Archívum

Az önismeret felé

Fiatal irodalomkritikusok – Kránitz Gábor, Szabó Tibor Benjámin, Zsolnai György – elfeledett művekről az Írószövetségben, 2010. december 7-én
Miklóssy Endre
2011. május

„Ha a huszadik század végén az intelligens európai elutazik, és Magyarország határára érkezik, odamegy valakihez, és így szól.” Hamvas Béla lassan közhasznúvá váló bevezetőjét némi módosítással kell itt idéznem. Az idegennek a tárgyunkhoz illő kérdése ugyanis így hangzanék: „Voltaképpen kicsodák maguk?”

Egy hasonló alkalommal a hazáját elveszített Aeneas így írta körül a választ: „Fuimus Troiaes”. Annak a szava ez, aki már sohasem lehet az, aki volt, azt mindörökre elveszítette, de a semmitől mégis megkülönbözteti, hogy legalább emlékezik hajdani hazája életére, a fénykorára és a bukására, és ettől az emléktől őt nem lehet megfosztani. Nem-e? – kérdezhetjük manapság.

A trójaiak csak egyet kaptak a nyakukba, még ha hatalmasat is, mi, magyarok számszakilag többet. A huszadik század során egyetlen emberéletnyi idő alatt kilenc olyan rendszerváltáshoz volt szerencsénk (?), amelyek mindegyike az előző teljes tagadása volt (1918, 1919, 1920, 1944, 1945, 1948, 1956, 1957, 1990). Hát tessék ezt egybefüggően értékelni! Az utolsó előtti fordulat már félig megbolondított bennünket, az utolsó meg lehet, hogy egészen. Az át nem tekinthető múltunk miatt pedig már sok éve nem tudunk arról beszélni, hogy mik is voltunk. Így aztán arról sem, hogy mik is vagyunk. Az iskolák analfabetizmusra (újnyelven kompetenciára) oktatnak minket, a tudomány a tagadásunkat tekinti hitelessége mércéjének, a szó művészei pedig önmaguk pávatollait emelgetik. Az eltűnt olvasók nyomát vizsgáló, valóban lényeges kérdéshez talán a helyzetet kell megértenünk.

Terjedőben van nálunk a pénzfogyatkozás ideje óta a riportfilmnek egy sajátságos fajtája, midőn egy-egy lényeges, sok embert érintő történelmi eseményt a résztvevőkkel beszélgetés próbál értelmezni. Így készítettek sorozatfilmet a Gulyás testvérek Isonzóról és az első világháborúról, Csoóri Sándor és Sára Sándor pedig a Don-kanyarról és a második világháborúról. Az elsőnek az immár aggastyán szereplői méltóságteljesek, mint egy legyőzött, de mégis hajdani nagy és tekintélyes ország polgárai. A másodikéi meg életrevalóak, a jég hátán is megmaradó és emiatt öntudatos emberek: „ugye, hogy nem lehet minket elpusztítani?” De a személy fölötti nagyság már hiányzik belőlük.

1956 hőseiről film nem készült, és immár nem is fog. Azt a gyűlöletet, amit a janicsár-kommunisták éreztek velük szemben, sikerült napjainkra általános társadalmi lenézéssé átalakítani. Többeket ismerek közülük személyesen. Mind sérült lelkű emberek, őrzik egykori igazságukat, de az igazságuk erejébe vetett hit nélkül. Elkeseredett magánzók, vagy dacos szektások. Sokévnyi üldöztetésük után a rendszerváltás rögvest eltemette őket, naiv igazságigényükkel, túlhaladott munkástanácsukkal, korszerűtlen tisztességükkel és nyugodt öregkorukkal együtt. Így járt az egész múltunk is. Először redukálódott a hetvenes–nyolcvanas évek hős antikommunista előéletére, megkoronázva a végső győzelemmel, de az azóta történtek után ebből sem maradt sok dicsekednivaló. Viszont magával rántotta az egész eddigi történelmünket. Az a minimális egyetértés, amit még a mindenüket elveszített trójai menekültek is megőriztek, a mi tudatunkból mintha már tökéletesen kiveszett volna.

