Archívum

„Boros, bolond szivemnek vére”

Kocsmazene Budapesten
Bornemissza Ádám
2012. november

A budapesti estéhez, éjszakához az élőzene is hozzátartozik. Ahogyan egykoron a kerthelyiségben sramli szólt – nyilván nem a rádióból, és nyilván nem mindenhol a Zeneakadémia büszkeségei húzták a talpalávalót vagy a búfelejtőt, mikor mire volt inkább igény és hajlam. Az utókor emlékében megőrzött néhány prímás mellett rengeteg névtelen muzsikus pengette, húzta, fújta a dalokat. A magas művészettel mit sem törődve a kor könnyűzenéjét szolgáltatta a szórakozni vágyóknak. Cigányzenészek, bárzongoristák, kocsmazenészek.

Persze mára – ahogy minden egész, úgy – a könnyűzene is széttörött, széttagolódott. A 20. század felgyorsult tempója a népszerű zenei irányzatok kavalkádját hívta életre, amelyeknek rövid tündöklés után hosszú lappangás jutott. Nem tűntek el, de a fősodorból kiszorultak. S mindez olyan rövid idő alatt, hogy a ma középkorú zenekedvelő egy-két évtizedes kedvencei még könnyűzenének számítanak, de már erősen ódivatúak, porosak, avíttak a mai fiatal füleknek – a popzenéből kikerültek. Hallgatottságuk folyamatosan csökken, közönségük korosodik, utánpótlás pedig a legtöbbször nincs. A divatkövető fiataloknak az élőzenés kiskocsmák nem nyújtanak zenei izgalmat, hiszen a mai popzenei ideál köszönő viszonyban sincs a testközelből hallgatható hangszerek világával. Egy mai popfelvétel messze nem a hangszerekről, főleg nem az azokra épülő hangszerelésekről szól, így természetes, hogy nem sok közös nevezőt találunk a kocsmákban hallott élőzene és a kereskedelmi rádiók mai slágerei között. Ez nem feltétlenül jelenti a mai pophangszerelések silányabb mivoltát, pusztán azt, hogy a hangmérnöki, stúdiótechnikai fegyverzet erősödésével és eszköztárának szélesedésével a hagyományos dalcsinálás kissé háttérbe szorult. (A Rolling Stones lemezein még tisztán hallható, hogy milyen és hány hangszer szól, ugyanez egy mai U2-felvételen már nem mindig ilyen egyértelmű. Az utóbbi is világklasszis, de hogy a négy zenész élőben képtelen lenne a stúdióban rögzített hangképet élőben előállítani, az több mint biztos.) Hogy a jelen és a közelmúlt melyik könnyűzenei zsánere marad meg a jövő emlékezetében, s kerül át az egyetemes zenei örökség kategóriájába, ma még kétséges.

A generációk zenei divatja között ma óriási szakadékok tátonganak, így ha egy muzsika felcsendül, életkorban egyre szűkebb csoport figyel fel rá, ismeri fel benne az ő zenei ízlését. Mivel a kocsmazenekarok repertoárja, az általuk megszólaltatott zenei zsáner általában eléggé homogén, nem tévedünk, ha mindhez egy nagyjából tízévnyi életszakaszt rendelünk mint szóba hozható közönséget. S persze ezen belül is ott van még a zenei sokszínűség és az ehhez kapcsolódó preferenciakülönbség. Magyarán: jó, ha valakit egyáltalán érdekel az, amit a zenekar játszik.

Amíg a zenei irányzatok kivárják sorsuk alakulását, a kisebb zenés klubok, leginkább a zenés kocsmák falai között csendülnek fel, javarészt a zenészek irántuk érzett vonzalmából, de egy kisszámú hallgatóság igényét is kielégítve. Csakhogy ez a hallgatóság Budapest méreteiből fakadóan szétszórtan él, a távolságok és az életkorból adódó körülmények miatt nem jelenik meg koncentráltan egy átlagos hétköznap este egy vendéglátó-helyiségben, neki igazi esemény kell, hogy nyakába vegye a várost este, s éjjel még egyszer, hazafelé. Másnap  álmosan viheti a gyerekeket iskolába, zötyöghet a munkahelyére, s még napokig nyögi azt a pár, jókedvvel emelgetett korsót. Így egyre kisebb közönség, vendégsereg gyűlik össze a zenés kocsmákban, ez egyre kisebb pénzbeliséget eredményez, aminek kárát a zenészek látják, illetve a hajdani popzenéből mára a kocsmákba kiszorult zenei irányzatok, amelyek így egyre inkább élőzenés megnyilvánulás nélkül maradnak, s nagyobb sebességfokozatra kapcsolnak a felejtés autópályáján.

