Archívum

Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj

Kemsei István
2012. november

Budapest nyolcadik kerülete különösen kitüntetett termőhelye a magyar irodalomnak. A Füvészkerttől a Múzeum-kertig vonulnak az örök einstandolók, a Pásztorok, aprócska élete árán is védi a megmaradt, haza-képzeletnyi világ-grundot a folytonosan megeinstandolt Nemecsek; azóta is szól a Nagyfuvaros utcában Mándy Iván verklije; a Teleki tér is azzá a zsibongó életté változik, amilyenné Bere­ményi Géza a maga remekmívű Eldorádójában és novelláiban képbe és szövegekbe álmodta; a Horváth Mihály téri játszótéren ugyanúgy hintáznak a kamaszok az alkonyatban, mint Tárnok Zoltán Méz és méreg című elbeszélésében (Távolodva, 2011) vagy Deák László egyik korai versében, a Környezetismeretben (Magasles, 1979).

Sajátos mikrouniverzum ez a kerület a nagy fővároson belül, alkotónként-művenként-élmény­vilá­gokként külön kis mikróbb-univerzumokká szét­tagolva. Mándynak jutott ezek közül a Mátyás tér, Bereményinek a Teleki tér, Tárnok Zoltánnak a Rákóczi tér, Deák Lászlónak a Horváth Mihály tér stb. Az említett szerzőknek – és más, itt nem említetteknek – kivétel nélkül mind-mind a benső Világegyetem középpontjai ezek, amelyekben közönségességükben, hétköznap-alattiságukban is különleges figurák élnek: lump, elissza „alsóproletárok” és a „láthatatlan alj” (Paul Fussell) tévelygő alakjai, közös gangra kiücsörögve a küzdelmeikről lemondott „fölösleges emberek” ideszorult s itt ragadt értelmiségi, félér­tel­miségi, polgári, félpolgári alig létezőivel. Felívelőnek, a meglepetésszerűen előtérbe kerülő tehetség okán e közegből kiugorhatónak indult s a keramitkockákkal burkolt udvarra visszazuhanó sorsok enyésződnek az örök kilátástalanságban.

„Hámló vakolatú bérház a Józsefvárosban. Négyemeletes, körfolyosós. Az udvar közepén poroló, bal szélén rozsdásodó síndarab lóg. Mellette a pincelejárat. Hátul, a mosókonyha mellé építve az ütött-kopott udvari vécé. Vele szemben az alagsori benyíló. A fali vízcsapon gumitömlő, körülötte mindenféle hulladék. A kapualj s az egész első emelet aládúcolva.” Így indul a Bádogfejűek című tévéjáték forgatókönyve. A szerzői utasításból még hiányoznak a jellegzetesen nyolcadik kerületi bérház látképének olyan sajátos rekvizitumai, mint a távlati tekintet gát­jaként felmagasodó szomszéd ház lemállott vakolatú tűzfala, az udvarközépi rácsos lefolyó s az élővilág kósza képviselőiként néha betévedő egy-két fakó tol­la­zatú szirti galamb: a Tárnok-novellisztika jellegzetes kel­­lékei.

És mindezen tértartományhoz az időn kívül rekesztettség könyörtelen, emberi létezést kikezdő lehangoló monotóniája járul. A homályba burkolódzó, sohasem megéltként kezelhető, de már régen a semmibe veszett múlt, a kocsonyás állapotú, megragadhatatlan, valójában élhetetlen jelen. Az idő, a megélhető, a maga jelen–múlt–jövő hármas egységével valahol máshol van, abban a térben fejti ki hatását, ahova még véletlenül se téved a láb, nem hatol el a tekintet, ahova nem szárnyalhat fel a megcsonkított képzelet.

A végletekig vitt létküzdelmek színtere is ez a világ. Sivár, lelki aszály sújtotta vidék, az életben maradáshoz kemény, küzdő embereket követelő is lehetne akár, talán éppen oly mértékben, mint a méltatlan feledésre ítélt Veres Péter paraszti univerzumában, amelynek szívós, küzdőképes figurái a terméketlen földet kaparva is kitartóan a felszínre törekszenek. Csakhogy a Tárnok-világban már nem létezik küzdő ember, s nincs miért küzdeni. Nincs kaparni való föld. Ráadásul minden felemelkedni szándékozó fej súlyos büntetése a végzetes bukás. Az ember minden lépése ballépés. A mai kudarcokból kivezető halványan pislákoló reménység útja a lehetséges még nagyobb tragédia felé vezet. Éppen úgy, mint a Kereszt a falon öntudatlan ösztönlétű prostituáltjáé, aki sorsa becstelenségéből hiába kívánja kifaragni a fából vaskarikát: a becsületet s a felelősségteljes anyaságot. A Kereszt a falon tipikus józsefvárosi közhelytörténet. Elbeszélő figu­rájának évezredek óta ismert léthazugságokkal te­letűzdelt életmeséje vagy igaz, vagy nem, de együtt­érzésre apelláló. Pedig nem más, mint önmaga hamis illúziókból felépített modellje, amelyik a valósággal összeütközve elemeire hullik szét. A mesélő figurának csak neve van: Veronika. Személyisége nincs, hiszen csak tükörkép, viaszmásolat, használati tárgy, akinek kitörési vágya is inkább egy rossz, giccses filmre hajaz, nem pedig valódi emberi szándékokra.