Csupán szemléltetésképpen néhány példa jelen önismeretünkről. „A kommunista zsarnok Nagy Imre ellen 1956-ban fellázadt a magyar nép. Széchenyi István és Kossuth Lajos, a szabadkőműves ügynökök voltak történelmünk legnagyobb árulói. Rákóczi Ferenc csupán egy felfuvalkodott, gőgös oligarcha volt. Mátyás király minden igyekezete arra irányult, hogyan nyúzza meg a népet, a tömeggyilkos Szent István pedig az egész magyarságot elveszítette, kiszolgáltatván a jöttment idegeneknek és a zsidók által kitalált kereszténységnek. Van azért kedvező ítélet is, a magyarság legnagyobb barátai Batu kán, Szulejmán szultán és Hitler Adolf voltak.” Ezeket nem én találtam ki, hanem személyesen találkoztam mindegyik állítással. Egy részüket iskolában így tanítják, más részüket az iskolában tanítottak radikális tagadói mondják – hiszen ott minden hazugság. Ekképpen tűnt el a történelmünk, vele együtt természetszerűleg a kultúránk is. (Azt, hogy ki kellene irtanunk az egész ezeréves kultúránkat, mivel mindenféle téveszméket plántált mibelénk, e formában még nem hallottam ugyan, de logikusan következnék mindebből. Maga az elfelejtés mindenesetre folyik.) Mintha csak a „bőgatyás népet” vizionáló ellenségünk átka fogant volna meg.

*

Ennek a zavarnak mély társasleki meghatározói vannak, megszüntetésük nem könnyű és nem rövid, de nélkülözhetetlen. Talán a tükröket kell mindenekelőtt megtisztítani hozzá. Az irodalomkritikus annyit tehet itt, hogy elfordul korunk tükörfolyosóba zárult szövegirodalmától, és megkísérli „magát a dolgot” szemügyre venni, Bocskai Istvánunk hajdani intelmének megfelelően. Esetünkben a fiatal kritikusok a levert forradalmunk utáni évtized tucatnyi kisregényét veszik szemügyre, amelyek annak idején kedveltek és olvasottak voltak, mára pedig a sűrű feledés fátyla borítja mindegyiket. Voltaképpen érdemtelenül, mert e könyvek nem a szocialista lektűrirodalom darabjai, általában szerzőik írói csúcsteljesítményeit képviselik, és ma mégis olvasatlanok és ismeretlenek.

Van erre egy egyszerű magyarázat is. Czuczor Gergelynek a tizenkilencedik században például vagy hetven népies dala folklorizálódott népdallá, ami úgy volt lehetséges, hogy az országszerte olvasott kalendáriumokban gyakran közölték őket, az olvasóik pedig magukra ismertek ezekben a versekben. E kisregények születése pillanatában még élt az „olvasó nép” populáris-szocialista társadalmi célkitűzése, az írók, a „tanítók nemzedékének” kései leszármazottai bizonyos mértékig együtt haladhattak azzal a kultúrpolitikával, amely már nem azt írta elő, hogy miről kell beszélni, hanem csak azt, hogy miről nem szabad.

Manapság pedig részint azért ismeretlenek, mert sehol sem tanítják, nem adják ki, nem reklámozzák őket. Kiszorultak a közbeszédből, még mielőtt elérték volna klasszikusaink halhatatlanságát, akik valahogy túlélik, ha egy aktuális kultúrpolitika ad acta teszi őket. De azt hiszem, van itt egy mélyebb ok is, az „időváltozás”, vagyis hogy elveszett belőlük az, ami a mai olvasót megszólíthatná.