„Bolond hangszer: sír, nyerit és búg”

A kulturális tevékenységekre vetülő mai nehézségek ellenére a kocsmazene minőségét sikerült megőrizni. Persze ez a minőség alkalmanként és előadónként változik, de ha gondosan választunk esti programot, a műfajok sokaságával és kiváló muzsikusokkal találkozhatunk a budapesti kocsmákban. Akár olyan zenei csemegéket, egyszeri és megismételhetetlen, alkalmi felállású zenekarokat is elcsíphetünk, amelyek a nagy koncertpódiumokon sosem jelennek meg. Érdemes hát böngészni a programmagazinokat.

De mi is az a kocsmazene? Zenei szempontból leginkább egy igencsak alacsony költségvetésű pódiumzene, a legtöbbször a zenei pódiumok felszereltségének teljes mellőzésével – ami nem ront okvetlenül a zene minőségén –, a zenész saját technikai felszerelésén. Pódiumzene annyiban, hogy a műsorban elhangzó darabok előre – alkalmi formációk esetében sokszor csak ott, helyben – kiválasztásra kerülnek, a közönség nemigen befolyásolja azt, legfeljebb azok sorrendjét alakítja pillanatnyi reakciójával. Az alacsony költségvetést elsőként abból szűri le a hallgató, hogy a pódiumon megszokott létszámú zenekar töredéke muzsikál, jellemzően duók, triók, sőt akár magányos zenészek szolgáltatják a kocsmák muzsikáját. Nem példátlan, hogy a pódiumon megszokott dob–basszusgitár–egy-két gitár–zongora–ének felállás a kocsmákban két gitárra és énekre redukálódik. A zenei stílusok közül leginkább a dzsessz és a blues hallható, talán azért is, mert a gyakran alkalmi felállások dolgát megkönnyíti, hogy e muzsikák bevett, közismert sztenderd dalállománnyal rendelkeznek, amit a zenészek nagyrészt eleve ismernek, így próba nélkül is játszhatóak. De a blues esetében még akár a dalok ismerete is pótolható jó hallással, koncentrált odafigyeléssel. És nem mellesleg a dzsessz és a blues eleve tartalmaz egy erős rögtönzött réteget, ami akár a megírt dalokról leválasztva, azok eljátszása nélkül is megszólaltatható. Mindez persze magában hordozza a „kamuzás” veszélyét, de egyrészt ezt a jó képességű előadó esetében nem könnyű tetten érni, másrészt a kocsmazenét eleve lazábban kezeli mind a zenész, mind a hallgató. Itt megengedett – sőt elvárható – az ad hoc rögtönzés, az, hogy nem konkrét szerzemény szólal meg, hanem egy helyben születő harmóniasorra improvizálnak, tehát nagyjából az történik, amit jam sessionnek hívunk: a pódiumkoncerténél jóval kisebb tét melletti örömzene, és ezt leginkább a dzsessz és a blues hagyományában találhatjuk meg.

Az improvizációnak a kocsmákban praktikus okai is vannak. Mivel egész este játszik a zenész, jóval hosszabb műsort ad elő, mint a pódiumokon, és ezt nem a darabok számának növelésével, inkább azok időtartamának nyújtásával éri el. Egy dalban a megírt részek csupán pár percnyi játékra elegendőek, ezért a zenészek hosszabb szólókkal, kollektív improvizációkkal töltik ki az adott dalra szánt időt. Nyilván ez a módszer nem minden esetben eredményez kifinomult kompozíciót, az improvizációk, szólók, a „rázások” elbillenthetik az aránytalanság felé, de talán pontosan ez az egyik varázsa a kocsmazenének: a szólambeli és szerkezetbeli rögtönzésekből adódóan a kerek egész elérése nincs belekódolva úgy, ahogy egy megkomponált és bepróbált produkció esetében. És ha mégis sikerül, mégis valami csodálatos születik, nemcsak a hallgató öröme végtelen, de a zenészé is. Innen származtatható az az esetenként katartikus élmény, aminek vágya a dzsesszt és a bluest a pódiumon és a nagy koncertszínpadon is hajtja.

