Archívum

Amerikai jegyzetek V.

Szabó Zoltán
2012. június

A második világháború előtti utolsó választást megelőzően Kőteleken és másutt folytatott szociográfiai jellegű véleménykutatáson arra a kérdésre, hogy milyen képviselőjelöltre szavaznak legszívesebben, elsősorban mit várnak el attól, aki jelöltként bemutatkozik, mit kívánnak, milyen ember legyen, a többségi válasz az volt, hogy „nagydarab szép magyar embernek” kell lennie. New York-i pártfogóm, aki nyájas és vezérlő kalauzom is a számok és derékszögek e birodalmában, jelentős politikai tehetsége mellé rendelkezik ezzel az adottsággal. S ennek alighanem része volt abban, hogy amikor egy ellenzéki párt vezéreként a háború után több kerületben is jelölte magát pártja képviselőjének – hogy a neki jutott mandátumokból minél többet adhasson át a listán felsorakozó jelölteknek –, ahova elment beszédet mondani, ott őt választották meg, titkos szavazással. Az ötvenes évek eleje óta New Yorkban él.

Merőben magánemberként, egy nem magyar magánember vendégeként időztem Amerikában, ottlétemnek se politikai, se irodalmi célja nem volt. Volt pártfogóm is, nem egyedül, de elsősorban a göböljárási fi személyében, aki mintha eltökélte volna, hogy a házaknak, gépeknek, lakosoknak azzal a mechanizmusával, ami ezen a szivar formájú szigeten1 működik – azzal a New Yorkkal, amit visszalátogatóban Henry James nevezett „rettentő városnak”, az ő érzékelése szerint számtalan értelemben „rettentő metropolisznak” –, összebékítsen pusztán azért, hogy jobban érezzem magam, s megbecsültesse velem azt a helyet, ahová a 21. század máris beköltözött, azt a helyet, amely a 19. század első évtizedében, pallérok által használt vonalzó egyedüli igénybevételével készült alaprajznak megfelelően épült fel, a bevándorlókat befogadó kikötő Hinterlandjának. A Néma forradalom írója, aki könyvét nekem „baráti szeretettel, egy aktív forradalom reményében” dedikálta Budapesten, Cserépfalvi társunk és barátunk íróasztalán, a nagy célok, kitartó célratörések, az ezektől el nem tántorítható következetesség embere volt mindig, akit egyedül az elégített ki, az tett önmagával elégedetté, ha nagyvonalúan bátor vagy nehezen bírható vállalkozásokkal s ezek következményeivel veti örökös próbálkozásra erejét, semmibe véve a vele járó kockázatokat, veszélyeket és életforma-veszélyeket, mintha olyan ember akart volna lenni, aki eleve biztosra veszi, hogy a jég hátán is megél.

New York-i életében, amikor fokozatosan bezárultak a lehetőségek arra, hogy – Féja kifejezésével élve – hozzájuthasson a legérdemesebb élnivalóhoz, a politikai cselekedethez, Kovács Imre mintha azzal, illetve azon próbálta volna erejét, hogy boldogul-e abban a sajátos városképződményben, amelyben nem a statika a város dinamizmusának a meghatározója, hanem a dinamika a rendező, törvényhozó erő, amelyhez a település statikai elemeivel, utcaszerkezetével, épületeivel igazodik.

A 20. század magyar emigrációjából Kovács Imre volt az egyetlen, aki külhoni évtizedeiben cselekvő emberként valamiképpen követte az 1848–49-es függetlenségi forradalom és szabadságharc emigránsainak példáját, nem egy, hanem két értelemben. Amit a negyvennyolcas emigráns politikusok tettek, a múltjukból, elveikből és nézeteikből folyó kötelezettségek vállalását, a lehetőségeknek megfelelően megtette Kovács Imre is, híven  magyarországi politikai szerepléséhez s önmagához. Ezt az általában emésztő, sok megpróbáltatással járó s kevés örömmel kecsegtető kötelezettséget azonban vállalták s teljesítették mások is. Hogy csak legközvetlenebb barátait említsem, Nagy Ferenc is, aki politikai szereplésének tetőpontján az ország miniszterelnöke, s Varga Béla, aki ugyanezekben az években a képviselőház elnöke volt. Az 1849-es emigráció Kossuthnál s Telekinél kevésbé ismert férfiai azonban ugyanazt tették külföldön, mint ami mögöttük maradt Magyarországon: ahol szabadságharc vagy függetlenségi forradalom tört ki, oda mentek, hogy más népek szabadságküzdelmeinek legyenek katonái, ahogy Bem tette Magyarországon. A latin-amerikai államok agrár- és parasztkérdéseinek vizsgálójaként Kovács Imre lényegében ugyanezt tette, más szituációban persze, s előnytelenebb körülmények között. Míg Türr2 és a többiek részesülhettek a másutt vállalt küzdelem eredményességében, Kovács Imre latin-amerikai társadalomvizsgálatait nem követték olyan reformok, amelyeknek végrehajtásában része lehetett volna. Diagnózisai azonban fényes bizonyítékok arra, hogy a mozgalom, a helyi valóságok számbavételén alapuló módszereivel, mennyire megbízható más országokban és kontinenseken is. Még akkor is, ha a tanulmányutakra Kovács Imrének rendkívül szűkre szabott ideje volt. Ha hozzávesszük, hogy diagnózisai olyan országokban s olyan népekről készültek, ahol azelőtt sohasem járt, s amelyeknek nyelvét egyáltalán nem beszélte s értette, akkor Kovács Imrének ezek a latin-amerikai társadalomvizsgálatai, illetve az, hogy strukturálisan helytállók voltak, utalás arra, hogy a magyar falukutatás módszerei – noha a mozgalom nem volt univerzális célkitűzésű – nem helyi érdekűek, hanem egyetemes érvényességűek.

