Archívum

Egy elfeledett polémia Schöpflin irodalomtörténete ürügyén

Rózsafalvi Zsuzsa
2012. december

1937-ben halt meg Tormay Cécile, és ugyanez évben jelent meg Schöpflin Aladár A magyar irodalom története a XX. században című műve. Nem csupán az 1937-es dátum kapcsolja össze e két eseményt, hanem egy elfeledett, Keményfy (Hartmann) János és Schöpflin Aladár között a Budapesti Szemlében zajlott polémia is, melynek egyik fő pontja volt Schöpflin irodalomtörténetének Tormayra és a Napkeletre vonatkozó állításai, Tormay Cécile szellemi örökségének megítélése, de kimondatlanul a Nyugat és a Napkelet viszonya is.

Jelen tanulmányban e vitán túl szeretnénk bemutatni az írónő és Schöpflin pályájának érintkezési pontjait is, valamint azt a professzionális olvasói attitűdöt, amely nagyon hamar megláttatta a kritikus számára Tormay műveinek esztétikai értékét.

Schöpflin Aladár pályája a magyar irodalom századfordulón elkezdődő és azt követő, a „Nyugat korára” kiteljesedő gyökeres és robbanásszerű irodalmi átalakulásnak, a romantikát felváltó klasszikus modernség kifejlődésének idejével esett egybe. E paradigmaváltásnak, a megújuló magyar irodalomnak egyik legfelkészültebb befogadója és közvetítője Schöpflin volt.

A konzervatív szellemi élet fellegváraként ismert sajtóbirodalomból indulva, a Franklin Társulat kötelékében szerkesztőként és lektorként dolgozó Schöpflin a haladó, újító irodalmi törekvéseket képviselő Nyugat egyik vezető kritikusa lett. A Franklin Társulat államosításáig annak kötelékébe tartozó szerkesztő 1908-tól a Nyugat kritikusa, portréírója, 1933-tól főmunkatársa, 1937-től szerkesztője. E két, látszólag ellentétes irodalmi irányt képviselő nagyhatalom úgy tudhatta őt munkatársai között, hogy Schöpflin nem kétféle kritikát művelt, hanem az irodalomról írt, gyakran a kétféle szellemi irány közelítésén dolgozva.

Schöpfin vizsgálódási terepe egy évszázadot ölel át: a 19. század derekának alkotóin túl (Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Gyulai Pál, Mikszáth Kálmán stb.) foglalkozott kortárs írókkal is. Ady Endre életművének kanonizálását tekintette élete egyik fő tettének. Az utókor mégis inkább Mikszáth-monográfiájára hivatkozik legtöbbet, melynek meglátásai az íróról való gondolkodás szinte kötelező viszonyítási pontjai. A kortársai közül sokakkal foglalkozott kritikáiban, esszéportréiban (Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kaffka Margit). De nyomon követte a konzervatív oldal – ő ilyen értelemben nem is tett különbséget – íróit is: többek között Vargha Gyula, Herczeg Ferenc és Tormay Cécile életművét. Az elsők között figyelt fel Tormay 1911-ben megjelent, akkor még kevés kritikai visszhangot kiváltó Emberek a kövek között című regényére is. A Vasárnapi Újság Irodalom és művészet című kritikai rovatában elismerően szólt Tormay e könyvéről, de írt ugyanoda recenziót az ismertséget hozó A régi házról, majd a Viaszfigurák novelláiról is. A Bujdosó könyv első kötetéről született méltatása a Szózatban látott napvilágot.

A Tormay-művek korai méltatója

Schöpflin első kritikája Tormayról az Emberek a kövek között megszületését követően, 1911 márciusában jelent meg. A kötetet a Franklin Társulat adta ki, amelynek kötelékében Schöplin dolgozott. E recenzióban arra is utal a kritikus, hogy a könyv megjelenése előtt már figyelemmel kísérte az írónő pályáját: „Tormay Cécile egész külön áll íróink között, távol az irodalmi áramlatok hullámzásától, a maga útjait keresve, tartózkodó elzárkózásban. Hogy művészi célokra tör, azt már rég tudjuk róla, de most megjelent regénye mutatja először teljes érettségében komoly és egyéni tehetségét. Ez eddigi legnagyobb arányú műve, amely a maga szimbolizmusával széles távlatokat nyit, tulajdonképpeni történetével pedig sajátságos megvilágításban tárja fel az ember indulatait és a szenvedélyeket.”1

Schöpflin értelmezése nem a történet újramondásán alapul, hanem a szimbólumok felfejtéséből, a stilisztikai horizont, a narráció vizsgálatából építkezik. A kritikus későbbi Tormay-recenzióiban is követi ezt a módszert, s irodalomtörténetének Tormayról készített portréjában is visszaköszön e vizsgálati szempont. Az Emberek a kövek között-ről szólván a világtól elzárkózó, a karszti kövek és hegyek között élő horvát leány, Jella lelki alkatát helyezi ellentétbe a tiltott szerelmet hozó, magyar, alföldi származású, passzivitásra, szemlélődésre hajlamos Réz András karakterével. Elsőként, máig érvényes pontossággal fogalmazza meg a két lelki alkat egymás iránti értetlenségét, idegenségét s a származásból adódó mentalitásbeli különbséget, azt, hogy „egymás közegéről zavaros fogalmaik vannak”. A Tormay-poétika egyik kulcskérdését, az asszimiláció ábrázolásának problematikáját már itt felfedezi, melyről 1937-es irodalomtörténetében is szól: „Ebben a regényben a lélektani konfliktus még teljesen személyes ügye két embernek, semmiképp sem kapcsolódik bele valami közösségbe, a két emberen kívül alig is van több szereplő, a milieu csak a természet, amely az impresszionista festők élénk, mozgalmas színskálájával van ábrázolva. Tormay másik regényében, A régi házban a probléma bele van ágyazva a társadalomba, tipikussá szélesül.”2

Tormay írói méltatatása még erőteljesebb hangvételűre sikeredik az 1914-ben megjelent A régi házról írottakban: „Tormay Cécile tehetségéről eléggé meggyőzött már két novellakönyve és Emberek a kövek között című regénye, de új könyve, A régi ház című regény mégis meglepetésként hat: egy érdekes tehetség hirtelen magasba szökkenését mutatja. A legjobb regények közé tartozik, amiket mostanában irodalmunk produkált, s a legfinomabb és leggazdagabb asszonyi írások közé tartozik irodalmunkban.”3 Ekkor már más kritikusok is felfigyelnek az írónőre, felfedezik, újraolvassák korábbi műveit is. Így van ezzel Horváth János is, aki A régi ház recenzeálása után ír csak az Emberek a kövek között-ről.

