Archívum

Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz!

Dobás Kata
2011. február

Kevés kétség fér ahhoz, hogy az irodalmi hagyomány egyik minden szempontból kitüntetett alakja Faust. Ez a kitüntetettség ugyanakkor, tekintve e hagyomány messzire ívelő, szerteágazó és időben kiterjedt mivoltát, ma már egyfajta „terhet” is jelenthet, hiszen a Faust-irodalom mindebből következőleg zárványszerűnek is tekinthető a jelen irodalmi párbeszéde számára. Karácsonyi Zsolt 2010-es költeménye elsősorban tehát ennek az újraírási gesztusnak a fényében értékelhető fontos irodalmi vállalkozásnak.

A kötet formailag, legalábbis a tagolást illetően, egy nagyon is klasszikus felosztást követ: három nagy részre oszlik, melyben szintén három további rész található. Érdemes kicsit hosszabban elidőzni a címeknél: Ússz, Faust, ússz!, Az örvény, Nimfaust ébredése. Úgy tűnik számomra, hogy már a címadásnál megfigyelhető annak a folyamatnak az ábrázolása, mely – egy hatványozottan, tehát több rétegben is megfigyelhető metaforikus szinten – Faust alakjának az irodalmi hagyományban vélt vagy valós szintjét az újraírás által feltámaszthatónak, párbeszédképesnek tételezi, illetve a jelen számára is olvashatóvá teszi. Történik mindez olyan módon, hogy maguk a megjelenített képek egyre inkább eltávolodnak az (ismert) fausti alaktól, s egy egészen újszerű figura (egy másik értelmezés szerint: Hajó) körvonala bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Az első rész az éjszaka képeivel indul, melyet a nappal követ, s a tenger (egészen rövid) képe zár: „Most hol vagyok? Oly valótlannak látszom, / és hihetetlen minden, ami volt. […] Nincs gond, nincs vágy, / se akarat, hogy régi dolgaimat / még egyszer megtaláljam, / feléleszt és új nyugalomba hív, / a mindent oldó, / lassú tengeráram.” A kiüresedett beszélő feloldódni látszik a tengerben, s mivel az Én megszűnése szükségszerűnek látszik a költeményben, a következő rész már Az örvény főcímet kapja; s talán nem is olyan meglepő, hogy az örvényből és a tengerből új alak születik: Nimfaust.

A versciklus tematikus szála szerint Faust a tenger végtelenjében úszik, s eközben belső monológját olvashatjuk: „Ez itt a tenger, / mélyebbre, újra fel, / ennyit tehetsz Faust, / most úszni kell. […] Magadba nézz, / amíg én úszom és / őrzöm tovább / a nyugodt éjszakát.” Faust eltűnése, majd újbóli felbukkanása a már emlegetett örvényből egy addig még nem létező lénynek, a Nimfaustnak a megszületését eredményezi. Amikor – nem mentesen némi mitológiai utalástól – Nimfaust felbukkan, az addig „hallott” belső monológ eltűnik, s helyette, illetve mellette egy másik, egy már meghatározhatatlan beszélőnek a versbeszédét érhetjük tetten, hasonlatosan a metamorfózis átmeneti állapotához: „Mint űzött delfin / dobtam fel a testem / a lázadó múlt habjai között, / emlékeim fedélzetre hajítva / bezúztam a / Világhajó / kajütjét. // Itt van az ablak, / az ablak a világra, / most félrehúzom sáros függönyét. / Nézzétek jól meg: árva testem épen / marad ezer / villámcsapás között.” Ezután másokat hallunk beszélni, amit formailag az idézőjelek is jeleznek: „»Hódolunk néked / Nimfaust, / a térded / még harmatos / a kezdetek vizétől.” A metamorfózis mozzanatát, az egész folyamatot a kötetben szereplő rajzok (Egri István munkái) is alátámasztják; a tengerből előbukkanó – leginkább emberalaknak tekinthető – figura ugyanakkor minden esetben torzó is, az utolsó illusztráción pedig már egy hajó (a Világhajó?) orrdísze. Az átalakulás tehát több szinten is létrejön, a versszöveg igen tág értelmezési lehetőséget kínál erre; Faust éppen annyira lehet ember, irodalmi alak, mint egy torzóból kibontakozó Hajó átváltozásának története.

A költemény felépítése és „története” véleményem szerint ugyanakkor megengedi azt az (egyébként igencsak izgalmas és többrétegű) olvasatot is, miszerint mindez nem csupán egy Faustként vagy éppen egy Hajóként – mely éppen Karácsonyi Zsolt versében szerepel –, hanem a fausti hagyomány újraírására tett kísérlet versben való megfogalmazásaként is olvasható. Ezen a másik szinten Faust, majd Nimfaust annak a kísérletnek a metaforája, amelyben az eddig létrejött irodalmi hagyomány újbóli „élővé” írása lesz a legfőbb tét.

Nimfaust megszületését három jel, a kötet utolsó, harmadik szakaszának három további alfejezete kíséri. Az utolsó sorok mindenképpen figyelemre méltóak, hiszen az addigi monológok párbeszédekbe torkollnak, s a záró sorok már az egész költemény összegzését is adják: „»Nimfaust! / Éltük / a sötétség / hevét. / A Bárka / szebb, / mint egykor / a Világ!« / »Amíg / a / Nap / kitárja / éjszakáit / – / Felétek / élve / állok / a fényben!«” Vagyis valami vagy valaki csak úgy élhet (tovább), ha nézőre, olvasóra és befogadóra talál, s ezáltal létrejön egy termékeny vagy kevésbé termékeny, de legalább párbeszédszerű szöveg.

Faust ezen története nem csupán az ismert fausti történet folytatása, de az újraírás és -olvasás remek példázata is. Karácsonyi Zsolt vállalkozása tehát olyan többszintű értelmezési háló felbontására hívja az olvasóját, amely tevékeny részvételt kíván: értő olvasóra és befogadóra vár.

Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz!, Pallas–Akadémia Kiadó, 2010.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.