Távolról sem példátlan ez a mi fordulatokkal teljes huszadik századunkban. Krúdy Gyula az első háború előtt a legnépszerűbb írónk volt, utána viszont szinte megszűnt iránta az érdeklődés, bár a legjobb műveit éppen a húszas években írta. A két háború közti kor polgári irodalma Herczeg Ferenctől Tormay Cecilig szintúgy elveszett a második háború után, az emigrációs irodalom is nagyrészt eltűnt a hazai látóhatárról, mostanában kívánják mindezeket élesztgetni. (Az ötvenes évek szintén elfelejtett, minőséghiányos szocreál irodalmát csak a teljesség kedvéért említem meg.) Persze ezekben az esetekben a hatalom politikai megfontolásai is szerepet játszottak, amivel itt nem kívánok foglalkozni. De a döntő mégis az volt, hogy a potenciális olvasó a megváltozott helyzetben nem tudott immár mit kezdeni e könyvek tartalmával és üzenetével.

Ekképpen van a mai olvasó is a hatvanas években született és már csak félig cenzúrázott irodalommal, és vele együtt magukkal az „átmeneti” hatvanas évekkel, vagyis a saját múltjával is. Mi is voltam? Ki tudja? Pedig tudni kéne, hiszen enélkül azt se tudhatom, hogy most mi vagyok. Ifjú kritikusaink elemzése tehát egyáltalán nem steril irodalom- vagy recepcióértelmezés, hanem létértelmezés, ami olyannyira kiveszni látszott már a közbeszédből.

Kertész Ákos: Makra, Fejes Endre: Rozsdatemető, Bálint Tibor: Zokogó majom. Kránitz Gábor értelmezte e három kisregényt úgy, mint az identitásvesztés kulcsműveit. Vagyis mint trójai helyzetünk meghatározóját. Az identitás a társaslét alapja, miképpen Aeneastól is hallhattuk, és az elvesztével mindent elveszítettünk. A cigánynak tartott albán, akit – kiderülvén róla a valóság – még a páriasorsú cigányok is kivetnek maguk közül, a szellem hiányában minden emberi formáját elveszített proletárcsalád és a történetek végén a tehetetlenség: gyilkosság, öngyilkosság, zokogás mint megkülönböztető emberi specifikum… Maga Fejes Endre a „gondolkodó nádszál” Pascaltól származó hasonlatával ellenpontozta a formátlan vegetatív anyagba alásüllyedt emberi létezést, Kránitz találóan egészítette ki ezt Paul Tillich teológiájára támaszkodva.

Fekete Gyula: Az orvos halála, Moldova György: Negyven prédikátor, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál szívem, Sarkadi Imre: A gyáva. Szabó Tibor Benjámin A kudarc természetrajza címmel foglalta egybe ezeket a műveket. Alapjában véve inhomogén módon, mert a kötelességteljesítés elégtelensége (Az orvos halála) és a kötelességmulasztás elégtelensége (Próféta voltál szívem) tisztázatlanul keverednek bennük. Közös elemük kétségkívül, hogy a mai befogadás számára mindkettő egyformán idegen, eltűnt az élethez tartozó kötelesség ismerete, és a kritikus ítélete ennyiben mértékadóan mutatja a helyzet megváltozását.

Tanulságos volt a Fekete Gyula-könyvvel kapcsolatban kialakult vita. A beteg, öreg zsidó körorvos sorsát, aki nem tud nyugdíjba menni, mert kinevezett ifjú utóda azonnal Nyugatra disszidál, ő meg halálos szívbetegen még utoljára levezet egy szülést, ráadásul a sors iróniájából azoknál a volt nyilasoknál, kik őt annak idején följelentették, ifjú kritikusunk a semmibe vezető kötelességteljesítés kudarcaként értelmezte, ahogyan őszerinte az engedelmeskedő személyes elégtelenségünknek, háborús kudarcainknak és a deportálásoknak is ez a torz kötelességtudat volt az okozója. Fölmerült azonban az ellenvélemény is, hiszen az öreg orvosnak a halálába vezető kötelességteljesítése az élet szolgálatában állt.

