Archívum

A lázongó ritter

2014. május

Ma korán keltem, lementem a tó partjára, a hódok szorgalmasan túrták-fúrták vízparti furcsa váraikat, időnként hallatták idétlen kaffogásukat. Hajítottam nekik halat, rohantak, és felfalták, aztán néztek rám, lesz-e még alamizsna. – Ennyi elég volt – szóltam, és elfordultam, a falánk gyűjtögetőket ugyanúgy megvetem, mint a mindent azonnal felzabálókat.

Szeretem, ha esős hajnal után napos reggel következik, mintha a lélek megfürödne a hajnali esőcseppekben és az enyhe sugárzásban. A lélek, vagy­is amit az emberek léleknek neveznek. A legtöbb embernek nincs lelke, csak valami tenyésző, lélegző testrész működik bennük, amelyik nem sokat ért a környezetéből, de időnként rácsodálkozik. Némelyek ezt léleknek nevezik… Nekem ugyan van lelkem, de most nem érek rá foglalkozni vele. Egyébként is… nem szeretem, ha a lelkem megkísérli, hogy önálló életet éljen, elvégre mégiscsak én vagyok az úr fölötte. Mi, Biberachok a lelkünkkel, de nem a lelkünkért élünk. A hódokat, családunk címerállatait általában szívesen elnézem egy-egy pillanatra, etetem is őket módjával, de ma idegesítettek. Ott hagytam őket a tóparton, és visszasiettem a kastélyba. Közben sáros lett a csizmám, és ez bosszantott.

Odafönn levél várt a dolgozószobám asztalán. Feltörtem a pecsétet, kusza írás dőlt rám a pergamenről, zaklatott, női írás. A levél néhány sor volt, és rossz hírt közölt. Szeretem a rossz hírt, vagyis csak a rossz hírt tartom közlésre érdemesnek, a jó hír eloszlik a levegőben. A levél tudatta, hogy meghalt Biberach bácsikám. Bácsikámat, aki bizonytalan korú, erkölcsű és állású ember volt messze, keleten, a magyarok földjén, egy évtizede nem láttam. Nagy ritkán eljutott hozzám botrányainak híre, suttogások a bácsi aljasságairól. Idővel kezdtem tisztelni, sőt már szinte megszerettem cselekedetei okán, ő volt nemzedékek óta az első ember a családban, aki foglalkozott olyasmivel, ami a Biberach nevet ismertté tette, sőt már szinte félelmetessé. Jó dolog, ha az ember nevének hallatára a tenyésző lelkek összerezzennek. És mivel én is az ő nevét viselem, talán rám is vetül valami ebből az összerezzenésből. A bácsit leszúrták, mint egy disznót. Hogy ki tette, miért éppen most, erről semmit sem közöl az írás.

Magam se tudom, olyan koros volt-e von Biberach lovag, hogy a bácsi jelzőt kellene a neve után ragasztani, legyen neki könnyű a föld. Tettei száma után akár aggastyán is lehet, de valószínűbb, hogy alig évtizeddel volt idősebb nálam. Vagyis én még egy évtizednyi szabad és vidám életre számíthatok disznóként való leszúratásomig, ami bizonyosan nekem is kijár.

Izidóra írta a levelet, kusza sorai végére a nevét is odakanyarította. Ír a levélben elárvult királyi gyermekekről, ezekhez nincs közöm, valami papféléről, ezzel se lesz dolgom, remélem. Azt is megpendíti, hogy már javában felfelé vonszolják dereglyéjét a Donau folyón, s hamarosan Ulmba érkezik.

Izidóra tíz évvel ezelőtt elviselhető küllemű, de elviselhetetlen természetű nőstény volt, kissé keszeg, kissé álmatag, mint a balga szüzek szobra a naumburgi dóm kapubélésén. Azóta persze korosabb lett, ki tudja, mit hozott neki, s mit vett el tőle a sors. Elkocsizom Ulmba…

Ulmban egy hosszú másodperc előzte meg egymásra ismerésünket, ő biztatóbb volt, mint amire én számítottam, én bizonyosan idősebb, mint amit ő várt, így hát mindketten megnyugodtunk, és hajlandóak voltunk megismerni egymást. Izidóra hamarosan zokogásba kezdett, azt gondoltam, a bácsikámat siratja, nehezen tudtam volna őt a lovag karjai között elképzelni, de ő a papfit könnyezte, aki pedig – mint Izidóra elsziszegte – a legjobb egészségnek örvend. Csak éppen hogy rútul keresztülnézett rajta, amit – ugyebár – az asszonyi lélek a legnehezebben visel el a világon. Izidóra aggodalma azért is nagy volt, mert a királyné halálával elveszítette holtig tartó udvari állását a távoli Esztragonban. Meginvitált ulmbéli családjához, én is meghívtam biberach­béli kastélyunkba, és mindketten kinéztük egymást magunknak.