A politikai, társadalmi-forradalmi ihletettségű íróknak és írói tehetségű politikusoknak abban a nem éppen népes, de nem is zártkörű társaságában, amelyet később „népi írókként” vettek számba, s utaltak pártpolitikai utilitarianizmusoknak megfelelően a befejezett múltba, vagyis a történelembe, ha emlékezetem nem csal, illetve amnéziám nem vezet félre, Kovács Imre volt az egyetlen, akinek egyetlenegy munkájáról, könyvéről vagy politikai munkásságáról sem írtam tüzetesebb méltatást vagy bírálatot, s akinek jellemzésére írásban véletlenül sem tettem kísérletet. Hányan voltunk? Többen, mint azok az „ozorai huszárok” azon a dombon annak idején, vagy annál is kevesebben? Az Akadémia példaadó lelkiismeretességgel készült nagy kiadványa, A népi írók bibliográfiája3 húszunkat emelt ki, illetve sorolt azok közé, akiknek minden egyes írását számba vették, minden róla szóló írással egyetemben, a Válasz utolsó szerkesztőbizottsági lajstromát követve, de nekem úgy rémlik, hogy a legbelső körben, ahol Kovács Imrének kiemelkedő helye s olykor vezető szerepe volt, húszan se voltunk, s a húszak társaságában ő volt a legfiatalabb, s egyben-másban a legtekintélyesebb. S a húszak Benjáminja szavának súlyát feltehetően tartása, tartásának határozottsága adta, valamint az, hogy tennivalókról s ezekben a maga dolgáról Kovács Imrének voltak a legkonkrétabb, szilárd és körvonalazott képzetei. Készsége a gyors dönteni tudásra, ha Turgenyev jól ismert antinómiájával élek, olyan Don Quijote-alkatú jellemnek és szellemnek mutatta be, aki mellett a többé-kevésbé higgadt szócserékben Hamlet rokonának érezheti magát mindenki más – Féja Gézát leszámítva –, noha az egyetlen igazán hamleti összetételű kedély e körben Erdei Ferencé volt.

A mozgalom tetőfokán, vagyis a fénykorában, tehát akkor, amikor a tájékozódás csak a valóságokra, semmi másra, mint a valóságokra, és egyedül a valóságokra tájékozódott, szuverén módon; vagyis abban a periódusban, amelynek kezdetét Aschen Cohen kiváló, francia nyelven írt stúdiumában 1936 könyvnapjára, végét a második márciusi frontos manifesztum kiadására teszi, tehát amikor külső erők,  remények, várakozások és számítások a gondolkodást nem szennyezték, Kovács Imre volt az a társunk, aki rátermettnek látszott arra, hogy az új tájékozódásra és eszméletre alapozódó gyakorlati politika fundátora és megvalósítója legyen a választókerületekben és a parlamentben. A Márciusi Front belső körében, a szó gyakorlatias értelmében, mindössze két homo politicusnak született férfiú volt; Féja Géza néptribuni képességei azonban egyedül ellenzéki szerepben bontakozhattak volna ki, míg Kovács Imre konzuli kvalitásai kormányon is, ahogy ez bebizonyult a háború utáni esztendőben, már úgy, ahogy lehetett, ahol a valóságos politikai irányító testületben – ami nem a minisztertanács volt, hanem a pártközi bizottság – Kovács Imre volt a Parasztpárt szóvivője. Hogy mennyire megállta volna a helyét azon a politikai porondon, amelytől én idegen­kedem, az érzékelteti, hogy a „baloldali blokk” megalakulása után alapított ellenzéki pártjának4 szóvivőjeként négy kerület választotta meg képviselőjének: választhatott, melyiket képviseli majd a parlamentben. A könyvei, s ez természetesen nem változtat az értékükön, csak mérföldkövei és részben eszközei – akár makulátlan magatartása a háború éveiben, s rendíthetetlen bátorsága a német megszállás hónapjaiban – annak a politikusjövőnek, amit olyan ember szán magának, akinek az a meggyőződése, hogy a legérdemesebb emberi élnivaló a politikai cselekedet.

Délután ötkor azt ajánlja, hogy menjünk le az irodájából, a huszonhatodik emeletről. Az irodaemelet elhagyott, majdnem annyira, amennyire az Ellis Island lehet. Az emeletteremben a helyiségek választófala homályos üveg, s véget ér másfél méterrel a mennyezet alatt. Vagyis a szellőzést az emeletbe beépítették, a semmibe néző zárt ablaksorok között akadálymentesen kering az áporodott papírszag. Nagyjából ugyanaz a szag, csak fémesebb, mint ami egy adóügyi főjegyző hivatalában fogadta az embert a nagy magyar Alföldön, vidéken. A rekeszekben nesztelen bomlik az évekkel ezelőtt felgyűlt aktatömeg.

A rekeszfalak között a felvonóhoz vezető utat már kitanultam annak a memorizálásával, hogy sakktáblán milyen lépéseket kellene tennem a ló figurájával. A felvonó leejt kettőnket a földszintre. Az alapcsarnokban a két, mellig magasodó négyszögletű fémdoboz közül egyikbe levelet, másikba szemetet ejt házigazdám, prefabrikálódott mozdulattal. Kinn vagyunk a sugárúton a járdán. „Ideje, hogy megtanítsalak, hogy kell New Yorkban járni” – mondja pártfogóm. Járni, azt hittem, tudok, vélem én, de kalauzom roppant nyájasan felvilágosít, hogy ez nem így van, ez itt más világ. Itt járni is másképp kell, mint ahogy az ember megszokta. Helyesebb megtanulni. Őt nem tanította senki. Időbe telt, míg kiszámította, kikísérletezte autodidaktikusan a dolgot. A fontos az, hogy ne nézzek jobbra se, balra se. Azt nézzem, hogy ő mekkorákat lép. Vigyázva, hogy ugyanakkorát lépjek. Ugyanakkor, s vele egyidejűleg.  „Jobb-bal, jobb-bal. Meneteltetni akarsz? A Park Avenue-n?” „Nem úgy van az – csitított –, hasznosabb, ha megtanulod, hogyan kell itt járni.”