A mítosz, mondja Loszev, a valóság megfelelője, azt olyan szimbólumnyelven fejezve ki, ami fölötte áll az értelmezésnek. Nem zárja ki, lehetővé teszi, de a kizárólagosságát eleve megkérdőjelezi, ahogyan magának az életnek az eseményei is többféleképpen magyarázhatóak vagy értékelhetőek, de ettől függetlenül mégis úgy történtek meg, ahogy. Ekképp áll ezzel a történettel is. Mi ez? A pusztulásba vivő gépies engedelmesség parabolája? A „nyilasok”, akik végül mégis megölhették a „zsidó” orvost? Vagy ellenkezőleg, a „Szeresd ellenségeidet!” krisztusi törvényének a megtisztító látomása? A szolgálat mint az emberi létezés végső és egyedüli értelme? A reménytelen küzdelem az eltűnő kötelességtudat megőrzésére? Valamennyi értelmezés elfogadható, mert mindegyik az ábrázolt valóság képe – de csak olyan módon, mint a Rorschach-teszt, vagyis mint ami elsősorban az értelmezője világszemléletét jellemzi.

Ez a probléma itt azért is tanulságos, mert átvezet a magyar irodalom hagyományosan kialakult társaslelki meghatározottságából az egzisztencialista életérzésbe. A huszadik század abszurditásának az alapja a gondolatainktól és tetteinktől teljességgel függetlenné vált sorsunk, miközben mi azonosak kívánnánk maradni önmagunkkal és elhatározásainkkal – de akkor hogyan értsük meg a velünk történteket? Erre keresett választ Camus Sziszüphosz mítoszában, erről mondta Rilke: „Wer spricht von Siegen? überstehn ist alles.” Az ábrázolás tárgya a csupán önmaga által legitimált kitartás a kudarccal szemben. De ennek az életfilozófiának van egy komoly kísértése is, ha egyúttal a siker mércéjének tekintjük.

Kardos G. György: Avram Bogatir hét napja, Konrád György: A látogató. Zsolnai György Az otthonosság poétikája címmel foglalta össze a tanulmányát, mint a képmását a világból elveszett etikai rendnek, vagyis a rendezhetetlenségnek. Az öreg zsidó földműves, aki természetes emberségéből eredően megmenti a hitsorsosai által üldözött fiatal arabot, föltehetőleg terroristát, majd a hullámzó történet végén megláthatjuk a németekkel összeállt könnyűvérű ifjú nő iszonyatos kínhalálát a görög partizánok kezétől, ami talán az egész második világháború értelmét relativizálja, hiszen állítólag az emberiesség nevében vívták volna meg. Beszélő név gazdájaként „Ábrahám”, az öreg paraszt azonban legalább visszatérhet a földhöz, a fű mellé, ami minden évben kinő a holtak fölött. De mit tegyen a név nélküli Látogató, a szociális munkás a maga eszköztelenségével a számos reménytelenül elkeserítő életsors végén szembesülve a magára maradt kis idióta Bandula Ferikével, mint hogy leül sírni vele szemben, megpillantva a helyzetben a létezés alapvető reménytelenségét?

Az itt vizsgált kisregények moralitása hangsúlyozottan teológiai távlatú. Ebben az időben történt, hogy az agg Lukács György, aki az Esztétika után az Etika könyvét is meg akarta írni, ráeszmélt arra, hogy ez ontológia nélkül nem lehetséges. Ez irányú kísérlete ugyan kudarcot vallott, nem is elsősorban az életkora, hanem az elégtelen kiindulópontja miatt, tanúsítván, hogy materialista alapú ontológia nem lehetséges. De éppen ez a kudarc a tanulság.