Schöpflin A régi házról szólván három generáció lelki alkatát: „a hatalmas, félelmetes energiájú, egy darabból faragott öregapa” erejét, az „önállóságában teljesen megbénult fiú” karakterét emeli ki a harmadik, mindent elvesztő generáció ellenében. Miként első kritikájában is megtette, rámutat a regényben működő központi szimbólumra: „A család történetét mintegy szimbolizálja a régi ház, melyet még az öregapa, a hatalmas építőmester épített fel erősnek, időállónak, s amely az unokák elgyöngült kezéből a bontó csákány alá kerül.”4 De vizsgálja e szimbólumot a változó időben, a (ki)épülő Pest-Buda változásában, a történelem viharaiban: „Az új idők romboló és építő eljövetelét szépen szimbolizálja a regényben Pest 1848-iki ostromának néhány erősen átélt vonással való leírása, ahogy a régi házban és lakóiban visszhangzott: köröskörül robbannak a bombák, a háznak egy kis darabját is letörik, de dörrenésük a ház addig német, s a magyar üggyel közömbös szellemét észrevétlenül hozzákapcsolja a magyarsághoz. Ez a messze perspektívákba sejtető históriai háttér a regény legértékesebb részei közé tartozik, a régi Pest lelkét, átalakulását alig foglalta olyan tiszta és pontos képbe regényíró.”5 Méltatja továbbá a narrátorválasztás sikerességét: az események a regény főszereplőjének, a jól megrajzolt, mindent értő, de passzivitásra kárhaztatott Annának a tudatán szűrődnek át. Ebben az értelmezésben Kaffka Margit regényének, a Színek és évek Pórtelky Magdájának tükörképe áll előttünk. Az impresszionista prózai stílus közössége mellett azért is idézzük fel a Színek és éveket, mert a kritikus a női szerzők közül talán csak Kaffkáról szólt hasonló szuperlatívuszokban. A többletet azonban Tormay regényében a már emlegetett asszimilációs stratégiák nehézségének ábrázolása adja: „Anna, a »nagy ács«, a családalapító unokája, akinek lelkén át játszik le minden fontos esemény, a család egész története: a nagyapa nagy tervei, hatalmas erejének nyilvánulásai, a város küszködései az új időkkel, március 15-ike, a polgárság szűk körű élete, a család dicsősége, majd aláhanyatlása és beleolvadása a magyar élet nagy egységébe. Anna életét ezek határozzák meg, passzív, szenvedésre, a körülötte történő eseményeknek érzelemben való felszívására berendezett asszonyi élet az ő élete, egy finom, érzékeny rezonáló felület, amelyet folytonos izgalomban tart az élet körülötte zajló változatossága, melybe magának cselekvőleg belenyúlni nincs módja […] A fajták és a világnézetek különbözőségéből lesz a házasélet tragédiája[…] Ennek a házaséletnek a rajzában gyönyörűen meglátott az írónő egy egészen új dolgot: azokat a belső válságokat, melyeket a magyar élet nagy átalakulása, az utolsó két generációban végbement összevegyülés a falusi magyarság és a városi német polgárság közt a lelkekben felidézett.”6 Későbbi irodalomtörténetében is kiemeli ezt a mozzanatot. Az asszimilációra, mely a harmincas évekre a társadalom egyik legfontosabb kérdésévé vált, húsz év eltelte után is mint a regény központi kérdésére tekint vissza: „Itt is két, merőben kiegyenlíthetetlen életforma ütközik a német patríciuscsalád leánya és a magyar gentry hagyományú állami tisztviselő házasságában, s itt is a nő szenved az egymáshoz való teljes asszimilálódás lehetetlensége miatt; […] A régi házzal Tormay Cécile talán nem is egészen tudatosan rátapintott a közelmúlt egyik legjellemzőbben magyar problémájára. Az a tömeges asszimilációja idegen eredetű embereknek, ami nálunk a 19. század közepe óta végbement, mint már említettem, különleges magyar jelenség, semmi más európai népben nem ment végbe ilyen nagy arányokban… Tormay Cécile rávetíti a magánéletre s megmutatja ennek a folyamatnak a reakcióit egyes emberi sorsokra, megmutatja a beszélő szervek asszimilálódásának könnyűsége mögött a lelkek asszimilálódásának kínjait. Ezzel a regény, mely szándéka szerint lélektani, a társadalmi síkra megy át, szimbolikussá válik.”7

Harmadik recenziójában az Emberek a kövek között világának realisztikusabb ábrázolására fókuszál az élet elbeszélhetőségének illúziójával: „Tormay Cécile új novelláskönyve (Viaszfigurák) valamivel távolabbra jut az élet realitásainak részletes ábrázolásától, mint regényei. Nem az foglalkoztatja elsősorban az írónő érdeklődését, ami a világban történik, hanem a történő dolgok értelme, az emberi érzésben és gondolatban fölvert visszhangja, az az eszmei elem, amely minden történésben benne van annak számára, aki eszmélkedő szemmel nézi a világot.”8 E három elfeledett kritika jól mutatja, hogy Schöpflin elsőként és érzékenyen tapint rá Tormay műveinek problematikájára, a formai és tematikai nóvumokra, a narráció, a szerkesztésmód újításaira.

A korai méltatásokban és a kései szintézisében is rámutat arra, hogy Tormay számára családjának származása és asszimilációja fontos identitásképző mozzanat, mely átszövi műalkotásainak világát is. Tormayhoz hasonlóan Schöpflint élete végéig foglalkoztatja származása, igaz, inkább elméleti írásaiban szól erről.9 Családjának asszimilációs stratégiája hasonló, és időben is közel álló az írónőéhez: az első, német származású generáció polgári foglakozást választott, s az ötödik generáció már szellemi síkon teljesedik ki.10 Mindkettejük indulása is multikulturális: Tormaynál ez nyugat-európai tájékozódású, Schöpflinnél – a származás mellett – ezt a több nemzetiséget oktató pozsonyi Evangélikus Líceumban diákként eltöltött évek alapozták meg.11 A soknemzetiségű, soknyelvű líceumban és a teológiai akadémián eltöltött idő nemcsak kiváló latin- és görögtudását, hanem a magyar irodalom és kultúra iránti elkötelezettségét s a más nemzetek kultúrája iránti nyitottságát is megalapozta. Pozsony szerepe azért is érdekes, mert a Tormay Régi házában szereplő Ulwing család első generációja épp Pozsonyból – melyhez Schöpflin családja is sok szállal kötődik – települt át a fővárosba.

