Archívum

A „materializálható vizuális csomag”

Születésnapi ünneprontásféle a hatvanéves Jovián Györgynek
Szemadám György
2011. október

Igen. Bármily hihetetlen is, de a főcímben olvasható szóösszetételre egy meghatározó jelentőségű képzőművészeti folyóiratban botlottam, amelyet az ELTE egyik PhD művészettörténész hallgatója írt le egy fiatal szobrászról.

Az általam megnevezni nem kívánt szakember teljes szövegösszefüggésében így helyezi el ezt a számomra eddig ismeretlen fogalmat:

„Világosan közlik szobrai, hogy a vizualitás mezejét nem tervezik elhagyni, azaz tisztán vizuálisan is értelmezendők – már ha létezik ilyen, hogy tiszta vizualitás. Természetesen nem: a nyelv és az ő dolgai, különösen elemeinek olykor szabályszerű, olykor szándékosan véletlenszerű egymáson való áthatása eredményezhet olyan materializálható vizuális csomagot, amelyet nem egy dologra irányulónak, hanem dologellenesnek tekinthetünk, azaz a tisztán vizuális értelmezést valójában ebben a megközelítésben gondoltam találónak.”

Ugye érti az olvasó? Ha nem, szerintem akkor sem feltétlenül önmagában kell keresnie a hibát, hanem talán a képzőművészeti „szcéna” „trendi” szemléletében.

A szcéna kifejezés egyébként az Idegen szavak és kifejezések szótára (szerk. Bakos Ferenc, Akadémiai, Bp., 1973) szerint a következőt jelenti: „gör–lat 1. feltűnő, botrányos jelenet, 2. szính, rég jelenet”.

Én mindenesetre önleleplezőnek találom, hogy a kortárs képzőművészet aktuális vonulatai így határozzák meg magukat és törekvéseiket.

A trendi nincs benne ebben a szótárban, de a trendnek sokféle jelentése van, amelyet ebben az esetben irányadó áramlatnak lehetne fordítani.

A PhD művészettörténész hallgatójának fenti két mondata még nem ragadtatott volna arra, hogy említésre méltónak tartsam – bár meglepett, hogy az Orwell által megjósolt „újbeszéd” ilyen mély gyökeret ereszthet a művészettörténetben (is) –, hanem ehhez hozzájárult még néhány egyéb élményem is.

Nemrégen Berlinben jártam, ahol egy galéria kiállítási tárgya mély benyomást gyakorolt rám. A mű ugyanis nem állt másból, mint egy lerobbant kerékpárból és egy olyan utánfutóból, amelyen legalább két köbméternyi hulladék volt felhalmozva.

A mű láttán arra gondoltam, hogy az a képzőművészet, amely eredetileg a szakralitásban gyökerezett, s a műtárgyak helye eredetileg a kultikus vagy más szóval megszentelt helyeken volt, és csak jóval később vált árucikké a kiállítótermekben, hogyan süllyedhetett oda, hogy egy állítólagos művészeti alkotásokat bemutató, illetve azokkal kereskedni szándékozó kiállítóterem gyakorlatilag hulladéklerakó helyként funkcionáljon.

Persze tudom a választ! Provokációról, afféle művészi „jópofaságról”, sőt „bátorságról” van szó. Lehet! Csakhogy ebben az attitűdben van valami olyan gyerekesség, amelyet illett volna már legalább ötven évvel ezelőtt kinőni. Különösen itt, Németországban, ami mégiscsak más, mint Magyarország.

