Archívum

Férfisors

Költemény hét felvonásban (II.)
Németh László
2012. szeptember


Ötödik felvonás

Különszoba Péter vendéglőjében: kis helyiség, három-négy asztal üres, étkezésnyomokkal, egyiknél Péterék kompániája: Péter, Judit, Tibor, János, Iván. Vacsora utáni diskurzus.

PÉTER: Szóval ezredikszer is. A jó szándék léket kapott,
Túl sűrű torpedó, s állati gyengeségünk.

IVÁN:    A gyengeség nem zárja ki az erőt. A gyengeség
Szakadék; az erő viadukt. Lépjük át,
Ami közénk feküdt. Nem mondom, temessük el:
A hepciáskodó sérelmeket nehéz eltemetni.
De nézzünk el fölötte. Mi az emberi nagy? Mi lehet nagy: a cél,
S mi kicsiny: az ember. Nagy cél szépít meg kis észt.
Nagy célban feledni el az észt, a gyűlöleted.
S mely cél vetekedhetett méretében a miénkkel?
Egy kupola a szellem. Szétrepedt, egyesítsük.
Tudós legyen a művész, s művész legyen a tudós,
S pap, mindenértő és látnok figyelője
Az átlényegülésnek, mint csapzik s minő gondolattá
A merev tengelyén mozduló anyag. Hogyan?
[…] ürítsük félig telt lépeinket.
Elhajítjuk a kardot, mellyel földet szereztünk.
Nem ez az örök kölcsön, eszméink áramlása.
Elhajítani egyszer? Egyes falnak az otromba szaktudás.
Mi négyfelől ömlő nomád hadinép voltunk,
Egyre változó fronttal; csődöt mond egy figuránk,
Mást fejlünk és rajtaütünk. Örök magányosság
A sokszemléletű szem. S most föladjuk; szakadjunk
Árva Xenophón-hadukra? A lépért kell raj maradnunk,
Érdekből kell együtt maradni.
Fej, törzs és tagok vagyunk, vigyázzunk, barátaim,
Be ne teljen rajtunk a Menenius-mese.

JÁNOS:                 Tapogat az ifjúság, s míg vágányába zökken,
Jó gyám a más ötlete; villám, mely tereket villant,
S int, merre fuss. De rohanj a saját pályád sínén;
Nem szeszélyes villám, az öntudat mécse kell,
Világ, mely belőled lobog, s nem idegen én kegye
Gyújtja és csavarja. Az elkóborlás korán
Túl vagyunk, barátaim, s a megtelepülés
Széttagol. Műveljük külön kis földsávaink,
A piac majd megmutatja, ki mit s hogyan nevesztett.

PÉTER: Kibűzlik a káröröm, mint güzü a bokorból.
A betűk két patakja, két könyv eredt s indult.
Szidják a könyvemet;
Az ember […] az enyém s a tied.
Két könyv, két betűpatak, elindultak, no és
Állt az enyém elébe, torpan, elbú és kitér,
A tied lejtőt talál, s mint meglőtt vad zuhan,
Hírrel és robajjal, s mindkettő völgyet ér
Előbb-utóbb, s ég tudja, melyikből lesz folyam,
És melyikből oldalág.
Múló taps pöffeszt a kör fölé, kicsinyéd
A kört, mely elméd, méhed. Mit gondolsz magadról, fiú,
Ki anyja hasát, mely hordta, megrúgni merészli?

JÁNOS:                 Epédre szállt, a kritika epe, ócsárlással rajtunk állsz
Bosszút, érdemtelen. Személyeskedő vita:
Perpatvar. Abbahagyom.

TIBOR: Bizony, nagy fájdalom.
A bukott angyaloknál egy esik nagyobbat,
A bukott poéta.

PÉTER: Ha a bukás pokla
A te részvéted, nagyobbat.

TIBOR: Csak közöny, nem pokol.

PÉTER: Lángolna bennem a te közönyöd, hamuvá emésztenélek.

TIBOR: Túlbecsülöd magad.

PÉTER: Te engem, hónapok
Aknász-fáradságát pazarlod, szétvetni
Úgyis málladozó boldogságomat.

JUDIT: Péter!

PÉTER: Eh, csináljunk tiszta munkát. Lelkes simaságukat
A mellünkre lopják, s csak a megmart szív jaja
Fedi föl viperafoguk. A gondolatot kiszívja,
És velős csont, koponya, elhajítunk. Lelkedért
Lelkendeznek, s asszonyod pendelyét hajtja föl szemük.

JUDIT: Elég legyen.

TIBOR: Őrjöng. Jobb, ha magára hagyjuk.

JÁNOS:                 Jobb ám. A kalapjukat szedik.

PÉTER: Fussatok, lékfúrók s patkányok egy személyben,
Ha hullát csinál a sors, adjon barátokul.

TIBOR: Judithoz. Énnekem nem hitt, most undora meggyőzheti.

János és Tibor el.

IVÁN:    Mikor beszakad a tető rád, mit ér a részvevő szem.
Megtettem, amit lehet, megteszem, amit kérni fogsz.
Jobb talán így: reves kötél volt, elszakadt, szakadjon is,
Ami bizonytalan.

PÉTER: És maradjon az Úr.