A Bujdosó könyvről írottakat a Szózat 1921 januárjának első száma közli, ugyanis a Vasárnapi Újság és benne az Irodalom és művészet című rovat terjedelme a háborút követő papír- és pénzhiány miatt lecsökkent, ide hosszabb méltatást elhelyezni lehetetlen lett volna. Schöpflin a könyvről szólva előbb annak társadalmi kontextusáról ír, arról, hogy a kötet olyan kor terméke, melyben nem lehet elefántcsonttoronyba zárkózni, az alkotó embereknek reflektálni kell a politikai és társadalmi eseményekre. Ebből a gesztusból eredezteti Tormay művét, melyet az írónő korábbi kötetei kapcsán már elemzett ház-metafora továbbírásával fejt ki: „Tormay Cécile-t az az új világ, melyet a forradalom ígért – amelyből persze megvalósítani nem tudott semmit –, úgy érte, mint regénye hősnőjét a családi ház lerombolása. Mindaz, ami a múltból kedves, szép és kegyeletet érdemlő volt, elmosódott, és helyébe új emberek, új szavak, új dolgok jöttek, amelyek idegenül hangzottak, és idegenek is voltak, melyek egy pillanatnyi helyzetből adódtak, minden belső gyökér nélkül, ősi tradíciók megszakításával, a nemzet tömegéből teljesen idegen észjárásból.”12 Az elbeszélő – Schöpflin vélekedése szerint – a pusztuló régi házak és azok tágabb értelemben vett tradíciója eltűnésének érzésével nézi Budapest és az addigi rend szublimálódását. Ez a pusztuló világ ösztönzi cselekvésre az elbeszélőt, akit azonosít Tormay Cécile személyével. A ház-metafora továbbgondolása e mozzanat kiemelése, hisz Tormay dédapja és ükapja ácsmesterek, társadalmi megbecsülésnek örvendő polgárok voltak, akik Széchényi István és Pollack Mihály mellett dolgoztak Pest kiépülésén.13 Schöpflin lényegbevágóan reflektál tehát a Bujdosó könyv esszenciájára: a város építészeti örökségének pusztulására, illetve az új rend átmeneti kialakulására, mely az írónő és az elbeszélő számára az identitás elleni támadás. Ez a pusztulás válik előbb városi, majd országos léptékűvé Tormay írásában. Ezzel a metaforával a Bujdosó könyv értelmezése A régi ház elemzéséhez is kapcsolódik, mintegy folytatva azt.

Schöpflin kritikájában a társadalmi események sodrába bevonódó alkotó emberek társadalmi felelősségéről, válaszútjairól és dilemmáiról is szól. Nem sejthette, hogy mennyire igaz lesz e gondolata az írónőre, aki közéleti vállalásaival, a MANSZ megszervezésével, majd a Napkelet szerkesztésével hosszú időre felfüggeszti szépírói tevékenységét, a l’art pour l’art irodalom számára kevés ideje marad.

Keményfy János kritikája a „Nyugat irodalomtörténetéről”

Schöpflin Aladár folyóiratokban megjelenő kritikái, portréi összegyűjtve a 19. század második és a 20. század első felének pontos irodalmi összefoglalását tennék ki. A kritikus 1937-ben mégis szükségesnek érezte egy szintézis készítését, melynek A magyar irodalom a XX. században címet adta. Külön tanulmány témája a szintézis elemzése, még inkább korabeli viharos fogadtatása, mai visszhangtalansága. Ezen összetett problematikából egy aspektust, eseményt emelnénk ki tanulmányunkban, a Keményfy–Schöpflin polémiát, mely a szintetizáló igénnyel született mű bírálata kapcsán bontakozott ki, és néhány ponton a Napkeletet és Tormay Cécile szellemi örökségét is érintette.

Schöpflin könyve tagadhatatlanul irodalomtörténet-írásunk fontos viszonyítási pontja, mégis mind az életmű, mind a hasonló célkitűzésű szintézisek egyik legellentmondásosabb darabja. Rákay Orsolya közelmúltban megjelent tanulmánya rámutat a korabeli megosztó fogadtatás egyik lehetséges okára: „…ez nem egy szaktudós, de nem is egy esztéta irodalomtörténete, hanem egy kritikusé, méghozzá egy olyan kritikusé, akinek az irodalom társadalmi elhelyezkedéséről, »feladatáról« (ha lehet ezt mondani), s a kritikának mindezzel kapcsolatos teendőiről pontos, következetes és kifejtett (ám soha nem dogmatikus) véleménye van.”14 A kortárs recepció az irodalomtörténetnek nevezett, valójában nem irodalomtörténetet, hanem – nézetünk szerint nem a kritikusi, mint inkább – az esszéírói módszert kárhoztatta. Schöpflin munkája inkább az esszé holdudvarába sorolható, melyet egy portrékat író kritikus rendezett sajátságosan konstruált, főként szociológiai szempont szerinti laza kompozícióba.

