Archívum

A dió kifejtése

Kicsi Sándor András
2011. október

Egy talán arab mondás szerint: „Aki épített már házat, írt könyvet, nemzett gyermeket és ültetett diófát, az férfi.” Viszont „A román néphit szerint tilos embernek diófát ültetni, mert az ültető személy meghal, mikor törzse eléri az ültető ember nyakának vastagságát. Ültetni csak úgy szabad, ha a csemete köré olyan szélességű kört rajzolnak, amelyet a fa nem érhet el egy ember élete során. A néphit szerint a diófa a ielele (ártó tündérek) lakhelye. Aki diófát vág ki, az a hiedelem szerint meg fog halni, aki diófát éget, az pedig fogfájásban fog szenvedni.”1 A magyarságnál a diófa alkalmas betegségek átruházására. „A dió gyümölcsének alakja miatt termékenység- és bőség-szimbólum: a fiúgyerek első fürdővizébe teszik, hogy sérvéses ne legyen s az éjfélimisén diót szórnak az oltárhoz menő pap elé, a jövő termés bőségére vonatkozó kívánságuk jelképes előterjesztéseként; de gonosztávoltartó is és ezért a földsarokba ültetik s a belőle készült koporsót nem hagyhatja el a halott.”2

A dió szimbolikájában az értékes belső rész a rejtett lényeg, a bölcsesség jelképe, amely csak nagy fáradság árán érhető el. Keresztény felfogásban, melyet Adam de Saint-Victor fogalmazott meg legtalálóbban, a külső zöld burok Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg.3

Babits Mihálynak a költő szolipszizmusát kifejező, a dió szó poliszémiájával játszó, korai, A lírikus epilógja című versének második versszaka a következő: „S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, / de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van? / Vak dióként dióban zárva lenni / s törésre várni beh megundorodtam.” A lét a dióban motívuma későbbi költészetünkben is előfordul, például Kenéz Ferenc Dióba rejtve című versében.4

Jerzy Stempowski a berni köztársaság fáiról írt esszét,5 ám a diófa tárgyalásakor mindössze a római hagyomány néhány jellegzetességét foglalta össze. (Általában szívesebben emlegette a római fákat a berniek helyett.) „A római ifjúság körében diót használtak labdának, a fiúk kedvenc játéka volt. Esküvője napján a vőlegény egy marék diót dobott a gyerekek közé annak jeléül, hogy mostantól fogva nem vesz részt játékaikban. A házak közé ültették a diófákat; nemzedékek nőttek föl árnyékukban. Ez a fa tehát a házitűzhely és a családi élet jelképe volt. Sok helyen a mai napig fönnmaradt ez a hagyomány.”6 Mindezt a szerző – rátérve a Bern környéki fákra – a következőkkel egészítette ki. „A lakóházak köré ültetett fák rendjében is észrevehetőek a régi hagyományok. Természetesen a hársfák és a diófák állnak hozzá a legközelebb, ezek állnak szimbolikus kapcsolatban a földműves családi életével. A gyümölcsfák általában a második helyre szorulnak. Az alacsonyabban fekvő területeken, folyók mellett rezgőnyárfával körülvett tanyákat is látunk. Ez a három fafajta boldog jövőt jósol a háznak.”7

Az antik hagyomány tárgyalása hosszasan folytatható. Surányi Dezső például a dió és a vele kapcsolatos költészet ismertetésekor8 Varrót idézi, aki szerint a diófák terméketlenné teszik a birtok szegélyét. Valószínűleg arra célzott, hogy allelopatikus hatása miatt a diófa közelében levő növények gyengébben fejlődnek. A dió a római konyhán, legalábbis Apiciusnál többnyire garummal (halból készült mártásalapanyaggal) került terítékre, de kimondottan édességként is fogyasztották.9 Érdekes módon a csirke dióval a grúz és a kínai konyhán egyaránt népszerű,10 de a régi magyar receptekben sem volt ismeretlen.11 A dió a hagyományos zsidó konyhán is elsősorban édességek adalékanyaga, de a diós halnak is többféle változatát tartják számon12 az újabb izraeli receptekben is.13 Itt a fő problémát az jelenti, hogy a dió megférgesedhet, férgesen nem fogyasztható, s ezért a gondosan megvizsgálandó gyümölcsök közé sorolják be.14 A cigány ákhor ’dió’ szó e nyelvben a csekély számú (talán csak négy) Indiából hozott kultúrnövény-elnevezés egyike.15

A magyarban a dió szó jelentése egyaránt lehet (1) ’diófa, terebélyes koronájú, csonthéjas termésű gyümölcsfa (Juglans regia)’, (2) ’diófa termése, dióbél’, (3) ’diófa faanyaga’, tágabb értelemben (4) ’olyan kemény héjú termés, amelynek belsejében általában nagy olajtartalmú mag található’, sőt kiterjesztve (5) ’disznó-, borjú-, esetleg marhacombnak kidomborodó java része’. Létezett még (6) ’kézi lőfegyver egyik alkatrésze’ és (7) ’ádámcsutka’ jelentése is. A dió és diófa szók az (1) és a (3) jelentésben osztoznak, de például A ház előtt két dió áll mondat (’két diófa’ értelemben) szokatlan.16 Az (1) és (2) jelentéseket a magyarban is általános ’növény’ – ’növény releváns része’, utóbbit lespecifikálva ’növény étkezésre felhasznált része’ szabályos poliszémia kapcsolja össze.17 Ugyancsak közönséges a szabályos poliszémia (1) és (3) között, ’növény (fa)’ – ’növény faanyaga’.18 Babits idézett versrészletében a dió (2) és (4) jelentésű. Az (5) és (6) jelentések német mintára keletkeztek. (A dió német megfelelője, a Nuss szó is rendelkezik e jelentésekkel.)

Ami az (1) jelentést illeti, egyes nyelvekben más ragozási osztályba, nyelvtani nembe tartozik az átfogóan ’dió’ és speciálisan a ’diófa’ jelentésű szó, például román nuc (hímnem) és francia noix (nőnem): ’dió’; román nuca (nőnem) és francia noyer (hímnem): ’diófa’. A magyar diófa is bizonyos, eredetileg egészen konkrét dolgot jelölő kifejezésekben elvont jelentést kap. Például csip-csup, ám ügyvédeknek pénzt hozó peres ügyek megjelölésére is a madárfüttyön való veszekedés helyett a diófán veszekedés elterjedtebb, s ez utóbbi kifejezés éppenséggel érthető konkrét értelemben is.

