Archívum

Máté Angi: Mamó

Szántó Daniella
2011. május

Már tudtam, hogy (a Vajdahunyadon 1971-ben született) Máté Angi könyve kapta a Bródy Sándor-díjat 2010-ben, amit mindig az előző évben kiadott, legjobbnak talált elsőkötetes prózaírónak ítélnek oda a bizottság tagjai. Aztán a borítón láttam, hogy a Mamó a Tranindex szerint is a 2009-es év egyik legjobb könyve volt, így jókora kíváncsisággal vettem kezembe a könyvet.

Olvasom az első oldalt, a másodikat, a harmadikat. A negyediken már nem hagy nyugodni, hogy az oldal közepén kezdődik a bekezdés (már ha bekezdésnek hívhatjuk, hiszen baloldalt végig egy margón kezdődnek a sorok). A balra zárt, nem sorkizárt forma is hamar szemet szúr. Ez tekinthető a lírai próza jelzésének, de nem hiszem, hogy itt erről lenne szó, inkább mindkét esetben a történethez kapcsolódó formai illeszkedést érdemes látni a szövegmegjelenítésben.

A történet egy árva kislányról szól, aki a nagymamájával él egy kék házban; egy lányról, akinek az anyja meghalt, a nagyanyja pedig ettől és egy férfitól elszenvedett csalódás miatt megkeseredett – természetesen így az apához helyezés opciója nem is áll fenn, tehát apja sincs a gyereknek. A kis főhős gyakorlatilag egyedül van a világban, ahogyan ezt ki is nyilvánítja: „Tolakodtam az apró fejemmel be a világba, hadd tartozzam őhozzá. Mert egyedül voltam tulajdonképpen.” Nagyanyja sem szokványosan nagymamás tulajdonságú: távolságtartó, szűkszavú és olykor-olykor goromba; egyetlen tipikus jellemzője, hogy köt. Tehát a címben szereplő „Mamó” elsőre paradoxonként hat, már csak azért is, mert a nagymama polgári neve Anna, ami a héber eredetiben „kedvesség, báj”. A kék szín erős jelenléte és a tél közeledte a nagymama hideg jellemével állhat párhuzamba, de egyúttal elő is készítheti a végső eseményt. A kislányt azonban nem zavarja ez a helyzet, hiszen nem tudja, milyen lehetne szülőkkel élni, valamint az öregasszony az egyetlen rokona. A lány naivsága arra ösztönzi az olvasót, hogy beférkőzzön ebbe a világba, és jól megölelje ezt a szerencsétlen, édes teremtést. Mivel a főszereplőnek nincsenek játékai, kitalál ő magának: játszik a képzeletével, a bogarakkal, a templomi szobrokkal, orgonával, masnijaival, a piros körömlakkal, annak ellenére, hogy ha játszik, akkor általában leszidják. Magyarázat azonban soha nem járul a hozzá intézett szavakhoz.

A cím jelentéstartalma az írás végére a helyére kerül, hiszen a leány szemén keresztül (és nyelvi hozzáállásán, attól függően, hogy a „nagyanyám” vagy a „mamó” szóval illeti, esetleg Annának nevezi), valamint cselekedetei által számunkra is mamó lesz az elsőre zordnak tűnő asszony, és együtt siratjuk el a falu népével távozásakor. A cím azonban mégsem pontos, hiszen – bár a nagymamáról is sok mindent megtudunk – valójában a kislány áll a középpontban, már csak azért is, mert ő a történet elbeszélője, az ő szemszögéből olvassuk a történéseket.