Túlzás nélkül állítható, hogy Schöpflin irodalomtörténetének szokatlanul viharos fogadtatása volt. A Keményfy–Schöpflin vita ismertetése előtt érdemes az ekkor már a Napkeletet szerkesztő Kállay Miklós humortól sem mentes vélekedését idézni: „Legutóbb azonban megtörtént az a csoda, hogy egy könyvet egyforma kíméletlenséggel porolt ki jobb- és baloldal. Régen hangzott fel ilyen erős csatazaj az irodalomban. És ezúttal nem egymással szemben álló oldalak fegyverei csattantak össze, hanem a két oldal szinte közös akarattal és hallgatólagos egyetértéssel a szerzőt és könyvet ragadta meg. Pedig maga a könyv nem árul el harcias szándékot. Ezt a tárgyilagos nyugalmú címet írta homlokára: »A magyar irodalom története a XX. században.« Szerzője, Schöpflin Aladár sem tartozik azok közé az írók közé, akik vakmerő és meglepő kijelentésekkel szokták kihívni az ellentétes véleményt. Inkább arról ismert, hogy megállapításai igen alaposak, megfontoltak, és legalábbis megjelenési formájukban az elfogulatlanság látszatára törekszik. Lehet, hogy sokan vannak, akik nem értenek egyet Schöpflin Aladár kritikájával, irodalomtörténeti felfogásával, de hangjának higgadt, sima előkelősége ellen eddig senki nem emelt kifogást. Ezúttal azonban nem hagytak rajta ép foltot.”15

Hatvany Lajos, Németh Andor, Ignotus Pál a könyvet „kiporolók” között voltak, Fejtő Ferenc, Bresztovszky Ede viszont a várakozással ellentétben méltatták azt. A Nyugat köréhez tartozó Illyés Gyuláról vagy Vas Istvánról nem is beszélve. A Napkeletben nem jelent meg recenzió, a folyóirat köréhez tartozók máshol tették közzé észrevételeiket, a szerkesztő Kállay Miklós a Képes Krónikában, Keményfy a Budapesti Szemlében. A vita azt az elfogulatlanságot és pártatlanságot kérdőjelezte meg konzervatív oldalról, mely Schöpflin életműve egyik legnagyobb erényének tartható.

A polémia tehát a Budapesti Szemlében, viszonylag semleges terepen zajlott. Schöpflin ekkor a Franklin Társulat lektora és a Nyugat munkatársa. Keményfy (Hartmann) János, a kor mérvadó kritikusa, irodalomtörténésze, az egykor elismert és sokat hivatkozott Petőfi-, Vajda János- és Mikszáth-kutató mára kihullani látszik a kollektív emlékezetből. A kolozsvári és berlini tudományegyetemen tanult, 1918-tól középiskolai tanár Budapesten, ugyanakkor a Budapesti Szemle és a Napkelet munkatársa. Ez utóbbinak Horváth János távozása után, 1927–1933-ig szerkesztője.16 Ez idő alatt a lap szépirodalmi és kritikai rovataiba is frissességet, új szerzőket hozott. 1933-tól már Keményfy János néven publikált. 1938-től az MTA levelező tagja.

A vita esszenciája lehetne a ki nem mondott, bizonyos irodalmi kérdéseket érintő Nyugat–Napkelet véleménykülönbségnek. Mint ismeretes, a Napkelet a Nyugat ellensúlyozására indult, sokan a címválasztást is ezzel a célkitűzéssel magyarázták.17 Ugyanakkor, miként Schöpfin megfogalmazta: „Polémiára közte és a Nyugat között nem került sor, nagyjából elfogadta a Nyugat egyik fő irányel­vét, az irodalomnak a politikai szemponttól való különválasztását.”18 A két folyóirat – noha szellemiségét tekintve azért egészen különböző volt – kölcsönös respektussal tekintett egymásra, számos közös szerzőjük is volt. Tormay többször próbálta Babitsot megnyerni a lap számára.19 A Babits-levelezésből és Török Sophie naptárjegyzeteiből az is látható, hogy személyes kapcsolatban volt a szerkesztőnő és szerzői köre Babitscsal, Schöpflinnel. Schöpflin és Babits a tízes évek végén Horváthot és Szekfűt is hívta a Nyugat munkatársai közé. Igaz, Horváth mereven elzárkózott, Szekfű hosszas gondolkodás után mondott nemet, és választotta a Napkeletet. Babits csatlakozása a Napkelethez 1923-ban és 1929-ben is mindkét fél részéről komolyan felmerült. Különös relációban állt tehát a két lap egymással, mely nem szűkíthető le egyértelműen a rivalizálás pozíciójára. Schöpflint is invitálta volna Horváth,20 viszontválaszként a tízes évek végi Nyugat-megkeresésre, és mert hasonló célokért küzdöttek. Végül Schöpflin nem jelentkezett a Napkeletben. 21

Hogy az 1937-es polémia azonban mégis a Nyugat és Napkelet közötti villongásnak tekinthető, abban nem kevés szerepe volt Keményfy János ironikus, gúnyolódó hangvételű vitaindító cikkének, melynek megírására Schöpflin A magyar irodalom a XX. században című szintézise késztette.

Schöpflin a 19. század közepétől a megírás időpontjáig vette számba a magyar irodalom alakulástörténetét. Könyvének bevezető fejezeteiben – Horváth János-i fogalommal élve – a nemzeti klasszicizmus irodalmát és annak nagyjainak életművét elemzi társadalmi környezetbe ágyazva, szociológiai szempontokra is tekintettel. Portréiban az egyéniség kibontakozásának felfejtése az egyik fő szempontja, de tagadhatatlanul sok a szociológiai elemzés a kötetben, mely az irodalom és társadalom szoros kapcsolatának tételezéséből táplálkozik. E bevezető fejezeteket a kritikusok többsége elismeréssel fogadta. Ám a Nyugat indulása korának és a századforduló irodalmi állapotának ismertetése élénk ellenérzést váltott ki.