Fekete Gyula könyve, mint láttuk, egészében az élet áldozat mivoltáról szól. Fejes Endre regényének a végén, a groteszk-hősies családanya temetésén az életükben végletesen összezavart jelenlévők az ateista erőszaktól rettegve mormolják a Credo félelmetes Pantokrátor-mondatát: „Eljő ítélni eleveneket és holtakat.” Moldova György rendíthetetlen prédikátor hőse végső kudarcot vall a Korinthusi Levél belső ismeretének híján: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná váltam, mint a zengő érc és a pengő cimbalom.” Konrád György Látogatójának a problémájára pedig Nietzschénél találunk korhoz illő választ: „Mitleid soll Sünde für dich sein”, részvét számodra bűn legyen. Viszont Nietzsche félreértett valamit a keresztény tanításból, talán nyelvi okokból is. A német szó „együtt-szenvedést” jelent, a mi pontosabb nyelvünk ellenben „részvételt”, vagyis cselekvő segítséget.

A cselekvés kiküszöbölésével ugyanis a részvét önsajnálattá alakulhat: az, hogy a világ ilyen szörnyen igazságtalan és erkölcstelen, a saját szenvedésemen mérhető le. Immár nem a mellettem álló elhagyott kis idióta gyerek szenved, hanem én magam az ő látásától. A katasztrófaművészet eddig jut el, így alakul ki a gravaminális irodalom, amibe belefér a baudelaire-i önsorsrontás, de az ellenkezője is. Hiszen muszáj énnekem figyelnem a mások szenvedését? Miért kellene énnekem is szenvednem emiatt? Nem tudom-e az életemet és a művészetemet kellemesen berendezni?

„A helyzet reménytelen, de nem komoly.” A Monarchia hajdani fővárosának, Bécsnek a végnapjaiból származó elmésséget persze már nem foghatja fel az, akinek a helyzete valóban komoly.

*

Irodalmunk huszadik századi diszkontinuitása, ami talán csak a nagy költészetet kerülte el, részben a szellemi tekintély elvesztésével függhet össze. Az emberek ezért nem tudják elviselni, hogy a létproblémáikat mások tematizálják a számukra, még akkor sem, hogyha maguk erre képtelenné váltak. A Rozsdatemető a hatvanas években valóságos bestsellerré vált, de fölöttébb furcsa módon. A regény míves kopársága, e vádirat a hazugsággal megrakott, emberi megszólításra képtelen, prolivá züllesztő világrenddel szemben elrettentőnek volt szánva, de nem annak olvasták. Korunk szappanoperáinak a népszerűségéből kaptunk itt előleget. Az ürességét pedig normának tekintették. (Nem példátlan minálunk ez a befogadói metamorfózis. Fellini világvégi filmjét, Az édes életet mi úgy néztük, mint az akkoriban kibontakozó „fogyasztói társadalom” apoteózisát.) Aminthogy a társaslelki helyzetünk is akképpen alakult: egy Trabanttal eredtünk az Alfa Romeo nyomába. A különbség nem csekély lehet, de az igyekezet ugyanaz.

Ám felmerül a kérdés: nem hiányzott-e valami a szerzőből magából is? Hogyan fejeződik be a története? Ekpyrosis, a rozsdás anyaggá formátlanodott teremtmény megsemmisülése, vagy a Kádár-konszolidációba vetett hit? Nyitva hagyott alapkérdés, ezért nem is tud eligazítani a világban. Az a diszkontinuitás, amit mindeddig a befogadó közeg szemléletváltozása vagy – horribile dictu – a hatalom agyszobrászata vezérelt, most úgy tűnik, belsőleg is meghatározottá vált. Nem is az öncenzúra miatt, hanem azért, mert maga a szerző vált képtelenné értelmezni a megváltozott világot. Az epikus életmű alapja pedig az, hogy külső változás nem változtathatja meg az alkotó imaginációját, vagyis önmagának és a világnak az alapviszonyát. Az értelmezés alapfeltevése, hogy van olyan rend, ami a változások fölött áll, amihez képest mindez művészileg felfogható. Ennek híján vagy a kezdeti szemlélet nem volt hiteles – egy adott emberi helyzet mégoly pontos tükre is semmivé válhat a külső körülmények megváltozásával, de akkor mi közünk az egészhez? –, vagy a szerző veszítette el a saját világszemléletébe vetett hitét. Szabó Tibor Benjámin például ekképpen sajnálkozhat Moldova György szomorú széthullásán. Hiszen a Negyven prédikátor hátterében a komlói református bányászokról szerzett megrendítő tapasztalata áll, e kifosztott, üldözött, megalázott parasztembereké, a maguk törhetetlen istenhitével és tisztességével, amivel lenyűgözték a szociológiai riport készítőjét. És ő, miután itt láthatta Isten képmását, és megírhatta róluk a fő művét, ma már Kádár János ikonjával házal. Tehát ő sem értette meg önmagát. De akkor hogyan értse meg az olvasója?