IVÁN:    A barátság s a cél. Száz hamuból éledő
Főnix a géniusz. Barátot nemz a barát,
S a csonka törzs kihajt.

PÉTER: Fattyhajtásaim: jajok.

Percnyi csönd.

IVÁN:    Megyek, s benned hagyom a szeretet szólamát. El.

PÉTER: Mert kedvesebb a pofon, mint a cirógatás? Az egyik asztalhoz roskad.

JUDIT: Örül. Megmutatta a fogafehérit.

PÉTER: Fogam és fehérség. Ha fogam is volna
A fehérségemhez.

JUDIT: Pletykák koncául dobott.

PÉTER: Pletykák: ölebecskék, látnád az én komondorom.

JUDIT: Ha az asszonyt gyűlölöd, tiszteld a feleséget.

PÉTER: A feleségem asszony. Asszony a bütykéig.
Átkutattam méccsel és röntgensugárral.
Sehol egy […], melyre belehazudás
Bűne nélkül mondhatnám: imhol, ez feleség.
Középkori krónikában böngésztem szép regét,
Pora már fojt, de sehol a keresett üde kút.
Jutalmatlan izzadás az asszonyban a párt keresni.

JUDIT: Fútt a szél máshonnat is.

PÉTER: Lelkes állat a férfi,
S a lelkesedés hazug.

JUDIT: Voltam én gáncstalan,
Ifjúságom keresztjén a kegyből nyújtott szivacs.
Ez volt az én nevem.

PÉTER: Ecetes szivacs.

JUDIT: Piszok.

PÉTER: Gané, kilúgozott. A lúgozatlan gané
Túl bő jelkép volna a belém sült meddőségnek.
Gyalázz, édes, dobd belé a kicsinylés mérőónját,
Csak magadat méred. Szomorú voltam én,
Mikor rám akadtál, de szomorú isten,
Az istenből göröngy, a bánatból tompaság.
Kétféle életet gyomláltál ki, s most ez vagyok.

JUDIT: Te vagy a gyökér, mondtad, s én a fa, rostjaidon
Száll belém levél és gyümölcs. Mit törődöm, ha nem látsz,
És nem értsz, csak ízeid virulni áramoljanak.

PÉTER: Galagonyagyökér a tölgy alá! Öncsalás
Kantározza a férfit, hogy szeretni tudjon.
A viskóra kupolát, a vackorba ízt lehel.
A jobb felé tör, s ha nincs, a pórit színezi át.
Horgonyt keres, s mert keres, talál a gyermekláncfű
Szálló pihéin is. Jaj, könnyes délibáb-hatalom.
Csalfa férfiszerelem. Gyilkos, de csodálatos.
Megáldalak.

JUDIT: Csalódtál?

PÉTER: Akaratom ellen
Letépted hályogom.

JUDIT: Szeress hályogtalan.
Jobb szeretem, mint ha hályogosan imádsz.
Itt vagyok, ilyen vagyok, így kell szeretni.

PÉTER: Bizony.

JUDIT: Én senki kedvéért meg nem változom.

PÉTER: Tudom.
Ez a tudás a kapu.

JUDIT: Kapu.

PÉTER: A megnyílt kapu.
Te ilyen vagy, s én szabad.

JUDIT: Hogyan?

PÉTER: Elmegyek, Judit.

JUDIT: Elmégy?

PÉTER: El. Csönd. Mi tartana? Elcsípted a kocsányt,
S kis gyerek, csodálkozol, hogy elszáll a levél.
Az üszkös kar lehull, a megbontott felhő
Leesik, én megyek.

JUDIT: S ily hirtelen? Ijesztegetsz.

PÉTER: Ily hirtelen? Ily lassan. Napról napra ért bennem
Az elhatározás. Must volt elébb, s édesen
Hordta, öntudatlan a bor fanyar ízeit.
Majd megbugyborékolt, erjedt, karcot kapott.
Murci már, s kiforrtan higgad a csömögén.[8]
Új szeszes keserűség, s készen a bor, elmegyek.

JUDIT: S a szerelem?

PÉTER: Lelőtt fürj.

JUDIT: Idegeimbe írt a természet tégedet.
Ez volt a hűségesküd. Palatábla az ideg,
Hogy az egynő-imádat krétavonásait
Egy elhatározás-rongy kitörölheti.

PÉTER: Ideg!
Ebben bízik a nő, midőn lelkedre a gúny
Cinikus nyelvit ölti. Föveny a férfi-ideg,
Vizük issza a nő, és nem adja tovább,
Mint a csintalan homok, küszköd a mérges nedvvel.
Megdidereg és fölforr. S bár öli, nem adja át
Párologtató szeleknek, s mérge és szereti,
Ahogy csak mérget szeret. Méltán röhög az asszony,
Ha homlokod vered, e dacos fellegvárat,
Melybe lelked húzódik. Ismeri alagútját,
S harctalan kezére esik. Nagyon vak tirannus,
Az uralkodói nyáj nagy hiánya kerget
Lázadásba egy férfit. Te ilyen vagy. Ostoba,
Ki vak elbízottságodban pattanásig kiszorítád
Kötelemet. Most megyek.

JUDIT: Mit vétettem?