Schöpflin ugyanis a Nyugatot a 20. század irodalma kiemelten fontos részének tekinti, ered­ményeiben a nemzeti klasszicizmushoz hasonlítja. Esztétikai szempontokon túl azért, mivel a tár­sadalom olyan új rétegét kapcsolja be az irodalomba, mely addig néma volt: „Az egykor egyszólamú magyar élet polifonná lett, s az irodalom, amely mint mindig, most is elsőnek vonta le a változás következtetéseit, elsőnek mutatta ezt a polifóniát. Nem volt többet osztályirodalom, az összes osztályok lelkiállapotát akarta kifejezni, a nemzet minden rétegét a legalsótól a legfelsőig, érdeklődési köre átfogta az egész országot, a nagyvárost luxusával és nyomorúságával, palotáival és tömeglakásaival, a különböző vidékek kisvárosait, sajátságos táj-jellegükkel, embereikkel, a falut és az alföldi tanyát azzal az emberfajtával, amely benne él. Ha a nemzeti irodalom kifejezésnek nem politikai tartalmat adunk, s nem szorítjuk össze értelmét bizonyos meghatározott politikai állásfoglalásra, hanem a nemzet életének egész teljességét átfogó irodalomra gondolunk – ami a helyesebb értelmezés, mert állandó, minden változásban érvényes meghatározást jelent, szemben a politikai értelmezésnek közéleti konjunktúrájától függő változékonyságával –, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az új irodalom adott Arany János óta újra nemzeti irodalmat a magyarságnak.”22 Keményfy radikálisan tagadja ezt a gondolatot, s szembesíti Schöflin állításait Horváth Ady s a legújabb magyar lyra című 1910-es és a Forradalom után című 1912-es tanulmányaival. Közismert Horváth állásfoglalása Ady és körének irodalmáról. Az kevésbé, hogy Schöpflin a Horváth-írásokban is kereste a nemzeti klasszicizmus igen­lése felőli olvasat saját nézeteibe integrálható állításait. Még irodalomtörténetében is szól erről, annak ellenére, hogy élete egyik fő céljának az Ady-­poétika kanonizálását tekintette, ellentétben Horváthtal, aki a Napkelet beköszöntőjében, 1923-ban is világossá teszi: a lap szellemiségének kiindulópontja a Petőfi–Arany-korszak, s nem a Nyugat körének szellemi követőit hívja a laphoz. A Napkelet ehhez a szellemiséghez mindvégig hű is kívánt maradni, még akkor is, ha a húszas évek végére nyitott az újonnan megjelenő irányzatok felé, így a Nyugat több szerzője is publikált a Napkeletben.

A másik vitapont a portrék mélységének, hosszúságának kérdése. A Napkelet szerkesztője, Kállay e tekintetben kiegyensúlyozott véleményt mond a kötetről, utalt arra, hogy a bal- és jobboldal természetszerűleg bírálja a másik fél szellemi termékeit, s mindenki a maga szellemiségével hasonlatos írók jelenlétét tekintette hiányosnak. A szintéziskészítő védelmében kijelenti: „Valahol van egy határvonal, amelyen túl már csak az irodalmi lexikon szerkesztője mehet, aki nem értékel, csak adatokat közöl.” 23

Keményfy radikálisan fogalmaz: a jelen irodalmáról csak kritikai, de történeti mű nem írható, ám Schöpflin már a címválasztásban is irodalomtörténetnek állítja művét. Másrészt Keményfy hangsúlyozta a munka alkalmi jellegét: a könyv a Nyugat illetményköteteként jelent meg a könyvnapra. S így természetesen a folyóirat szerzői iránti elfogultsággal vádolja a többi periodika, például a Napkelet égisze alatt jelentkező írók bemutatásának rovására: „Intő példa minden kritikusnak: a rokonérzés és az ellenszenv mértéktelensége egyaránt torzít. Mert az ellenszenv is elég gyakran kiütközik Schöpflin művében. Nem sorolhatom fel mindazokat az írókat, akik a könyvből méltatlanul kimaradtak, de egy-két feltűnőbb aránytalanságot és mellőzést mégis gáncsolnom kell. Míg pl. Füst Milánról egy teljes lapot ír tele bosszantó szószaporítással, s a végén nem tud róla egyéb jót mondani, mint hogy »hiteles költő, sohasem játszik szerepet, komolyan veszi, amit mond«. Az erdélyi költőkkel igazságtalanul bánik el. Áprily Lajos jellemzésére pl. két mondata van, Reményikre csak egy. Persze ők nem a Nyugatban mutatkoztak be a magyar közönségnek, hanem a Napkeletben.”24 Keményfy tanulmány méretű recenziójának címében a szintézist egyenesen a „Nyugat irodalomtörténetének” nevezte, melyet vélekedése tovább fokoz: „Ha eleddig a Nyugat újságcikkekkel, kölcsönös méltatásokkal, a főbb munkatársak tiszteletére kiadott ünnepi számokkal s az önreklám egyéb leleményes eszközeivel fürgén, rendszeresen és fáradhatatlanul folytatta a hadjáratot a munkatársak tekintélyének emelése érdekében, – a magyar irodalomtörténetbe szeretné belerögzíteni a Nyugat korszakalkotó jelentőségét és a Nyugatosok nevét. Röviden: a Nyugat eddigi propagandája az életért folyt, Schöpflin könyve a Nyugat halhatatlanságát propagálja.”25

Schöpflin elegánsan hárítja az irodalomtörténetbe rögzítést, a halhatatlanság propagálásának kifogását noha Keményfy és Kállay bírálata azon pontjának igazat kell adnunk, hogy a Nyugat jelentette áttörést követő, húszas és harmincas évek lapjai és azok törekvései több figyelmet érdemeltek volna.26 A kritikus némiképp jóvátette e mulasztást: 1940-ben, a Napkelet megszűnésekor a Nyugat hasábjain fejezi ki sajnálatát, és fogalmazza meg elismerését a folyóirat színvonalát illetően.

Schöpflin tehát közvetlenül visszautasítja az ön- és Nyugat-kanonizálás szándékának vádját. Közvetve talán még hangsúlyosabban teszi ezt, amikor a következőket írja: „Nem volt szándékom a szó szoros értelmében tudós könyvet írni, nem is érzem magamat a tudomány, hanem az irodalom emberének. A műfaj, amelyre törekedtem, a tanulmány (essay) – olyan műfaj, mely középen áll tudomány és művészet között. Ezért nem éreztem feladatomnak az irodalomtörténeti és philologiai apparátus feltüntetését. Az essay műfajához tartozik, hogy írója felvet egy vagy több tudományos szempontot, és ezek világításánál vizsgál és elemez bizonyos kérdéseket, jelenségeket vagy műveket. Ezért nincs kötelezve teljességre sem, csak azt tartozik figyelembe venni, ami szempontja fénykévéjébe esik.”27