Izidóra elfecsegte, hogy bácsikám halálát ez a nevezett papfi okozta, aki ugyan már felszentelése napján megszűnt pap lenni, de udvari bajkeverőként kiválóan megállta a helyét királyi testvérnénje udvarában. Éreztem, Izidóra serény nyelve még hasznomra leend, hogy a világban a Biberach-igazságok szerint tegyek rendet, ezért a hölgynek hamarosan szerelmet vallottam, amin ő nem is csodálkozott különösképpen.

Szerelmünk kevés számú, de emlékezetes napjaiban Izidóra rémes dolgokat zokogott össze a magyar nevezetű népről. Elbeszélte, úgy kétszáz éve jelentek meg a kárpáti nagy síkságon a maguk teljes vadságában, szerencsére nagyon megtetszett nekik a szerzett föld, és eszük ágában sem volt, hogy tovább lovagoljanak nyugat felé. Megtizedelték az avarokat, kitúrták az országból a szarmatákat, és magukba olvasztották a besenyőket, a végén pedig látszatra még a kereszténységet is felvették. A magyarok összeférhetetlen és pártütő népség, szerencsére leginkább a saját fajtájukat ölik és pusztítják. Szomszédjaikat megvetik, vagy farkcsóválva törleszkednek hozzájuk, magyarázta tovább Izidóra. Minket, németeket általában gyűlölnek, de ha segítségre van szükségük a másik magyar ellen, akkor mindig hozzánk rohannak. Ez mindannyiszor testvérháborút jelent, amikor aztán kellő mennyiséget irtanak ki a saját fajtájukból, elsiratják áldozataikat, és megint gyűlölni kezdik a németeket.

Megkérdeztem Izidórát, vajon miért ment a magyarok közé, ha ilyen rossz tapasztalatai vannak. Izidóra sóhajtott egyet, és elmosolyodott: – Mert lehet őket irigyelni és megbámulni, szavaikon lehet fejet csóválni, tetteiken megborzongani. Mert lehet sajnálni, amiért nem vagyunk egy közülük, és lehet hálát adni Istennek, amiért csak a magyarok születtek magyarnak.

Ezt a balga asszonyi beszédet aztán széjjelosztotta személyekre, dühös felkiáltásokkal és rejtett mosolyokkal fűszerezte szavait. A királyné német asszony volt, aki a saját művelt, megbízható és viselkedni tudó német udvaroncait helyezte mindenhová, ahol műveltnek, megbízhatónak kell lenni, és viselkedni kell tudni, nem pedig a kezüket örökösen ökölbe szorító, csizmával dobbantó és azonnal kardot rántó magyarokat. Aztán a német királyné udvari mulatságairól mesélt áradozva, játékos kedvűnek nevezte a királynét, akit a németek mind szerettek, a magyarok mind gyűlöltek, s a végén Izidóra némán könnyezni kezdett.

Hajnalban kilovagoltunk a parkba, a tavat elkerültük, Izidóra irtózott a hódoktól, azt mondta, a kaffogásuk a magyarok nyelvére emlékezteti. Szép volt fekete csipkével szegett lebegő ruhájában, vörhenyes őzbőr lovaglócsizmá­jában, és abban a kis zöld kalapban, amely már majdnem Diána istennőhöz tette hasonlóvá. Ott, lóháton ülve, áthajoltam hozzá, megragadtam lova kantárszárát, és feleségül kértem. Izidóra azonnal igent mondott, amin bosszankodtam is kellőképpen.