Az (1) jelentés több tipikalitási megjegyzést is megérdemel. A dió tipikusan a nálunk 15 fás szárú növényfajt átfogó diófafélék közül a pompás (vagy étkezési, király-, közönséges, olasz-) dió (Juglans regia). A dió elég tipikusan fa, de meszsze nem a legtipikusabb. A legtipikusabb fa büszke címre nálunk jó eséllyel pályázhat a nyárfa, amelyet stilizálva előszeretettel ábrázolnak családfának. A dió tipikusan ültetett, ám könnyen elvaduló fa, s nem számít tipikus erdőalkotó fának (inkább csak ligeteket alkot), bár spontán dióerdők is léteznek. További tipikalitási érdekesség, hogy a 2004 és 2006 között 10–14 évesek körében végzett egyválaszos szóasszociációs vizsgálatok során arra az eredményre jutottak, hogy 198 írott hívószó közül leginkább a keményre érkezett válaszként a dió (5,1%, a puha és a után, megelőzve többek között a lágy, erős, fal, fa, vas, gyenge, beton, tojás szókat, Lengyel 2008, 194.). A kemény dió kifejezés (nehéz dió pongyola variánssal) jelentése ’fogas kérdés’, kiterjesztve ’nehezen megoldható, elintézhető feladat, ügy’ és (ritkábban) ’nehezen meggyőzhető, a makacsságig hajthatatlan ember’.19 (Nem a diófa, hanem a gyümölcse tipikusan kemény.)

Ami a (4) jelentést illeti, ilyen értelemben van például kesudió, kókuszdió, szárnyasdió, szerecsendió, varázsdió; de a dió elnevezést nem használják a mogyoróra, mandulára, pisztáciára, gesztenyére stb., általában olyan növényre, amelynek már jól rögzült, „lefoglalt” megnevezése van. A sulyom (egyes XVIII. századi, sőt későbbi szerzőknél vízidió, a XX. század első felében jezsuitadió) termése hasonlóság alapján kapta dió nevét, ehető, kerek termése van.20 Melius Péter a magyardió elnevezést talán a vadgesztenye termésére javasolta.21 A bételdió a bételpálma (Areca catechu) termése, a bételborssal (Chavica betle) együtt fogyasztva Dél- , Délkelet-Ázsiában, valamint további környező területeken elterjedt élvezeti cikk. A tyúktojásnyi, diószerű terméseket felszeletelik, mésszel forrázzák, majd szárítják, és a bételbors levelébe burkolják. A bételdióból vonják ki a kasut.

A tigrisdió, földi mandula és kávégyökér elnevezés rivalizál az Afrikában őshonos mandulafű (Cyperus esculentus) keményítőtartalmú gyöktörzsének megnevezésére. Mandulaízű, általában szárítva árulják; fogyasztható magában, főzve vagy lisztté őrölve. Spanyolországban őrölve az horchata nevű ital alkotórésze.

Ami az (5) jelentést illeti, a comb szokásos gasztronómiai meghatározása ’a hátsó (illetve alsó) végtagnak a térdízülettel kezdődő felső szakasza’. Részei a sertésnél és borjúnál (a rövidkarajtól, illetve a veséstől a farok felé haladva): a rózsa, dió, frikandó, felsál. A marhánál (a lapos hátszíntől az uszály felé): a fartő (csípő-, hegyes-, hamis fartőre osztják), a gömbölyű felsál, a fekete- és fehérpecsenye, a (hosszú)felsál.

A dió szó csuvasos jellegű ótörök eredetéről sokan megemlékeztek.22 A dió, diófa körülbelül 15-20 szólásunkban, közmondásunkban szerepel. Közülük kiemelkedik az Adjon Isten minden jót, diófából koporsót. A régen komoly, ma inkább tréfás jókívánság alapja talán az volt, hogy a diófa keménysége miatt a csontok tovább megmaradtak épségben. (A hazajáró, koporsóból kikelő halott ellen is jónak tartották.) A Diófának, szamárnak verve veszik hasznát mondás háttere, hogy a néphit szerint a diófa jobban terem, ha termését nem szedik, hanem fával veregetik le. Ennek a műveletnek külön igéje van némely nyelvjárásban, például a Dunántúlon kókál, kókáz,23 Zemplénben kópisol,24 továbbá a később említendő székely kosztol. A szólás teljesebb változata: Diófának, szamárnak, asszonyembernek verve veszik hasznát,25 s ismeretes még A dió törve, az asszony verve jó mondás is.26  A dióverés szokásának elítélése is kifejezést nyer egy régi közmondásban: Ne verd a diót, mely bő gyümölcsöt ad.27  Az íróként, költőként, politikusként stb. egyaránt jelentős szocialista kamaraerdei kerttulajdonos Keresztury Dezső a dió verését jellegzetesen vidéki, avult szokásnak tartotta.28

A magyar költészetből való példa a méltatlanul elfeledett Vargha Gyula (1853–1929) verse, A diófa (1920), mely érdekes kiazmust, mutációt tartalmaz: „A közmondást – öreg paraszt-morál – / Régóta ismerem: / A diófát minél jobban verik, / Annál jobban terem. // Én azt hiszem, habár bevallani / Sokan ezt nem merik: / A diófát, minél jobban terem, / Annál jobban verik.”

Egészen rendkívüli a dió szerepe találós kérdéseinkben. Az új, elsősorban XIX. századi találós kérdéseinket feldolgozó gyűjteményekben a dió kitalálását célzóak minden másnál (!) gyakoribbak, s különösen hálás a dióbél belső tagolásának témája.29 Természetesen akad dióveréssel kapcsolatos találós is: „Milyen fát vernek legtöbbet a gyümölcséért? – A diófát.”30 Bernáth Béla szerint, aki a magyar folklór és népszokások tetemes részét átértelmezte erotikus eredetűvé, a dióbél a női szeméremtestet jelképezi.31 A diófa balladákban is előfordul.32 A hagyomány szerint a betyár Rózsa Sándornak somfa botja volt, ezzel vett részt valaki agyonverésében, előtte pedig társával egy diófa mellett bújt meg.33 Egy 1686-os nyéki boszorkányperben a diófa megrontását említik.34