A legnagyobb vitát azonban a recenzens alábbi kijelentése váltotta ki: „Schöpflin irodalompolitikai elfogultságának azonban más oka, sőt célja is van. Maga az író hetykén veti oda az olvasónak: »Állok elébe a szemrehányásnak, hogy túlságos terjedelemben és érezhetően apologetikus szándékkal szólok egyetlen folyóiratról, a Nyugatról«. »Sok tévhit és babona tapadt a Nyugatra, s ezeket letisztogatni elsőrendű feladata annak, aki a huszadik század magyar irodalmának képét akarja megrajzolni. A huszadik századi magyar irodalom szelleme a Nyugatban alakult ki és zajlott le«. Kár, hogy a szerző nem írta oda: »baloldali szelleme«. Mert végre is Tormay Cécile, Harsányi Kálmán, Móra Ferenc s a többiek szelleme szintén e századé, s a Nyugathoz semmi közük sincs. Hátha még mindazokat hozzávesszük, kiket Schöpflin meg sem említ, vagy akik csak egy-egy pillanatra repültek a Nyugat ágaira, s menten ijedten szálltak tovább! Vagy akiket a Nyugat szerkesztője egyszerűen elharácsol más világtájaktól, pl. a Napkelettől is, csak hogy a saját táborát erősítse. Így pl. az erdélyi irodalmi mozgalomról azt állítja, hogy a »Nyugat nyomdokain indult«. A fiatalabb essayisták és kritikusok »Nyugat körül alakult kis körébe« a Napkelet íróit is betereli. Már-már aggódunk, hogy Tormay Cécile-t is megteszi Nyugatosnak: Bujdosó könyve ugyan »érthetőleg egyoldalúan színezett mémoire« (úgy látszik, nem domborította ki eléggé a forradalom s kommunizmus érdemeit), de «stílusa a századeleji hanghoz kapcsolja, tele van szimbolikus elemekkel, új színű képekkel és fordulatokkal…« Ez az »íróragadási« hajlam egyébként hagyomány a Nyugatnál, hiszen Ignotus Eötvöst is Nyugatos ősnek nevezte ki.”28

Schöpflin könyvében irodalomszociológiai szempontok szerint a társadalom és irodalom viszonyát is elemezni kívánta, így az irodalmi mozgalmakat, köztük a Nyugatét is kitüntetett helyen vizsgálta. De a csoportosulásokhoz nem tartozó vagy éppen többhöz is tartozó írók életművének méltatásáról sem feledkezett meg. A Keményfy által említett Tormay, Harsányi Kálmán vagy Móra Ferenc, illetve a nem említett konzervatív lapok írói, így Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Bárd Miklós is bekerül a méltatott szerzők közé. Ezen a ponton semmiképpen nem érthetünk egyet Keményfy meglátásával. Tormayt pedig irodalomtörténetében a legnagyobbak mellett szerepelteti, Ady, Kaffka, Osváth, Tóth Árpád, Kosztolányi, Krúdy és Kuncz Aladár mellett. S az is igen vitatható, szubjektív bírálati szempont, hogy: „Tormai Cécile-lel természetesen bővebben foglalkozik, mint – mondjuk – Török Sophie-val, de az utóbbiról írt huszonhat sorban több melegség van, mint a Tormayról írt negyedfél lapnyi tartózkodó elismerésben.”29

A kötet esszészerű szerkesztésmódja azonban félreértésekre adott alkalmat. Több olyan szerzőről szólt Schöpflin, aki mind a Nyugat, mind a Napkelet vagy más folyóirat számára is dolgozott: Rédey Tivadar, Szerb Antal, Németh László, Halász Gábor mindkét lap számára, (szinte) egy időben írt. A kötet laza kompozíciójából, esszészerű jellegéből adódóan a Nyugatról és a szorosan hozzá kapcsolódó szerzőkről szóló bekezdések után Schöpflin már nem nevezi meg a következőkben tárgyalandó alkotók publikációs fórumait, ami súlyos félreértésekre és – érzésem szerint Keményfy esetében – szándékos félreolvasásra adott alkalmat, így juthatott arra a következtetésre Keményfy, hogy e szerzőket Schöpflin kizárólag a Nyugat írói közé sorolja. Schöpflin e szerzőket nem kapcsolta a Nyugathoz, hanem újonnan jelentkező nemzedék(ünk)nek nevezi. Ugyanez igaz Tormayra is, akit a Halotti maszkok című fejezetben a Nyugat már nem élő nagyjai mellett tárgyalt.

Schöpflin válaszában azonban nem a konkrét vádra reagál, hisz ezzel munkájának kétértelműségből adódó hibáit kellene belátnia, hanem stílusában tőle szokatlanul harcias választ ad: „Ady meghalt, Ignotus elszakadt tőlünk, akik megmaradtunk, azokban nincs politikai ösztön. Sokan meghaltak mások is, jött a helyükbe új fiatalság, melynek mások az érdeklődései, problémái, stílus-törekvései. Ennek a fiatalságnak tehetségesebbjeit, akik egyetértettek velünk az írói becsület alapkérdéseiben, a Nyugat szívesen körébe fogadta, s tért nyitott nekik. Hogy e fiatalok közül egyeseket a Nyugat elharácsolt a Napkelettől? Harácsolni annyit tesz, mint erőszakkal, bűnös eszközökkel birtokba venni. Talán lasszóval fogták ki ezeket a fiúkat a Nyugat szerkesztői a Napkeletből? Mivel tudott a Nyugat harácsolni? Pénzzel nem, tudtommal a Napkelet sokkal magasabb tiszteletdíjat fizetett. Nem, kérem, nem kellett ezeket a fiúkat harácsolni. Jöttek azok maguktól, örültek, hogy jöhettek. Hogy miért érezték és érzik magukat jobban a Nyugat, mint a Napkelet légkörében, azt ők jobban tudják, én nem tudom. A harácsolás szóban elégül ki a Napkelet egykori szerkesztőjének bosszúsága néhány munkatársának elveszése miatt. Íme, a bosszúálló kritikus!”30 Schöpflin válasza nem a saját könyvére vonatkozik, hanem arra, hogy a Nyugat szellemi légköre maga köré vonzotta más lapok, így a Napkelet munkatársait. Külön tanulmány témája lehetne e szerzők publiká­cióit vizsgálva feltárni, mikor, mit és miért ott közöltek, ahol, és hogy valóban igaz-e az a közhellyé vált állítás, hogy a Nyugat volt a végcél a két világháború között jelentkező írók számára. A kérdésben nem tehető igazság, azonban megvizsgálva a Nyugatban a húszas–harmincas években jelentkező íróinak vallomásait, sokan megerősítik a Rónay György által használt metaforát, mely szerint a Napkelet a „Nyugat előszobája” volt.31 Felfedezhető tehát egy tendencia – de nyilván nem minden esetben mondható az el –, hogy a húszas–harmincas évek kezdő írói, főként akik tudományos pályán nem kívántak jelentkezni, végcélnak a Nyugatban való publikálást tekintették. Mártai Lászlót idézve: „A mi köreinkben egyre határozottabbá és egyre inkább kizárólagossá vált a Nyugat presztízse és egyre inkább csökkent a más eszméket képviselő, konkurens lapok rangja, beleértve a Napkeletet is. (A Századunktól szintén nem történt kezdeményezés a fiatal írók irányában.) Nem azt jelentette ez, hogy nem publikáltunk más (elsősorban szakmai) folyóiratokban, de legjobb írásainkat a Nyugatnak szántuk, s ha nem kellett, akkor adtuk máshová. Nyilván növelte a Nyugat tekintélyét a Baumgarten-díjjal való kapcsolata is.”32 A hivatkozások a Vallomások a Nyugatról című, 1971-es kötetben jelentek meg, ahol a Nyugat szerepéről emlékeztek meg az egykori munkatársak. A Nyugat felőli kérdésfeltevés nyilván orientálta a válaszokat, s az is befolyásolhatta a nyilatkozókat, hogy számos lap a második világháborút követően indexre került, miként a Napkelet is. Mindezzel együtt sincs okunk kételkedni a visszaemlékezések őszinteségében. Tehát egy jelentős réteg számára33 a Nyugat légköre vonzóbb lehetett a Napkeleténél. Schöpflin válasza sem minden ponton fedi azonban a valóságot, hisz a harmincas évek végére már a Napkelet nem volt olyan helyzetben, hogy magasabb honoráriumot fizethessen, mint a Nyugat vagy más, olvasottabb lapok. Míg a Magyar Szemle átlagban nyolcpengős szerzői díjat fizetett,34 addig a húszas évekkel szemben a Napkeletnél négy-öt pengő volt a tiszteletdíj.35