Apámuram, az idősebb Ritter von Biberach már évek óta a kastély hátsó traktusában lakott. Ablakai, ha valaha is ablakot nyitott volna, a szurokfenyőerdőre néztek volna. Apám serény semmittevésben élte életét, makkegészségben és alig kilencven font testsúlyban, két agár és egy szajkómadár társaságában és bűzében. Éjjel-nappal mécses égett lakosztályában, nappal a behúzott függönyök miatt, éjjel álmatlansága okán. Fegyvereit naponta számba vette, félt a tolvaj cselédektől, a leselkedő rablóktól, de leginkább tőlem. Félt, hogy beköltözöm a kastély összes szárnyába, félt, hogy kiköltözöm a kastélyból, és ő magára marad vénségére, félt, hogy megnősülök, és az új asszony elkergeti a régi uraságot, félt, hogy egy reggel halva talál engem, és ráfogják a megöletésemet. Félelmeihez a környék kastélyai bőséges bizonyító eseteket szolgáltattak.

Apámurammal semmiféle hírt nem lehetett tudatni. A neki érkező, kevés számú levelet „Hazudnak!” felkiáltással, olvasatlanul a tűzbe hajította. Ezért testvére megöletésének hírét sem éreztem fontosnak közölni vele, de talán azt se tudta már, hogy él egy öccse valahol arra, ahol még a Donaut is más néven mondják.

A gond akkor rakott fészket bennem, amikor Izidóra lépésre fogta kancáját, és szemrevételezte a Biberach-kastélyt, ahová gáláns szeszélyből meghívtam úrnőnek. Úgy nézett a kastélyra, mint ami hamarosan akár a sajátja is lehet. Ettől a tekintettől kivert a hideg. Ha nem változik meg, gondoltam, idegen asszony sötét árnyéka fog végiglengedezni az ősi juss fölött, akár évtizedeken át. Ha megváltozik, gondoltam tovább, és uralma alá akarja hajtani a Biberach-szentföldet, sorsa gyors és csúfos kimúlás lesz. – Itthon vagyunk – sóhajtottam aztán, és a lovászfiúnak vetettem a kantárszárat. Izidórát leemeltem a nyeregből, ekkor éreztem először a teste súlyát, hogy milyen könnyű…

Hamar elcsendesedő éjszakáink egyikén elsóhajtotta a meráni herceg történetét, aki annyi bosszúságot okozott királyi nénjének, akinek egyedül sikerült egy sor magyarhoni család unalmas állóvizét háborgó tengerré változtatni. Ottót, ez volt a neve a papszökevény csendháborítónak, már éppen kezdtem megkedvelni, amikor jelenlegi jövendőbelim száján kiszaladt a levélben le nem írt közlendő, miszerint Ottó volt, aki Biberach lovagot az esztragoni vár egyik mellékszobájában hátulról letőrözte. Mégis szemébe kellene néznem ennek az Ottónak, mert aki egy Biberachot képes ilyen neveletlenségben részeltetni, az a másikkal se fogja röstellni, hogy ugyanezt megtegye. Elhatároztam, hogy leutazom a Donaun egészen Esztragonig, ha kell, és ha közben Ottó az utamba kerül, összemérjük lovagi erényünket. Izidórának nem szóltam utam céljáról, de egy kis donaui kéjutazásra meghívtam.

Tegnap Izidóra elhagyott. Ráhízelegtem ama csipkével szegett, fekete lebegőt, hogy szép emlékem maradjon róla, aztán bokája köré csavartam a hajó horgonykötelét, a horgonnyal együtt pedig a folyóba taszítottam. Szegény Izidóra!

Napokig nem szálltam ki a hajóból. Napközben a fülkében hevertem, éjszakánként hanyatt feküdtem a fedélzeten, és nyitott szemmel meredtem a csillagos égboltra. Szembe nézett velem a világ tisztábbik, felső fele, ahol minden fekete vagy csillogó ezüst. Az emberek legtöbbje úgy hal meg, hogy sose látta a csillagos égboltot maga fölé borulni. Én úgy akartam élni, hogy látom.

Passaunál felfogadtam egy szolgát, akit Knechtnek neveztem. Knecht szőke volt, és lópofájú, szeretem a lópofájú embereket, odaillenek a hideg, német fenyőerdőkbe. Amint hajónk Vienna alá érkezett, szükségét éreztem, hogy egy magyar szolgát is fogadjak magam mellé, azt beszélik, jók a magyar szolgák. Fickó lett a neve, tüskehaja volt, és konya bajusza. Odaillett a magyar pusztára, már ahogy én a magyar pusztákat elképzelem.