A Stempowski említette játékként a dió a magyarságnál is jelentős, néhol külön szó utal erre, például Szegedről pópé ’a pópézásnál a sorba rakott diók közül a jobb oldali első’, pópéz ’sorba rakott diók felé vasgolyót vagy burgonyából faragott golyót gurít (gyermekjáték)’.35 A diófa viszont a fára mászásra kevésbé alkalmas. Hamvas Béla írta: „A diónak önmagáról naiv gigászi képzete van, és szeret önmagán túlnőni. Ezekre az óriásokra felmászni legtöbbször nehéz, ágai között megpihenni pedig egyáltalán nem lehet.”36

A dió szó számos földrajzi név (például Kalotaszegen),37 többek között utcanév eleme, innen például a pesti Nagy Diófa utca, s alighanem erre (pontosabban a borozóra) céloz Szerb János Telefonüzenet Sz.-nek című művében, valószínűleg még a Kex beategyüttes fénykorából, 1970 táján: „Tamáskám! / Az underground selyemfiúkat és siker-palikat megtalálhatod a Kárpátiában, a Corsóban, az Apostolokban, az Egyetemben, a Csendesben, az Erzsébetben, a Royalban, a Postakürtben, a Diófában és természetesen a Kexen.”38 Babits költészetének sajátos utóélete, hogy A gazda bekeríti házát című versét Szerb János önálló műalkotásképpen fokozatosan, több fázisban leredukálta tipografizált, strófikusan rendezett kötőjelhalmazzá.39

A dió az álmoskönyvekben többféle jelentésű. Krúdy Gyula korában a dió mulatság, a nagy dió rosszul fizetett munka, a diófa szép jövedelem, a diót feltörni jó alkalmat felhasználni.40 Mohár Szilviánál már – többek között – különös jó tulajdonság jelképe a dió: a jó szervezőképességé, előrelátásé.41

A rejtélyes okból a magyar etnobotanikában kitüntetett szerepet játszó háromszéki Árapatakon a dió fajtanevei: moskotár dió, kocsos dió, vékonyhéjú dió. (A muskotálydió egyébként a szerecsendió [Myristica fragrans] társneve.) Levelével és héjával is festenek. Diólevél főzetével mossák ki a hordókat. Reuma és epehólyag-gyulladás elleni szerekben, de fertőtlenítésre is felhasználják.42 Sokkal több, a változatokkal együtt 29 fajtanevet közölt a Sóvidékről Gub Jenő, köztük a korcsos, kocsos, kocsusz, kocsuk, kocsú, kocsus, kocsok, kulcsos, moskotár, muskotáj, vastaghajú, vékonyhajúkicsi, vékonyhajúnagy neveket.43 Ugyanitt szintén festőnövény és meglehetősen sokrétű a népi orvoslásbeli szerepe.44 Gyógyító hasznát egyébként régóta részletezik.45 Magyarózdon dijuhaj teja ’dió csonthéjából főzött tea’.46 Az éretlen zöld diót és a diólevelet vízbe szórva halméregként használják.

A diónak a fája is jelentős a népéletben. Például a Kis-Küküllő felső völgyében bútor, irattartó kazetta, koporsó, kerékagy, szipka készül belőle, s tűzifának is felhasználják. Szerszámnyélnek puha, üres belseje miatt nem ajánlják.47 A diót Kalotaszegen a népi gyógyászatban (reuma, vesegörcs ellen), festésre, fáját bútorkészítésre használják.48 Az említett közlések szerint a Sóvidéken is, Kaloteszegen is elnevezése kifejezetten dijó, amely a magyar fonológiából természetesen adódik. Megnevezései között azonban olyan jellegzetesen nyelvjárási változatok is akadnak, mint divó, gyija.49

Gub Jenő zöld kupacs (és ződ dijóhaj) körülírással a dió burkát emlegette, s ez a kupacs szó különleges.50 Az értelmező szótárak tanúsága szerint kupacs ’a makktermést burkoló fellevelek összessége’, míg kopács ’dió, mogyoró, gesztenye stb. termésének külső, zöld burka’. A kopik ige származékainak szokás tartani a népnyelvi kopács és kopál ’zöld héjából kiválik’ szókat.

A „fordított szótár” (reverse dictionary) angol nyelvterületen vált először ismertté. Míg korábban ebben a műfajban először egy idegen és ritka szók szótára készült,51 az ideális fordított szótár52 valami olyasmi lenne, amely a címszó alatti szócikkben felsorolná mindazokat a szókat és definíciókat, amely definíciókban a címszó szerepel. (Ilyen módon előfeltételezi egy már meglevő, nagyobb terjedelmű értelmező szótár létét.) Egy példa. Eszkimó: eszkimó hókunyhó iglu; egyszemélyes, bőrrel bevont eszkimó csónak kajak; eszkimó szánhúzó kutya huskey, malamut; eszkimó eredetű csuklyával egybeszabott viharkabát anorák stb. (A fordított szótárra, amely már jellegzetesen a számítógépes korszak leleménye, a kortárs magyar lexikológia kiemelkedő alakja, Kiss Gábor már 2002-ben felhívta a figyelmemet.)

Az alábbiakban a dió szó fordított szótárbeli előfordulásait tárgyalom, mivel a magyar nyelvben számos népnyelvi, meghatározásukban a diót is megemlítő szó van. Ezek többnyire a dió kifejtését vagy kifejlését jelölő igék (érdekes módon nem a diótörésre utalóak), illetve a diófajták megjelölései. Különösen érdekes, hogy ’zöld héjából kiválik (a dió)’ jelentéssel milyen sok szót ismernek a magyar nyelvjárások (csóválódik ~ suválódik, kapcsil, kapcslik, kodlik, kopácslik, kopácsolódik, kopállik, öklik, siváklik, somlik, somvad, somzik, sovállik, sóvárlik, és némi jóindulattal suvad).