PÉTER: Sokat.

JUDIT: Esküszöm, jót akartam.

PÉTER: Jót, magadnak. A farkas is
Jót akar bendőjének.

JUDIT: Követhetek-e más törvényt,
Mint a természetem?

PÉTER: A farkas sem követhet,
Mégis kiállasz egy farkassal oltár elé.

JUDIT: Durva vagy.

PÉTER: Durva vagyok.

JUDIT: Én, ha haragszom is,
Szépen beszélek.

PÉTER: Igen. És ha szépen beszélsz is,
Csúnyán teszel. – Beszéd: férfiak csaholása,
Tett: némberek hurka. Vonítottam, mint kutya,
Ha ajtó közé szorul, én brutális vonító,
Te siránkoztál rajtam, s szánalmas asszonysorsod
Köveket ríkatott. S én ide jutottam:
Ebbe a kocsmabűzbe, s most, verembe esett Toldi,
Rázom a sziklafalat. Volt baráti köröm,
Szétugrattad, volt hitem, te a százízű húst
Epével körítetted, s hogy hízelgésre bírj,
A hűtlenség kardját játszattad fejem fölött.

JUDIT: Nem, nem. Hogy félreértesz. Csak egyszer látnál belém.
Szűk a nő fegyvertára, puskaportalan küzd,
Primitív cseleszközökkel, mint verem, lép, lasszó, hurok,
Durrogó ágyúja nincs, így ér el, amit lehet,
S olyan keveset lehet, mert gyermek fegyverét is
Cédának pecsételi a férfi fölháborodás.
A kicsinyes eszköz nem kicsinység, Péter,
Csak ráutaltság, s néha nagyobb szerelmet bújtat,
Mint piff-puff férfi-keserv. Bocsáss meg, kisuram.

PÉTER: És ez a vallomás mi? Verem vagy lép vagy hurok?
Eh, leszámolás ez; nem megindítás-kísérlet.
Most sírsz, s ha visszahúztál, szikkad a megindulás,
S a régi arc gyötör.

Az utolsó jelenet alatt Eszter is megjelenik.

JUDIT: Pusztulj hát. Észreveszi Esztert. Itt a szukád.
Érted jön, fuss, hamar. Rohadjatok egymásba.
S hazudjatok lelket, míg mocskosan szólotok. Elrohan.

PÉTER: Kocsmárosné.

ESZTER:               Mi van itt?

PÉTER: Búcsúzkodás.

ESZTER:               S a fiúk?

PÉTER: Elbúcsúztak.

ESZTER:               Megkéstem. Egy betegem tartóztatott. Asztmás. Szegényt
Ugyancsak fojtogatta a roham. Reméltem,
Együtt talállak bennetek. Még tíz óra sincs tán?

PÉTER: Tíz óra?
Gyorsan lejár a rugó, s a csillag hamar esik.
Évezredek grádicsa alatt ért felhők közé az ember,
S egy perc alatt zuhan.

ESZTER:               Baj van.

PÉTER: Baj? Annyi baj.
Ami szétvált, szétesett. Háromszoros özvegy vagyok.
Barátság özvegye, munkám és alkotás özvegye,
Szerelem özvegye.

ESZTER:               Vártuk a vihart, s kitört.

PÉTER: Első égzendülés: a kirúgott barátok repülnek.
Második mennyköve: az elbúsult férj szökik.
Szegény Lear, hol talál tetőt?

ESZTER:               Elhagyod Juditot?

PÉTER: Juditot és magam elhagyom,
Csak dacomon csüggő aszott testem viszem.

ESZTER:               Nehéz lépés.

PÉTER: Könnyű. A lépés könnyű,
A távolság nehéz. Szerettél már?

ESZTER:               Igen.

PÉTER: Igaz, hisz velem csúfoltak. De komolyan?

ESZTER:               Komolyan.

PÉTER: De tehetetlenül. Csak úgy végzetes.

ESZTER:               Úgy.

PÉTER: Megvetéssel és mégis.

ESZTER:               Elragadtatva s mégis.

PÉTER: Elragadtatva s mégis tehetetlenül?

ESZTER:               Igen.
Tehetetlenül, mint hold, ki keringeti csillagát.
Üstökös farkába látja száguldani
Mérges gázuszály s a bolygó pálya erőit,
Semhogy egy holdnyi vonzás vesztiből eltérítené.

PÉTER: Holdak tehetetlensége. Holdszerelem. Ha fejjel küzdhetne
Vad kalózvér, eshet-e egyszer ily tiszta holdszerelembe?
Micsoda salak veri bujálkodni az embert?
Hova rakjak mentsvárt a bujaság elől?

ESZTER:               A szerelembe.
Asszony vagyok, bár leány. Hat éve s gyermektelen,
Férj s gyermektelen, az ilyenbe harap
Legbujábban a vágy. Ez csúszik leghamarább
A Sátán lejtjein. Hány férfi, s mind semmi volt
Mégis. Őrzött a szomj. Fül és szív vétós szomja
Egy rokon hang után. Ez tiltotta a bőr
Bizsergő határaira a parázna szellemet.
Csókok ostromoltak, s benn a szüzesség dagadt,
Hajadon készülődés a vőlegény elé;
Mert jön ő, s szüzet talál, bár a szüzesség oda.

