Archívum

Berzsenyi és Kölcsey: egy kapcsolat rövid története

Z. Kovács Zoltán
2013. október

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc kapcsolata úgy maradt fent a magyar irodalomtörténeti hagyományban, mint az igazságtalanul kemény Kölcsey és a kritikát elviselni nem bíró Berzsenyi vitája.1 Igazságtétel helyett megkísérlem követni kapcsolatukat az első említésektől Kölcsey emlékbeszédéig, három esemény köré rendezve a forrásokat: 1810-es személyes találkozásuk, Kölcsey 1817-es recenziója, Kölcsey 1836-os emlékbeszéde. Történet találkozás, vita és kiengesztelődés epizódjaival.

Pesten és Budán (találkozás)

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc kapcsolatának, mint annyi más kapcsolatnak a korban, Kazinczy Ferenc a kulcsszereplője. Kazinczy tudósítja először Berzsenyi tehetségéről Kölcseyt,2 s ő értesíti pesti látogatásáról is. Berzsenyi bemutatkozó levelét követően Kazinczy így kapcsolja össze az akkor még egymást nem ismerő Berzsenyit és Kölcseyt egyik Kis Jánosnak küldött levelében: „Vettem leveledben a’ Berzsenyinkét. Valóban őbenne sokat, igen sokat nyertünk. De nem elégszem-meg azzal, hogy csak öbenne nyertünk légyen: nyerni akarok általa is. Ezen levelemmel indúl eggy más levelem Debreczenbe Kölcsey Ferenczhez, kit Berzsenyink által gyúlasztani akarok.”3

1810. március 10-én kelt levelében Kazinczy, előrevetítve Berzsenyi pesti látogatását, szintén irodalmilag ösztönző szerepét emeli ki, párhuzamba állítva azzal a kölcsönös inspiráló hatással, amit pesti triászának tagjai (Horvát, Vitkovics, Szemere), kiegészülve Kölcseyvel, gyakorolnak egymásra: „Nem sokára Berzsenyit is fogjátok látni, kedves barátim, s olvassátok verseit, s lángra gyúladtok utána.”4

1810 márciusának végén végre megvalósul a régóta tervezett, többször meghiúsult pest-budai látogatás,5 s március 29-én megtörténik a személyes találkozás is. (Berzsenyi hazautazását követően soha többé nem találkoztak.) Erről Szemere Pál számol be Kazinczynak (s így az utókornak), csodálva Berzsenyi verseit, ugyanakkor helyenként ironikusan szemlélve egyéniségének a pestiekétől eltérő sajátosságait, többször is érzékeltetve Kölcsey és Berzsenyi kölcsönösen távolságtartó magatartását.6 Találkozásukra sajátos körülmények közt kerül sor: amikor harmadszor is hiába keresik budai fogadójában, visszafelé menet a hídon szólítja meg Szemere a képe alapján Berzsenyinek tartott „alacsony termetű Magyart”. Bemutatkozásuk után két napon keresztül késő éjszakáig beszélgetnek, színházban találkoznak, ebédelnek és vacsoráznak, vitatkoznak és énekelnek: Berzsenyi Szemerével, Kölcseyvel és Vitkoviccsal, illetve egyik este Horvát Istvánnal, Pesten és Budán.

Kazinczy pesti hívei nehezen tudják feldolgozni a Berzseny-versek szerzője és a Pestre látogató somogyi nemesúr közti különbséget. Ahogy a látogatást követően Kölcsey fogalmaz Kazinczynak írott levelében: „Berzsenyiről mi légyen Édes Uram Bátyámnak itélete Szemerénk hű leirása után ki instáljuk, mer az a Nagy ember nekünk fejünkbe nem fér.”7 Válaszában Kazinczy fenntartja Berzsenyi iránti nagyrabecsülését, személyiségének furcsaságait éppen költői tehetségéből eredeztetve: „Én őtet csak verseiből, leveleiből s a mi Szemerénk tudósításából ismerem. Versei igen szerencsés poetát, levelei igen igen nemes lelkű, nagy talentomú s tüzű embert, hazafit s barátot mutatnak. Mit kell itélnem a Szemere leveléből, azt ti nálam nélkül is tudjátok, kedves barátim. Régen gyanítottam s most látom hogy ő egy kis Sonderling [különc], eggy kis Rousseau, s az Genietől nekem nem váratlan dolog.”8