Azt, hogy a kommunista eszme 1956-os bukása után miért jelent meg a moralitás az irodalomban, úgy hiszem, szükségtelen magyarázni. De miért tűnt el aztán, nemcsak az irodalom reflexiójából, hanem a valóságból is? Weöres Sándor elkeserítő kórképe így hangzik :

Így vonszolódom már halálig, egyre
szecskává zúzottabban, szörnyű messze
a leghalványabb pislogó reménytől,
szabadság vágyát, megtorlás dühét
még álmomban se ismerem.

Hiányozhatott belőlünk valami, ami a szintúgy sokszor megvert lengyelekből nem hiányzott. Azt, hogy a vereségünk nem érvényteleníti az igazságunkat, kevesen látták, de az ő életművük éppen ezért lett időálló. Ottlik Géza nemzedékek legendájává változhatott ettől a biztonságérzettől. Hamvas Béla műve pedig abszolúte értékálló lesz. (Bár megkísérelték kiradírozni, de Bulgakov óta tudjuk, hogy kéziratok sohasem égnek el.)

A szatírára szemlátomást hajlamos Szabó Tibor Benjámin szellemes észrevétele az a helyzet megváltozására, hogy a „próféta voltál” vigasztaló szava a kudarcot vallott alkotói életre, mint maradvány e kor irodalmából, immár gúnyszóvá lett a moralitást nélkülöző szellemi teljesítmény világában: „besúgó voltál, szívem”. A különbség nem csekély. Az álpróféta csak önnön tehetségének ártott, a besúgó viszont ki tudja, hány másik embernek s az ő lehetséges szellemi teljesítményüknek – önnön tehetsége kibontásának az érdekében. Hányás vagy? – fordíthatjuk ki nemzedékünkre az ismert mondatot. Nem tréfaság ez. Szembe kell néznünk azzal, hogy e gyászos korszak szellemi teljesítményeit nem kis részben az okádékból kell kiválogatnunk. „Van-e olyan hely ebben az országban, a börtönökön kívül, ami nem ragad a mocsoktól?” – kérdezte akkoriban Hamvas Béla. Természetesen volt, de az nem biztos, hogy látszott is, aminthogy oly sokáig ő maga sem látszott. Így merült föl aztán bennünk a moral insanity gyanúja minden szellemi teljesítménnyel szemben, és jutottunk el végezetül a dzsungelre emlékeztető, szinte teljes társadalmi anómia állapotába is.

*

Lehet vitatkozni az alkotmányon, a pénz világhatalmán, 2006 őszén vagy a Bokros-csomagon, legújabb történelmünk eme fordulatain. Lehet a posztmodern életérzésen vagy a szövegirodalmon is. De talán közelebb jutunk a világismerethez, ha azon gondolkodunk, hogy kik vagyunk. Köszönet érte ifjú barátainknak, hogy a szót érdemi dolgokra fordították. Noé galambja jelent volna meg, olajággal a csőrében, jeléül annak, hogy múlóban a vízözön?

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.