PÉTER: Úgy, úgy. Van szerelem az érzékek fölött,
Hisz vágyakozunk reá.

ESZTER:               S csak ez a szerelem van.

PÉTER: S ez áldozat, ugye?

ESZTER:               Oltári értelemben.

PÉTER: Ajándék, úgy gondolod?

ESZTER:               Ajándék, hol nem az adás,
Az elfogadás a kegy.

PÉTER: Engem szeretsz?

ESZTER:               Igen.

PÉTER: Úgy vígy innét, kedvesem, mint alélt ifjút,
Kit tengerpartodra dobott a förgeteg.
Vígy, s próbáld ki kenőcseid, fölébresztik-e balzsamok,
Vagy megtörni nyílt rád költöző sugárú szem.

ESZTER:               Velem jössz?

PÉTER: Veled.

Függöny

Hatodik felvonás

Eszter rendelője. Két ajtó, egy az előszoba, egy a háló felé. Műtőszék, orvosi szekrények, üvegek, egy szalongarnitúra, íróasztal; kisebb igényeknek megfelelő berendezés. Eszter az előszobán át tessékli be Ivánt.

ESZTER:               Rég vártalak, Iván. Mióta Péterrel élek,
Egy vizitre sem méltatsz. Hogy száműzöd magad.

IVÁN:    A más méziben legyek kéretlen kanál?
Nem akartalak zavarni.

ESZTER:               Nagyon hiányoztál.

IVÁN:    Udvarias vagy.

ESZTER:               Őszinte.

IVÁN:    Mi hiányozhat neked? Amit vágytál, a tied.
Bibliai gyöngy, melyért mindent elad a kufár.

ESZTER:               A tokja. Rossz tolvaj, a rubint ott feledtem,
Egy üres tokot szorongat kapzsi boldogságom.

IVÁN:    Rosszul éltek?

ESZTER:               Rosszul? Sehogy. Múmiát raboltam,
S kriptája lettem. Jó, hogy jössz. Robbanó
Keservem fület keres. Nem bírom tovább.
Kálvária-perceket rakok nap-golgotámra,
S minden nap megfeszít.

IVÁN:    Durva hozzád?

ESZTER:               Hozzád?
Ez a „hozzád” viszonyt s érdeklődést vagy figyelmet gyaníttat,
Ha ellenségeset is. Miköztünk nincs viszony,
Ha csak a csókba hulló gyér feledkezés nem az,
Mely lecsap és rám löki, hogy mint lassan dőlő fa,
Suhanjon el mellém egy fojtó […] viszonya.
S a nászom is mást keres. Néma szomszédok vagyunk,
Mint a tengerfenék virágállatjai,
Rokon hely s rokon víz: ez az egyetlen kapocs. Más minden
Idegen.

IVÁN:    S mindig így volt?

ESZTER:               Nem, eleinte nem.
Erőlködött, hogy szeret. Fáradt rakétaként
Küldött vallomásokat. S néha már őszinte hang,
A szív egy drága csücske ütött át hazugságain –
Pergamen hazugságok, melyeken átdereng
A más asszony szerelme – s néha már belém fészkelt
Egy korai remény; jaj, kár volt csipognia,
Az április megfagyott, s benne én, új kókadás,
Új hangtalan hang, […] enteriőr,
Esték, s a homályban két szegett szárny repül.
Ez a pamlag sarkán s az az ablaknál borul.
Két gályarab; lánca vágy, láncom az aggodalom,
Én őfelé s ő másfelé, s csak csörgetjük láncaink,
S csak nehezül a lánc, s a lélek csak zuhan,
Pedig érte frigyültek, balga frigy, a kétsodrú testeink.

IVÁN:    S a munkája? Nem ír?

ESZTER:               Mit írhat egy halott? Az én […] megáll.
Találok papírokat, rajt’ ceruza-sorok,
Lazák, mint íj, ha ernyed, vagy köd, ha foszladoz.
Hogyne, az én ernyed, foszladoz mögöttük. –
Versek, dallamuk bogát a téboly sem leli.
Nekem vergődő szavak, hangyák, kik százszoros terhet
Vettek vállaikra, s most széthömpölyögnek,
Görgenek, s nem haladnak. S ó, hova haladjanak,
Tollra kívánkozik az eleven kín,
Élő jaj, ami fáj; zsibbad, ha vízió,
De dermedt szenvedés, a beszűkült agyér,
Mely tudatot szűkít, és mozdulást letilt.
Nem ér a toll hegyéig, vagy ha ér, színtelen.
Meddő szavak bugyognak, s bujdosó eszme lézeng
A képek rengetegében. Ilyen az ő verse is,
Volt csak, mert avval is fölhagyott. Mindennel,
Lélegzet tartja csak az élet leveles ágán.

IVÁN:    Nem értem. Mi leli? Talált otthont és szívet,
Te bámulád, Istenem, hová röpítne engem
Egy ilyen nő bámulása!