Kriza János közölte talán először a kócsos ’kemény csugájú – dióbél’ adatot.53 Ezt a szót későbbi közlésekben is megtaláljuk, például Péntek János és Szabó Attila idézett árapataki gyűjtésében, Gub Jenő idézett sóvidéki gyűjtésében több változattal is, mindkét esetben fajtanévként, de közli Sándor Mihályné is, Krizáéhoz hasonló változatban és értelemben.54 A meghatározásban szereplő csuga meglehetősen ritka szó (az MTsz nem ismeri, az ÚMTsz alább említendő jelentéseit nem ismeri), egyes székely nyelvjárásokban kifejezetten ’mogyoró burka’, másokban ’amiben a makk terem’,55 de lehet általánosan ’héj’ is.56 Az említett kulcsos szót (kocsos, kócsos, kúcsos változatokban) ’fás belű, nehezen bontható, keményhéjú (dió)’ jelentésben Sopron megyéből, az Alföldről, Kolozs megyéből és a Székelyföldről is regisztrálták.57 A Bodrogközben korcsa-dió ’fás dió’.58

Kriza gyűjtéséből ismeretesek még a sováll ’fejlik, sovárlódik – mogyoró vagy dió a tokjából’, például Sováljunk diót,59 és suvál ’diót zöld héjából kibont’60 szók. A sováll és sovállik vagy sovárlik székelyföldi használatát később többen is megerősítették (sováll ’zöld héjából kifejt [diót, mogyorót]’,61 sovállik ’zöld héjából kiválik [a dió, a mogyoró]’,62 sovállott ’zöld héjából kivált v. kifejtett [dió, mogyoró]’,63 s ugyaninnen közölték még a sovállott ’zöld héjából kivált vagy kifejtett [dió, mogyoró]’ szót is.64) A sovál ’(diót, mogyorót) zöld burkából kifejt’ és csóválodik ’(dió) zöld burkából kibomlik, kifeslik’ későbbi gyűjtésekből is ismert (Magyarózdról ugyanígy),65 továbbá suvál és suválódik alatt.66 A csángóban souál ’kukoricát morzsol’.67 A háromszéki Torján sóvár ’burkából kifejtett (dió, mogyoró)’ és sóvárol ~ sovárol ’kifejt a burkából (diót, mogyorót)’,68 és Sándor Mihályné is ismeri a sovállik ’leválik, fejlik’ szót.69 Míg Krizától legalább az említett három szó (kócsos, sováll, suvál) tartalmazza meghatározásában a dió szót, egy újabb átfogó székely tájszótárban egyetlen dióra utaló kifejezés szerepel, a kosztol ’karóval lever (például diót a fáról)’.70 A kosztol ige tipikus jelentése ’koszttal (karóval, bottal) lever’,71 s nem hiányzik az újabb székely tájszótárakból sem,72 valamint lekosztol ’rúddal lever (például diót)’.73 Gub Jenő is említi, hogy a gyerekek a diót hajigáják, kosztoják ’karóval leverik’.74 Mindenesetre a dióverés nemcsak szólásban és találósban fordul elő, hanem a székely nyelvjárási kosztol ige tipikus tárgya is dió.

A magyar nyelvjárásokban ’zöld héjából kiválik, kihámlik (a dió)’ értelemben használatos szó – többek között – a kapcsil,75 kapcslik,76 kikovál,77 kodlik,78 kopácslik,79 kopácsolódik,80 kopál,81 kopálít, kovályít,82 kopállik,83 kopálódik,84 siváklik,85 somlik,86 somvad,87 somzik;88 ’héjából kifejt (diót)’ jelentéssel használatos – többek között – a duvaszt,89 kapcsít,90 kikopárol,91 kovaszt,92 kopácsol,93 somvaszt.94 Némi jóindulattal – a dió és a mogyoró rokonságának elismerésével – idevehető a székely suvad ’zöld héjából kifejlik, kiválik (a mogyoró)’95 és – a jóindulatot igazolóan, a természetesen adódó tranzitív igepár – suvaszt ’zöld héjából kifejt (diót)’.96 A diókopács és a kopács ’a dió külső, zöld burka’,97 a diókopálás ’a dió zöld burkának a lefejtése’.98

Az öklik egyik jelentése ’hámlik, hányja a fehérjét (a dió: lehámlik róla finom hártyája)’,99 de Torján megöklik ’a virágból gyümölcs, a tojás szikjéből csirke lesz’,100  s van még többek között ’(szemcsés anyag) nagy tömegben zúdul’, ’(cseresznye, meggy) nő, gömbölyödik’ jelentése is.101

A diónyi nagyság (diókora ’dió nagyságú’,102 Krizától, Háromszékről) a szótárak több definíciójában előfordul, például tájszavak esetében: grib ’dió nagyságú vagy még kisebb fémtartalmú kő’,103 gülü ’diónyi nagyságú kőgolyó, amellyel a gyermekek játszanak’,104 gyilok ’szarvasmarha lábszárán vagy bokáján a bőr alatt támadt apró dió nagyságú, kemény, mirigyszerű sok csomósodás, amely, ha elhanyagolják, gyuladni kezd, s akkor gyógyíthatatlan’,105 rigó-fütty ’reszelt tészta közötti diónyi darabka’.106

Az egykor Pozsony vármegye Galántai járáshoz tartozó Tallóson legalább három tájszó meghatározásában szerepel a dió:107 a csikmák szónak szokásos ’főtt metélt tészta’ jelentése mellett van ’diófa, jegenye, mogyoró stb. virága’ értelme is (másutt diósmácsik ’kifőzött metélt tészta dióval meghintve’),108 kopácsolódik ’(diótermés) külső burka szétnyílik’, koslákdió ’kemény burkú, nehezen feltörhető termésű diófajta’. A távoli Kupuszinán is koslák ’nehezen törhető dió’.109 A dió és még néhány fa barkájának elnevezése Vas megyében rigya, s ugyaninnen ismert a rigyázik ’barkát hány, barkásodik (elsősorban diófa)’ szó.110

Rácz János foglalkozott a Győr megyei Écsen feljegyzett cinegebábadió fajtanévvel és ennek rokonaival (cinegedió, cinegevágó-dió),111 s a cinegehéjú-dió és a cinegevágó-dió összetételek jelöltje kifejezetten ’a cinege számára is könnyen hozzáférhető, vékony héjú diófajta’.112

Ami egyes vidékeken fajtanév, az esetleg más vidékeken különleges értelemben használatos. Például a tökösdijó a Sóvidéken113 és Kalotaszegen114 is fajtanév, viszont Kolozs megyében ’igen nagy fajta dió’,115 a Fekete-Körös-völgyben tökösdió ’két összenőtt zöld dió’ (A töközsdiónak két bele van).116 A fajtaneveket illetően mintaszerű Péntek János tanulmánya a bab erdélyi fajtaneveiről.117

A tájszótárak átvizsgálását lezárva megemlíthető, hogy az Ormánysági szótár anyagában mindössze két szó meghatározásában szerepel a dió szó: baksál ’szüret után elmaradt szőlőt, diót, kukoricát keresgél’118 és gesztes ’nagyon fás, kemény héjú (dió)’.119 A tallózásra, böngészésre a magyar nyelvjárásokból meglehetősen sok szó ismeretes, s a második közlés igazi érdekessége egy szólásszerűen kifejezett hiedelem ismertetése: Amég diának gesztüs a híja, ara nem száll a madár.120 A gesztes és geszti szó már korábban is ismert volt ’fás (dió)’ jelentésben Baranyából, az Ormányságból,121 s ugyancsak Baranyából, azonos jelentéssel később is regisztrálták (gesztes).122