A kocsmazene esetenként alkalmat ad arra is, hogy jó pódiumzenészek alkalmi örömzenéléseket rendezzenek, megismételhetetlen élményt kínálva a vendégnek. Sosem halott párosítások, a pódiumokon nem játszott darabok kerülnek elő, és így nemcsak a spontán jelen lévő vendégek, de a ritka zenei csemegékre fogékony zenekedvelők is megjelennek. Ehhez persze tudatni kell velük az eseményt, ami a rétegműfajok fórumának hiánya miatt nehézkes, manapság talán csak a Facebookon történnek próbálkozások. Az ilyen alkalmi örömzenéléseket szervezni kell, és ezt a feladatot a zenész nem mindig tudja magára vállalni, a kocsmák tulajdonosai pedig legtöbbször nem törődnek ezzel, így a valóban érdeklődő közönség az információ híján marad el.

Ha nem a muzsika alapján határozzuk meg, akkor leginkább az jellemzi, hogy belépődíj nélkül hallgatható valamilyen vendéglátóhelyen. A kocsmazene nem vendéglátózene, bár kétségtelen, hogy az annak eltűnésével előállott teret igyekszik betölteni. A zenészek nem vagy nem annyira követik a közönség hangulatának alakulását, mint a cigányzenészek vagy a bárzongoristák. Hallgatóságuk is célzottan érkezik, bár igencsak számítanak a helyre nem a zene miatt érkező vendégekre is. Ez a vegyes hallgatóság kétféleképpen éli meg a kocsmazenét: koncertként vagy háttérzeneként. És egyszerre mindkét elvárásnak lehetetlen megfelelni, főképpen a vendéglátóhelyek fizikai adottsága miatt. Ez a kettősség aztán a kocsmazenéléssel kapcsolatban számos tényezőt befolyásol. Ezek közül az egyik legfőbb a hangerő jó megválasztása. A kis helyeken nem lehet az adott zenében megszokott hangerőt hozni. Pedig minden irányzatnak megvan a kialakult hangossága, és ez nem valami légből kapott megszokás, hanem az adott zsáner szerves része, ugyanis a hangszerek és erősítők másképpen viselkednek a különböző hangerőtartományokban. A rockzenekarok ugyan megpróbálkoztak kisebb teljesítménnyel, amennyit a dobhangzás megtartása mellett még megtehettek, de egy kiskocsmában ez is bőven sok, arról nem is beszélve, hogy a dob a legtöbbször tiltott hangszer a természetes hangossága miatt – így a rockzene csak néhány helyszínen kap teret. A sors fintora, hogy a halkan is előadható műfajok pont a leginkább szűk közönséget vonzzák. Akad ugyan olyan muzsika, amely megszólal csendesebben is, sőt inkább még hangosítani is kell – a régi akusztikus blues, a country –, de ezek a zenék mára már annyira az érdeklődés szélére szorultak, hogy inkább elűzik a kevés, még meglévő vendéget is.

A kocsmákban – a kis hangerő mellett is – harsánynak kell lenni, a közönség-vendégsereg alapzaját túl kell muzsikálni. Egy csendesebb szakaszt el is nyom a kocsmazörej, a figyelmet csak folyamatos intenzitással lehet fenntartani, vagy még úgy sem. De ha erősít a zenekar, a beszélgetők is megemelik hangjukat, s végül ordít mindenki, vendég, zenész, pincér, a szomszédok. Visszafelé innen nincs út.

„Fejem zúgása, szemem könnye”

Az a tény, hogy a kocsmazenész a kocsmában játszik, sokszor nem következmények nélkül való. A környezet könnyen belehúzza a mulatozásba, ha elmegy játszani, elsősorban kocsmába megy, nem dolgozni. A zene nem is munka neki (arra ott a gyakorlás, a próba, netán a civil foglalkozás), inkább szórakozás, pénzért. Pontosan ez az, ami gyakran félreértelmezésekbe sodorja a zenész státusát. Zenél, játszik, jól érzi magát, szórakozik, miért is járna neki ellenszolgáltatás? – ez a nézet sok kocsmáros sajátja (de igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy számos kocsmáros erején felül is igyekszik életben tartani az élőzenét).