Keményfy reagált Schöpflin vitatkozó írására. Ebből a csípős hangú replikájából már csak egy bekezdést emelnénk ki a közös munkatársak kérdésére vonatkozóan:

„[Schöpflin] téved ott, ahol a Napkelet munkatársainak »elharácsolását« teszi szóvá, és azt mondja: Az »elharácsolás szóban elégül ki a Napkelet egykori szerkesztőjének bosszúsága néhány munkatársának elvesztés miatt. Íme a bosszúálló kritikus«. A tény az, hogy a Napkelet egy-két munkatársa akkor ment át a Nyugathoz, mikor már nem én szerkesztettem a Napkeletet. Ha tehát oly kaján ember volnék, amilyennek Schöpflin tart, tulajdonképpen örülnöm kellett volna annak, hogy akik hozzám hívek voltak, utódomat otthagyták. De – s ez a fontos – nem is erről volt szó bírálatomban, hanem arról hogy a Nyugat szerkesztője a maga irodalomtörténetében »harácsolta el« a Napkelet íróit, mikor pl. az erdélyi irodalmi mozgalomról azt állítja, hogy a Nyugat nyomdokain indult, s a Nyugat körül »alakult kis körbe« (273. lap) a Napkelet íróit is betereli (Rédey, Halász, Dallos). Íme, mily szórakozottan olvasta Schöpflin bírálatomat, s mily ok nélkül próbált ütni egyet a »bosszúálló kritikus« ötletével tárgyilagosságomon. Igen sajnálom a szerzőt, hogy csak egy hónapig örülhetett ötletének.”36

A közös szerzők kapcsán azért egy-két példát érintőlegesen érdemes kiemelnünk. Közismert, hogy Németh László 1925 decemberében megnyerte a Nyugat novellapályázatát, s 1926-tól e folyóirat publicistája is, de csupán néhány rövid kritikával jelentkezett, tanulmányai csak 1931-től jelentek meg a Nyugatban. Ugyanakkor 1927-től 1931-ig a Napkelet munkatársa is. Tehát a húszas évek végén és a harmincas évek elején mindkét sajtóorgánumnál jelen volt. Rónay Györgynek a Napkeletben 1933 és 1940 között negyvenöt írása jelent meg, de 1936-tól már a Nyugat is közölte húsz írását, mindemellett a Vigília munkatársa is volt. Ottliknak elsőként a Napkeletben jelentek meg az írásai 1931-től, de dolgozott 1933-tól a Budapesti Hírlap számára is, 1939-ben a Nyugat közli A Drugeth-legenda című elbeszélését, 1941-ben a Hamisjátékosokat. Halász Gábor valóban a Nap­kelet kritikusaként kezdett publikálni, majd a Magyar Szemle, a Széphalom és a Nyugat is közölte írásait. Rédey mindvégig mindkét lap számára dolgozott, a Napkelet színikritikai rovatát vezette, ám számos írását közölte a Nyugat is. A Napkelet többek között az ő közvetítésével kereste meg és hívta a laphoz Babitsot. Dallos Sándor mindössze kilenc rövidebb írással jelentkezett a Nyugatban, inkább ő is a Napkelethez, de más lapokhoz, például a Magyarsághoz is köthető. Nem lehet tehát mereven elhatárolni, hogy a Keményfy János által emlegetett szerzők mely publikációs fórumot vallották igazán magukénak, az azonban bizonyos, hogy Schöpflin e szerzőket nem mint a Nyugat körét tárgyalja. Az is tény, hogy Keményfy valóban megvált a Napkelet szerkesztői posztjától 1933-ban, két évig Németh Antal, majd 1935-től 1940-es megszűnéséig Kállay Miklós szerkesztette a lapot. S noha a húszas évek végére és a harmincas évek elejére, azaz a Hartmann (Keményfy)-korszakra még nem nagyon jellemző a Napkeletben jelentkező írók Nyugathoz távozása, az egykori szer­kesztő indulatos replikája sem változtat a tartalmi és formai értelmű elharácsolás kifejezés Schöpflin általi visszautasításának jogosságán.

Természetesen e vitapontok ismertetésével nem állt szándékunkban Keményfy Schöpflin iránti személyes ellenszenvévé szűkíteni a polémia értékelését. Keményfy egy másféle irodalmi pozícióból, egy Schöpflinétől különböző szellemi horizontból, egy másik lap egykori szerkesztői tapasztalataiból vont le harcos és gyakran ironikus következtetéseket. Schöpflin elhárította az elfogultság vádját, ám Keményfy második írására már nem válaszolt.