A dió előfordul még diófán növő gombák meghatározásában és ételnevekében, például erdélyi örmény dalauzi (vagy örményesen dáláuzi) ’édesség (mák, dió, méz keveréke)’.123 A dió – tipikusan édesen felhasználva – elmaradhatatlan kelléke a marcipánnak, a pralinének, a somlói galuskának, a keleti halvának, a húzott rétesnek és keleti eredetijének, a baklavának, a Rothschild-piskótának és a Gundel-palacsintának is, sőt a dióval való ízesítés a birsalmasajt készítésekor is általános. Kérdéses azonban, hogy az ezen ételféleségeket jelölő szók szótári meghatározásában okvetlen szerepeljen-e a dió szó. Ez az enciklopédikus ismeretek lexikonban való ábrázolásának bonyolult témakörébe tartozik. (Mindenesetre az előbb említett ételek tipikusan édesek, a korábban említett csirke dióval a magyar konyhán nem tipikus példa a dió használatára.) A magyarságnál a karácsonyi (és húsvéti) ételek rendjében kitüntetetten fontos a diós és mákos bejgli, sőt régen szokás volt a karácsonyi pulykát dióval hizlalni. Ugyancsak régen, sok helyütt kedves karácsonyi dísz volt a bronzzal befestett dió. A dióval bélelt aszalt szilva Szilveszter estéjén volt szokásos. A románoknál a karácsonykor és újévkor házról házra járó gyerekeket jókívánságaikért dióval ajándékozzák meg.124

A dió latin elnevezése nux, a nucatus ’dióval készített’, s az ezt a szót folytató, a XVIII. századtól ismert francia nougat a franciaországbeli Montélimar városka specialitásának számító, világszerte elterjedt nugát megjelölése. A nugát meghatározásában azonban már nem esszenciális kritérium a dió: „pörkölt (vagy nyers), héjtalanított mogyoróból és mandulából (esetleg dióból), cukorral, mézzel és zsiradékkal, esetleg természetes zamatosító anyagokkal (például vaníliával, kakaóval) készített, hengerelt édesség, illetve töltelékanyag”.

Hamvas Béla, aki nem a dióverésről, hanem a cseresznyeszedésről írt eszszét,125 a következőket jegyezte meg: „Az almaszedés és a cseresznyeszedés között az egyik legnagyobb különbség, hogy októberben, délben az ember – ha csak egy kis józanság vezeti – felszeletelt almát eszik, dióval, mézzel.”126 Gedényiné Gaál Zsuzsa az említett izraeli diós hal127 mellett experimentális diós karaj128 és húsvéti, csokoládékrémes diótorta receptjét közölte.129 Bár a diót – az említett módokon – tipikusan édes ételként szokás fogyasztani, a cukorbetegek étrendjén kitüntetetten népszerű csemege.

Ami a gombaneveket illeti, a szlovák eredetű siska és főleg suska meghatározásában szerepel a tudományos pontossággal bajosan megfeleltethető ’diófagomba’ (suska,130 a diófagomba mellett ugyancsak azonosítatlan diófacsöpörke, diófatapló).131 A diófagomba lehet íz alapján is azonosított. Van dióízű galambgomba (Russula heterophylla), s ugyancsak dióízű gombának számít például ennek közeli rokona, a gombasalátában nyersen is felhasználható ráncos galambgomba (Russula vesca). Ez utóbbi gombafajt valamelyest a népi gombaismeret is számon tartja, például Háromszéken (Kézdialbisban és Sepsikőröspatakon) galambhátú néven ismerik.132 A háromszéki Torján suskagomba ’csúcsos alakú erdei gombafajta’,133 nyilván ’kucsmagomba (Morchella)’, mint másutt is Háromszéken szórványosan,134 sőt ilyen adat Moldvából is van.135 Érdekes még, hogy a Zempléni-hegység vidékén a tudományos névként kirívóan mérgező gombát jelölő susulyka ’kucsmagomba (Morchella, Ptychoverpa)’.136 A diófán növő, ehető gombák közül talán legjellegzetesebb a késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) és a pisztricgomba (Polyporus squamosus), de mindkettő nő még például bükkfán is. Előfordul még diófán a májgomba (Fistulina hepatica) is, de tölgyfán jellegzetes. A tájszótárból ismert diófagilva, diófagomba137 értelmezése problematikus. A gombászok számon tartják, hogy némelyik gomba, így a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera) diószagú. (Az italok közül például a spanyol jerez nevű bornak van dióhoz hasonlatos íze.)

Az ökörszem (Troglodyta troglodyta) nyelvjárási diómadár nevét parányi termete alapján kapta.138

A nagyszerű embereket többnyire nem ismerjük személyesen, csak a tévéből, újságból. Egy, a kertészkedésben is élenjáró tévériporter, Moldoványi Ákos ügyes könyvet állított össze vagy két tucat, magát a szocializmusban is feltaláló egyéniség, többnyire művész kertjéről.139 Kötetéből kiderül, hogy lehetett akkor is jól élni. Jobb esetben pedig egy kert otthon, egy kert vidéken várta szorgos gazdáját. Az igazi jólétet ekkor persze már nem egy diófa vagy akár dióskert jelezte, hanem kanonikusan a mókus a diófák között, mint az író Cseres Tibor140 és az operaénekes Melis György141 esetében. A diófa azonban ott volt Keresztury Dezső,142 Móricz Zsigmond örököse, Móricz Virág,143 a két táncdalénekes, Záray Márta és Vámosi János144 kertjében is, s a színész Sinkovits Imre képes volt pályatársa és kertszomszédja, Madaras József kertjéből egy kilencéves (már éppen termő) diófát és egy hasonló korú mandulafát áttelepíteni a saját kertjébe.145