A leginkább tisztázatlan momentum: koncert vagy vendéglátózene? A kocsmazenészek legtöbbször nem tudják tisztán látni saját szerepüket, megpróbálnak pódiumzenekarként játszani, koncertet adni, miközben igyekeznek a közönség nagyságától független gázsit kialkudni a kocsmák tulajdonosaitól, lényegében vendéglátózenének gondolva saját tevékenységüket. És ez a szerepzavar a kocsmák üzemeltetőit sem kerüli el, vendéglátóhelyre várják a koncertek közönségét, s annak otthon maradását a zenészen kérnék számon. Ez nem zenei kérdés, hanem egyszerűen a pénzügyi kockázat viselésének alapja. Egyértelműnek tűnik, hogy ha a kocsmáros hívja el a zenészt játszani, garantált gázsi illesse a muzsikust, míg ha a zenekar ajánlkozik játszani a helyen, legyen övé e kockázat is. De mivel a gyakorlatban a kocsmáros nem keresi a zenészt, inkább várja azok jelentkezését – teszi ezt a megszokott gyakorlat szerint  –, más módon kellene előre tisztázni a szerepeket. Mivel a kocsmákban hallható zenészek mind képességeik, mind motivációik, mind mobilizálható közönségük méretének tekintetében igencsak eltérőek – és ezek függetlenek a produkció színvonalától –, szinte lehetetlen általánosan alkalmazható modellt felállítani. Főként annak fényében, hogy a csökkenő játéklehetőségek oka elsősorban anyagi természetű: az otthon maradó vendég nem hoz bevételt.

A kocsmáros a gázsi tekintetében nem tesz különbséget a zenészek között olyan „apróságok” alapján, mint a zenei kvalitás. Neki összegeken jár az esze, így érthető, hogy miért kedveli inkább a gyengén, de kis pénzért vagy ingyen muzsikáló gimnáziumi bandát – akiket az egész évfolyam meghallgat, és szinte füstöl a sörcsap –, mint akár a legjobb rétegelőadót. Jó párszor felmerült  a zenészek körében a minimális gázsiigény megállapítása és az ehhez való ragaszkodás, de pont e zenészréteg sokszínűsége és szervezetlensége miatt ez meg is ragadt a facebookos körüzenetek szintjén. És mivel mindig lesz, aki pusztán hobbiból, jelképes gázsiért – de mindemellett akár magas szinten is – játszik, ez a kezdeményezés nem is érhet el jelentős eredményt.

Mivel a lehetőségek, így a jövedelmek szűkösek, gyakran nem is próbálnak a zenekarok – akik az általuk méltányosnak tartott, vendéglátós szempontból viszont túl magas gázsiigényből nem engednek –, mert  az is pénzbe kerül. Így ha végre beesik egy meghívás, a csapat készületlen, csak egy gyors emlékeztető próbára van lehetőség. És előáll az a helyzet, hogy a zenei teljesítmény ekkor nem a közös játék, hanem az egyéni hangszeres tudás talaján dől el (ez nem feltétlenül káros, sőt ez az, ami megkülönböztetheti a kocsmazenét a pódiumkoncerttől). Ezt erősíti az a nem ritka eset, amikor egyes tagokat mások helyettesítenek, mivel az eredeti hangszeres aznap máshol játszik – korábban lekötött rendezvény, nagyobb gázsi miatt. A megélhetési nehézségek miatt a zenészek egyre több formációban vállalnak szerepet, így egyre inkább készületlenek lettek, egyre inkább a pejoratív értelemben használt hakni felé sodródnak, ezért nem meglepő, hogy élőzenés élményeink nem mindig pozitívak. A mai piacdemokráciában nincs szükség ORI-vizsgára, a kassza csörgésének hangereje és hossza dönti el, ki a jó muzsikus, ki játszik gyakran. A kassza pedig nem biztos, hogy a legjobb muzsikától csörög a leginkább intenzíven.