ESZTER:               Nem érted, én igen.
Feketevérű férfi ő, bár szőke, mint Krisztusok,
Vadállatot rejteget az ezüstös nyíres,
Egy-szenvély moloch kéri áldozatát, dübög,
S agyára száll a füst, ha kéj nem csillapítja.
Belső tűz, belső füstje, s csak egyféle kéjre higgad,
Királylányát kívánja, más némbert visszadob,
S mint becsapott isten, csak vadabbra veri
Kepleri lángoszlopát, ha magamfajta idegen
Kerül karjaiba.

IVÁN:    Judit, még mindig Judit.
Nő pokol s nő mennyország, s ő egy Eszter oldalán
Juditért kesereg.

ESZTER:               Édes szimplicitás.

Péter a hálószoba felől.

PÉTER: Iván! Fecske a világból.

IVÁN:    Aludtál? Délre jár.

PÉTER: Mit tegyek. Mackó vagyok, s nincs gyertya[…].
Mi újság kinn?

IVÁN:    Olvasod.

PÉTER: Újságot, én? Minek?
Ha volna is hírem, újságba nem szedik.

IVÁN:    Fogy a könyved. Itt-ott már pedzik érdemét.

PÉTER: Kit érdekel. Mi a könyv? Tegnap. Én ma vagyok.

IVÁN:    Új poéta tűnt föl, új ég, új csillagokkal.

PÉTER: Megmérgezi a Hold.

IVÁN:    Egy sebész, vakmerő agy,
Operációt eszelt ki, s úgy nyúl az alkatodba,
Mint te a sakktáblára.

PÉTER: Alkat? Kár javítani.
A jó alkat szenvedés. Minek jó hegedű
A bamba kéz alá. Rontsd el az alkatot,
Hogy kevesb árnyalattal szenvedje hegedűsét.
Hírt mondj, ne vicceket.

IVÁN:    János nősül.

PÉTER: Büntetés. Requiescat
In pace. Megérdemli. Magda, ugye? Legalább jó anya-faj.

IVÁN:    Az apósod meghalt. Azt tudod?

PÉTER: Csakugyan?
Csak pokolba ne jusson. Ez Horatiusnak is
Kocsmát alapíttat. Csönd. Más. Judit?

IVÁN:    Judit? Tiborral látni.

ESZTER:               Jó volna hajózni este.

PÉTER: Mit fecsegsz közbe, hajózz, ha akarsz. Tehát: Tiborral?

IVÁN:    Igen. De hagyjuk ezt.

PÉTER: Engem ez érdekel.

IVÁN:    Illemből, gondolom.

PÉTER: Mit illem. Meztelenek
A költő és a kín, s én kínzott költő vagyok.

IVÁN:    S mert kínzott, kínzol?

PÉTER: Kit kínozhatok én?
Ketten vagyunk: én s a sors, s világ egy Szahara.
Egy porond sulykoltatott: az enyém; egy harc roppan,
Az enyém. Bánom én, kit ér az eltévedt gerely.
A fájdalom önző; fát és füvet kiszaggat
A megsebzett mamut.

IVÁN:    Az írt bosszulod a sebért.

PÉTER: Méreg a gyógyszer is; sietteti a szívet, serkent, míg kevés,
S szívet állítja, ha sok. A kevés is sok lesz, a sok is kevés,
Ha nem állja a szív.

IVÁN:    Háládatlan vagy, és gonosz.

ESZTER:               Hagyd, ez az én végzetem. Átbitangolt rajtam,
Gennyes söpredéknapok, de volt egy Delphoim, szentély,
Új Apolló-berek, ahol az istenem lakott,
S rágondolni is kéj volt, mert ifjú isten ő,
S mégis isten, s egy szegény lány boldog, ha éjszaka
Kosárral lopózhat holdas küszöbjére,
Fügét és szöllőt tesz le, s észrevétlen oson,
Mert tilos szerelem ez; gazdag, bár reménytelen
Vigasztalanság vigasz volt éltemért,
S egy éjjel: kárpit hasadt, s az isten ölembe hullt,
S én aléltan vártam, az isten és a bajadér,
Megismételt rege. S mi jött? Korbács és magány.
S mindennap megesküdött, s minden éjt jelt mutatott,
Hogy az isten nem isten, s én pereltem ellenük.
Mi tévhitedért perelsz, csak hazudsz, csinált-vakon,
Hívő-tamássággal, s a bizonyíték dagadt,
S a szentély elomolt; se szerelem, se hit.
Ó, csak a hit maradt, én nyomorult. Sír.

PÉTER: fölkacag. Csalódtál?
Csakhogy megkérdhetem. Csipkedő némber-kérdés
Gúnyszöcske kín-mély fölött; ugratóidra doblak.
Szent öröm: visszaadni.

ESZTER:               A szajhagúnyt nekem?
Fuss, nyald meg a kezet, sújtó kell tinektek,
Nem imádkozó kéz. Zokogva a hálóba rohan.

PÉTER: Sír? Ki adta rám a közönyt,
E vízhatlan lódent, asszonyi könnyek ellen.
Sosem hittem, hogy ennyi csak egy kicsalt női könny.

IVÁN:    Eszefordult.

PÉTER: Lehet.

IVÁN:    Nőt találni, ki megért, s mint gyöngéd Hold segít,
Hogy ne járj úttalan, bár utat veszít az éj,
S ez a hála?

