Archívum

Major Henrik: Panoptikum

Szakolczay Lajos
2013. november

A magyar irodalmi-művészeti életben Nagyszalonta elsősorban Arany János és Sinka István szülővárosa révén ismert. Gondolta-e volna valaki, hogy a nagy pályát befutó Major Henrik, művésznevén Sicu (Nagyszalonta, 1889 – New York, 1948. szeptember 21.), a kitűnő képzőművész-karikaturista szintén ebben az erdélyi városban született?  Igaz, hogy a hajdani Ferenczy Károly-tanítványnak a Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett Magyarországról – Párizs, Amszterdam és London után New Yorkban kötött ki –, de szülőföldjét friss emigránsként is megtisztelte rajzaival. (A Nagyváradi Esti Lap és a Nagyvárad 1922–1923-ban sok, humorral teli portréját közölte.)

Révész Emese Késdobáló parlament – Gáspár Antal (1881–1959) és kortársainak politikai karikatúrái című tanulmánya szépen mutatja be a magyar karikatúra új állomásának – szemléletváltásának – korszakát. „A tízes évek legmodernebb szatirikus lapjai, a Fidibusz és az Április lapjain már egyértelmű volt a modern szecessziós, expresszionista áramlatok térhódítása. Sassy Attila, Major Henrik, Bíró Mihály, Pólya Tibor, Vértes Marcell vagy Herman Lipót rajzai eleven és eredeti módon, lényegre törő vonalrajzzal, abszurd képi ötletekkel újították meg a századforduló realista hagyományú karikatúráját.” Evvel nyilván nem az úttörők – Fényes Adolf, Linek Lajos, Faragó József, Garay Ákos (Pikáns Lapok) és Jankó János, Bér Dezső, Gedő Lipót, Gáspár Antal, Kelen Imre, Dezső Alajos (Üstökös, Bolond Istók, Borsszem Jankó) – munkája vonatott kétségbe, ám az új hadnak új formanyelvre volt szüksége.

Eme rakoncátlan fiatalok egyik legtehetségesebbike az a Major Henrik volt, aki „egyvonalas” portrérajzával szinte iskolát teremtett. Addig a Goyától, Bruegheltől és Leonardo da Vincitől (most csak magyar követőiket sorolom) Jankó Jánosig, Faragó Józsefig és Gáspár Antalig terjedő karikatúra bővebben élt „festői” eszközökkel (foltszerűség, rövidülés stb.). Evvel szemben Major Henrik poétikus – költőiségében is egyszerű – gúnyrajza (főképp a portrékon látni) a mindenható vonal erejét tudatosítja. Elsőre könnyű kézzel odavetettnek tűnik ez a vonal, de aki sosem hivalkodó tömörsége (aforisztikus bölcsessége?) mögé néz, könnyen megtapasztalhatja a torzítás – Majornál mindig jellemalkotás – invenciózus mélységét. Kegyetlenségnek is mondhatnám, ha a túlzásban – ami egyenlő a lényeglátással és lényegmegragadással – nem volna valaminő szarkasztikus szeretet.

A karikaturista – hihetetlenül hangzik – sosem portréalanyának, hanem mindig önmagának akar megfelelni. Nem a szép érdekli, hanem az igaz. Akár a rútban – emberi arcot azért ne jellemezzünk így – megbúvó erő. Az erő mint karakter, mint az árulkodó (a tükör elé álló pácienst leleplező?) – torzított – vonások összessége. Major Henrik Panoptikumában jól érzékelni – a karikatúragyűjtemény az 1912-es Komédiásokat követően a Tevan-könyvtár (Békéscsaba) 21–25. köteteként jelent meg 1913-ban –, hogy a grafikus számára az arc a titkok és a fizimiska bújtatta „titkok” – a faji jellegre (is) utaló vonások (Dési Imre rajz alatti megjegyzése: „Most legalább tudom, hogy néz ki egy szép, szomorú zsidő!”), a szelídség, az önteltség, a kivagyiság, az ábrándozás, a magába mélyedés és a ború – összességének a kivetítője.

