Archívum → Kritika

Arccal a tengernek

Hász Róbert: Júliával az út
Olasz Sándor
2010. november

A címben kiemelt szavak ugyan Nagy László Menyegzőjéből valók („Arccal a tengernek itt állunk párban”), Hász Róbert új regényének központi metaforáját azonban tökéletesen érzékeltetik. Annál is inkább, mivel a regényben olvashatók hasonló sorok: például „arccal a távoli kékség felé”. A Tolnai Ottóval beszélgető Parti Nagy Lajos konkrét földrajzi helyként emlegeti a tengert, kulturális toposzként, leterhelt, de a végtelenségig terhelhető metaforaként. Hász Róbert regényeiben is ezt a folyamatos jelentésbővülést tapasztalhatjuk. Diogenész kertje (1997): „És akkor, furcsamód, annyi idő után először eszembe jutott a tenger. Nem volt ez azonnali és konkrét, képek formájába öntött emlékezet, csak a régi érzések ébredtek bennem újjá.” Alkalom az emlékezés nem euklideszi geometriájának téridejébe való átbillenésre. A Végvárban a tengerimádó Fabrió papa (alakja hasonlóságokat mutat az új könyv Oszi bácsijával) Liviust keresi a mólón, „ahol sok hajó vár ránk”, a regény „a nyílt, végtelenbe táguló tenger” képével zárul. A többször fölbukkanó tengermotívum az elvágyódás romantikájával fonódik össze.

A Júliával az út azt az időszakot fogja át, amikor a tengertől is jelképezett horizontok kezdenek eltűnni, s az emberek – két világ határán – egyre inkább az összeomlást, a kiszakadást érzékelik. Annak az időnek a végét, amikor az a különbejáratú jugoszláviaiság is összeomlik, mely az Új Symposion első generációjának életműveiben kivételes szerepet játszott. Hász Róbert azonban jóval fiatalabb nemzedékhez tartozik, a tenger mint „vesszőparipa” is más tartalmakkal telítődik. Miközben a korábbi jelentések, tudatos vagy ösztönös rájátszások is maradnak. A tenger mint az egyik legősibb princípium (a thalassza értelmében – ahogy Esti Kornél szólítja meg a tengert) mitologikus sejtelmesség és morális eltökéltség Nagy László említett hosszúversében, különös multikulturális ötvözet az ifjúság nosztalgiájával összeforrva Tolnai Ottó és Domonkos István verseiben. A jelenség az irodalomtörténetet és -elméletet is izgatja. Thomka Beáta a kapu, cél, forrás, kaland, út, delta motívumának közös vonását emeli ki. Hogy „szabad áramlást biztosító áteresztő vagy közvetítő közeg” mindegyik. Virág Zoltán a tengert mint kulturális alakzatot „a létmegértés horizontjaként” fogja föl. Hász Róbert prózájában ez a mozzanat sem elhanyagolható, ezért is tér vissza újra és újra. Hiszen a fölbomló, széthulló világban újra meg újra el kell mesélni a váltás, átváltozás élményét s ebben a kontextusban a tenger jelképes értelmét. Minden írói mitológiának vannak ilyen mániákusan visszatérő elemei. Ottlik Géza is legalább háromszor megírta, milyen volt hajnali ködben a szombathelyi országúton masírozni. Nem is szólva arról, milyen szimbolikus tartalma van regényében a dunai hajóútnak, valamint a Trieszti-öböl felé vágtató lovasnak (üzenete: „Élj!”).