PÉTER: Hála? Érdemel-e hálát
Egy egész angyalsereg, ha engem megnyomorít,
Ha jó is az eszköz, s ha csillagfénnyel is etet.
Nekem árt, gúzsba köt, s bénít, mint curara,[9]
Mely megfojtja a mozgást, de növeli a kínt.
Szegény mérgezett békák, s nem moccanhat, bár szétszedik, csípik,
Döglik, mint letargiás, bár poklokat visel.
Ilyenné köt engem e jóság. Ördögöt,
S ha ocsmány úton is: enyhülést. Lebuj inkább,
Ha az old, szajha inkább, ha az segít. Elég volt.
Piperkedett az undor, de kitör. Nem köt vissza
A jóság bamba szobra; én élni akarok.
S itt utálat és utálat. Holtra émelyítnek.

IVÁN:    Egy csaló nem émelyített, s egy nő, ki lélek inkább,
Mint test, igen?

PÉTER: Lélek? Lássam a […]! Ki ő?
Luxus villódzása a sötét anyagnak,
Mit beléd öntött a föld, hogy egy órára én legyen.
Kérészélet az én, meg sincs, s elpukkanik,
De örök rend zuhog mélyiben.
A szervezet a törvény, ő hajt, vonz, taszít és kavar,
Nem a te pisla rended, egy idegen rend szerint,
S ízlés, két értelem, annyi rajt, mint táv?
Egyliternyi olaj, olaj a felület,
De víz a tömeg és a mély. S mi a szerelem is?
Parancs: delejnek észak, fénynek: hullámterjedés,
Tűri az észt, míg kábán, s szolga gondolatokat
Tömjénez ostobán, de lázadjon, s belérúg:
Ez történt énvelem. Mert szipog a lélek:
Nem ért meg, nincs párom, küszködök, s magamra hagy,
Finnyás orrfintorok; mi ehhez, ha a test dörög:
Faggyús a bőre, s a keze nyirkos, mint pincefal.
Barna, s te kamaszon már, a hamvas szőke hajt
S a hideg kék szemet esengted, s szentté láttad,
Ki terebély csípőn ringatta derekát,
S ez nyurga, mint a csuta,[10] mely az ősztarlón libeg.
Vágyott nőid során egyetlen elődje sincs,
Egyetlen kamaszkori hang, midőn párnáidat
Nyomtad meleg testedhez, s nőkre gondoltál, szőkékre,
Mindig szőkékre s bujákra, mint a kurrogó galamb.
Mit ér, mit ér, ha segít, míg küszködök?
Cirógat? El, coki. Más cirógatást akar
A velem akaró nagy akarat. Én, a sarló
Csak lekaszálhatom, bár tudom, nemes növény,
Gabona, s lelke van.

IVÁN:    S ha így van, mit vagy itt?
Undorodat tartani egy nő-élet tükriül.
Fényt sugárzik a szeretet, s te sötétséget versz vissza.
Ó, sugárzó sötétség, napnál perzselőbb fény.
Úgy csíráztat halált, mint a nap életet.
Ez a nő szeretni vágyik. S tán volna, ki szereti…

PÉTER: Szereti… Ó, kurta én. Vidd, magad-prókátora.

IVÁN:    Félreértsz.

PÉTER: Átruházom. Jogom és örömeim.
Csipkerózsa, főzz lekvárt belőle.
Énnekem tövis volt, neked nyalánkság. Nesze.

IVÁN:    Nem magamnak perelem, önmagának add vissza.

PÉTER: Fennkölt farizeusság. Pestis inkább, mint szentek.
Dugd ki már a gonoszság egy pici csigaszarvát,
Mert megesküszöm, nem élsz, döglött csiga élő háza,
Meszes képmutatás vagy; s forgó szemed mögött
Nem zubog indulat. Mondd: pokolba veled,
Enyém a nő, te bitorlod. Mondd: gügyögni akarunk,
Két madár, s te dohogsz, mint kriptai huzat,
Mely mécset olt, s fátylakat denevérként lebbent.
Mit állsz közénk. Mondd s igaz. De az óvatos tánc
Az áldozat körül. Mit szalon-kannibálkodsz?
Megyek én, csak ints.

IVÁN:    Menj hát. Régi lényed kíméltem,
Hátha maradt egy gyökér, melynek fáj a fejsze.
De ha kikényszeríted: menj, fölösleges vagy.

PÉTER: Tudom. Bamba stáció nagy magány előtt,
Hátha Isten veled. Kapkodunk, csöpp horgot nyelt halak,
Idegen elem ez. Levegő; kopoltyús ember.
Nincs keresnivalód. Indul.

IVÁN:    Így mégy; búcsúzatlan?

PÉTER: Unom a magyarázkodást. Vágd el, mint a tett
Fölös köldökzsinórját, s ne zúgd, mint erdei vadak.
Küldök a bugyromért. El.

ESZTER:               Ki ment el? Péter? Hová?

IVÁN:    A végzete felé.

ESZTER:               Elment?…  Reménykedtem, hogy kezemhez békül.

IVÁN:    Ő soha.

ESZTER:               Ő soha… De te, ugye itt maradsz?

IVÁN:    Itt.

Függöny

Hetedik felvonás

Az első felvonás színhelye. Ősz, délután. Judit és Magda egy galléron ülnek.