Kezdtük tehát a hely szellemének megfelelő gyaloglóleckét. Néztem a léptét, léptem, nem értve, hogy hova sietünk. Az első, számozott keresztutcán a fényjelt zölden értük. „Walk!”5 – parancsolta a felírás. Mentünk. „Hosszabbat, Zoltán, hosszabbat!” – oktatott vezérlőm. „Tartsd a lépést!” Tartottam. Az új útkereszteződésnél az új lámpát is zölden értük. „Walk!” – utasított a felírás a zöldön. Mentünk, illetve haladtunk. Hasítottuk a levegő közegét, mint két felvonuló torpedónaszád. Új útkereszteződés, új zöld, új „Walk!”. Mentünk. A soron következő átkelés után a két számozott keresztutca fele útján hirtelen megálltam. Négy lépés múlva ő is. Visszajött. „Kifulladtál?” – kérdezte. „Eszembe jutott valami. Egyébként értem a fortélyt. Arról van szó, hogy zöldből indulva zöldbe érjünk. Mindig azzal a kategorikus imperatívusszal találkozva, ami ezt mondja: »Walk!« Engedelmeskedjünk, menjünk. Ugyanígy. New Yorkban úgy kell járni, hogy ezekhez az időzített zöld utasításokhoz igazodva szedjük a lábunkat, s hozzájuk igazodjon léptünk hossza is.” Pártfogóm bólintott, jóhagyón, elvárta tőlem, hogy értsem e dolgot.  „S ez mire jó?” –  kérdeztem még meg. „Kettőre – folytatódott a gyalogláslecke. – Ha az embernek sürgős dolga van, nem kési le; a tilost jelző vörös lámpa nem állítja le és késlelteti minden utcasarkon.” Ez csakugyan előny, a franciának külön kifejezése van az akadályozásra: les feux sont contre nous,6 de ezt csak az autósok használják, gyalogosok nem. De megnyugtató, ha az ember a vörösből kibontakozó utasítással – don’t walk!7nem szembesül. A beavatkozás elmarad.

Itt, New Yorkban az, akinek nincs mindennapi munkája s munkahelye, elébb-utóbb fölöslegesnek érzi magát, nem tud magával mit kezdeni, s mivel nincs funkciója, a hontalanság vagy sehonnaiság közérzetének karmaiba kerül; e sürgő-forgó, izgő-mozgó környezetben, ahol mindenki tehetet­lenségként értelmezi mobilizált tétlenségét, a baráti figyelem megajándékoz egy munkahellyel a háromnegyed részben kiürített huszonhatodik emeleten. A lerakodóhellyé vált obsitos íróasztal lapjáról lesöprik a négyzetes oszlopokká tornyuló néhai sokszorítványok tömegét, az erdélyi és a dunántúli fi felcipel a huszonötödik emeletről egy írógépasztalt és egy aránylag kényelmes, kissé régimódi karosszéket is, mindkettő könnyedén gurul s forog a golyóscsapágyakba foglalt kerekeken. A rögtönzött műhelyt felszerelik a betűvetés mesterségének szerszámával, egy amerikai írógéppel, amit elmagyarosítottak, van rajta a magyar szavak leírásához elengedhetetlen ö meg ü meg á meg ó betű is. A szerszám még arra is alkalmas, hogy a jó magyar ejtés szegedi változatában írjak leveleket, és arra is, hogy a müdürlügü szót lekopogjam, ami törökül jelent hivatalt. Az emelet-hivatal munkahelyrekeszeinél jóval rangosabb e dolgozószoba, falai – kivételképpen – felérnek a mennyezetig, van ajtaja s ablaka is, ami nyitható volt, amíg attól, hogy szellőztetésre a technikai fejlődés magosabb fokán senki se gondol, be nem ragadt. Csavarhúzóval, harapófogóval, kalapáccsal azonban sikerült egymástól elválasztani az ablakkeretvasakat. A felemelkedő, rég elhomályosult ablaküveg helyén, e résen betör a munkálkodás várának e toronyszobájába a friss levegő. Ajtónyitásra azonban a Hudson felől érkező szél felhővé kavarja, s viszi a léghuzat az aktasárkánnyá vált papírlapokat a mennyezet alatt az East River irányába. Az alternatíva e dolgozószobában szabad választást ad: magamra zárom az ajtót munkahelyem börtönőreként, egyben kizárom a friss levegőt.

Washingtonban otthonosabban érezném magam, véli a baráti jóakarat, előadást ott is tarthatnék, tudom meg, igen kiváló magyarok élnek Washingtonban vagy a közelében. Pártfogóm azzal a gyors készséggel és kész gyorsasággal, ami idevalósi karaktervonás benne, azonnal cselekszik, nyúl a telefonhoz, az ötletet, mihelyt felmerült, rögtönítéletszerűen cselekvés követi, megvalósítása azon­nali. Egynegyed óra alatt elintézi interurbán eltökéltséggel az előadás időpontját és helyét, egy hét múlva azonban – ugyancsak telefonon és interurbán – a hely változik, majd az időpont is. A változott döntés azonban rendkívül határozott, az újabb változásig.

A végkifejlet a lehető legkedvezőbb. Nem gyűlésteremben, tanteremben vagy egyéb nyilvános helyen lesz az előadás, hanem meghívott vendégek jönnek majd össze szíves hazánkfia, egy kiváló orvos házigazda kúriájában,8 ahol felszólalásra felszólításra felszólalok, s mód van otthonos környezetben higgadt szócserére mindannyiunk közt s egyesek között is. Mivel a kielégítő eszmecserét leginkább az mozdítja elő, ha olyasmi kerül szóba, ami az egybegyűlteket amúgy is foglalkoztatja, ez ad a nézetek kibontakozásához otthonos megalapozást, ismerős terepen tudakolom, hogy mi érdekli a helybelieket, a magyarokat, ha washingtoniak. – Amiről beszélsz! – hallom a választ, amiben nincs eligazítás esélyes téma felé. – Úgy értem, mi az, ami akkor foglalkoztatja őket, ha nem a vendégszeretet s a jött embernek kijáró figyelem dönt, amiről egymás közt leggyakrabban beszélnek, vagyis „ami a levegőben van”, ahogy ezt a kollokviális szóhasználat fejezte ki Budapesten. – Világhelyzet. Világbéke. Kompetíció. Koegzisztencia. Dialógus – hallom. – Interpenetráció – ajánlottam előzékenyen egy ráadás kifejezést az elhangzott formulákhoz, s eszembe jutott, hogy a magyar: homo politicus. Ha világgá megy: világpolitikus lesz belőle, nem alaptalanul. A készség erre benne már előzetesen is megvolt. A honi hajlandóságot Ady már észrevette. „Bízunk még, de nem magunkban” – írta.