Néhányan (olykor még recenzensek is) úgy érzik, a regény narrációja „föladja a leckét”, nehéz követni. Pedig az újabb magyar prózában régóta szokásos elbeszélésmóddal találkozunk. Adva van két első személyben megszólaló. Júliáé a szöveg jelentős része, ő mondja el élettörténetét útitársának, a kilétét illetően sokáig homályban maradó másik énelbeszélőnek. Utóbbiról egy ideig csak sejthető, hogy azonos azzal az Ágoston nevű ifjú katonával, aki Júlia szerelme, szeretője. A narrátor mindkét pozíciójában szereplőként viselkedik. Nem lép ki ebből a körből, nem kommentál, nem értelmez. Ettől függetlenül a szövegben „harmadik kéz” is létezik. Még akkor is, ha nem szólal meg, hagyja működni az elsődleges elbeszélőt és az őt jobbára csak hallgató másodlagost. A hallgatás azonban tudatos elképzelés utóbbi részéről. („…vártam, hogy ő beszéljen. Mikor kezdtem beletörődni, hogy a csend tartósan berendezkedett közénk, megszólalt, felszedve a szálat, amit korábban elejtett.”) Annak azonban mindig fontos funkciója van, valakinek mesél valaki. Nem bonyolítja a beszédhelyzetet, hogy Júlia ugyancsak első személyben szólaltat meg szereplőket. Egyszer csak Oszi bácsi kezdi élettörténetét mondani, s ezt legföljebb Ágoston szólamával keverheti össze a figyelmetlen olvasó. Azon egyszerű oknál fogva, hogy kettejük sorsában sok hasonlóság rejlik. Oszi bácsi ezért is elmélkedik egy helyütt az ismétlődő emberi sorsokról. A magányos Júlia „lélekregényébe” újabb „regények” ékelődnek. Ha a mama a testvéreivel beszélget, másik „családi emlékbolygó” nyílik meg. A sok beágyazott történet azonban nem homályosítja el Júlia központi szerepét. Az elbeszélő-hősnő ezért is hangsúlyozza: „Ez az én regényem, csakis az enyém. Olyan, amilyen, de az enyém. Megesküdtem rá, hogy te leszel az első, aki meghallja.” Mivel valaki hallgatja a történetet, s ő is kialakít valamilyen képet, már kettejük regényéről van szó.

Ez a kissé szaggatott szövegszervezés sajátos ritmikát ad. A viszonylag rövid szakaszokra tagolt mesefutamokat Ágoston közbeszólásai állítják meg rövid időre. Ugyanez a ritmika érvényesül akkor is, ha Júlia hallgatja és várja Oszi bácsi élettörténetét. „Ismerősök, barátok, rokonok, kedves holmik, egy szempillantás alatt eltűnt minden körülöttem… Oszi bácsi töltött magának egy pohár bort. A kabócák versenyt énekeltek körülöttünk, egyre hangosabban, ahogy az este sűrűsödött. Vártam a folytatást. A következő, amire emlékeztem, hogy egy hajó fedélzetén feküdtem.” Egyenes és függő beszéd keveredése mindvégig élő, működő jelenség a regényben. Egészében a spontán élőbeszéd jellemző, ami a párbeszédesítésben is kifejezésre jut. Az élőbeszédszerű közvetlenség a feltételezett címzettel dialogizál. Mivel Júlia szólamába egyéb szólamok épülnek (Józsi bácsié például), ezek meg Júliáéval dialogizálnak. A hősök gyakran beszélnek olvasmányaikról, sőt, „műhelygondjaikat” is föltárják. Mindjárt az első szövegegységben: „…korai gyerekkorunkból nem emlékszünk a kimondott szavakra. Mintha ezeket az emlékeinket némafilmrészletekből vágták volna össze.” A fölidézés, emlékezés nehézségei azonban nem telepednek rá az elbeszélésre. A múlt, az emlékidéző részek az elveszett idő tartalmasságát és telítettségét is jelenné teszik. Az írásmód is követi ezt. Az elidőzésre, a „tempo lentó”-ra (Ortega) való hajlam jelzi, hogy a Júliával az út minden feszessége, tömörsége ellenére könnyen billenhetne a régi jó nagyregény felé. „Családregényes” kezdetre emiatt gondolhatnak némelyek. Miközben a mű egyértelműen azt mutatja, hogy a családregény kódjai itt nem lépnek működésbe. Ahhoz a részidőket magába olvasztó, mindent integráló egységes idő is kellene. Az meg éppen most van eltűnőben, hiszen átmeneti korban vagyunk, melyben nem tudható, a válság merre is vált igazán. Igaz, Hamvas szerint mindig válság van. Ám a regényben ábrázolt folyamatok – a modern idők depresszióját és intellektualizáló törekvését nem mellőzve – szinte belevésik az olvasóba: világ tűnik el, ahol a vidéki házban még lehet zongora, ahol karakterek, személyiségek vannak, s ahová még nem jutott el a mindent fölfaló reklám- és médiavilág. Igaz, az itteni zárványlét sem túlságosan vonzó.