JUDIT: Nem csalódsz? Ő volt? Eh, nem igaz. Nem hiszem.

magda Megváltozott, de ő.
Fogadok, észre sem vett, bár úgy állt, mint tőled én,
Hogy mellette elrohantam.

JUDIT: Most volt?

magda Itt a hegyoldalon.
Ő a szerpentinen s én a rövidebb úton,
Egy vízmosás medriben, át a tüskén és gyomon,
Hogy titeket beérjelek.

JUDIT: Rád se nézett?

magda Néz is az.
Barna szemeiből kiégett a látás.
Szív megesik, s a részvét botot nyom kezébe,
Hogy bot-nyújtotta kézzel tapogassa éjjelét.

JUDIT: Meg se szólítottad.

magda Oly kísértetszerű.
A szó is belém fagyott, Jánoshoz rohantam,
Neki pihegtem el, kit láttam, s könyörögtem,
Szólítsa meg, hozza ide.

JUDIT: Ide? Nekem nem kell.

magda Tán nekem? Ne dacoskodj. Sóhajok vitorlása vagy,
Az epedés vásznait bánkódás dagasztja.
Éjszaka csak forogsz, s ha elnyom a hajnal,
A nevét mormolod, átöleled a párnát,
S mint gyerek mosolyogsz, míg arcod hozzá nyomod,
Vagy hetyke leszel. Énnekem ne siránkozz,
Szereted: függsz tőle, hajtsd meg a derekad.
Ráérsz kinyújtani, ha nyeregbe kerülsz.
Csökönyös a férfi, míg zablát vet szívére,
De engedje el magát, s jósága elragadja.
Mutass szánom-bánomot, megindul. Hisz oly édes
A fölemelt Magdolna, szán, s rést kap a zsilip,
S míg a zsilip egyre inkább tágul, szűkül engedékenységed.
Ő rajong, te kormányzol: ez a nő-hegemónia.

JUDIT: Hogy megjön a csodálatos nő-bölcsesség, hogy megjön az asszony fejkötővel.

magda Bizony, én kormányzok is.

JUDIT: János szolga-vér, megkívánja
A papucsot. Könnyű volt. Dirigálnád Pétert.

magda Egy ilyen háborodott. Kitépáznám a haját.
A te bajod, Judit, de nem értem, mit eszel rajt’.
Tibor, az hozzád való.

JUDIT: Tibor hozzám való.
S Péter a több. Jaj annak, aki belékóstol a többe.
A sokat nem bírom, s a keveset megvetem.

magda Kevés? Nincs párja az én Jánosomnak,
Most is hogy kötélnek áll. Péter el[…],
Vonakodott, de kértem: morgott s elcammogott.

JUDIT: Jönnek.

Péter és János a hegyről.

PÉTER: Nős vagy hát, s boldog is.

JÁNOS:                 Boldog, határtalan.

PÉTER: Igen, egyrétűség a boldogság bölcseje.

JÁNOS:                 Itt a feleségem is.

PÉTER: Hohó.

JÁNOS:                 S a tied is.

PÉTER: Judit. Észreveszi Juditot, s rámered, hosszú csönd.

magda Mit civódtok? Nincs értelme. Szeretitek egymást.
Ez itt sorvad, az ott aszik. Kár az ifjúságért.
Legszebb erőitek kapnak el egymás ellen,
S végül is összehajlít az egyjármú szerelem.
Ez dacos, az uralkodó: dac és uralkodásvágy
Jó férge volt-e nyár; meggyőzhetett, hogy nagyobb
Kényszer is van bennetek, mint az ész hideg ösztöne.
Nézz tükörbe: magad kriptája vagy, s árnyéka te.
Nézz reánk: tán egyszerűbbek, de virágzóbb élet
Vagyunk. Szűk önérzet a szerelem tág kapuja.
Nem sáncoljuk el magunk: ez te vagy, ez én vagyok,
Harctér a közénk eső csatatér. Összefolyunk, mint folyók,
Vagy egy mag két szike, ez tő sudár, az gyökér lesz,
De egy nedv járja át mindenik.

JÁNOS:                 Úgy, úgy, barátom.
A képzelet túlsága túlozza korlátainkat.
A gondolat csikólábát, hogy kövesse a […]
Életbatár. Az élet: határ. A gondolat:
Végtelenség. S ez abban, ha bölcs vagy, szépen elfér,
Magban a fa, csak össze ne ziláld
Kétlelkű lényegük. Te eszmék hőse vagy,
S mint ilyen, testtelen dolgok pelyhivel játszadoztál,
Érthető, hogy a vas súlya föllázított.
Iskola volt, tanultál. Ismered az erőket,
És beléjük nyugszol, s úgy, mint földrengés szétdobta
Hevenye faház helyén kőből állandó épül,
Szerény, de szél ellen dacos, új életté épültök
Éltetek romjain. Nos?

JUDIT: Hagyd. Terhire vagyunk.
Bocsáss meg, igazán nem én provokáltam
E kényelmetlenséget. Mondd ki egész nyugodtan:
Utálsz, s elválhatunk. Nem ugrok kútba, ne félj,
Sem lúgot nem iszok, sem foszfort, mint cselédek.