Az olyan kifejezések, mint a koegzisztencia – a békés és kompetitív – vagy a dialógus, a politikai technikák terminusai. A politika e terminus technicusai formulák. Ezeket a formulákat a közélet fórumain a politikusok hozzák forgalomba, és a tájékoztatás vagy közvélemény-alakítás eszközei terjesztik el. A politikus – diagnosztizálta a kórságot 1945-ben Orwell –, mihelyt áthidalhatatlan az ellentét a kívánatos és a lehetséges között, úgy viselkedik, mint a tintahal, amely veszélyérzetében sötét folyadékot lövell maga köré, hogy elrejtse s megóvja magát. Ugyanez a helyzet súlyosabb következményekkel jár abban a változatban, amikor a szakadék a valóságos s a kifejezhető közt válik áthidalhatatlanná, egy ilyen helyzeten a harmincas évek egyik miniszterelnöke ezzel a frázissal tette túl magát: „süppedő mezőkön pallót vetek által” – ez hatott is, mivel semmitmondó. Annak a bűnözésnek, amit a politika – súlyosabb helyzetben megátalkodottan – folytat a szavakkal s formuláival, természetesen vannak fokozatai. Ha antifasiszta meggyőződésétől megittasulva – ez angolul történt meg – zengte, hogy „a fasiszta octopus elénekelte már a hattyúdalát, s a német csizma a Nagy Kohóba vettetett”, e peccadillóval nem teremtett iskolát az állandósult használatra alkalmatlan képzavarral. A politikai szakkifejezések és formulák bűntartalmát a bennük rejlő hazugságok mennyisége és minősége határozza meg. A hírlapokban olvasható lakosságcsere lebonyolítása az emberek kiebrudalása házaikból és hazájukból, s áthajtásuk más országterületre, határon túlra; a határkiigazítás szó távoli olvasójában azt a képzetet kelti, hogy a görbe vonalat a térképen egyenesbe tették, holott a valóság a határhelyen merőben más. Aki a megbízhatatlan elemek kiküszöböléséről olvas, annak biztonságérzete erősödik, és rendérzéke kielégül, holott a kifejezés szögesdrótra, barakkra, kényszermunkára, internálóhelyre s koncentrációs táborra utal. A tisztogatás szó a kitakarítás szinonimája, angolul-franciául gyomormosásra és hashajtó hatásra utal, politikai értelme azonban a politikus nép irtása, esetleg tömeggyilkolás, karhatalommal, az igazságszolgáltatás eszközeinek igénybevételével, közgyűlölet felkeltésével az áldozatok iránt, a hóhér népszerűsítésére és tekintélyének növelésére. – – – – –

Az 1945 után világszerte elterjedt, közhasználatba be- és abból kikerült formulák ezekkel egy kategóriába valóban nem sorolhatók, politikai értelmük nem kriminális, ezek a műszavak nem hazudnak, s nem mondanak igazat se. S a kifejezések különbözőek ugyan, de mind ugyanarra utalnak, a két világhatalom vagy a két fő nagyhatalom egymás közti viszonyának megjelölésére voltak hivatottak. Forgalmazásuk politikai cél, illetve irányulás homályos megjelölésére volt használatos, s mindegyikük arra szolgált, hogy a közvéleményt provizórikusan egy irányba terelve uniformizálja. Ilyen világméretű funkcióra szánt formulákra a második világháború előtt nem volt példa, nem is lehetett, ezek szükségességének, illetve használhatóságának a kétsarkosra polarizálódó világhelyzet volt az előfeltétele. Az első szólam, amely a politikában mindenütt általános népszerűségre tett szert, az Egy a világ kifejezés lett, akkor, amikor már valóságalapja nem volt, de az egy világ kettéosztottságát csak az tudatosította, hogy Churchill a vasfüggöny kifejezést felvetette. Időközben világossá vált, hogy a háborúból csak a két kontinentális nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió került ki megerősödve, s hogy a szövetségeseknek csak a hadviselésre volt közös tervük, az utána következő békeidőkre közösen elfogadott terv nem volt, de még olyan vízió sem merült fel, amelynek reménye lehetett volna kétoldalú elfogadásra.

A kettéosztott helyzetben a Szovjetunió is, a nyugati szövetségesek is a haderejük által felszabadított és ellenőrzött terület országainak biztosítására szorítkoztak, merőben más módszerekkel és eszközökkel, ami a szövetségesek közötti viszonyt fokozódó feszültséggé alakította át. S ezzel párhuzamosan világkérdésként a két kontinentális hatalom egymás közti viszonya kezdett szerepelni. A desideriumot – azokét, akik azt remélték, hogy a szövetségesek háborús együttműködése a fegyverek elhallgatása után békés eszközökkel fog folytatódni –  kezdetben, s még 1947–48-ban is a détente9 szó fejezte ki. A feszültség feloldása helyett azonban az oldódás volt eloszlófélben, illetve, ahogy annak idején – mivel Párizsban, tehát franciául – elszóltam magam: c’est le détente qui se detend, parait il.10 Az első, kétfelől két értelemben használt irányító szó a hidegháború kétes értékű kifejezése volt, arra alkalmas formulaként, hogy a két főhatalom mindegyike fenntartsa a háborkodásra kész lelkiállapotot a közvéleményben, párhuzamosan annak a kikerülésével, hogy egymással hadakozzanak. A hidegháborúsnak nevezett periódusban benne volt a békés együttélés, de kifejezetlenül, s az ellenségeskedés fenntartásának atmoszférájában mintegy a feszültséget konszolidálva. A hidegháborúnak nevezett békétlen koegzisztenciából – olyan statikus állapot lévén, amelyből se békesség, se háborúskodás felé nincsen reális kiút – az első formula elkopott, használhatatlanná is vált, s a soron következő a békés koegzisztencia jelszavával a színéről ajánlotta azt, aminek a hidegháború a fonákjára mutatott.

