Archívum

Életfa

Ladik Katalin
2011. január

„Mondom, hogy nem halott – erősködött Vincendon. – A fák sosem halnak meg. Én mondom neked, szebben fog énekelni, mint amikor még lába a földben volt, feje az égben. Szebben, mint amikor madarak lakták, és ágai közt tanyázott a szél.”

Újvidéken vagyok éppen, és az alkotói tevékenységemet bemutató retrospektív kiállítás előkészítésén dolgozom. A nővérem kezembe adott ma egy, a kidobott holmik közül kimentett, poros mesekönyvet. Tudja, hogy szeretem a meséket. Azt viszont nem tudhatta, hogy Budapesten, a Soroksári úti lakásom környékén, ahonnan két nappal ezelőtt érkeztem ide, se késő őszutón, se máskor nem látok füvet, virágot, bokrot, de még fát sem. És nem tudhatta azt sem, hogy éppen a fákról szeretnék írni. Ezért amikor felém nyújtotta Bernard Clavel Az éneklő fa című mesekönyvét – melynek míves fordítója az a Lengyel Balázs költő, műfordító és szerkesztő, akinek egy versem magyarországi megjelenését köszönhetem –, biztos voltam benne, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Tavaly ilyenkor, Szigligeten írtam egy fáról szóló képverset:

alakja
csak pillanat
szüntelenül lüktet
a belülről áradó fényességtől
hiába ágaskodik a halhatatlanság felé
csak a vörösen rikoltó nyerítés
tépázza ágai között a zöld vágyódást
már csak kitágulni akar
magába szívni és elemészteni
a homály nélküli ragyogást
legyen
felhő
zápor
villám
bánat
ember
föld
termés
moha
feledés

Újvidék nem csupán szülővárosom, és eddigi életművem legjelentősebb színhelye, hanem múzsám is egyszersmind. „Jaj annak ki erdőt hord magában / dobért kiált, szárhegedűért” (Ólomöntés). Az említett kiállítás pedig mintegy a munkásságom és gyökereimhez való ragaszkodásom jelképe. Már gyerekkoromban megragadta képzeletemet a mesebeli Életfa. Miként a többi ember, én is szeretném megérteni a világ valódi lényegét. Azt olvastam róla: a kozmosz középpontja, és egyúttal az „abszolút kezdeté”, hogy az egész teremtés ebben az egyetlen pontban történik, amely a valóság ősforrása is egyszersmind. Ez a „Világ Köldöke”, az „Isteni Tojás”, az „Elrejtett Mag” vagy a „Gyökerek Gyökere”. De függőleges tengelyként „Kozmikus tengely” (Axis mundi), mely az univerzum középpontjában áll, és áthatol a három kozmikus zóna – az ég, a föld és az alvilág – közepén.

A kígyók alkotta kettős spirális a felfelé kapaszkodás, a magasabb régiókba vezető benső lépcső szimbóluma a kundalini-jógában, az emberi test pedig mikrokozmoszként értelmezhető. A Biblia a Fát és a rátekeredett kígyót a középponttal hozza összefüggésbe. „Leengedte szárnyait, az almából kifutott a vér. / Kémlelte barátnője arcát, amely maga volt a pikkelyes ég / csodálkozó, bukott angyalokkal. / – Ez minden? De ugye, nem igaz? – kérdezte bizakodó / hangmozdulattal, örökzöld farokkal fogai között. / – Ez nem minden, de elég. Elég minden, / Belőled ég maradok, belőlem ég, ami marad.” (A kígyó).