Az ötödik égtáj kötet ennek a létsötétben tétován tapogatózó világélménynek négy szeletkéjét ábrázolja mindössze. Szándékát, indíttatását tekintve nem is lehet más, mint négy tragikus, már-már a lapos közhelyességig alávitt sorsbanalitás. Tárnok Zoltán kedvelt megformálási módszerével: a köznapinál köznapibb, ellapított, beszűkített nyelvezeten megfogalmazva; az esztétikai „különös” előhívása a legkevésbé különös – sőt: szándékoltan érdektelenné változtatott – stíluseszközeivel. Amikor az írói szövegválasztás kényszerítő erővel alájátszik a leglaposabbnak tetsző történetnek, s nem akarja megnevezni az amúgy is megnevezhetetlent, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Ebben a szöveghelyzetben nincs pályaképként bemutatható élet, csak napról napra vegetálás és sorstűrés. És a végtelennek tűnő tűrésfolyamat vége az idegrendszer „bekattanása” – ahogy ezt arrafelé megfogalmazzák: „– Apuka! Ez valami roham? Ilyen az?” – hangzik el a kérdés a Bádogfejűekben. De ugyanígy Az ötödik égtájban: „– Ki van írva – vágta oda kurtán a lány. – Nem tud olvasni? – Még hogy én? – hebegte Pálmai. – Nekem mondja ezt? Én nem tudok olvasni? S azzal, mint akit lebunkóztak, ki is fordult az üzletből. Menekülve, dolgavégezetlenül. Most már majdnem elsírta magát.” Vagy a Szén és fűben: „– Mi van, világbajnok? Te csak dekázgatsz, az asszony meg otthon furulyázik? Vili megmerevedik, mint akit nyilallás ér. A labdát leejti, s külsővel odébb rúgja. Fel se néz, leszegett fejjel indul el. Átvergődik valami vaskorláton. Elborult tekintettel ugrik a férfi elé, a gyomrába talpal. Az összegörnyedve hátrál a szénrakásig. Vili egy rudat kap a kezébe, zihálva lesújt vele.”

Reménytelen, évszázada megkövesedett világot ábrázol Tárnok, figuráinak mozdulataiba, cselekedeteibe születésük pillanatától kezdve bele van kódolva a tragikus, a feledő semmibe hanyatló vég. Ám mindegyik ehhez hasonló végzetnek megvan a maga előzménye, oka. Az ok, az „ősbűn” kafkai: maga az élet, az okozat az összeomlás, a nemlétezésből a teljes felejtésbe zuhanás. Az ötödik égtáj című elbeszélés figurája, Pálmai Róbert Kornél, aki maga a kettős térben-időben – egy otthoniban, ahol „senki”, és egy munkahelyiben, ahol „valaki” – élő, testet öltött gogoli felesleges ember, csak éppen nem hajlandó tudomást venni erről. Egészen addig, amíg nyugdíjazásának időpontja el nem közeledik, le nem zárul valamiféleképpen kettős világban létének, „valakiságának” fejezete. Ekkor derül ki, hogy eddigi életének minden mozzanata, minden szakmai büszkesége, ebből fakadó látszatrátartisága, görcsös szorgalmatossága csupán sívó magánya falára felkent máz volt, merő önáltatás. A végső csapások sora azon az alig több mint százméteres sugarú körön belül éri, amit a külvilág feltételezett agresszivitása ellen védekezésül maga köré húzott. A kapualj alatt pimaszkodó kamaszok szemtelensége még csak menekülésre készteti, de a bolti eladónő könnyen félreértelmezhető, odavetett, pökhendi félmondata már lelki lavinát indít meg. Pálmai ennek hatására – de nem okán, hiszen cselekményének valódi oka a tudatalatti felismerhetetlen, megfogalmazhatatlan mélységében rejtezik – határozza el, hogy végleg szakít a külvilággal, azaz a „valakisággal”, s amint annak utolsó ehető morzsáit is felemészti, önként éhen hal, azaz magára húzza az abszolút senkiséget. A külvilág segítsége – a szomszédasszony érdeklődő kérdése –, mint a klasszikus tragédiákban, már későn érkezik. Az üres lakásban kódorogva, majd a későbbiekben inkább csak vánszorogva, hiányossá szabdalt emlékezetében, megfakult, régi fényképek között kotorászva kell rájönnie, hogy múltja már régen szétesett, jelene pedig pusztán egy légy szövetségesnek vélt létére korlátozódik, amelyik fatális véletlenek végzetjelző következményeképp az ablaktáblák közé szorulva pusztul.

