Archívum

Végenincs történetek 7.

Vacsora, nyolckor
Szigethy Gábor
2013. március

Latinovits Zoltán diplomás építészmérnök, 1956. augusztus 1-jétől a debreceni Csokonai Színház segédszínésze, 1956. október 23-án kötelező katonai szolgálatát teljesítő honvéd.

Katonatársa, Virágh Csaba emlékei szerint harci cselekményekben nem vettek részt, mint megbízhatatlan értelmiségi elemek inkább foglyok voltak, nem „honvédő” katonák. Latinovits Zoltán katonakönyvének tanúsága szerint 1956. november 12-én századát leszerelték, vagyis inkább szélnek eresztették. Az ezt követő napokban kalandos gyalogtúrával sikerült építészmérnök katonatársa és barátja budai otthonába eljutni, és ott ruhát cserélni. (Barátja megőrizte kopott katonaköpenyét, 2011. július 5-én abban nyitotta meg Latinovits Zoltán építészmérnök emlékkiállítását a HAP Galériában.)

Tíz évvel később, 1966 októberében Latinovits Zoltán az ország egyik legismertebb, legnépszerűbb színművésze. Hat évig Debrecenben, Miskolcon, majd újra Debrecenben volt színész, 1962 őszétől a Vígszínház tagja, Ruttkai Éva Júliája mellett sokak által imádott-rajongott Romeo, és sokak által nem kedvelt színházi „fenegyerek”. 1966 nyarán nem barátságos körülmények között távozik a Vígszínházból. Rajongók és irigy fenekedők gyűrűjében él. Mondják: „összeférhetetlen”. Nyilatkozik: „…arra hivatkoznak, én összeférhetetlen vagyok. Valóban, velük összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is akarok.”

Írásai, szavai, tettei a népi demokratikus proletárdiktatúra számára állambiztonsági kockázatot jelentenek. Figyeltetik. A kommunista pártlap ismert színikritikusa (másodállásban besúgó) róla is jelent a belügyi szerveknek: „…a felmondásnak egyesek valamiféle politikai tüntetés-ízt igyekeznek adni, jóllehet, csak színészi hisztériáról van szó. Miután Latinovits úgy adta vissza a szerepet, hogy földhöz vágta a darab példányát, ebben szovjetellenes demonstrációt véltek – állítólag – felfedezni a színház vezetői.”

Latinovits Zoltánt nem kímélik, ő sem kímél másokat: őszintén él.

1966. október 15-én levelet kap. A feladó neve nem szerepel a géppel címzett elegáns borítékon. A bélyeg és a bélyegző tanúsága szerint a névtelen levélíró Budapesten, október 13-án adta postára küldeményét.

Sok levelet kapott az idő tájt a színész: névvel és névtelenül, megcímzett válaszborítékkal vagy anélkül, olykor aláírt fényképet kérnek, máskor fényképet, telefonszámot küldenek. Feltehetően 1966. október 15-én is különösebb izgalom nélkül bontotta fel (finoman, papírvágó késsel) a feladó nélküli levelet.

Nyomtatott, angol nyelvű meghívót hozott a posta, invitációt egy vacsorára. A meghívó: TIME News Tour of Eastern Europe. Az amerikai újságírók, elnökök, kiadóigazgatók és sajtó-előkelőségek teljes névsorát külön nyomtatványon sorolja fel a meghívó két aláírója, Mr. Bernhard M. Aurer, a TIME kiadója és Mr. William Rademaekers hivataligazgató.

Az urakat Latinovits Zoltán nem ismerte. Az urak sem ismerték Latinovits Zoltánt, csupán a „hírét”. És mert kelet-európai körútjuk során „ismerkedni” akartak, vacsorára, találkozóra invitáltak számos jeles magyar értelmiségit, tudóst, művészt.

Szorgos utánajárással talán kideríthető lenne: magyarok kik vettek részt a lassan ötven éve volt vacsorán a budavári Fortuna étteremben. Talán él még valaki a meghívottak közül, bár félő: az emlékek megkoptak, elhomályosultak, és nem valószínű, hogy egy ilyen találkozóról részletes feljegyzést készített valaki 1966-ban. Igaz, az sem lenne érdektelen, ha az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára bugyraiból előkerülne a vacsorán részt vevő III/3-as ügynök – lehetetlen, hogy nem akadt egy sem a meghívott vacsoravendégek között – jelentése arról, hogy kiket hívtak meg az ismert értelmiségiek és művészek közül, és ott ki kinek mit mondott, miről mesélt.

Mert a Kelet-Európában utazgató amerikai újságírócsoport nem akármilyen napra tűzte ki a vacsora időpontját. Aligha véletlen, hogy a magyar szellemi előkelőségeket 1966. október 23-án este nyolc órára várták a budavári Fortuna étterembe.

Tíz évvel korábban ebben az órában kezdett beszélni Gerő Ernő a rádióban. Erről tapintatosan hallgattak a vendéglátók, vagy amerikai nyíltsággal kíváncsiskodtak? Esetleg kerülték a „kényes” dátum említését? Kizárt, hogy az amerikai újságírók nem tudták volna, miért fontos nap Magyarország történetében október 23. S ha tudták, mire számítottak? Miről lehet beszélgetni magyar értelmiségiekkel 1966-ban október 23-án este, tíz évvel a vérbe fojtott magyar forradalom és szabadságharc után?

Hazatérésük után a tengerentúlon hogyan számoltak be erről az estéről lapjaikban? Beszámoltak? Neveket említettek?

Mit hallottak, mit hallottak félre, mit akartak félrehallani?

Márai Sándor vallomása szerint akkor döntött úgy, hogy elhagyja (nem tudta: örökre) hazáját, amikor úgy érezte, Magyarországon magyarul már hallgatni sem lehet.

1966. október 23-án este a Fortuna étterem elegáns vacsoraasztala mellett miről, hogyan hallgattak a meghívott jeles magyarok?

És mit értettek ebből a hallgatásból az amerikai újságírók?

Miről beszélt Latinovits Zoltán? Miről hallgatott?

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.