Az Életfa mellett volt még egy fa az Édenkertben: a Tudás fája, avagy a Jó és Rossz megismerésének fája. „Jön a fekete kabát, ugatós. Ablak ül. / Az utolsó araszolólepke sememléke önmagáról. / Tükör a pusztulásról. / Miként a teremtés első hangja, a rezgő hang volt, / és minden létezőnek saját hangja, mantrája van, / úgy a sötétből való az, ki belőlem szól: / hol vagy, lélegző ablakom, árnyékom gyógyulása, / üszkös erdő ül lelkemben örök hóesést.” (Holló)

A fa oszloppá való átalakulása (májusfa) a szimbólum megváltozását eredményezi. A kérgének lehántásával láthatóvá válik annak változatlan, örök középpontja. Mert a kozmikus fa nemcsak a szüntelenül megújuló kozmoszt tükrözi, hanem a halhatatlan középpontot is. A májusfára aggatott szalagokkal és kusza zsinórokkal a játékosok jelképesen részt vesznek a világ szövedékének megalkotásában. „Havazik az élet. Porhóvá zúz / érzésemléket, kirajzolja a téridő / rostjait, melyekből megalkotott engem, / miként én is őt. / Átzuhan rajtam, / örvénylő életlétra, / fehéren izzó csontjaim között. / Ami anyag voltam, fényfonállá lett, / éhező, felhasogatott életsötét. / Érzéstérkép fáj járataimon, / hol az üresség is én vagyok. / Áthullanak rajtam az álmok, / a vérjel, ragaszkodás, újjászületés. / Elszüremlik belőlem az idő, / összecsukódik árnyékom, / ám ijedtfeszesen, de megtart még / a körkörös, / engem figyelő gyönyörsötét.” (Idővitorla, pókliget)

A sámán zsenge nyírfát helyez a szertartásra készített sátor közepébe. A fa törzsébe kilenc jelet vés: ez a kilenc mennyboltot jelképezi, melyeken a sámán szertartásos utazása során keresztülhalad. Azután dobolni kezd, megidézi a szellemeket, a dobjába hívja őket. Ezen a dobon lovagol, hogy bejusson a szellemi világba. Feljutni az égbe, leereszkedni az alvilágba – ez a sámánizmus jellemzője. „megszerettem a vörös kutyát / hasamban jól érzi magát / jöjj el ó nyírfám árnyékába / a hetedik ágra / dobszerda / utolér még táltosom / egyfenekű dobom / meg ne botolj / meg ne botolj / réz rajta karika / sámán tüze gőzcsutka / forduljon ki rajta”/ (Sámándob).

A kundalini-jóga az emberi testet mikrokozmosznak tekinti, melynek a gerincoszlop a tengelye. Az életerőt, amely szoros kapcsolatban van a szexualitással, kígyóként ábrázolja, mely összetekeredve nyugszik a „gerincfa” tövében. A jógi célja, hogy felébressze álmából ezt az energiát, és arra késztesse, hogy a gerincfa legmagasabb régiójába kússzon. „Minden űrt beszippantott, / többé semmi sem jöhet ki belőle. / Kéjvágya sziklába süllyedt, / ahová arca is alámerült. / Spirálisan átölelkezik, / így várja az álmodást. / Fényhúr pattan szempilláján. / Álmában téridő-tölcsérként / táncol örömtelenül, / önmagát örökké újra megszülő / hangmozdulat.” (Csigaház)

A föld és a víz súlyos, visszahúzó anyagi erőit legyőzvén, a kundalini-kígyó a belső küzdelem folyamán transzcendentális repüléssé, mitikus sassá lényegül. „Itt. / Árnyékot horgolok a fényből érkezőnek. / Ha eljutnék – száguldó üresség – / test nélkül megélni magamat! / Szűkül az égbolt, beszippant fekete torka. / Visszahív-e engemet a Szikra, / árnyék-létemben lehessek azzá, / ami fénylényként lehettem volna: / sziklarajzon madár – téridőikra.” ( Tollaskígyó)

Buddha feláldozta saját énjét, és eljutott a megvilágosodásig az idő alatt, amíg a fa árnyékában meditált. Azt a fát Boddhi Fának, a Megvilágosodás Fájának nevezték el.

„Lágy, gyönyörűséges volt a zene, és mintha csak valami régi történetet mondott volna el, hasonlót azokhoz az ősi legendákhoz, amelyek úgy érnek el hozzánk az idők mélyéből, ahogy a látóhatár távolából érkeznek a szelek és velük a madarak. Vincendon játszott, és az öreg fa lelke énekelt a hegedűben.”

Becsukom a könyvet. Azt hiszem, fává sötétülök.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.