PÉTER: Nincs jogom azt mondani; mit vér, ízlés és ideg
Hónapokon át cáfolt, oly világos érveit
Hozván a szenvedésnek, hogy sajgó állkapocs
Odvas fog gyöngébb érve, mint e balszerelemnek
Ordító kínjaim. Csak e béke-kenetes
Okoskodás ellen szegeztem hallgatást,
Untat, mert nem igaz, untat, mert fölösleges,
Megtörök nélküled, meg, jobban, mint veled?
Mért? Mert állat vagyok, vagyis természeti lény.
Túr a vakondok én, de egy rejtett gazda
Intézkedik velem. Látom kezét s a markát,
Amint csuklóiba vesz, ismerem a törvénye színét,
S tán jobban, mint bárki más, de mi van túl csuklón, kezen,
Milyen a test s a szív; ó, sötétben botorkál
Az ember, s csak érzi, hogy húzzák és lökik,
És ha lát is valamit, tehetetlensége az,
A vas ujjak ellen. Minek okoskodni itt.
Van másféle érv is, mint a bennünk tomboló?
Rángatóztam, mint Gulliver az orjás tenyerén,
S most megadom magam.

JUDIT: Szeretsz?

magda Jánoshoz. Gyerünk, majd beérnek. János, Magda el.

PÉTER: Az élet rád utalt.

JUDIT: Ráutaltság nem vonzalom?

PÉTER: A vonzalom ráutaltság.

JUDIT: Csak annak örülök,
Hogy beláttad, mit ér egy tudós kisasszony.

PÉTER: Hogy mit ér, nem tudom. Más az emberi érték,
S más a szerelmi becs. Ősi hit, hogy megméretünk,
Amikor meghalunk, s tán egy égi mérleg,
Érdektelen, égi fém, hideg, mint fizika,
Jelezni tudná a súlyt, mit az élet hol pehelyként
Dobál, hol platinatömbként, félve elkerül
Tán egy ilyen mérleg, de a szerelemé
Ostoba serpenyős, hol a láb egy hajlata
Rút másnak, s kacér neked, egy Aphroditét lenyom,
S egy Pallast megvezet. Festett haj […] bakfist,
Mázsás szó naiv vallomást főz le, s tudós […]
A lopott máz míveltség. Érték? Nem emelted
Egy Tibor-félét fölém.

JUDIT: Akartam, nem sikerül.

PÉTER: Nem sikerült? Szendeség. Visszadobod a labdát:
Nekem nem sikerült. Neked se. Neked igen.
Válogat az asszony, de nem válogatós,
Ha nem lehet agár, dörgölőzik, mint kuvasz.
Fogadom, úgy hízelegtél neki is, mint nekem.

JUDIT: Nem igaz. Nem akarat érdeme. Az akarat
Százszor is elárult. Egy titkos ijedés
Nyomta rám szeméremövét. A felfőtt agy lehűlt,
S a kitárt kar visszahullott, mihelyt a megvalósulás
Állt akaratom mögé. Az ajk emlékezése ez,
A mell zsibogja vissza az első ölelést.
Első pirulásaim térnek, mint haragpír,
Az első odaadás, mint uszított utálat
Csahol ki szememből. Hogyne, hisz más zörget
A gazda ablakán, s a bőrön más ujj kong.
Száll a pilóta szándék, de a rest szerelem
A tegnapokból él.

PÉTER: A szerelem a súly.
Puskagolyó vagy pihe, vigyen bármi gyorsulás,
A tömeg visszahúz. Október-április,
Ez a kő a tanúnk, mint virágzott a som,
S mint virágoztam én. Bátor vállalkozás
Volt a természet minap. A gyönge testű nyírt
Buja vágy-láz verte ki, s az én reggel-ködjéből
Almafák bontakoznak. Most lelógó karral
A földet söprik a fák, mint kimerült bajadér,
Mielőtt összerogy. Nevelt büszkeségük
Eleresztik, mint a lélek, ha csügged […].
Száll a levél. Mi váltja ki a lemondás gesztusát
Fából és emberből. Betegség, gyöngeség, aszály?
A szerelem. Tartozunk földnek és jövőnek,
S e tartozás miatt kell időről időre
Avarba hajlanunk, bár égbe kívánkozunk.

JUDIT:            A szerelem áldozat, s csak ha nagy, kárpótoltatik.
A mienk kicsiny volt, elforgácsolódott.


[1] garád: tüskés sövényből, gallyakból, szalmából, trágyából, gizgazból készült kerítés

[2] tétul: itt: összevissza, ide-oda

[3] siklus (sékel): ózsidó súly- és pénzmérték

[4] Helgoland: közigazgatásilag Németországhoz tartozó nyílt sziget az Északi-tengeren

[5] semlyék: vizenyős, időszakosan víz borította terület

[6] iszalag: magasra felkapaszkodó fás szárú kúszónövény

[7] hébér: borlopó

[8] murci: erjedésben lévő zavaros bor; csömöge: megtört mustos szőlő, cefre

[9] curara, kurara: növényekből készített méreg, a dél-amerikai őslakosok nyílhegyeiket kenték be vele

[10] csuta: a kukorica szárvágás után földben maradó töve

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.