Aki ebben a közegben született s nőtt fel, joggal érezheti olyan csapdában magát, ahonnan semmilyen módon nincs szabadulás. Vili, a Szén és fű című filmforgatókönyv – eredetileg a Távolodva című kötet Szemben a lelátó címet viselő elbeszélésének – zseniális futballistatehetséggel megáldott-megátkozott középponti figurája akár lehetne költő is, író is, szimbólum is. Bármi. Válogatottságig – kötetig, hírnévig, ahogy tetszik – viszik képességei, ami önmagában véve is nagy szó. Lehetne, ha világa elengedné, vagy ő el tudná engedni a benne megkövült világot. Helyzete azonban reménytelen, mert vagy az egyik, vagy a másik korlátozottság minden egyes lépésénél megakadályozza. Külvilágbeli élete – a Rákóczi tér környékén, vagyis saját univerzumán kívül eső, számára teljesen idegen világ – mintha különös álomban működne, és más, ismeretlen törvények szerint. Vili létének bármely eredménye, tehetségének bármilyen nagy ívű felszárnyalása mintha csak arra volna jó, hogy a lehető legmagasabb pontról zuhanhasson vissza. Csakhogy nem a kiindulópontra, hanem valahova mellé s mélyebbre.

Az elbeszélésből átírt filmforgatókönyv – csak a szerző a megmondhatója, hogy miért – valamivel szelídítettebb, kegyelmibb, megbocsátóbb, ha úgy tetszik, szociológiailag kevésbé nyersen ábrázolt, talán sematikusabb változata az eredeti elbeszélésnek, amelynek zárlatában az emberi-egzisztenciális ronccsá züllött Vili józan pillanataiban tétova nosztalgiával ólálkodik a futballpálya körül, remélve, hogy valamelyik ulibuli vállalati meccsen beveszik egy csapatba.

A végső, lecsupaszított képletet azonban nem annyira Vili focista kilátástalan történetének ilyen vagy olyan – akár elbeszélésben, akár filmforgatókönyv formájában – megalkotott változatai mutatják erről a világról, hanem a Bádogfejűek című tévéjáték-forgatókönyv. Novellából átírt szöveg ez is, eredetijét Nyüszítések címmel szintén a Távolodva kötetben olvashattuk. Kegyetlen finálé ez, amelyben egy bérházudvarnyira leszűkített térben, félórányira-órányira összezsugorított időben még egyszer felvonulnak a Tárnok-elbeszélések figurái, az udvar, e sajátos, börtönszerű közeg mindennapos szereplői, a szőnyeget tilalmas időben poroló proletárasszony, a házmester fia, aki ölébe tett bádogtányérból halat eszik, a hokedlira helyezett bádoglavórban felsőtestét mosó ószeres, az idejét zsugázással (a kártyázás szó használata itt nem volna egészen helyénvaló) elütő társaság, a lakásában telefonálgató zugügyvéd, a maradék polgár mivoltát kényesen őrző házaspár, s természetesen a középponti figura, a meztelen felsőtestén zakót viselő Sztelek Ignác, az „ápolatlan külsejű öreg vagány”, aki bolondériájában elvakító tükröt tart e létezésforma elé, amíg a gyöngéd ápolók el nem viszik. Ezzel vége az illúziók világának.

Az ötödik égtáj típusú művekre használtak egykor egy közhelyszámba menő, közkeletű szót: látlelet. Ez a szó, túlhasználtsága okán, azóta kikopott a kritikai irodalomból, az írói módszer szerencsére nem. Magára, tisztességére valamit adó író nem is vállalkozhat másra, mint élményvilágának s az abból leszűrt tapasztalatoknak tárgyilagossághoz ragaszkodó megfogalmazására, mert tárgyáról csak így állíthat fel pontos diagnózist. Ki tagadná, hogy mindez alkat, tapasztalat és írói képesség kérdése is? Tárnok Zoltán irgalmat nem ismerő, könyörtelen látású író, aki „korszerűtlenül” s véresen komolyan veszi az alkotó ember feladatát: hőséhez hasonlóan, gyógyíthatatlanul makacs, igazságkereső realistaként, ő is a lélek mélyére bevilágító, élesen vakító tükörrel kínál meg bennünket, nem félhazug vigasztalással. (Kortárs, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.