A belépőjegy intézményének nem tett jót a kocsmazene, ez főleg a klubokban érezhető. A közönség azt látja, hogy a kocsmákban ingyenes a koncert – ezért sem kellene koncertnek nevezni –, a klubban pedig pénzért lehet meghallgatni a zenekart egy másik alkalommal, arról már nem is szólva, hogy gyakran ugyanazt a műsort halljuk a bandától a kocsmában és a pódiumon. Az, hogy a vendégek fogyasztásából kijöjjön a zenekar gázsija is, csak bizonyos nézőszám és a nézők anyagi ellátottsága esetén következik be. A vendég belépőt nem szívesen fizet, de amit megehet-megihat, arra könnyebben áldoz, ez a kocsmai környezetben, a vendéglátásban rendjén is van, de a pódiumok világába nem ültethető át. Koncertet hallgatni sokszor kényelmesebb egy széksorban ülve, mint az asztalon halmozódó korsók közül kukucskálva.

„Vak mestere tépi, cibálja”

A kocsmazenészek nem alkotnak egységes réteget, zárt csoportot. Akad közöttük kezdő amatőr, de magasan képzett hivatásos muzsikus is – aki akár már másnap a legnagyobb koncertpódiumon lép fel –, és e kettő közötti átmenet minden fokozata. A két végpont szempontjai azonban teljesen eltérőek, talán csak a jó muzsikálás mint cél a közös. Az amatőr koncertet adna, ezért elsősorban a közönség létszáma fontos neki (ahogyan a kocsmák tulajdonosainak is, ebben érdekük közös), míg a hivatásos főként a fizetség biztos voltát részesíti előnyben, s nem a vendégsereg létszámát, legfeljebb annyiban, hogy a további játéklehetőségre az adott helyen befolyással van a közönség – helyesebben a fogyasztás – mértéke.

Két irányból kap nyomást a kocsmazenészek csoportja. Az általános anyagi nehézségekből adódó közönségcsökkenés miatt minden produkció kisebb helyre szorul, így a kisebb pódiumok, zenés klubok színpadáról – ha a zenei zsáner megengedi – jó pár zenész, zenekar a kocsmákba kényszerül. Alulról pedig a kezdő amatőr réteg nyomja, akik alacsonyabb gázsiigényükkel és életkorukból adódóan nagyobb mobilizálható közönséggel komoly versenytársként jelennek meg.

Az alacsony gázsik (nagy átlagban elmondható, hogy egy kocsmai gázsiból jó, ha tizenöt liter benzinre futja) miatt a képzettebb zenészek, ha megtehetik, elvből nem vállalnak el olcsó kocsmai estéket, ezért megesik, hogy a legjobbak játékát nélkülözi a mai közönség. Nem biztos viszont, hogy ez a zenész hallható koncertpódiumokon, így akár az is könnyedén előfordulhat, hogy kiemelkedő előadóink teljes csendbe kénytelenek burkolódzni. A kevés játéklehetőséget művészi szempontból is megsínylik a zenészek, hiszen kiesnek a folyamatos zenélés szellemi kondíciójából, az otthoni gyakorlás csupán a mechanikus mozdulatsorokat tartja karban. A muzsikálás közben lezajló gondolkodást, folyamatos agymunkát a magányos gyakorlás nem tudja ténylegesen szimulálni.

„Fusson, akinek nincs bora”

Mindezen nehézségek ellenére a budapesti kocsmazenei élet a külső szemlélő számára ma is virágzónak mutatkozik. A dzsessz, a blues, az amerikai fehér és fekete muzsikák, és természetesen a magyar népzene, valamint ezek mindenfajta keveréke jelen van a zenei palettán. Amatőrök, félprofik és hivatásosok, tehetséges hobbisták és kiemelkedő kvalitású muzsikusok serege várja a közönséget – könnyű elveszni a kínálatban.

És ez így van rendjén, mert élőzenére szükségünk van. „A baj [...] ott kezdődnék, ha a gépzene éppúgy elárasztaná a világot az élőzene rovására, mint ahogy a gyáripari termékek ezt megtették a kézműipar rovására. [...] Óvja meg a gondviselés ettől a csapástól utódainkat!” – írta Bartók 1937-ben. A személyes jelenlét, a kocsmák testközelsége akkora pluszt ad a zenei élményhez, hogy nagyobb hatással van a hallgatóra egy nem hibátlan, de hangulatában jól eltalált élőmuzsika, mint a legprecízebben rögzített felvétel. A pillanat megismételhetetlensége – és nem csak az improvizatív zenében – az, ami az élőzenét olyan különlegessé teszi. „Ízleljétek és lássátok” (Zsolt 34,9) – egy világvárosban ennek lennie kell.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.