Az ábrázolt időtartam nagyjában másfél évtized (az 1980-as évek elejétől a ’90-es évek közepéig). A regény időkerete maga az út, mely kissé az élet jelképe is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a megérkezés nem a halál, hanem a „be kell rendezni az üres szobákat” esélye. Míg ide eljutunk, különböző idősíkok között ingázunk, de nem zuhanunk szeszélyesen egyik idődarabból a másikba. A sokféle fölidézett idő közös vonása, hogy nem egyszerűen visszaemlékezés, újraélés inkább. Ha az imént a szaggatott elbeszélés ritmusáról beszéltem, akkor ennek természetesen a kronológiát is érintő következményei vannak. Júlia története lényegében egyenes vonalúan halad, s a beágyazott történetek nem lerombolják, hanem lazábbá, szellősebbé teszik az előadást.

A konzervativizmussal nehezen vádolható Paul Valéry mondja: „Az újban csak a legrégibb a jó.” Vagyis az, ami régi óhajra, kívánságra válaszol. Vehetjük úgy, hogy a modern próza esetében ez a mese- és történetmondás öröme. A Júliával az út életrajzi és fiktív elemeket gyúr össze, de úgy, hogy a regényben ez már szétszálazhatatlan. Talán a szerző sem tudná megmondani, mi a tény (a hozott) és mi a kitalált (az elképzelt). Fiktív regényvilág, amiben vannak hősök, van elbeszélő, és van történet. Horribile dictu: a történetnek van íve. Noha egy bizonyos makacs félreértelmezői gyakorlat szerint ilyen „íves” történeteket ma már nem lehet írni. „Építhetsz egy másik világot magadban.” „Én történeteket találok ki.” „Körülöttünk fölfordulóban volt a világ, de mi történetek varázsában éltünk…” Kitölteni az olvasmányok közötti hézagokat, hogy tömör fal védjen a csúnya világ ellen… Aztán ez a fal is összeomlik, a sztorik kitalálása, látszólagos védettsége csigaházburoknak bizonyul. Mégis újabb és újabb történetek születnek, hogy a végül is elmesélhetetlenhez közelebb kerüljünk. Az írással Oszi bácsi is próbálkozik, de vizuális fantáziája erősebbnek bizonyul. Júlia is próbálkozik a rögzítéssel. „Kudarca” után inkább mesél. A mesélő kedv persze Ágostonra is érvényes (volna)… Amikor szóhoz jut, színesen adja elő megismerkedését Oszival. Az utolsó oldalakon (amikor a kocsi a tengerparti házhoz ér) szeretne valami keveset elmondani „abból a rengetegből, ami az út során” belészorult, Júlia azonban most is megelőzi az útközben hallgatásra ítélt Ágostont.

Mesél szüleiről, nehéz természetű anyjáról, a nagynénik és nagybácsik iszonyú tömegéről. Közülük Oszi bácsi emelkedik, illetve szakad ki. Nem akar elveszni a Délvidék porában és szürkeségében, különc dolgait (kuplerájt működtet a tengeren) a kiterjedt família rémtörténetként meséli. Amikor belép Júlia életébe, a lány sokáig nem tudja mire vélni a közeledést. Különösen akkor csodálkozik el, amikor Oszi közli, hogy a hatalmas ház a tenger közelében tulajdonképpen az övé. Miféle titok lappang itt? A 78. oldalon az is kiderül, Júlia apja mit mondott halála előtt Oszi bácsinak. Júlia ne kapja meg az örökség apai részét, mert a család azonnal elherdálja. Vigyázzon rá, ragadja ki a család „karmaiból”, „tegye szabaddá…”. Az immorálisnak lefestett Oszi valójában ezt a „végrendeletet” teljesíti. Mesébe illő vagyon kerül Júlia kezébe. Ám hosszan sorolhatnánk a további mesébe illő részletet. A régi Ulcinj mint kalóztanya… Mintha boldogult gyermekkorunk roppant népszerű Dékány András-regényeiből elevenednék meg néhány mozzanat. Ehhez az adriai kalandvilághoz kapcsolódik Iljka és Miljka – Shakespeare tollára illő – szerelmi története. Rögtön a mesebetétet követi Oszi előadásában a Cervantes-legenda, mely szerint a Don Quijote szerzője kalózok rabszolgájaként került volna ide. A fiatalok meg holdfényes misztikában druida romok között szerelmeskednek.