S külön megjegyzi a kritika iránti érzékenységét, bár ezt is tompítja a saját példájára való hivatkozással: „Nem kedves érzést tett benne, hogy némelly darabját kirekeszteni valónak mondottam s némelly sorait, szavait gáncsoltam. Az sem vala váratlan. Én sem nézem mindég felhevülés nélkül, ha gáncs száll holmi munkámra.”9

Berzsenyi ugyanakkor ha nem is túl bőbeszédűen, de alapvetően dicsérőleg nyilatkozik a pestiekről Kazinczynak, Szemerét emelve ki pesti hívei közül: „Pesti barátidat Hozzád méltóknak találtam. Köszönöm Néked azon vidám napokat, melyeket az ő társaságokban éltem! Valóban, nagy boldogság olyanokkal lenni, kik vélünk egyenlőn éreznek, értenek! – Szemerédhez leginkább vonódom.”10

Recenzió és antirecenzió (vita)

Kölcsey már 1810-ben is tanácstalanságáról számol be, az 1813-as kötet megjelenésekor pedig már bosszúságának ad hangot: „Berzsenyi kijött, de mint jött-ki! bosszúsággal vagyok eltelve mint B[erzsenyi]. mind Helmeczi eránt. Temérdek sok rossz dalt eresztett-ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. […] Csudálva láttam a mit máskor nem láték hogy B[erzsenyi].ben a stylus praeponderál [túlsúlyban van]: hány sor van ollyan mint az is: a Dithyrambok lángkörében, lélek s értelem nélkül?”11

Kazinczy válaszában egyetért azzal, hogy több darabot ki kellett volna hagyni, s hogy túl sok a „flosculus poeticus” [költői virágocska], a díszítés, ékesítés; de így fejezi be a kötetre vonatkozó megjegyzéseit: „De mellyike az a mi Poetáinknak, a kiben több ubertas [gazdagság], több festés, és érzés legyen. Berzsenyi tulajdon tüzében ég – ezt mondtam nem tudom melly Recensióban, s igaz a mit mondtam.”12

1816-ban megjelenik Berzsenyi Dániel Verseinek második, bővített kiadása, 1817 júliusában pedig a Tudományos Gyűjtemény VI. kötetében Kölcsey recenziójának a szerkesztők által önkényesen megcsonkított változata.13 A recenzió a magyar költészet áttekintését követően (poéták helyett inkább versificatorok jellemzik történetét) tér rá Berzsenyire. Költészetének jelentőségét ódaköltészetében látja: „Az a Költő ki illy ódákat zengett kevélysége lehet a Nemzetnek. S nem lész idő melly őt elhalni hagyja.”14 Ezt követően több kifogást fogalmaz meg a kötettel szemben: dagályosság, provincializmusok, fiatalkori költemények felvétele, verselés és műfaj helyenkénti diszharmonikussága, gondolati és érzelmi szűkkörűség, verselésbeli hiányosságok. A gondolati és érzelmi egyhangúságból eredeztetett ürességből, amelynek legjobb példáját a IV. könyv eclogáiban látja, a recenzió egészen odáig jut következtetéseiben, hogy „Berzs.[enyi] magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik, s talán elérte, noha még igen jókor, a határt, mellyet a természet a Poeta és nempoeta közt vona…”15

Berzsenyi először Kazinczyhoz fordul, részben hogy kifejezze felháborodását, részben pedig azért, hogy esztétikai tanácsot kérjen tőle. Felháborodását jól kifejezi az a pesti találkozásra visszautaló személyeskedő megjegyzése, amely előlegzi az I. Antirecenzió – Csetri Lajos szerint is – „néha »személysértő«, de általában meglehetősen sértődött és kötekedő”16 hangnemét: „Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.”17

Kazinczy nem érti Kölcseyt, csak részben válaszol Berzsenyi megjegyzéseire és kérdéseire. Október 12-i levelében egyszerre védi meg az akkorra már tőle eltávolodott Kölcseyt (kritikusként és habitusában), és kifogásolja némely állításának félig igaz voltát, didaxisát.18 Pár nap múlva egy újabb levélben, a recenziót újraolvasva válaszol (a Tudományos Gyűjtemény júliusi számát az első válasz idején még nem kapta vissza), hasonlóképpen járva el.19 Ezután Berzsenyi három évig nem ír levelet neki, s 1820 után is már csak kettőt, amelyek közül a korábbiban, 1829-ben visszautasítja Kazinczy ajánlkozását verseinek újbóli kiadására.20

Ismert, hogy Berzsenyi több változatban megírta válaszát a recenzióra. Az első a szinte azonnali dühös reakció, a Tudományos Gyűjteménynek elküldött I. Antirecenzió 1817 végéről,21 ami bár nem jelent meg, később hiába próbálta meg visszaszerezni a laptól. Másodjára a II. Antirecenzióban igyekszik összegyűjteni érveit Kölcsey recenziójával szemben a húszas évek elején, majd a harmadik válasz Észrevételek Kölcsey Recensiójára címmel már meg is jelenik 1825-ben, a Tudományos Gyűjteményben.