Igaz, a „vásznat” derűvel vagy mérgesen, megbotránkozva, vagy az irónt forgatót fölmentő kacajjal az áldozatok nézik – 121(!) bitó alatt álló, semmi jóra nem számítható literátus ember –, de a „filmforgató”, a furfangos gépész kezében (árván is beszédes vonalhálójában) fut össze minden. Az alkotó – író, hírlapíró, szerkesztő – kedélyvilága, gondolkodói hajlama vagy épp strébersége úgy ül ki az arcra, mintha valaki a tengerparton napoznék. Tenger­parton, vagy akár hideg télben, avagy forró homoksivatagban. Nem gondolnám, hogy Majort – aki kávéházak, klubok, fényes vagy homályos szeparék skribler vendégei közül választotta ki magának megörökítendő alanyait – munkája közben feszélyezte volna a megszólítotthoz fűződő barátsága, a tollhegyre tűzött személy életében-művében való bennfentessége vagy akármilyen ellenszenve.

Igazi művészként túllátott a valódi (árulkodó, de istenuccse mégsem mindig jellemvonásokkal, van úgy, hogy borvirággal díszített-keserített) arcon. A fizimiskán keresztül – gyógyító orvosként?, sokkal inkább a tettest rajtakapó bíróként! – a vesébe látott. S evvel a kritikusnál szigorúbb, akarva-akaratlan ítélkező gesztussal el tudta érni – noha a leleplezés nem volt előre kitűzött cél –, hogy alanyainak személyes maszkja mögött (a papírmasé is éget) ott legyen az illető személy hús-vér valósága. Nem törődött azzal, hogy a deresre húzottnak tetszik-e vagy nem a cséphadaróvá váló írón (ceruza, tustoll) testen felüli szenvedést is hozó ütése, ő szolgálatából kifolyólag gyakorolta szentséges mesterségét. Harlekinként, bár neki is fájt az igazmondás, senkinek sem tett bocsánatkérő gesztust, inkább csörgősipkáját nyújtotta át a többségében a leleplezéstől szenvedő félnek.

Meglátásomnak némileg ellentmond Kosztolányi Dezső panoptikumot bevezető lírai jellemzése. „[Major Henrik] mint piktor romantikus és mint rajzoló kemény realista, egyenesen szadista, aki alakjait – véres szeretettel – tépázza, gyomrozza és ökleli, bizonyára azért, mert fáj, nagyon fáj neki minden, ami csúf és beteg, s azt szeretné, hogy minden szép, tiszta és egész legyen. A valóság sérti a szögleteivel, sajog a testének, mint egy eleven, viszkető seb, és piszkálja, hogy annál jobban fájjon. Ez a fájdalom: a lyrája. Akik bemennek panoptikumába, ne feledjék ezt, s a gyötrött arcok előtt, a kánkánt táncoló vonalaknak e pesti poklában gondoljanak egy cinikus lyrikusra, aki szenved, arra a romantikus komédiásra, aki álarcot hord és mögötte sír.”

Major könyvét a Nyugatban elemző Bálint Aladár (1913, 11. szám, Figyelő) már nem ennyire előzékeny a karikatúraalbum (kis mérete ellenére is album) szerzőjével szemben. A rajzolót bírálva leszögezi, hogy a grafikus sok mindenre tekintet nélkül volt, s leginkább arra nem figyelt, „hogy az a fej csakugyan izgató matéria-e, vagy pedig kiszikkadt fadarab”. (Kérdem én, miért ne lehetne a „kiszikkadt fadarabról” is ugyanolyan érvényességű karika­túrát készíteni, mint az élő-lüktető „matériáról”.) Nem tetszik neki „az a néhány papírra vonszolt, rosszul megfogott, széjjelmálló, karakter nélküli fej, amely csupán gazdája mesterségének jogán kerülhetett a könyvbe”. Nekem viszont igen, mert noha nem vagyok a portrérajzoló kortársa, távolról is érzékelem, hogy ezek a rajzok személyiséget elevenítenek meg. (Függetlenül a hozzá kapcsolható esztétikumtól.)