A diótörés szemantikája nemcsak a találós kérdésekben rendkívüli, hanem a magyar nyelvészetben az utótárgy fogalmának illusztrálására is szokásos a diót tör kifejezés. A mondattanban a XIX. századi német hagyomány nyomán szokás megkülönböztetni az iránytárgyat és az eredménytárgyat. A külső vagy iránytárgy (affiziertes, äusseres Objekt) meglevő tárgyat nevez meg, melyre a cselekvés irányul, például kenyeret pirít, verset olvas, verset szaval. A belső vagy eredménytárgy (effiziertes, inneres Objekt) azt nevezi meg, ami a cselekvés által jön létre, például kenyeret süt, verset ír. A sütés-főzés igéi az eredménytárggyal is járható, úgynevezett megvalósító (efficiáló) igék közé tartoznak. A megvalósító ige mellett a tárgy ilyenkor tipikusan valami olyan dolgot jelent, amely a cselekvés folyamán valósul meg, és mint a tárgyi valóság része meg is marad, azonban a megvalósító igék is részt vehetnek iránytárgyas szerkezetekben. Míg például a kolbászt sütött kifejezés jelölte szituációban a kolbász már megvolt, a tárgy iránytárgy, a süteményt sütött kifejezés jelölte szituációban a sütemény az ige jelölte cselekvés révén keletkezett, tehát a tárgy eredménytárgy. Az eredménytárgy legalább kétféle lehet: az egyik esetben a létrehozott dolog megmarad a cselekvés után (verset ír), a másikban megszűnik (fintort vág, táncot jár).

További tárgytípust képvisel az utótárgy, melyet Wacha Balázs146 nyomán szokott emlegetni Kiefer Ferenc, az utóbbi évtizedek talán legjelentősebb nyelvésze.147 Wacha előbb még „létesített tárgy” néven nevezte a Hoztam föl szenet; Vettem magamnak egy cipőt; Verek le diót a vacsorához kifejezések tárgyát,148 majd az eredménytárgyas Csináltam egy kis madártejet kifejezés utótárgyas párjaként a Hoztam egy kis madártejet kifejezést tárgyalta.149 Az utótárgy a cselekvés révén válik hozzáférhetővé (diót tör, vendéget hoz, inget mos). Jellegzetesen utótárggyal előforduló igék például a hoz, szed, vesz, vásárol, visz. Ezek az igék az ige után álló névelőtlen tárggyal és sajátos hangsúlymintával tehetők befejezetté, perfektívvé, s egyáltalán érdekesen viselkednek az aspektus szempontjából. Kiefer is megemlíti azonban, hogy „nem tudható, hogy ezeknek az igéknek milyen közös szemantikai tulajdonságaik vannak”,150 s ez az igeosztály nyilvánvalóan bővíthető. Míg a kenyeret süt kifejezés tipikusan eredménytárgyas, a kenyeret pirít és a kenyeret főz egyértelműen iránytárgyas szerkezet, a kenyeret szel kifejezés tekinthető utótárgyas szerkezetnek. (Végső soron a kenyér a szelés révén válik a táplálkozás szempontjából hozzáférhetővé, ugyanis tipikusan szeletelve szokás fogyasztani. Ennyi erővel azonban az ágyat vet tárgya is utótárgy.) Mindenesetre a tárgyféleségek között az utótárgy egyelőre kimondottan magyar nyelvészeti lelemény. Például Gerhard Helbig a német esetek funkcióit elemezve nem kevesebb, mint 35 féle tárgyat különböztetett meg,151 de az utótárgy megfelelőjét nem.

Mind a diót szed, mind a diót ver, mind a diót tör kifejezés nem egyszerűen iránytárgyas, hanem – inkább az eredménytárgyassal rokon – utótárgyas szerkezet. (Teljesül tehát az a követelmény, hogy a tárgy nem a cselekvés révén jön létre, hanem a cselekvés hozzáférhetővé, jelenlevővé teszi. A tör igét, annak is többféle használatát a már idézett Bernáth Béla a tőle megszokott módon erotikusan értelmezte.) A diótörés elemi művelet, a szakácskönyvek nem is szokták kitérni rá. Például legkorábbi, a XVI. század végéről való, az erdélyi fejedelem udvari szakácskönyvében a külső burok leválasztásának alábbi igéit regisztrálták: hánt, hámoz, héjal ~ hajal, nyúz, fejt, például a mogyorót fejtik vagy héjalják.152 Ezek az igék is részt vehetnek utótárgyas szerkezetekben, s ebből a szempontból különösen érdekes a nyúz. Míg a nyulat nyúz kifejezés talán egyszerűen iránytárgyas, a bőrt nyúz már valószínűleg utótárgyas. Ha azonban az említett kifejezésben nyúl szót nem egyszerűen ’állat’, hanem szabályos poliszémiával természetesen adódó ’állat húsa/étkezésre felhasznált része’ jelentéstípusban értelmezzük,153 még a nyulat nyúz is elképzelhető utótárgyas szerkezetnek, mivel a nyúlhús nyúzás révén válik hozzáférhetővé. A dögöt nyúz tárgya viszont nem utótárgy, hanem rendesen iránytárgy. A népnyelv további hasonló igéket is ismer, például a dunántúli és székely nyoszt ’tépdelve lefoszt (például fáról a héjat vagy a gyümölcsöt, csontról a húst), tépdelve nyúz vagy kopaszt’,154 sőt ’szurkálva nyúz’ értelemben még háromszéki döhöl,155 egyszerűen ’nyúz’ értelemben megfejt.156

Jegyzetek

Román–magyar kulturális szótár, szerk. Benő Attila, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Sepsiszentgyörgy, 2009, 135.

2 Szendrey Zsigmond, A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban = Ethnographia – Népélet, 1937/2–3, 156.

3 Fónagy Iván, A költői nyelvről, Corvina, Bp., 1999, 292; Reuss Gabriella, dió = Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Balassi, Bp., 2001, 108.

4 Kenéz Ferenc, Angyalszőr. Versek 1999–2004, Littera Nova, Bp., 2004, 30.

5 Stempowski, Jerzy, Esszék Kasszandrának, Orpheusz, Bp., 1999, 185–195.

I. m., 189.

I. m., 193.

8 Surányi Dezső: Lyra florae. A növények örök himnusza, Tankönyvkiadó, Bp., 1987, 340–341.

9 Például Apicius, De re coquinaria. Szakácskönyv a római korból, Enciklopédia, Bp., 1996, 135.

10 Aladdin konyhája. Keleti szakácsművészet, szerk. Raj Tamás – Oláh Tamás, Minerva, Bp., 1986, 116–117, 193; Apicius is említette a diót az egyik szárnyashoz való mártás alapanyagaként: Apicius, I. m., 115.

11 Például Keszei János: Egy új főzésrül való könyv. Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból, Kriterion, Bukarest, 1983, 147.