Mert mi – itthon – nagy késéssel kezdtünk rájönni arra, hogy az úgynevezett „kultúrpolitika” (a szóösszetétel egyik fele sem fedi az eredeti jelentést!) szándékoltan azon dolgozott, hogy miközben minket – fiatal művészeket – zaklatott, mellékesen még egy pofont adjon rajtunk keresztül a szüleinknek is. Elhittük ugyanis, hogy az általunk művelt „haladó” attitűd, az avantgárd kiállás, az úgynevezett „kispolgár” pukkasztására van kitalálva. Nos, ezek a „kispolgárok” nem voltak mások, mint megfélemlített szüleink, akik éppen a mi védelmünkben nem merték nekünk teljes egészében elmesélni az életüket. Mi pedig engedelmesen felvállaltuk a rosszfiúk szerepét, hogy „ifjúsági problémát” lehessen velünk kreálni, mert a Kádár-hatalom elsősorban is a fiataloktól félt, hisz az ötvenhatos forradalmat is a fiatalok vitték egészen más irányba, mint ahogyan azt a Szovjetunió provokatőrei elképzelték, s akiknek pusztán a létezése is megkérdőjelezte Kádár legitimitását.

Őszintén szólva bennünk, a hatvanas–hetvenes években szocializálódó fiatal művészekben nem igazán tudatosult időben, hogy a művészet jóval több, mint pusztán játékos polgárpukkasztás, provokáció vagy önkifejezés (önkielégítés).

„Az önkifejezés esztétikája befelé fordulásra, saját egyéniségének keresésére, gyakran erőltetett megteremtésére ösztönzi a művészt. Mindenáron egyéninek, másnak lenni… siralmas igyekezet. A valódi egyéniséget az elmélyült munka úgyis kikényszeríti, míg a szándékos eredetiségre való törekvés csak mesterkéltséget szül” – írja le ezt egy nálam alig fiatalabb, kiváló képzőművész és gondolkodó, Meszlényi Attila A világvége illemtana – Túlélőkönyv című művében (Ad Librum, Bp., 2008), amelynek több passzusa is mélyen érint.

A szerző figyelmeztet is bennünket az előszóban: ez egy botránykönyv, amelynek igazságát igen nehéz cáfolni. Például ezt: „az apokaliptikus jóslatok beteljesülését hiába várjuk – már beteljesültek. Ahogyan egyes teológusok szerint a teremtés napjai alatt évmilliókat kell értenünk, ugyanúgy a világvége sem egyperces kataklizma, nagy csinnadrattával, hanem századokig tartó folyamat, amit lassúsága folytán nem érzékelünk. Beleszülettünk, természetesnek vesszük, és szorgosan dolgozunk rajta tovább. Akárcsak a spiritizmus szellemei vagy a filmipar zombijai, nem is tudunk róla, hogy meghaltunk.”

Lehet, hogy a művészet is meghalt, csak nem tud róla?

Meszlényi Attila még ezt is leírja: „a tükrözéselmélet, amely szerint a művészben és művében korának problémái, életérzései tükröződnek vissza, mára veszélyessé vált. Az esztétikai – akárcsak a többi – elmélet nem passzív. Nem csupán megfogalmazza a látható helyzetet, hanem akaratlanul is programot ad. Visszahat a művekre, s az e szellemben született alkotások, miközben zajos, rikító, technicista és egyensúlyvesztett világunkat tükrözik, akár ha kritikusan is, tovább erősítik a világ e vonásait.”

Emlékeznünk kell (kellene) arra, hogy eredetileg a művészet célja az Egy felmutatása, az egység keresése, az örök Rend felmutatása s a Névtelenek műve (egy-két kivétellel, mint amilyen Andrej Rubljov) volt.

Most, amikor a másság kultuszát éljük meg – valaha az ördög egyik megnevezése a Másik volt –, az az érzésem, hogy már két egymást követő generáció sem ugyanazt érti a képzőművészet fogalmán. Pedig különösen erős összetartó erő lehetne, éppúgy, mint az a nyelv, amelynek negyven-egynéhány betűjéből felépült a magyar irodalom katedrálisa.

Talán különösnek tűnhet az az állítás is, hogy a képzőművészet méltósága is eszközeinek szegényességéből ered. A színek és formák lehatárolt rendjéből. Ha látja az ember például Ravenna mozaikjait, akkor mindez nyilvánvalóvá lesz előtte.