Izidóra taszított otthonomtól, Ottó híre vonzott Vienna felé, bácsikám vére pedig mintha egyenesen követelte volna, hogy fölkeressem Esztragont. Látnom kellett a jó és gonosz tettek helyszínét. Új horgonyt vettem a hajóra az elhasznált helyett. Fickó vállalkozott rá, hogy utánanéz amaz Ottónak. Nem bíztam benne, hogy sikerrel jár, Vienna mégsem a puszta, ahol Fickó kiismeri magát, de három nap múlva jött hozzám a konya bajuszú, és magyar mondataiban sűrűn emlegette az Ottó nevet. A magyar nyelv, ahogy megfigyeltem Fickó beszédét, nem is hasonlított a hódok kaffogására. Knechtre bíztam a hajót, magam pedig Fickóval Vienna utcáit kezdtem róni.

Izidóra nemes alkatú, vonzó férfiút festett le ömlengéseiben, beleképzeltem magamat Ottó helyzetébe, ami szórakoztató játék volt: hol papi ornátusban jámborkodtam, hol a királynénak hízelegtem, és fogadtam tőle kuncogva a szemrehányásokat, hol butácska főrendi hölgyeket hajkurásztam (a lány valami ilyesmit is mesélt). Fickó a szeme villantásával intett, hogy melyik volna a viennai urak közül Ottó: kopaszodó, pohos férfi volt, maradék haja kutyafül formán hullott vállaira. Szeme vizenyős, arca szeplős, ennek még a tőrdöfés is munka lehetett. Már majdnem megsajnáltam hitványsága miatt, de a nemesség kötelez, tudtam: idővel végeznem kell vele.

Gazdag ulmi polgárként mutatkoztam be Ottónak, hagytam, nyerje el pénzem néhány percentjét (még csalni se tudott tisztességesen), aztán kockáztunk (abban ügyesebb volt). Ottó elegancia nélkül követte el, amit lovag csak könnyedén és nonchalance tehet meg, nem volt méltó a ritter nevezetre. Ha beszélt, visszatartottam a lélegzetemet, ne kelljen vele egy levegőt szívnom, kezemet óvatosan rejtettem hátam mögé, nehogy szeplői és szőrszálai bőrömet érintsék.

Knecht rátalált egy toronyra a városon kívül, oda csaltuk el Ottót, mondván, a torony körül hemzseg a dám meg az őz (a szarvastól félt, hát még a vaddisznótól!), föltuszkoltam a toronyba, mondván, onnan lesből lenyilazhat akármit. Rá is zártam gondosan a tölgyfa ajtót, Knecht és Fickó pedig egy lajtorján mászott fel kívülről, és beszögezték az ablakot, akkor aztán odabentről ordítozhatott. Amikor mindezzel végeztünk, a zárt ajtó mellé álltam, és besuttogtam a sötét toronyszobába: – Te most elmész szépen, Ottó, Biberach után, én az öccse vagyok! – és tőrömmel beszúrtam az ajtórepedésen. Elzuhant, hallottam. Ha túléli a szúrást, éhen hal, ember ott meg nem hallja a kappanhangját. Aztán: – Utazunk Esztragonba! – közöltem hajósnépemmel.

A következő néhány éjszakát is Isten szeme alatt töltöttem. Kínos kényszerűségnek éreztem Izidóra meghorgonyzását, aki küldetésem teljesítésében akadályozott volna, miközben az Úrnak az ő életével láthatóan semmilyen célja nem volt. Azért mégis bántott a dolog valamiképpen, magyarázatokat fogalmaztam magamban az Úr felé, nem tudom, elfogadta-e – én, ha Isten vagyok, egy szárazvillámot küldtem volna le a hajókázó ifjabb Biberachnak.

Ottóval azért más volt a helyzet, nem tudhatom, hogy és miként tettek bácsikámmal egymás ellenére, de embert ölni semmiképpen nem szabad, ez jellemtelenség és főként a játékszabályok felrúgása. És az élveteg Ottó kínos helyzetbe hozta saját német királyasszony nénjét, magyarok szeme láttára, megbocsáthatatlan! Több: hiba! Ottót ki kellett küszöbölni a palotából, a politikából, az életből. És így, ahogy én tettem. Nem látványosan, nehogy a magyarok aztán vérszemet kapjanak, és azt higgyék, csak úgy meg lehet ölni egy német herceget. Bölcsen és elegánsan hajtottam végre, amit kötelességemnek éreztem, talán biccentett is rá az Úr, és ezért maradt markában a szárazvillám.