Élet és halál dimenziói nem különülnek el határozottan. Júlia most is arra gondol, hogy apja vár valahol, valamire. „Nem szakadt még el tőlem. Ezért sem tudtam elsiratni. Mert még mindig úton van, pontosabban egy állomáson, ahol vár, s csak vár.” Az elbeszélés tétje – minden kalandos-mesei mozzanat mellett – a belső, lelki események története, de nem a cselekmény lefokozása által. Oszi is, a fiatalok is a varázsszerként emlegetett Peyotte-gyökér („hallucinogén szer”) hatására lépnek át egy másik dimenzióba, hogy aztán valami megvilágosodásféle következzék be. Ez a látomásos képrendszer is bizonyítja, hogy Hász Róbertnek ehhez a nem realista alapozású, imaginatív prózához is jó érzéke van.

A három szereplő látszólag háromféle világmagyarázatot képvisel. Ágoston szerint „örvénylő semmin állunk, illúzió minden”. Júlia viszont éppen megkapaszkodni, berendezkedni akar. Hogy ezek a fölismerések mennyire rokon indíttatásúak „az óceánok foglyává” lett Oszi bácsi fölismerésével, könnyű belátni. „Rájöttem, hogy hiába indulok el a Föld akár legtávolabbi vidékei felé, s teszek meg ezer és ezer mérföldeket vízen vagy szárazon, akkor sem jutok messzebb, mint ha otthon ülnék egész hátralevő életemben. Azok az utak, amik igazán vezetnek valahová, nem evilági utak. Annak a másik világnak a tükrében, ami a halál küszöbén egy villanásra föltárulkozott előttem, a földkerekség valamennyi egzotikuma jelentéktelenné és haszontalanná kicsinyült. Ma már azt vallom, keress magadnak egy helyet a világban, ahol jól érzed magad, nevezd, aminek akarod, otthonnak, hazának, menedéknek, akárminek, lakd be, gondozd, vigyázd, tiszteld a szomszédjaidat, bárkik legyenek is, bármilyen színűek, vallásúak, bármilyen nyelvet beszéljenek, s amíg ezt a tiszteletet kölcsönösnek érzed, élj te is békében.” Soha időszerűbb üzenet, mely a regény multikulturális közegében különösen hitelesnek látszik. A regényben – a szavak alkalmassága és alkalmatlansága mellett (kinek szólalnak meg és kinek hallgatnak a szavak) – ez a soknyelvűség is hangsúlyosan van jelen. A szövegbe Mile és Dragan révén szerb mondatok ékelődnek. Kati néni fia „igazi rác”, apja katonatiszt, aki kijelenti: „ti, Madari, nagyon magasan hordjátok az orrotokat”. Aztán mégis ő szól Ágostonnak, hogy az utolsó pillanatban még menekülhet a háború elől. Aztán Marija fia is anyanyelvén szólal meg. Ám ez a soknyelvűség a nyelvi megformáltság szintjén – csupán jelzésszerűen és cseppet sem zavaróan – van jelen. Emlékezetes részlet, amiben – ezúttal Ágoston nézőpontjából – Júliát látjuk a belgrádi pályaudvaron. A kavargásban, mint egy nagy nemzetközi repülőtéren, „…foszlányokra bomlanak, szétszóródnak, újra összeformálódnak, olykor egyik nyelv darabjai egy másik nyelv morzsáiba kapaszkodnak, mintha Bábel népei innen igyekeznének szétfutni a világ különböző tájaira, csomagjaikban cipelve nyelvük és kultúrájuk grammatikáját”.

Hász Róbert negyedik regénye jelentős munka, kiteljesíti a regényíró – ma már világosan látható – fontosabb gondolatköreit. A renarrativizációnak (vonatkozik ez A künde című magyar őstörténeti mítoszlátomásra is) olyan nem ironikus, inkább romantikával és realizmussal kevert útját találta meg, ami újszerű, és lehetőségei egyáltalán nincsenek kimerítve. (Kortárs Kiadó, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.