Amióta a képzőművészeti avantgárd lerombolta a korlátainak tekintett határokat – azaz önmaga meghatározását –, azzal képzőművészet címén bevonta ebbe a körbe azt a sokarcúságot, ami mindig a Másik privilégiuma volt, a számítógépes virtuális világoktól kezdve a falfirkákon és a köztéren elhelyezett vicces objektumokon meg a hulladéklerakodókon át mindent, egészen a vérben és vizeletben úszó emberek és tárgyak felmutatásáig. Egy kortárs magyar alkotó nemrégen például a Szent Jobb parafrazeálására vállalkozott egy disznócsülökkel.

Valóban ennyit ér meg a képzőművészet úgynevezett „szabadsága”? A szakmai hagyományok, kétezer éves keresztény kultúránk vagy a magyar államiság ezer évének sutba vetését? S ezzel együtt művészlétünk méltóságát?

Meszlényi Attila leszögezi: „minden munka csak akkor tiszteletre méltó, ha nagyobb értéket teremt, mint amit elpusztít, s a festékkel bekent vászon önmagában még nem értékesebb a lennél vagy a gyapotnál, amiből készült.”

Van-e értelme még képzőművészeti iskolákról és stílusokról beszélni?

Egyébként utóbbival kapcsolatban szabadon idézem Eszik Alajos grafikust és festőművészt, aki egy kiállítás megnyitóján kedves, megértő humorral azt találta mondani: „én nem is értem ezeket a művészettörténészeket, hogy mennyit vacakolnak ilyen-olyan irányzatok feltérképezésével, amikor a kortárs képzőművészetben összesen négy trend fedezhető fel. Úgymint: a fényképészek, a vonalzósok, a hadonászók és a viccesek.”

Én még ezek mellé tenném a legdivatosabb kimérát is, amit az utóbbi évtizedekben „intermédiaként” illik megnevezni.

Számomra mindinkább úgy tűnik, hogy az a „materializálható vizuális csomag”, amit képzőművészet címén magunk után hagyunk, az csak civilizációnk szemétdombját fogja gyarapítani.

Egyébként van egy festő – Jovián György –, aki az utóbbi években szemétdombokat, sőt: hulladék- és szeméthegyeket fest, olyan minuciózus aprólékossággal és alázattal, ahogyan egykor a németalföldi festők tették ezt a csendéleteikkel.

Legutóbbi képeit látva ismét eszembe jut az általam látott berlini hulladékhalom a kiállítótérben, és arra gondolok, hogy mennyire másról szól ez a két megnyilvánulás. Az egyik nagy empátiával elvállalja, a másik távolságtartó intelligenciával interpretálja azt, amit immár nem lehet szőnyeg alá söpörni. Nevezetesen: kultúránk szégyenletes hordalékát.

Jovián Györgyről szólva el kell mondanom, hogy ő az egyik legképzettebb festő, akit ismerek. Olyan figurális képeket is fest, amelyeket kortársai közül igen kevesen. Nem felejthető számomra például az emberméretűnél nagyobb, alvó magyar Bacchusa, amely kortörténeti dokumentumként is felfogható lenne. A kép elsősorban talán Caravaggióra utal, s minden elidegenítő vonása és groteszksége mellett is megrázó, sőt szomorú, amiként Jovián festészete mindig is súlyos, komoly, néha komor.

Vele beszélgettem egyszer arról, hogy mikor és miért kezdődött el korunk képzőművészetének „bűnbeesése”, amelyet mindketten úgy élünk meg, mint korunk szellemi sötétségbe merülésének egyik kórtünetét. Nyilván mindkettőnknek igaza lehet, amikor én az értékvesztés kezdeteit már a művészet szakrális gyökereinek elszakadozásában vélem felfedezni, míg ő a későbbi, szemléletbeli és szakmabeli képzetlenségben, s abban, hogy immár erénnyé vált a mesterségbeli tudás elhanyagolása.

2005-ben, egy kiállítás megnyitásán írtam le, hogy azért szeretem Jovián György képeit, mert ha nézem őket, találkozhatok valami olyan szellemiséggel, amely már régen elveszettnek látszott.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.