A békés koegzisztencia kifejezés eleve statikus célra passzívan bátorító szó volt, így tartósabb provizórium11 varázsszavának nem igazán volt alkalmas. A magyarországi forradalommal nem várt és ismeretlen – nem állami, hanem társadalmi – politikai erő jelentkezett Európában látomásosan, s a volt gyarmathelyeken létesült, el nem kötelezett államok is szóhoz jutottak, ami háttérbe szorította egy ideig, hogy a világpolitika a kéthatalmi viszonnyal legyen azonosítható. A koegzisztencia irányszava a kompetitív jelzővel született újjá; az új formula megfiatalított változat volt, mert – névleg legalább – az aktivitás lehetőségét ígérte a vetélkedésben, amit később eszmeként a dialógus szó konkretizált, olyan tevékenységi területet jelölve meg, ahol a koegzisztáló felek mindegyike párbeszédesen kifejezi a másiknak a maga véleményét, s ettől nem tágít, de ezzel előmozdítja a – nota bene: 1977-re az 1949-ben elmerült – békés koegzisztálás folytatódását.

A háború vége óta felmerült, kétfelől kétféleképp értelmezett, de világszerte ható, törekvéseket vagy reménykedéseket uniformizáló, limitáló és egyenirányító formulák mindegyike tehát ugyanannak a status quónak a statikus fenntartását teszik meg hozzáadás, klarifikálás vagy vízió nélkül, árnyalatilag változott színezéssel desideriumnak, a célkitűzés az új szóval azt jelöli meg és azt szolgálja, ami van. Új politikai iniciatívák a horror vacui következtében a hatvanas évek közepétől kezdve a társadalmakban merülnek fel, dezintegráló és kisközösségeket integráló törekvésekkel, felelős kormányoktól és hivatásos államférfiaktól függetlenül, de függve az állami és államközi politika immobilizmusának és a vonzó víziók hiányának hatásától.

Az említett formulák csak akkor hamisak, ha fejlődést jelző varázsszavakként jelennek meg, s csak azért károsak, mert ragályosak, és lesüllyedt nagyhatalmi kultúrjavakként olyanformán hatnak, hogy kisebb-nagyobb épületek házmesterei és portásai – a példát követve – a szakmán belüli politikai programjuknak a kompetitív koegzisztenciát téve meg, törekvésük arra összpontosul, hogy a portájuk gondozása helyett egymással dialógusba bocsátkozzanak. A világhelyzet ihletésére világszerte terjedő s elévülő formulák a magyar helyzetekre használhatatlanok. Az, hogy ide- meg amoda valósi magyaroknak közös cél gyanánt az az eszme jelenjen meg a lelki szemei előtt, hogy egymással kompetitív koegzisztenciára kell törekedniök, szóértés végett időnkint dialógusba bocsátkozva, államszerepben, az olyan balgaság, ami önmagát magasztalja fel, s ha a magyarok jövője nem is független e hatalmi viszonylatok alakulásától, illetve módosulásaitól, ezt legfeljebb kibicszerepben tudják nyomon követni. – – – – –

Ez azonban olyasmi, amit Washingtonban vagy másutt, kiművelt emberfőknek, jeles szellemek társaságában, rangos helyen szóvá tenni nem érdemes.

– Megbeszélhetnők azonban közös dolgainkat – kockáztattam meg.

– A Duna-konföderáció jó vitatéma – vélte New York-i Vergiliusom. Ahhoz azonban, hogy a szomszéd népekkel rendezni tudjuk közös dolgainkat, az kellene, hogy ezt megelőzően a magyarok egymás közötti közös dolgai rendeződjenek, illetve: legyenek. „…az írónak dolga az is – latolgatta a mesterségbeli tennivalóit Illyés –, hogy elébe menjen olyan kérdéseknek, amelyek, hogy úgy mondjam, nem kurrensek, még nincsenek benne vagy nincsenek benne megfelelően a nemzet tudatában. Ilyen szempontból minden jó irodalom terepfölverő, előőrsi, avantgárd irodalom. Én érzem ezt, s azt hiszem, hogy nem tévedek, amikor majdnem minden írótársamnak a figyelmét ráterelném arra, hogy nézd meg, hol élsz, és aszerint beszélj. Különben nem azt mondod, amiről szó van, hanem mellékes dolgokra pazarolod az időt és a papirost. Meggyőződésem, hogy ha a nagy közösségi, nemzeti problémáinkat nem bontjuk föl és nem tudatosítjuk, akkor valamikor száz esztendő múlva az irodalomtörténet úgy néz vissza erre a korszakra, mint tehetetlen korszakra, amelyben nem volt igazi, nagy irodalom: voltak kisebb-nagyobb tehetségű költők, de a költészetnek nem volt igazi társadalmi szerepe. És sok minden tartozik ide, a közösségi témához. Idetartoznak a többi között a magyarságnak – a hazai és a határainkon túli magyarságnak – a sorskérdései is.”

Az, amit a költőnek tovább kell adnia, nem „ön-kifejezés”, hanem látomás arról a valóságról, amely mindannyiunk közös tulajdona, abból az egyedülálló perspektívából véve ezt szemügyre, amit kötelessége is s egyben öröme is másokkal megosztania. Az igazságok aprajára, akár a nagyjára találóak Szent Ágoston szavai: „Az igazság nem az enyém, nem az övé, s nem másvalakié; ellenkezőleg: tulajdona ez mindannyiunknak, akiket kiválasztottál arra, hogy részesedjenek belőle, rettenetesen intve minket, nehogy a magunk saját tulajdonának tekintsük, nehogy mi magunk megfosztassunk tőle, s elveszítsük.”

Az író? Az író olyan ember, aki ír. Az író nem az olvasójának ír. Nem is magának.

Az író a papírra ír.