Királynét megölni nem szabad, ez nem fér össze a világrenddel. Erről se Izidóra, se Ottó semmit se szólt, nem tudták volna, ki, hogy, miért tette? Vagy éppen nagyon is tudták? Csak ők tudták? És a magyar király, a királyné férje, ez az Andreas, ő sem tudta, hogy a saját felesége, a saját királyi asszonya… Hát hogy is van ez? Uramisten, ez volna az én dolgom? Az én dolgom volna ez? A Donau túlsó végéről jött, lázongó Biberachnak kell belenéznie a magyarföldi indulatok mélységébe, ezért tétette el velem az Úr az útból ezt a két akadályt? A királyné híg erkölcsű öccsét és rajongó szolgálóleányát?

Ez itt a parton már magyar föld, magyar erdő és domb, szőlő. Ki merjek-é szállni, én, a német Biberach lovag? Miért ne szállnék? Minek szállnék? Pitymallik, a hegyormon palota, Isten elhozott Esztragonba, Biberach!

A királyi palota körül lődörögtem, sok ott a léhűtő, nem tűnt fel figurám. Megtaláltam a házat, ahol Biberach bácsikám lakott volt, ide küldözgettem időnként fanyalgó leveleimet. A ház valaha szép lehetett, ma ebek harmincadján van, hja, ha kihal a gazda, az utód tékozol. Lucit ajánlották figyelmembe kaján vigyorgással, mint aki egészen közel állt a lovaghoz. Luci már a nevét is majd’ elfeledte bácsikámnak, és úgy nézett rám, mintha maga volnék a baziliszkusz kígyó. Már rám csapta a háza ajtaját, de aztán utánam szólt, menjek valamilyen nagyúrhoz, akit ő bánnak nevezett.

Bánnak sok főrendet hívnak a magyarok, nagyúrnak csak azt az egyet, akinek a nevét nem értettem, ezért Benedictus formában tettem el emlékezetembe. Mondták, már nem lakik Esztragonban, és szúrósan a szemem közé néztek. Kiköltözött a szőlőjébe a saját vincellérjének, röhögött egy papucsos német bürger, száműzték a nagyurat a saját országából, sóhajtotta egy magyar közvitéz.

Olyan messze volt az a kúria, hogy városi szó, udvari kacagás el nem hatolt odáig, Gerecse volt neve a hegynek, amely takarta bükkerdőivel, micsoda név ez is, csikorog a német ember foga alatt! De olyan közel volt, gondoltam kajánul, hogy egy tüzes mén egy óra alatt eléri Esztragont, ha szükség van a lovasra. Indulatom és félelmem most mind átragadt Benedictus nagyúrra. A kíváncsiság is kezdett dolgozni bennem, és – Biberach, te ezt tudod! – a kíváncsiság az emberek között a kapcsolat kezdete, amely megelőzi a szót.

Eldadogtam, hogy távoli rokonságban állok a von Biberach lovagcsaláddal, nagyon távoliban. Benedictus rám emelte tekintetét, és én megborzongtam. Ősz óriás benyomását keltette, nem termetével, de lelkével. Szavait kezdetben fukarul mérte, baráti szomorúság és megfékezett harag látszott az arcán. Ilyen arcot nem látni a Kárpátoktól nyugatra, azt beszélik, Árpád vezér törzsének oldalági sarja Benedictus.

Óvatosságból bácsikámat kérdeztem legelőbb. – Okos férfi volt – biccentett a bán –, talán túlságosan is az, de lélek nélkül való. Aki pedig lélek nélkül való, annak könnyen megtapossák a testét is. Nem tartottam barátomnak, és nem féltem tőle mint ellenségtől. Gyáva sem volt, harcias sem, ereje a szellemében lakott, nem a szívében. A tőrét díszül hordta – befejezte, elfordult, a szolga teletöltötte a kupákat.

– Ottó megölte – szóltam, hogy lássa, tudok egy s más dolgot az udvar környékéről. – Orvul leszúrta a királyi palota lépcsőfordulójában – pontosított Benedictus. – Ottó hitvány ember, és gyáva, aztán rabolt, és visszament német hazájába. – Erre a mondatra feszengeni kezdtem, de Benedictus szava más irányba fordult: – A herceg rossz hírét hagyta maga után. Ha él még – én nem tudok haláláról –, homlokán hordja a hitehagyott pap és az orgyilkos szégyenbélyegét, de leginkább azt a gyalázatot, hogy királyi törzse jó hírét szennyezte be. Egy olyan udvarban, ahol ez nem volt szokásban.