12 Herbst-Krausz, Zorica, Régi zsidó ételek, Corvina, Bp., 1988.

13 Gedényiné Gaál Zsuzsanna, I. m., 140.

14 Wagschal, Rabbi S., Gyakorlati útmutató a kásruszhoz. Zsidó étkezési törvények, Yeshiva Yad Halevi, London, 2000, 49.

15 Vekerdi József, Nyelvészeti adalékok a cigányság őstörténetéhez = Nyelvtudományi Közlemények, 1981/2, 409–421, 81.

16 Pethő Gergely, A főnevek poliszémiája = Előtanulmányok a mentális szótár szerkezetéről, Tinta, Bp., 2003, 81.

17 I. m., 80.

18 I. m., 102.

19 O. Nagy Gábor, Magyar szólások és közmondások, Gondolat, Bp., 1982, 142; Bárdosi Vilmos, Magyar szólások és közmondások értelmező és fogalomköri szótára, Tinta, Bp., 2009, 124.

20 Magyar Tájszótár, szerk. Szinnyei József, Hornyánszky, Bp., 1893–1901, II., 438–439; Vörös Éva, A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára, A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete, Debrecen, 2008, 137; Rácz János, Növénynevek enciklopédiája. Az elnevezések eredete, a növények élettani hatása, Tinta, Bp., 2010, 669.

21 Vörös Éva, I. m., 137.

22 Ligeti Lajos, A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban, Akadémiai, Bp., 1986; Vörös Éva, I. m., 137; Rácz János, I. m., 224.

23 MTsz i. m., I., 1893, 1152; Új magyar tájszótár, szerk. B. Lőrinczy Éva, Akadémiai, Bp., 1979–2001, III., 430.

24 MTsz i. m., I., 1893, 1170.

25 O. Nagy Gábor, I. m., 143.

26 Bárdosi Vilmos, I. m., 125.

27 T. Litovkina Anna, Magyar közmondástár. Közmondások értelmező szótára példákkal szemléltetve, Tinta, Bp., 2005, 101–102.

28 Moldoványi Ákos, „Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!”, Mezőgazdasági, Bp., 1986, 95.

29 Vargha Katalin, Találós kérdések. 1295 hagyományos magyar szóbeli rejtvény, Tinta, Bp., 2010; Magyar találós kérdések. 19. századi szövegek antológiája, szerk. Vargha Katalin, Tinta, Bp., 2010 (Segédkönyvek a Nyelvészet Tanulmányozásához 105).

30 Vargha Katalin, Találós kérdések. I. m., 99; Magyar találós kérdések. I, m., 195.

31 Bernáth Béla, A szerelem titkos nyelvén. Erotikus szólások és egyéb folklórszövegek magyarázata, Gondolat, Bp., 1986, 255.

32 Diófának három ága. Székely népballadák, szerk. Faragó József, Ifjúsági, Bukarest, 1956.

33 Zilahy Károly Válogatott művei, Szépirodalmi, Bp., 1961, 270.

34 Schram Ferenc, Magyarországi boszorkányperek 1529–1768, Akadémiai, Bp., II., 1970, 29.

35 MTsz i. m., II., 190; kissé másképpen: Új Magyar Tájszótár, szerk. B. Lőrinczy Éva, Akadémiai, Bp., IV., 2002, 557.

36 Hamvas Béla, Patmosz. Esszék. 2. rész (1964–1966), Életünk, Szombathely, 1992, 205.

37 Péntek János, Népi nevek, népi hagyományok, Mentor, Marosvásárhely, 2003, 178.

38 Szerb János, Ha megszólalnék, Orpheusz, Bp., 1990, 36.

39 I. m., 41–52.

40 Krúdy Gyula, Álmoskönyv. Tenyérjóslások könyve, Szépirodalmi, Bp., 1983, 72–73.

41 Mochár Szilvia, Modern álmosköny, Laude, Bp., 1989, 33.

42 Péntek János – Szabó T. E. Attila, Egy háromszéki magyar falu népi növényismerete = Ethnographia, 1976/1–2, 219; Lőrinczi Etelka, Fejezetek Árapatak népi életéből, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001, 108.

43 Gub Jenő, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken. Sóvidéki etnobotanika, Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2001, 25.

44 I. m., 25–26.

45 Például Melius Péter, Herbárium (1578), Kriterion, Bukarest, 1979, 143–144; Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia (1653), szerk. Bán Imre, Szépirodalmi, Bp., 1959, 255.

46 Horváth István, Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról, Magyar Helikon, Bp., 1980, 475.

47 Székely Ferenc, A fa hasznosítása Vadasdon = Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2, Kolozsvár, 1994, 101.

48 Péntek János – Szabó T. Attila, Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete, Kriterion, Bukarest, 1985, 244–245.

49 MTsz i. m., I., 402–403; ÚMTsz i. m., I., 982–983; Rácz János, I. m., 224.

50 Gub Jenő, I. m., 26.

51 Bernstein, Theodore – Wagner, Jane, Bernstein’s Reverse Dictionary, Routledge & Kegan Paul, London, 1976.

52 Ehhez már közelít Edmonds, David, Oxford Reverse Dictionary, Oxford University Press, 1999.

53 Kriza János, Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény, Kriterion, Bukarest, 1975, 439.

54 Sándor Mihályné – Nagy Gabriella, Székely tájszavak, ELTE Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke – MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1993.

55 Ez utóbbi jelentésre Kriza János, I. m., 425., csutika alatt.

56 Erre a jelentésre Sándor Mihályné – Nagy Gabriella, I. m.

57 MTsz i. m., I., 1245; újabban különösen a Székelyföldről ÚMTsz i. m., III., 627; egy újabb háromszéki közlésben kócsozsdivó: Nemes Zoltánné – Gálffy Mózes – Márton Gyula, Torjai szójegyzék, Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1974, 102.

58 MTsz i. m., I., 1176.

59 Kriza János, I. m., 454.

60 I. m., 455.

61 MTsz i. m., II., 422.

62 Uo.

63 Uo.

64 Uo.

65 Horváth István, I. m., 474.

66 ÚMTsz i. m., IV., 992.

67 Wichmann, Yrjö, Wörterbuch des ungarischen moldauer Nordcsángó- und des hétfaluer Csángódialektes, Suomalais-Ugrilainen Seura, Helsinki, 1936, 135.

68 Nemes Zoltánné – Gálffy Mózes – Márton Gyula, I. m., 157.

69 Sándor Mihályné – Nagy Gabriella, I. m.

70 Sántha Attila, Székely szótár, Havas, Kézdivásárhely, 2004, 75.

71 Kriza János, I. m., 440; MTsz i. m., I., 1189; ÚMTsz i. m., III., 509.

72 például Sándor Mihályné – Nagy Gabriella, I. m.