Nézzük meg azt, hogy hol élünk, s eszerint beszéljünk. A világnak alighanem csakugyan kevés olyan országa, vidéke, zuga, kucka és sarka van, ahova ne vetődött volna saját döntése vagy sorsának végzése következtében olyan ember, aki magyar. Még a teljesen gátolatlan képzelőerő se tudná számba venni és rendszerezni a condition humaine számtalan topográfiai variációiban a magyar életfeltételek permutációinak változatait. A határeset föltétlenül az, hogy az ember, aki magyar – ahogyan aki román, vagy szlovák, vagy más nemzetbeli –, a „zömbeliektől” elérhetetlen messzeségben, zömön kívüli nemzetbeliként szálegyedül él, olyan helyen, ahol a házából számára megköze­líthető területen nincsen magyar. A probabilitás azt mondja, hogy Szibéria északi peremének tundráira vagy erdőségeibe is jutott magyar, mutatóba. Például úgy, hogy valamelyik háborúban orosz fogságba került, s hadifogolyként az Omszk, Tomszk, Tobolszk állomásait érintő transzszibériai vasútvonaltól északra eső hadifogolytáborba került, ahogy az is előfordulhatott, hogy a magyar­országi proletárdiktatúra hónapjaiban olyan helyzetbe jutott, hogy várható hazai üldöztetése elől a Szovjetunióba menekült, és valamely „tisztogatás” kisöpörte, koncentrációs táborba, Szibériába, ahol hadifogolyként vagy üldözöttként élettársra tett szert. S az orosz, vogul vagy osztják lány, akit feleségül vett, s mivel beleszeretett, számára nem volt már az „idegen lányok” közül való, mint, mondjuk, a balmazújvárosinak a Hortobágy túloldalán fekvő falu hajadonjai.

Lehet-e magyar az ilyen ember, aki olyan házban van otthon, ahol a maga legszűkebb családi köre se magyar, s nemzetbeli szomszédja nincs, ilyen embert közel s távolban egyetlenegyet se talál? Tudhatja-e magát az ilyen minden nemzetbeli közösségen kívüli s magyarként teljesen társ­talan ember, támasz és anyanyelvtárs nélkül, magát magyarnak? Lehet-e, megmaradhat-e benne, ebben az emberi helyzetben, környezetben és helyen olyan nemzettudat, ami magyar? Lehet. Legalábbis a szerint a nemzetérzékelés vagy -meghatározás szerint, amit a zsidó író és gondolkodó, Ahad Ha’am foglalt szavakba. „A nemzettudat és az a morál, ami belőle következik, az együttlétből, a közös életből születik, amit több egymást követő nemzedék együtt élt. Ám ha a nemzetiségnek ez a szelleme létrejött, olyan tulajdonsággá válik, ami egyedül az egyénre, hordozójára tartozik, mert a realitása nem függ semmitől, semmi mástól, mint attól, hogy az ember pszichéjében jelen van; léte nem külső vagy objektív időszerűség függvénye. Ha érzem a zsidó nemzetiség szellemének jelenlétét a bensőmben, ha egész introvertált életemre rányomja bélyegét, akkor a zsidó nemzet szelleme bennem magamban létezik, van; s a léte véget nem ér, még akkor se, ha zsidó nemzethez tartozó kortársaimnak már egyike se érzi a jelenlétét.”

Egyetemi tanárember, londoni,12 azért utal megkülönböztetett tisztelettel az így fogalmazódó nemzeti tudatra, mert ebben az, ami a nemzet, a maga eredeti mivoltában, anyaszült meztelenségében jelenik meg, kivetkőzve a tudományosság akadémikus talárjából, és tiszta formában, mert a politikusok szabta díszruháktól, nyakbavalóktól, ordóktól és fülönfüggőktől mentesen, korántsem hadvész ülte képpel. Ebben nincs fölösleges hivatkozás filológiára – utal a lényegre Kedourie oly föllélegzéssel, amit magam is osztok –, és hiányzik a verejtékező erőfeszítés annak bizonygatására, hogy mivel az emberek egy csoportja ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanannak a vallásnak a híve, ugyanazon terület lakója, ennek következtében nemzetet alkot. Mindezt ez a megközelítés csakugyan könnyedén félretolja.

Ha ugyanezt átteszem Voltaire argumentálásának modorába, akkor ez „az egésznek egy része vagyok, a közösségből egy vagyok, a szuverenitásban részes vagyok; íme az én hazám” így toldható meg: a nemzet szuverenitásának egy része bennem van, ennek a résznek hordozója vagyok, ezzel a részével a nemzet bennem magamban él. Ha hagyom. És ez logikailag igaz, ugyanígy lehet vagy lehetne igaz az említett észak-szibériai példára is, ami természetesen végletesen szélsőséges határeset a magyar nemzetbeliek emberi helyzetváltozatai közt. Ahogy a magyar helyzet, vagyis a magyar nemzetbeliek helyzetváltozatainak az együttese is, mondhatnám, sarkvidéki határeset topografikus decentralizáltsága és variánsainak sokfélesége szerint a népek társaságában. Éppen ez teszi ezt a különleges nemzethelyzetet, nem magyarok számára is, univerzálisan tanulságossá, bár ezt se mi, se ők nem vettük észbe.

A hajósnépek – időrendben: portugálok, spanyolok, angliaiak, németalföldiek, franciák – elvándoroltjai, főként a spanyoloké és angliaiaké számra alighanem jelentékenyebb a magyarokénál, ez a szóródás azonban merőben más természetű. Az angliai angolul vagy angolul is beszélő népek, vagyis az angol, a skót, a walesi és az ír nemzet elvándoroltjai más földrészeken másutt angolul beszélő népekként létesítettek új, angolul beszélő társadalmakat, s ezek gyarmati státusból domíniumin át külön angolul beszélő állammá szerveződtek angol nyelvű észak-amerikai, ausztráliai, új-zélandi nemzetekkel. A magyar helyzetre a francia szórványok adják a legtanulságosabb ellentétpéldát, a nemzetkérdésre is rávilágítva. Az Egyesült Államokba kivándorolt, Rhode Islanden, Providence környékén élő franciák a legtisztább példák arra, hogy megvan és megmaradhat a nemzet az egyes emberekben. Ezen az amerikai tájon azt a francia világot látja viszont az odalátogató, amit legtömörebben Voltaire örökített meg l’Ingenue című regényében. S ha a kétszáz év óta ott élő bretonokban, a személyekben a francia nemzeti szellem, annak breton változata él csorbítatlanul, a quebeciek kétségkívül kanadai francia nemzetet alkotnak.

