj rajzolja ívelt homlokuk.

1915 Szeptember 12-én Szívemből indítom hozzátok
ezen lapom, mellyel tudassam még, hála Istennek,
egészséges vagyok, és a Jóistentől viszont kívánok (…)
még a csomagok nem értek ide, de azt hiszem,
napokban megérkezik, és akkor fogom is tudatni.
És fiam, a téli ruha felől írsz, hogy nem
lehet küldeni, tudom, édes, azért ne aggódjál!
Majd valamit csak szerzünk, mert pénzünk van,
meg holmi is, csak elfordul valamire, most olyan
újságot nem tudok. Oroszországban vagyunk (…)
Üdvözlöm mindnyájatok, csókollak bennetek,
Isten veletek és velem!

Még német nyelvű volt a hadi pecsét,
és piros a stempli, mintha katonák vérébe mártották volna.
Elképzelem, ahogy Báger József (dédapád) deszkaágyon,
hunyorgó viharlámpa mellett körmöli e sorokat.
Könnyeit vérfoltos zsebkendőjével törölgeti.
Az otthoni szépszobára, a kanapéra
(ahol nagymami alszik éppen), az asztalra, a székekre,
a konyhai komódra és a „kis Jóskára” (nagyapádra) gondol.

Kérésére hitvese egy bécsi hadikórházban
eltáncolja vele kedvenc keringőjét.
A többiek irigykedve bámulják fiatal dédmamád
méltóságteljes tartását, kecses mozdulatait.
Búcsúzáskor hangosan zokognak:
A mi Istenünk, a feltámadott Jézus Krisztus könyörüljön
a mi családunkon, mindörökké, Ámen!

Emlékszem: apai dédnagyanyám hosszú, fekete ruhában.
Csörötnekről a szomszédos Magyarlakba gyakran átmegyek hozzá.
Tenyerében tartja apró kezeim, lehelgeti, hogy ne fázzak.
De a kismadarak nem repülhetnek el, ha felébrednek, mondja.
Mesél. Hosszan, el-eltűnődve. Mikor a vágtató lovakhoz
és az összekaszabolt testekhez ér, folyton elsírja magát.
Majd kis csend támad, feláll, rám néz, és megkérdi:
Ugye fiam, süthetek neked egy kis tojást? Az jó lesz!
Bármennyi idő telik el, akármilyen vastag is a por,
a feledés kérgén szagok és ízek szüremlenek át.
„Laki mama” meséi, agyonsózott rántottája…

Kelt nap 1942 XI. hó 25. Valahol orosz földön
Szeretett Családom, anyám és bátyám! Ezen soraimat
szeretettel küldöm, és egészségben találjon mindenkit.
Hála Istennek én egészséges vagyok,
sokat gondolok rátok, és nem tudok megnyugodni,
hogy miért kellett elválni tőletek, tudod, kedves feleségem,
hogy mély szeretettel voltam és vagyok irántatok.
Csak vigyázzanak mindenre, különösen a kis Gusztikára,
hogy egészséges maradjon, a Jó Isten megsegít, hogy
hazamegyek, már nagy legény lesz. Édes anyukám,
a fiamnak szép karácsonyfát csinálj, hadd örüljön!
Most pedig, szeretett családom, kívánok kellemes karácsonyi
ünnepeket és mindnyájatoknak jó egészséget (…)
Maradok mély szeretettel, férjed, Jóska. Csókollak ezerszer
Guszti, szerbusz, pá, pá


Nagyapád, ifj. Báger József 1942 tavaszán vonul be
Herénybe a szombathelyi ezredhez. Mikor családja
meglátogatja, négyéves kisfia egy ágyú csövén lovagol.
Önfeledten kacag, a legnagyobb játékszer
seregnyi kisnadrág alá csúszdának való.
Novemberben már az orosz lövészárkok mélyéről
hozza a szép-karácsonyfa-kérést a tábori posta.
Karácsonyfám biztosan magas, csillogó volt.
Csak arra emlékszem, volt egy barnászöld színű
hosszúkás doboz és benne sok-sok csokoládé
a színes, fényesen zörgő konfettik között.
Ébredéskor jobb kezem azóta is
a kisszekrény barna dobozában matat.

December 6-i dátummal egy másik levelezőlap –
a Don-kanyarból, mint az később kiderül.
Mínusz negyvenkét fokban csonttá fagyva minden,
jégfüggöny lóg az ágyúk karnisán,
a lövészárkok patkányai halomba bújnak össze,
a régi karabélyok závárjait olajozni kell.

Valahol orosz földön 1942. XII. 6.
Kedves feleségem, fiam, idesanyám és nagybátyám,
kívánom, soraim az Isten segítségével egészségben
találja mindnyájukat. Szeretett feleségem!
Bízunk az Istenben, hogy valamikor hazakerülünk (…)
Az időjárás télies, hó van, kedves feleségem és anyám,
csak vigyázzanak mindenre, tudom, hogy nehéz most,
talán én is leszek segítségükre. Remélem, ha írsz,
a Gusztiról írjál, emlegeti a papáját?
Aki olyan sokat játszott reggeleken az ágyon.
Ha rá gondolok, nagyon fáj. Lehet, hogy többet
nem játszhatok vele? Kedves fiam, csak jó légy!
Fogadj szót anyának és a mamának. Most pedig
kívánok kellemes, jó Karácsonyi ünnepeket,
legalább rám gondoljanak, mintha köztük volnék.
Ezzel zárom soraim, maradok mély szeretettel férjed

és fia Jóska. Csókollak ezerszer, Guszti, pá, pá, fiam

Látom apámat: fát vág, kinyitja az ablakot.
Eres, lebarnult kéz, dolgos és fáradt.
Kék trikóban fut velem a ház körül,
nagyokat nevetünk (te is ültél így a nyakamban).
Napba mártja tekintetét, amit annyira
kerestem a tömegben, mikor végleg elveszett.
Vártam, hogy egyszer falábon hazaaraszol,
és bekopog hozzánk a csörötneki házba.

A világháborúból hazatérnek,
ott ülnek a verandán, ahol nagymama
dunnahuzatai száradnak.
Előkerül a napló, amit dédapád írt,
felolvassa nagyapádnak. Egy mögötte
becsapódó gránát felszakította zubbonyát,
kicsit a fejbőrét is megpörkölte,
de a fej tovább gondolkodott menekülés közben,
és hálát adott a Jó Istennek, hogy teste él. Talán.
A nagyapád meg, úgy képzelem,
meg is szökhetett volna.
Nagyon bátor, határozott jellem volt.
Összebeszélt a hadtápos törzsőrmesterrel,
hogy vigye magával, mikor a faluba küldik áruért.

Emlékeink csarnokában
halványulnak a freskók,
de jó a képzelőerőm.
A ránk szakadó fényárban
végre bevárhatjuk egymást:
Földi másai az égi Atyaságnak.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.