73 Nemes Zoltánné – Gálffy Mózes – Márton Gyula, I. m., 101.

74 Gub Jenő, I. m., 26.

75 MTsz i. m., I., 1043; ÚMTsz i. m., III., 88.

76 MTsz i. m., I., 1043.

77 MTsz i. m., I., 1167; Wichmann, Yrjö, I. m., 82.

78 MTsz i. m., I., 1149.

79 MTsz i. m., I., 1167; ÚMTsz i. m., III., 471.

80 MTsz i. m., I., 1167.

81 MTsz i. m., I., 1167; ÚMTsz i. m., III., 471.

82 MTsz i. m., I., 1167.

83 MTsz i. m., I., 1167; ÚMTsz i. m., III., 471.

84 ÚMTsz i. m., III., 471.

85 MTsz i. m., II., 405.

86 I. m., II., 415.

87 I. m., II., 416.

88 Uo.

89 MTsz i. m., I., 445.

90 MTsz i. m., I., 1043.

91 ÚMTsz i. m., III., 326.

92 MTsz i. m., I., 1199; ÚMTsz i. m., III., 524.

93 MTsz i. m., I., 1167; ÚMTsz i. m., III., 471.

94 MTsz i. m., II., 416.

95 MTsz i. m., II., 453; ÚMTsz i. m., IV., 992.

96 MTsz i. m., II., 455.

97 MTsz i. m., I., 1167; ÚMTsz i. m., I., 984; ÚMTsz i. m., III., 471.

98 ÚMTsz i. m., I., 984.

99 MTsz i. m., II., 33.

100 Nemes Zoltánné – Gálffy Mózes – Márton Gyula, I. m., 122.

101 ÚMTsz i. m., IV., 228.

102 MTsz i. m., I., 403.

103 MTsz i. m., I., 722.

104 MTsz i. m., I., 738.

105 MTsz i. m., I., 754; továbbá gyilak: Kriza János, I. m., 434.

106 MTsz i. m., II., 291.

107 Gágyor József, Tallósi szótár, Madách–Posonium, Pozsony, I., 2003, II., 2004.

108 ÚMTsz i. m., I., 984.

109 Silling István, Kupuszinai tájszótár, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1992, 126.

110 MTsz i. m., II., 291.

111 ÚMTsz i. m., I., 704; Rácz János, I. m., 225.

112 ÚMTsz i. m., I., 705.

113 Gub Jenő, I. m., 25.

114 Péntek János – Szabó T. Attila, I. m., 245.

115 MTsz i. m., II., 781.

116 Kun József, Fekete-Körös-völgyi magyar tájszavak és magyar szavak a dél-bihari román nyelvjárásban, ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1993, 47.

117 Péntek János, I. m., 76–107.

118 Kiss Géza – Keresztes Kálmán, Ormánysági szótár, Akadémiai, Bp., 1952, 27.

119 I. m., 186.

120 Uo.

121 MTsz i. m., I., 693.

122 ÚMTsz i. m., II., 639.

123 ÚMTsz i. m., I., 945; említi például újabban: Sándor Mihályné – Nagy Gabriella, I. m.

124 Román–magyar kulturális i. m., 135.

125 Hamvas Béla, I. m., 203–214.

126 I. m., 205.

127 Gedényiné Gaál Zsuzsanna, Illem az asztalnál és Jó ízekre vezérlő kalauz, Fekete Sas, Bp., 1997, 140.

128 I. m., 168.

129 I. m., 200.

130 Gregor Ferenc, Magyar népi gombanevek, Akadémiai, Bp., 1973 (Nyelvtudományi Értekezések 80), 16; ÚMTsz i. m., IV., 984.

131 Zsigmond Győző, Gomba és hagyomány. Etnomikológiai tanulmányok, LKG–Pont, Sepsiszentgyörgy–Bp., 2009, 152.

132 I. m., 32, 123.

133 Nemes Zoltánné – Gálffy Mózes – Márton Gyula, I. m., 158.

134 Zsigmond Győző, I. m., 124–126.

135 I. m., 144.

136 I. m., 132–133.

137 ÚMTsz i. m., I., 983.

138 I. m., I., 984; Kiss Jenő, Magyar madárnevek. Az európai madarak elnevezései, Akadémiai, Bp., 1984, 255

139 Moldoványi Ákos, I. m.

140 I. m., 61–63.

141 I. m., 106.

142 I. m., 95.

143 I. m., 109.

144 I. m., 173.

145 I. m., 146.

146 Wacha Balázs, A folyamatos – nem-folyamatos szembenállásról = Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 17, 1989, 279–328.

147 Pélául: Kiefer Ferenc, „Az aspektus és a mondat szerkezete.” = Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan, Akadémiai, Bp., 1992, 839; Kiefer Ferenc, Aspektus és akcióminoség különös tekintettel a magyar nyelvre, Akadémiai, Bp., 2006, 53–55; kicsit eltérő értelemben használta az utótárgy terminust: É. Kiss Katalin, Egy igekötőelmélet vázlata, Magyar Nyelv, 2004/1, 20.

148 Wacha Balázs, Az ige és a tárgy kapcsolata a magyarban = Nyelvtudományi Közlemények, 76., 1974, 175.

149 Wacha Balázs, I. m., 316; már nem tartalmaz utalást az utótárgyra: Wacha Balázs, Időbeliség és aspektualitás a magyarban, Akadémiai, Bp., 2001 (Nyelvtudományi Értekezések 149).

150 Kiefer Ferenc, Aspektus és akcióminoség… i. m., 53.

151 Helbig, Gerhard, Die Funktionen des substantivischen Kasus in der deutschen Gegenwartssprache, Niemeyer, Halle/Saale, 1973, 195–198.

152 R. Hutás Magdolna, Az ételkészítés műveleteinek és eszközeinek nyelvi kifejezései legrégibb szakácskönyvünkben, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1958, 11–12.

153 Erről például: Pethő Gergely, I. m., 102.

154 MTsz i. m., I., 1557–1558; ugyanerről az igéről: Kriza János, I. m., 447; Nemes Zoltánné – Gálffy Mózes – Márton Gyula, I. m., 112 (lenyoszt alatt); továbbá ÚMTsz i. m., IV., 138.

155 MTsz i. m., I., 421.

156 I. m., 560; ÚMTsz i. m., III., 1072.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.