Az elbeszélésmód igencsak izgalmas a műben, bár nem mondható teljesen újszerűnek. A lány beszéli el a múltbeli eseményeket, akkori naivitását megtartva. Ez a Kosztolányi-féle „szegény kisgyermek” imaginárius létmódjának továbbfejlesztett változata. Máté Anginál csak néhány helyen férkőzik be az érettebb szemléletmód a gyermeki narrációba: ekkor előtérbe kerül a reflexivitás, egy utólagos magyarázó hang a kislány beszédmódjában, ami érvényessé teszi a múlt idő használatát. Kiemelt helyen áll például a mű közepe felé közeledve a következő szövegrész, ami elüt a naiv narrációtól: „Kicsi volt a kék ház, az udvar, kicsi volt körülöttem a megfogható, kevés volt a világ, amiben kicsi testem mozoghatott. Ezért kerestem mindig s leginkább magamon vagy a fejemben a dolgokat.”

A történet szókincsét meghatározza az erdélyi nyelvterület. A budapesti olvasóknak külön élvezet olyan szavakat olvasni, mint a „csiklint” vagy a „télifaünnepély”. Természetesen a gyermeknyelv is erőteljes a szövegben. (Máté Angi óvónőként dolgozik Kolozsváron, ami jó anyagot szolgáltathatott, akár nem tudatosan is, az írás megszületéséhez.) Abból már láttunk néhány példát, hogy jelentősége van a szavak metaforikus jelentéseinek is: bizonyos jelzők, nevek autoreferencialitása végigvezethető a művön. Például az Ilike név jelentése „világos, fényes”, és a templom – ahol mamó mindig átszellemülten imádkozik, nyilvánvalóan lánya lelkéért – fényessége is éles kontraszt a kék ház sötétségéhez képest.

Bár hangsúlyozottan magányosnak látszik a kislány, mégis az olvasó enyhíti a magányát: annak mesél, aki éppen olvassa a történetet. Végül ebben a bizonyos utolsó harmadban meg is tudjuk a kis főhős nevét. Angicának hívják, akárcsak az írónőt. Amikor ilyet művel egy szerző, akkor nehéz a dolga az olvasónak: vajon azonos-e a fizikai és a könyvbeli személy? Egy kis utánanézéssel megtudhatjuk, hogy a mű legfőbb ihletője az írónő élete: hétéves koráig nagymamája nevelte. Felmerül a kérdés, hogy vajon visszaemlékezésről van-e szó.

Azt hiszem, bátran beszélhetünk kisregényről. A mű időszerkezete valószínűleg lineárisan halad, bár inkább egyes mikrotörténetek vannak kiemelve és felfűzve egy gondolatra, ezzel is erősítve az emlékezéshatást. Szerkesztésbeli érdekesség, hogy a Kortársban már megjelent a kisregény utolsó harmada. Azóta bizonyos részek felcserélődtek, és megszületett a mű eleje is.

Fontos még megemlíteni a hiány motívumát, a szereplőkön túl ez a másik összetartó eleme a kisregénynek. A leglátványosabb szinten a kislány számára a szülők és barátok hiánya jelenik meg, ezenkívül érzékelhető a nagymama részéről a testi-szóbeli kommunikáció, valamint a játék és édesség hiánya. Ha a szöveg megformálása felől közelítünk, akkor pedig a bekezdések hiánya, az oldalak felén kezdődő (és gyakran végződő) szövegtagolás is a hiányt hangsúlyozza.

Legvégül pedig érdemes szót ejteni Miklósi Dénes illusztrációiról is, amelyek szintén illeszkednek a szöveghez. Először mindig a fényképek negatívját látjuk, majd ha lapozunk, látjuk a fényképet is. Ez a környezet elképzelését, felidézését segítheti, de fontosabb, hogy hitelesebbé teszi az olvasó számára a történetet. A negatívok pedig Angica emlékei lehetnek, ugyanis következetesen lehet látni vagy nem látni bizonyos emberek arcának körvonalait, illetve bizonyos tájakat. Valószínű, hogy amelyik negatívon lehet látni arcvonást, az a kép mamóról van, a többi pedig Iluskáról, vagyis a kislány anyukájáról és apukájáról, esetleg egyéb rokonairól.

Máté Angi: Mamó, Koinónia, 2009.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.