A grafikus számára az arc sosem vízmosásos terep, hanem olyan – vonallal körülkerített – tiszta lap, amelyen a karakterjegyek, bizonyos jelek révén megjeleníthető az egész személyiség. Ha a vonalhálón belüli motívumokat vizsgáljuk – a „kegyetlen” és „kevésbé kegyetlen” orrot, az égő vagy lehunyt, álmodozó vagy fürkésző szemet, a hajjal dúsított vagy tar koponyát, s a „kiegészítő”-elemek (bajusz, szakáll, pipa, kalap, csokornyakkendő stb.) figurához hozzátartozó, sőt egyénítő jelenlétét –, egész arzenálját kapjuk a majori megjelenítésnek. Némelykor húsba vág – a karikatúra ezért karikatúra – a torzítás, s az alanynak nincs az a (külső) rossz vagy jó tulajdonsága (szépség, rútság, a világgal és az emberiséggel szembeni megbocsátás, illetve közöny), amely ne ülne ki az arcra. A rajzoló épp ezekre éhes, éppen ezeket mutatja meg sokszor a mikroszkopikus föltárás – a végtelenre nagyított tulajdonság életre kel – hathatós segítségével.

Major csaknem száz év előtti karikatúra-arzenálját vizsgálva, jóllehet számunkra is sok a ma már ismeretlen arc, a csodálkozáson és a mesteri eredmény rögzítésén túl alig tehetünk valamit. Irónjával a halhatatlanságba vagy ahhoz közeli dicsfénybe emelt olyan embereket – az időközben „elszállt” életművekkel szemben rajzai-portréi örök érvényűek –, akik nem művészek, hanem szorgos „időfutárok” voltak (Akár Gyula, Cserna Andor, Fehér Armand, Kortsák Ferenc, Liptai Imre, Murai Ká­roly, Ráskai Ferenc stb.).

A kisebb életművek alkotóira, még ha ma szinte semmitmondóan hangzik is nevük – csak találomra sorolom: Emőd Tamás, Farkas Imre, Kemény Simon, Kóbor Tamás, Orbók Attila, Peterdi Andor, Sebők Zsigmond, Szilágyi Géza –, már nem merném az „időfutár” megjelölést alkalmazni. Mert Dutka Ákossal, Pásztor Árpáddal, Révész Bélával kiegészítve az itt is hosszan folytatható sort, mindannyian hozzáadtak valamit – ki többet, ki kevesebbet – a magyar irodalomhoz és művelt­séghez. S ez vonatkozik a „hangjegyíróként”, muzsikusként a Panoptikumba került Lányi Viktorra és La­vot­tára is. (Ez utóbbi természetesen nem tévesztendő össze a XVIII. századi Lavotta Jánossal, a verbunkos egyik úttörőjével.)

A kíváncsi utókor ezt a szenzációs karikatúrakötetet leginkább a ma is jól ismert klasszikusok miatt forgathatja érdeklődéssel. Ady Endre, Ambrus Zoltán, Balázs Béla, Bródy Sándor, Csáth Géza, Füst Milán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Somlyó Zoltán, Szomory Dezső, Török Gyula portréja – az alá vésett írói nyugtázással – olyan művelődéstörténeti, némelykor az író pszichikumához is közelebb vivő érték, amely nélkül irodalomtörténetünk, nem kevésbé rajzművészetünk kevesebb volna.