Kölcsey személyes véleményét Berzsenyi reakciójáról egy 1823-as leveléből ismerjük. Berzsenyi még 1820-ban újból felveszi a kapcsolatot egy levele révén Kazinczyval, aki elküldi Berzsenyi levelét a rá adott válasszal együtt Szemerének, ő pedig tovább Kölcseynek. Berzsenyi ebben a levelében régi énjének, lelkének haláláról számol be, s bár betegségeiről korábban is sokat írt, itt az emlegetett „hypochondria” egyértelműen összefügg a recenzió következményeivel: „Igenis, Tisztelt Férfiú, én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen megholt, s annak helyét egy új, isméretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj, s nyugodt, mint a sír. Azon irtóztató zavarnak, mely egész természetemet fenékkel felforgatta, nem lehetett egyéb következtetése, mint ez a félhalál. […] Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldűlés, melyben vállforgóm és sódérom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett, melyek miatt félesztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult tán még a goromba recensio is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkozásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék.”22

Kölcsey a Berzsenyi-levélre reagálva nem érti, hogy kerülhet valaki egy kritika vélt sértéseitől ilyen állapotba („mit fogna még tenni, ha igazán megbántatnék!”), másrészt Berzsenyi „hypochondriáját” a testi baleseteken túl a saját különlegességébe vetett hit megrendüléséből származtatja („félő, hogy annak legnagyobb fészke a Genie praetendált sérthetetlensége hibás ideájában fekszik”). Végezetül azt is kinyilvánítja Szemerének (nem minden önbizalom nélkül), hogy örül Berzsenyi tanulmányainak és leendő Antirecensiójának, mert „némelly jó tanácsokat adhatnék feleletemben”23 (ezeket tartalmazza majd a Kritika és Antikritika címen ismert Kölcsey-szöveg).

Emlékbeszéd és kiengesztelődés

Mi lehet az oka, hogy Berzsenyit oly hosszú ideig foglalkoztatta Kölcsey recenziója, s irodalmi munkásságát 1817-től részben az erre való válasznak rendelte alá? (Ha verseinek elapadása már korábban elkezdődött.) S mi az oka, hogy a tízes években a „kritikai furor” megszállta Kölcsey később is folyton ironikusan szól leveleiben, tanulmányaiban Berzsenyiről? (1826-ban az Élet és Literatúrában Szemere és Kölcsey részleteket közölnek a Tudományos Gyűjtemény által soha vissza nem származtatott Antirecensio Kölcsey Recensiójára című szövegből, Kölcsey pedig kioktatja a nem eléggé tanult kritikust.) Mi a recenziók és antirecenziók sorára a magyarázat, amikor kettejük költészetfelfogása a tízes években még meglehetősen közel állt egymáshoz?24

Talán akkor járunk közel a valósághoz, ha a Berzsenyi és Kölcsey kapcsolatát meghatározó „vitában” nemcsak két szerző személyes sértődöttségét látjuk, hanem két, a kor irodalmi életében helyét kereső pozíció ütközését. Berzsenyit a kezdeti, személyeskedéstől sem mentes megjegyzései után egyre inkább az elhamarkodott „hypochondriás Antirecensió” zavarja: „de mivel azt írtam, másikat is kell írnom, mert azzal igen nevetségesen végezném el literátori életemet”.25 Másrészt magára marad a dunántúliak és a kazinczyánusok között, illetve a húszas és harmincas évek egyre strukturáltabb irodalmi életében. Kölcsey esetében legalább ennyire hiány motiválja a szatírát és az iróniát. A Pesten megmosolygott, provinciálisnak tűnő vidéki úr eltakarta a versszerzőt, amit Berzsenyi első személyeskedő reakciói is segítettek. Első (és egyetlen személyes) benyomásai mellett hathatott még a Kazinczytól való eltávolodás is. Bécsy Ágnes karikírozó megfogalmazása szerint Kölcsey legalább annyira kritizálta Berzsenyit, mint Kazinczyt:

„Amiképpen Kölcseyvel vitázva Berzsenyi indulata Kazinczy szellemével harcol, alighanem Kölcsey paranoiás indulata is egy különös fantomra lövöldöz: a másfél évtizede Pesten megmosolygott Kotzebue-kedvelő, cigányozó, köpcös, bajszos, pipás Bohógyit illető előítéletes ellenérzésekből és az antimondolatos-lasztóci Kazinczy elleni tisztázatlan érzelmekből konstruált kétfejű szörnyre.”26

Igazságtalanok lennénk Kölcseyvel, ha nem Berzsenyi-emlékbeszédével végeznénk kettejük kapcsolatának rövid áttekintését. Az emlékbeszéd a Magyar Tudós Társaságban, 1836. szeptember 11-én hangzott el. Első része a recenzió palinódiája, visszaéneklése. Az emlékezés vigasztaló, megbékítő hatásáról szóló felvezetést követően Kölcsey szövege Berzsenyit éppen abban az értelemben minősíti költőnek, amely alapján a recenzió megkülönböztette a költőt a versifikátortól. Majd Berzsenyi „mezei magányát” is pozitívan értékeli: bár sok költőnk emiatt hallgatott el (magyarázat a recenzió emlegette „poétai szegénységünkre”),27 ő ilyen körülmények között is képes volt kitel­jesedni.

Ezt követően Kölcsey emlékbeszéde időrendben meséli el Berzsenyivel való kapcsolatának történetét: verseinek megismerése, a pesti találkozó, a Mondolat sértései (a Felelet Berzsenyire vonatkoztatható fricskázásait nem említi), Berzsenyi kötetének két kiadása s aztán a recenzió. Az emlékbeszéd itt vallomásba (sőt, szinte töredelmes bevallásba) vált át: „Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú – én valék.”28

E meglehetősen ismert tény bevallását követően az emlékbeszéd beszélője önmagához szólva ostorozza magát („ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik!”), majd a halál kibékítő erejére hivatkozva kér megbocsátást, kettejük ellentétét feloldva a nemzeti emlékezetben:

„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől […]. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”29

A kiengesztelődés mégsem teljes. Az emlékbeszéd elhangzásakor ugyanis Kölcsey nincs jelen, a Szatmár megyei közgyűlésen vesz részt,30 helyette Helmeczy Mihály olvassa fel a beszédet. A vallomás és a kiengesztelődés eseménye így retorikai teljesítménnyé válik, a valódi kiengesztelődést pedig Kölcsey a nemzeti emlékezetre bízza.

Jegyzetek

1 Ahogy Németh László fogalmaz: „A testes, nehézkes dicséretű, udvariatlan őstehetség s a félszemű, érzékeny, elégedetlen urbánus…” Németh László, Berzsenyi Dániel, Szépirodalmi, Budapest, 156.

2 „Két három holnap múlva egy Somogy Vár megyében lakó új Poéta verseit fogjuk nyomtatásban látni – Berzenyi Dániel Úrét. Elcsudálkozik Uram Öcsém, melly hang, melly lélek zeng verseiben.” Kazinczy Ferenc – Kölcsey és Kállay Ferencznek. 1809. január 18. = Kazinczy Ferencz Levelezése (a továbbiakban: KazLev), MTA, Budapest, 1895, VI, 1399. levél, 184–185.

3 Kazinczy Ferenc – Kis Jánosnak. 1809. január 19. KazLev VI, 1401. levél, 188.

4 Kazinczy Ferenc – Kölcsey Ferencznek. 1810. március 10. KazLev VII, 1697. levél, 343.

5 Már 1809 áprilisában utazni szeretne, lásd: Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1809. március 12. = Berzsenyi Dániel Összes Művei (a továbbiakban: BDÖM), Szépirodalmi, Budapest, 1968, 368. Aztán 1810. január végén el is indul: „Az én kínos pesti expeditióm meg van babonázva. Mindig készülök oda, mint a franciák Angliába, s azonban mindig csak itt hon maradok. A Te sok barátságos zaklatásaidra megindultam január 20-án, sed mala avi: Laknál egy hitvány hídról ledűltem, és sántán-bénán tértem vissza.” Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1810. február 25. BDÖM, 373.