Minden tájékozott és művelt amerikai arra kérdésre, hogy melyik európai náció emberei „olvadnak be” legkevésbé, melyik az, amelyik legkevésbé amerikázza el nevét, nyelvét, szokásait, életmódját, életstílusát, értékskáláját és morálját, lévén szokatlan e kérdés, elébb elgondolkozott, aztán fenntartás nélküli határozottsággal a franciát mondta, nem a magyart. A francia megtanul angolul, meg is él, francia identitásán azonban se nyelv, se amerikai életmód nem változtat. Nem adja fel. S ebben meggyőződésnek, eltökéltségnek, nacionalizmusnak vagy franciaországi kötöttségű pat­riotizmusnak semminemű szerepe nincs. Úgy fest, hogy az ember, ha francia, ezt a benne rejlő francia identitást egyszerűen nem tudja feladni vagy háttérbe szorítani. Képtelen rá. Ha mindenáron valamilyen izmusban keresek erre a különlegességre okot, magyarázatképp még leginkább a francia racionalizmus jut az eszembe. Akit az a rögeszme kerít a hatalmába, hogy neki az az érdeke, hogy túladjon rajta, az nem hazaáruló és nem internacionalista. Annak magához való esze nincs. Ha tíz éven át minden magyar, akivel találkozom, zömbeli is, zömön kívüli is, annak a bizonyítására jelenik meg, hogy Németh László telibe talált, amikor altiszt-népnek mondta a magyart,13 akkor ebből az következik, hogy ami bennem e nemzetből való, azt meg kell védenem; tőlük, s ha kell, ellenük. S végszükség esetén nem arról kell lemondanom, ami bennem magamban ebből a nemzetből való rész. Hanem róluk. De nem a tizenötmillióról.

A határhelyzet föltétlenül az olyan, már említett nemzetbelié, aki befagyott tájon, behavazott házban, idegen hazában él odavalósi élettársával, akivel a helybeliek nyelvén beszél. Ebben az egyedüllétben a nemzetből ahhoz a részhez, ami őbenne, ebben az egy személyben némán ugyan, de megél, hasonlót versformában például ezek a sorok mondanak: „Minden gyökér végül ököl. / Amíg egy íze él, / nem enged jogaiból, / küzd markosan a fa. / A szél szitkaira ott válaszol.” 14

A magyarok sorshelyzeteinek változatai felsorakoztathatók aszerint, hogy mennyire közelítik a nemzettudat forrásvidékét, vagyis azt a helyzetet, amelyben több egymást követő nemzedék együtt élt. Rendbe szedhetők volnának más kritériumok alapján is, de legtermészetesebbnek mégis ez a lényegében társadalmi, emberi környezet szerinti felsorakoztatás rémlik, elvégre a nemzettudat van olyan régi, mint a társadalmi tudat, ha nem ősibb. Az majdnem biztosra vehető, hogy a nemzettudat volt az elsőszülött. A nemzetségeknek már vándorúton is lehetett nemzettudatuk születőfélben, de a nemzetség összetartozás-tudata aligha volt társadalmi, hiszen az egymásra utaltak egy család leszármazottjainak s nem egy társadalom embereinek tudhatták csak magukat, s mivel a nemzetség szó akár a nemzet, a nemzés szó leszármazottja, s nyilvánvaló, hogy a nemzetség emelt házat s hazát magának, s nem a házak vagy éppen a haza földje szülte a nemzeteket.

Ha ugyancsak elszigetelt helyzetben az emberpár egy nemzetbeli, akkor ez a család alapfokán még akkor is kötőerő, ha a gyerekeket nem magyar iskola neveli, s kedvükért szüleik egymással is csak elvétve szólnak magyarul. Ahol két magyar fi magyar asszonnyal más országban magának házat szerzett, s e kettő gyári munkába is jár, de hétvégeken és esténkint a maga uraként, a maga kedvére együtt dolgozik a saját portáján, ott már egy nemzetecske is elkezdődhetik, ha a két nemzetbeli a maga jövőjéért, baráti szóértésben s egymás földijeként együtt dolgozik. Bennük s általuk, s ezt konkrét tapasztalat bizonyítja, teljesen idegen környezetben is olyan határozottan nemzeti mikrokozmosz kristályosodhat ki működésképesen, amelyben az egy nemzetbeliek közötti lojalitás odáig megy el, hogy magyartól szívesebben fogad el munkát, s a magyarnak olcsóbban és gyorsabban dolgozik a szokásosnál, jobb minőségű munkát végezve neki örömmel, mint a külföldinek. Még az is megtörténhet, van példa rá, hogy ez a két kiváló hazámfia telefonált, hogy kérjem meg azt az angolt, akit beajánlottam, hogy jöjjön el hozzájuk később, ugyanis egy asszonykát baj ért, alighogy partot ért, kocsija eltört,15 s ők úgy gondolják, hogy ezt kell mindenekelőtt rendbe hozni, mivel szegényke nagyon odavan, meg aztán magyar asszony is. Így ért az a, megvallom, lélekmelegítő tapasztalat, hogy idekerült két olyan dunántúli fi, akikben a velük egy nemzetbeliek elsőbbsége egy lovagkori erénnyel párban tünedezik fel.