Major avval, hogy a „tetten ért hőseit” megkérte a róluk készült portré magyarázattal vegyített szignálására, bizonyos fokig irodalomtörténetet is írt. Hiszen a szellemes vagy semmitmondó, sértődött vagy örömmel nyugtázott megszólalásokban – a rajzokat kiegészítve – ott vannak azok a személyiségjegyek, amelyek az életmű sikerült vagy sikertelenebb darabjaiból (természetese más hangsúllyal) így vagy úgy már ismerünk. Itt mégis – ez a csoda! – unikumnak hatnak. A százhuszonegy ceruzavégre kapott alkotó közül mindössze tizenöten – közöttük Ady Endre, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Gárdonyi Géza és Osvát Ernő – nem érezték a megszólalás (a róluk képült torzkép jóváhagyásának) a szükségességét.

A többség azonban tobzódott – még ha némelykor a szellemességet jócskán elkerülve is – véleményének kinyilvánításában. Sokan nem értettek egyet a karikaturista rajzos véleményével. Faragó Miksa: „Most már egész vígan hozzákezdhetek a bankó gyártáshoz… Ez után a kép után ugyan sohasem fognak elfogni.” Franyó Zoltán: „Szebb vagyok”. (Öregkorában ismertem a temesvári írót, nem mondott igazat.) Füst Milán: „Ki ez a savanyú ember? Legszívesebben nem ismerném! Pocakos, bágyadt: be jó volna megváltoznia!” Harsányi Zsolt: „Tudassák kíméletesen szegény édesanyámmal”. Ignotus: „Ha a képem nem mond semmit: én hiába beszélnék”. Kaffka Margit: „Pásztor Árpád mondta e percben: Olyan a karikatúra, mint a szerelem; aki csinálja, azt hiszi, jó. De aki nézi, utálja!” Karinthy Frigyes: „használat után”. Kosztolányi Dezső: „Nem ismerem”. Krúdy Gyula: „A nyugalmazott kapitánynak gratulálok”. Márkus László: „Aki mondja!” Molnár Ferenc: „Rosszabb művek alá is odaírtam a nevemet, miért húzódoznám ezúttal?” Molnár Jenő: „Abból a tíz esztendőből, ami e karikatúra és a hozzá csatolt daktiloszkópiás fölvétel alapján valamikor rám sóznak, kilenc évet ezennel átengedek Major barátomnak”. Nagy Lajos: „No de azért szép halott lesz belőlem”. Pásztor Árpád: „Ez nem az én karikatúrám, hanem a Majoré”. Somlyó Zoltán: „Miért haragszik rám ez a Major?” Tábori Kornél: „Hej, Majorkám, ha én magáról olyat írnék, amilyet maga rólam rajzolt – nem sokáig járna szabadlábon”. Vajda Ernő: „Furcsa könyv! Mennyi írót kompromittál, és csak egy rajzolót!” Peterdi Andor pedig versben fejezte ki nemtetszését: „Az én arcom mindig felhőkék (?) / Rajt ül a mélységes boru / S torzképnek siralmasan szomoru / S kik ezen is nevetni tudnak / Majorral a pokolba jutnak”.

De olyan portréalany is akadt, aki túl tudott lépni a megbántottságán. Szomory Dezső például ezt kanyarította a karikatúrája alá: „Elragadó és mámoros”.  Századnyi távolságból is látszik, hogy Major Henrik a Panoptikumával győzött. Győzött, mert fiatalon is már bölcs volt, és kortársaiban azt is meglátta, ami nem volt ildomos, nem volt időszerű, nem volt hízelgő. A jó rajzolót kétségei sem sújtják, ám az emberi nem furcsaságán – pláne, ha írófélék testesítik meg ezt a furcsaságot – azért csodálkozhatik. „Tudom már, miért nem hisz senki a saját karikatúrájában, de azt, hogy a tükörben mit lát, se én, se a jó isten nem tudja…” (Szent-Györgyi Albert Gimnázium Tevan Andor Tanműhely, Békéscsaba, é. n.)

(Tevan, 1913)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.