S az utókor Tormay tekintetében is az ő vélekedését erősíti meg, hisz esztétikai meglátásai a szimbolista prózanyelvről, az asszimiláció irodalmi témává emeléséről, a női lélek ábrázolásának kérdéseiről visszaigazolódtak. Mind Hankiss János monográfiája,37 mind az újabban született tanulmányok alapállításaikban ugyanazokra a konklúzióra jutnak, mint amit Schöpflin elsőként fogalmazott meg az 1910-es években és 1937-es irodalomtörténetében, a metanyelv és a problémák kifejtésének mélységében azonban továbblépve. Tormay szépírói életműve azonban nem olyan előkelő helyen szerepel a mai kánonban, mint ahová azt az 1937-es irodalomtörténet pozicionálta. Hogy ennek milyen okai lehetnek, az már egy másik kutatás témája lehetne.

Jegyzetek

1 Schöpflin Aladár, Emberek a kövek között, Vasárnapi Újság, 1911. március 12., 216.

2 Uő, A magyar irodalom története a XX. Században, Grill, Budapest, 1937, 210.

3 Uő, A régi ház, Vasárnapi Újság, 1914. június 14., 480.

4 Uo.

5 Uo.

6 Uo.

7 Uő, A magyar irodalom története…, i. m., 210–211.

8 Uő, Viaszfigurák, Vasárnapi Újság, 1918. április 21., 252.

9 Vö. Uő, Asszimiláció és irodalom, Nyugat, 1939/I, 282; Uő, A város, Nyugat, 1908/I, 353.

10 Uő, A város, i. m.

11 Schöpflin 1882–1891-ig a pozsonyi evangélikus líceum növendéke, majd a pozsonyi akadémia teológushallgatója. Vö. Fukári Valéria, Egy régi alma mater, Kalligram, Pozsony, 2003, 66–72.

12 Schöpflin Aladár, A Bujdosó könyv. Tormay Cécile új könyve, Szózat, 1921/1, 2.

13 Vö. Kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Magyar Nyugat, Vasszilvágy, 2010, 15–35.

14 Rákai Orsolya, A „rendetlen könyvtár”. Schöpflin Aladár kortárs irodalomtörténete, Irodalomismeret, 2011/3, 69.

15 Kállay Miklós, Körutazás könyvországban, Képes Krónika, 1937/39–40, 25.

16 Vö. Tóth-Barbalics Veronika, Konzervatív folyóirat a középosztálynak, Kommentár, 2010/1, 45.

17 Vö. Uo., 42.

18 Vö. Schöpflin, A magyar irodalom története…, i. m., 267.

19 Vö. Kollarits Krisztina, „A híd túl messze volt”. Babits és a konzervativizmus kapcsolata 1917–39, Új Forrás, 2008/9, 40–56.

20 Vö. Horváth János és Schöpflin Aladár levelezése, kiad. Korompay H. János, Holmi, 1997/7, 979–985.

21 Horváth hívná Schöpflint a laphoz, ám eddig még ismeretlen okból Tormay ezt akkor nem támogatta: „Kosztolányinak írtunk, válaszolt, ígér, nem küld. Tóth Árpád: szintén. Schöpflin: én rég akarom; Cécile kér, hogy »még ne« (isten tudja, mi van e mögött); Babits: mindnyájan akarjuk, s állítólag nemsokára jön is.” Horváth János levele Szekfű Gyulának, 1923. február 10., EKK G 628. Idézi: Kollarits, „A híd túl messze volt”, i. m., 48.

22 Schöpflin, A magyar irodalom története…, i. m., 153.

23 Kállay, I. m., 25.

24 Keményfy János, A „Nyugat” irodalomtörténete, Budapesti Szemle, 1937, 104.

25 Uo., 88.

26 Schöpflin munkájában a Napkeletnek egy oldalt szentel. E rövid ismertetésben a lap irányultságának és szándékainak ismertetésére vállalkozik a szerkesztők nevének megemlítése – többek között Hartmann (Keményfy) János – mellett.

27 Schöpflin Aladár, A Nyugat irodalomtörténete. Vitatkozás Keményfy János bírálatával, Budapesti Szemle, 1937, 252.

28 Keményfy, I. m., 89.

29 Uo., 103.

30 Schöpflin, A Nyugat irodalomtörténete, i. m., 250.

31 Vö. Rónay György, A Nyugat = Vallomások a Nyugatról, kiad. Uő, Petőfi Irodalmi Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1971, 144.

32 Mátrai László, A „Nyugatról” = Uo.

33 Hasonlóan vélekedett Gyergyai Albert és Szentkuthy Miklós is a két lap és íróik viszonyáról a Vallomások a Nyugatról című könyvben.

34 Vö. „A múltban volt egy időszak, amikor »beérkezett neveket« akartak a Napkelet kötelékébe vonni. […] Pethő neve – nem szólva a hónapokig tartó várakozásról – oldalankint 8 pengőbe került a Napkeletnek. […] A Magyar Szemlénél 8 pengőt fizetnek egy oldalért, és lassan mindenki átszivárog oda. Anyagi érdek tehát senkit sem fűzhet a Napkelethez. Szépirodalmi téren a folyóirat sohasem volt olyan autoritás, hogy erkölcsi érdek kötött volna ide írókat. Az »erkölcsi érdek« terén szerzett eddigi tapasztalásaimról levélben nem írhatok Méltóságos Asszonyomnak.” Németh Antal levele Tormay Cécile-hez, 1934. jan., OSZKK Fond 63/4297/1. Idézi: Mandl Erika, A Napkelet és a Magyar Szemle írásai, doktori disszertáció, 2004, 83.

35 Lásd Szerzői tiszteletdíjak a Magyar Szemlénél 1927–1928, OSZK, Fond 7/193, illetve „Ami a Napkelet honoráriumát illeti – arról ezt írhatom: légy nyugodtan, pontosan küldik. 5 P-t, esetleg 4-et.” Kiss Tamás levele Takáts Gyulának, 1937. január 9. = Takáts Gyula, Helyét kereső nemzedék. Költők levelei 1934–1949, Magvető, Budapest, 1984, 202.

36 Keményfy János, A Nyugat irodalomtörténete. Válasz Schöpflin Aladár „vitatkozás”-ára, Budapesti Szemle, 1937, 377.

37 Hankiss János, Tormay Cécile, Singer és Wolfner, Budapest, 1939.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.