Ahová – akár Brazíliába, akár Kanadába – családok atyafiságostul telepedtek le, ott már jelen van az a nemzetség, amely akárhol megadhatná a nemzeti együvé tartozás tudatának előfeltételeit, népesebb emberi környezetben is. Ahol egy-egy faluban vagy városrészben javarészt magyarok laknak, ott van vagy lehetne egy fészekalja magyar társadalom. S olyan magyarlakta tájakon, mint a Csallóköz vagy a Székelyföld, de egy amerikai magyarlakta gyárvárosban is, ha az emberek számát nézzük, egy kisebb nemzet él, s ha rajtuk múlna, és módjuk volna erre, saját tájhazájukban, nem Magyarországon is olyan közös teljesítményekre lehetnének képesek az együtt élők lélekszáma és képességei szerint, amit más nemzetbeliek is érdemesnek tartanának a figyelemre. Az olyan közösségi alkotómunkához, amit egy nemzetbeliek végeznek, valóban nem kellenek megszámlálhatatlan embertömegek. Az athéniak kétségkívül jelentős nemzet voltak, s nem volt belőlük milliószámra. Számos országban, igen sok városban és egyetemen, igen nagy számban van igen jelentős magyar értelmiségi ember, s legjobbjaik a civilizáció központjainak művészi vagy tudományos elitjében, a legbecsültebb alkotó tehetségek körében élnek.

Magyar nép Közép-Európa keleti felének hat országában él millió-, százezer- vagy tízezerszámra, s mivel feleannyi magyar él Magyarországon kívül, mint amennyi az országhatáron belül, a magyarok sorskérdései Magyarország sorsának kérdéseivel nem azonosíthatók, az egészet a kétharmad rész nem helyettesíti be. Ha összegyűlhetne, Hegyeshalomtól nyugatra, egy olyan rendkívüli és egyszeri magyar nemzetgyűlés, amelybe minden százezer magyar egy, kivételesen maga állította jelöltekből titkosan választott követét küldhetné el, az országon belüli s kívüli magyarok ez időszaki parlamentjében a magyarországi százezrek által kiküldött követek – ha mandátumukkal élethossziglani mentelmi jogot is kapnak – csak ritkán volnának abszolút többségben. Ezzel a százötven követtel azonban csakugyan minden magyarnak volna képviselője a magyarok közös ügyeit tárgyaló országközi parlamentben. S ha az Amerikai Egyesült Államok egyetemein és intézeteiben dolgozó tudósok, tanárok, előadók és tudományos kutatók egyszer elhatároznák, hogy valamely, talán pünkösdi napon egybegyűlnének annak a megvitatására, hogy ugyan miért nem alakult ki egy külföldi magyar intelligentzia (a szónak abba a múlt századi érelmében, amely főként oroszul az értelmiség független gondolkodású elitjét jelölte meg), holott erre 1956 után, különösen az alkotó művész­tehetségekkel együtt, az emberi lehetőségekben minden előfeltétel megvolt, akkor az Amerikából jött tudományos emberfők száma alighanem olyan jelentős volna, hogy egy nagyobb európai ország parlamentjének ülésterme szűknek bizonyulna elhelyezésükre.

Ez olyasmi, amit szűk körű baráti összejövetelen Washingtonban alkalmasint szóba kellene hozni. Azzal együtt, hogy ebben a különleges kétharmad–egyharmad osztáson belül hatványozódva dezintegrálódott helyzetben a nemzet kérdésessége csakugyan azon múlik, hogy van-e a zömbelieknek viszonyuk a zömön kívüli nemzetbeliekkel, emezeknek amazokkal, s milyen a zömön kívüliek viszonyulása egymáshoz, az országhatárokon belül s ezeken át az összes helyzetváltozatokat, a magyarországit, a kisebbségieket, a szórványhelyzeteket, a diaszpóravariánsokat és a magukra maradottakat beleértve. De hol lehet olyan rést ütni a falba, ami a belépőnek lehetővé teszi, hogy megtalálja a kiutat a labirintusból, ahova betért?

Nincs e veszett fejszének nyele se.

Jegyzetek

1 Manhattan valójában félsziget (A. S.)

2 Türr István (1825–1908) csak az olasz szabadságharcokban vett részt, Garibaldi szárnysegéde is volt, életútja eléggé rendkívüli.

3 Varga Rózsa – Patyi Sándor, A népi írók bibliográfiája. Művek, irodalom, mozgalom (1920–1960), Akadémiai, Budapest, 1972.

4 Kovács Imre 1947. február 25-én a kisgazdapárti Kovács Béla aznapi letartóztatása miatt kilépett a Nem­zeti Parasztpártból, amelynek alelnöke volt. Balogh István Független Magyar Demokrata Pártjába lépett be, annak lett a választásokon, augusztus 31-én képviselője – Szabó Zoltán erre utal –, de már november közepén emigrált. (A. S.)

5 Valójában a „WALK” után nincs felkiáltójel; amerikaiak, angolok egyaránt kerülik a használatát. (A. S.)

6 Szó szerint: „a tüzek ellenünk vannak” – utalás a vörös fényre. (A. S.)

7 Valójában: „DO NOT WALK” (A. S.)

8 Varga Benő

9 a nemzetközi (vagyis az államok közti) feszültség enyhülése; elterjedt kifejezés volt (A. S.)

10 „úgy tűnik, az a détent, ami tartja magát”; jobb fordítással: „mintha az lenne détent, ami tart” – a szójáték lefordíthatatlan (A. S.)

11 ideiglenes helyzet

12 Utalás Elie Kedourie-ra és Nationalism. 3. kiadás (London: Hutchison, 1966) c. könyvére. Abban (80sk) olvasható az Ahad Ha’amtól (1856–1927) idézett szöveg is. Kedourie utal Renan mondására a mindennapi népszavazásról, és ez jelentős lehetett Szabó Zoltán számára, hiszen ő már jóval korábban idézte erről Renant. (A. S.)

13 Vö. József Attila Hazám c. verséből: „hol lehet altiszt, azt kutatja”.

14 Illyés Gyula: Markosan (1968).

15 A „letört” anglicizmus, a „broke down” tükörfordítása; magyarul „leállt”, illetve „lerobbant”, „bedöglött”. Azért sem javítottam, mert őt, a magyar nyelv egyik mesterét, nem tudtam sohasem meggyőzni, hogy autó vonatkozásában a „letört” ismeretlen. (A. S.)

Szabó Zoltán (1912 –1984) eddig kiadatlan írása 1971-es amerikai útjáról készült. Címe a szerkesztőtől, András Sándortól származik, miként az elkerülhetetlen szöveggondozás is. A teljes útinapló a Kortárs Kiadó gondozásában jelenik meg az idei könyvhétre.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.