– Mi, magyarok – folytatta töprengve Benedictus nagyúr – sok hibával élünk, ahogy más nép is a maga szeretett hibáit dédelgeti. Az indulatosság, az oktalan vérontás, a hangzatos dicsekvés… ezek, lovag, magyar hibák, magyar erények, csak a mértéktől függ, melyiket látom benne.

– András királyunk – ő Andrásnak mondta Andreast – külhonban vitézkedett, felvette a keresztet, az ország erejét elvezette a Duna mellől, túl a Boszporuszra, hogy megvédje az Úr evilági szülőföldjét, és közben, lovag, közben majd’ hogy elveszítette a saját országát. Nem kivont kardú ellenséggel szemben. Asszonya mézes szavú, fésült és táplált talpnyalókkal, udvornikokkal rakta tele a királyi udvart, a kancelláriát, a püspöki stallumokat. Méltatlanokkal és hányavetiekkel, maguk hasznát lesőkkel, akik az országlakókkal mit se törődtek. István királyunk, szent lett a neve, hívott be németeket, olaszt, lengyelt, magyar nemest csinált belőlük, máig hívei a magyar királynak. De András király asszonya nem növelte a magyar erőket idegen vérrel és szellemmel, csak hogy egyenek, vigyenek és mulassanak, arra kellett a király nélkül maradt ország.

– Ha a király, ez az Andorjás, külföldre megy, hadba… – nehezen formáztam a mondatot, de Benedictus beszélte a német szót, időnként latint kevert belé, s mindez természetesen folyt szájából. – A király, ha elhagyja országa határát, helyét a nádor veszi át, hatalmát és felelősségét is. És téved, aki arra számít, hogy Magyarhonban a király távoztával bármit megtehet, mert báb kezében van a nádori pálca. – Benedictus rám nézett, én ránéztem, és megborzongtam. Fény csillant meg a gond ráncolta arcon, a fáradt szemekben. – A nádort, a király helynökét, uram – nyögtem ki a bizonyosságért –, őt hívják-é nagyúrnak? – Benedictus mintha biccentett volna.

Aztán úgy szólt, mintha kút mélye szólna: – A királynét én öltem meg. Meg kellett ölnöm azt, aki el akarta fordítani az országot királyától, aki az ország kincsét és vagyonát idegen silányok zsebébe csempészte. Nem hitte el, hogy neki ezt tenni nincs joga, nem hitte el, hogy nekem ezt megakadályozni van jogom, sőt kötelességem. Úgy gondolta, neki mindent szabad. Tőrt rántott Magyarország nagyurára, a király helyettesére. A trónja lábánál folyt ki a vére…

– És a király, amikor a király hazatért…?

– A király gyászolta asszonyát, siratta gyermekei anyját, de átvette országát, ahogyan távoztakor hátrahagyta, baj és veszteség nélkül. – Benedictus ökle a bükkfa asztalon pihent, fáradt volt ez a kéz, de hatalmas erő szunnyadt benne most is.

– Ön itt él, nagyúr, egyedül…? – kérdeztem zavartan, hogy kérdezzek valamit.

– Soma fiam Itáliában barátkozik a tudományokkal, nem jobb, de talán biztatóbb világban. Én itt özvegységem napjait pergetem, fel-felidézem holt asszonyom képét. De az erdőben sose vagyok egyedül… – talán bizony még rám is mosolygott, de lehet, hogy csak a délelőtti napsugár fürösztötte arcát.

Lépésben vitettem magamat a lóval, mázsás teher volt a lélek bennem. Esztragonban eladtam a dereglyét, indultunk vissza napnyugat felé. Viennában útjára bocsátottam Fickót, Knechtet pedig Ulmban hagytam sorsára. Szabad emberek voltak. Otthon első utam a hódokhoz vezetett, halat hajítottam nekik, mohón kapkodták, és közben kaffogtak. Dolgozószobámban behúztam a függönyöket, és gyertyát gyújtottam. Aztán bekopogtam az idősebb von Biberach lovaghoz…

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.