6 Szemere Pál – Kazinczy Ferencnek. 1810. április 27. KazLev VII, 398–408.

7 Kölcsey Ferenc – Kazinczy Ferencnek. 1810. május 6. KazLev VII, 1739. levél. 435.

8 Kazinczy Ferenc – Szemere Pálnak és Kölcsey Ferencnek. 1810. május 12. 1745. levél, 447.

9 Uo.

10 Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1810. június 23. BDÖM, 379. (Igaz, korábban így fogalmazott: „Utazásomnak alkalmatlan ideje és a Dunavíz úgy megbágyasztottak engem, hogy a te derék pesti barátaid társalkodásának gyönyörűségét nem érezhettem eléggé… Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1810. április 8. BDÖM, 377.)

11 Kölcsey Ferenc – Kazinczy Ferencnek. 1813. szeptember 15. = Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Levelezés I. (a továbbiakban: KFMM Lev. 1), Universitas, Budapest, 2005, 217.

12 Kazinczy Ferenc – Kölcsey Ferencnek. 1813. szeptember 28. KFMM Lev. 1, 224.

13 Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. (a továbbiakban: KFMM Irodalmi kritikák 1), Universitas, Budapest, 2003, 53–61. Megjelenéséről és keletkezéséről lásd uo., 386–400. Kölcsey nem járult hozzá a csonkításhoz, „álmodottnak” tartotta azt, hogy a közlésből végül önkényesen kihagyott 3–4. bekezdések a nemzetet sértenék, ahogy azt a szerkesztők vélték. KFMM Lev. 1, 565.

14 KFMM Irodalmi kritikák 1, 57.

15 Uo., 59–60.

16 Csetri Lajos, Nem sokaság, hanem lélek, Szépirodalmi, 1986, 338.

17 Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1817. szeptember 8. BDÖM, 411.

18 Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek. 1817. október 12. KazLev XV, 331–332.

19 Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek. 1817. október 18. KazLev XV, 341–342.

20 „Munkáim kiadása eránt tett szíves ajánlásodat igen nagyra becsülöm és köszönöm! De mivel írásaim több principiumaiddal ellenkezetben állanak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani; mert mi lenne az egyéb a hideg világ szemei előtt, mint affectatio? amit pedig távoztatnunk illik.” Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1829. június 15. BDÖM, 414.

21 KFMM Irodalmi kritikák 1, 405.

22 Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1820. december 13. BDÖM, 412.

23 Kölcsey – Szemere Pálnak. 1823. április 6. = Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Levelezés II. (a továbbiakban: KFMM Lev 2.), 259. levél, 49–50.

24 Csetri, i. m., 352.

25 Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1820. december 13. BDÖM, 412.

26 Bécsy Ágnes, Berzsenyi Dániel, Korona, Budapest, 2001, 87.

27 „Innen van, hogy sok költőnk oly korán megszűnt énekleni; s hogy a gazdagabb keblű genie is csak részét adá annak, ami szívében élt.” Kölcsey Ferenc, Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett = Kölcsey Ferenc Összes Művei 1. (a továbbiakban: KFÖM 1), 727.

28 KFÖM 1, 732.

29 Uo., 732–733.

30 „Berzsenyi emlékbeszédével készen leszek; de azt magam felvihetni nehezen fogom. Gyűléseink auguszt. 22dikétől szeptember 10dikéig fognak tartani. Ezeken jelen kell lennem; mert bizonyos küldöttségi tárgyban fognak jelentést tenni, mitől a jövő országgyűlésre adandó utasításunk nagy részben függ.” Kölcsey Ferenc – Döbrentei Gábornak [?]. 1836. július 3. KFÖM 1, 739–740. (Taxner-Tóth szerint Toldy Ferenc a levél címzettje: Taxner-Tóth Ernő, Kölcsey és a magyar világ, Akadémiai, Budapest, 1992, 296, 29. lj.) Vö. Kölcsey Ferenc – Toldy Ferencnek. 1836. szeptember 20. KFÖM 3, 751. A megyegyűlés 1836. szeptember 6-án véget ért – Taxner-Tóth Ernő szerint Kölcsey szándékosan nem utazott az Akadémia ülésére. Taxner-Tóth, Uo., 296.

Elhangzott a Berzsenyi Dániel Versei 1813-as megjelenésének kétszázadik évfordulója alkalmából a Berzsenyi Társaság által rendezett konferencián (Takáts Gyula Emlékház, Kaposvár, 2013. március 18.).

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.