Archívum → Kritika

Tömörkény István: Válogatott novellái

Kosztolánczy Tibor
2010. november

Legtöbb novellája az időtlenségben kezdődik. A pusztán tűz a nap, a homok szinte éget, áll a forróság a levegőben. A távolban fúj a szél, a nyárfák zöldje nem látszik, a lombjuk egészen ki van fehérülve. Emberek dolgoznak, legeltetik a juhnyájat, amelynek egyedeit bürgéknek nevezik. Sok száz marhából álló gulyát terelnek, komor nézésű bikákat fegyelmeznek. A szikes tavak kiszáradt medrében asszonyok söprik a szódát, másutt hosszú nyelű gereblyével kamillavirágot szednek.

Aztán Tömörkény kiválaszt magának egy embert a sok közül, hozzá közelít, ismeri a legtitkosabb gondolatait is. A dűlőúton Joó János kocsizik a földje felé. Arrafelé megy, de nem egészen oda. Először a szomszéd parcelláját vizsgálja át, és egy nagy úritökkel jön ki az árokpartra. A földhöz csapja, a tök szétreped, hadd egyenek a lovak, azért hozta ki mind a kettőt. Később kapnak még egy tököt. Közben a másik szomszéd termését is átvizsgálja, el kell ismerni, szép a kukoricája. Azokról a szárakról, amelyeken három cső termett, Joó János egyet-egyet ügyesen leválaszt. Felhajítja őket a levegőbe, és a csövek éppen a saját földjére hullnak vissza. De nagyon mélyre nem távolodik el az úttól, nehogy tetten érjék.

A csordakútnál itatás ideje van, a Matykó nevű kisbojtár előrejött, meri a vizet. Széles kutak ezek, a boltozott tetejükre kell állni, s a merítéshez nem is vödör jár, hanem akós dézsa. A kisbojtár nagyot ránt az ostorfán, utánakap, megbillen, és egyensúlyát vesztve beleesik a kútba. Nem ijed meg – egy gulyás semmitől sem ijed meg –, a szűre szétterül a víz felszínén, őt is fenntartja. Hűvös van, halk bugyborékolás, látszik az ég kékjéből a kivágat. Matykó a bicskáját beleszúrja két tégla közé a vakolatba, abba is kapaszkodhat. Csak meg kell várnia, amíg Öreg Sötét Julis, a számadó gulyás megérkezik és kihúzza. Julis még a régi világban született, s hogy az osztrákok ne vigyék el katonának, leánynévre keresztelték. De nem hinnénk, hogy erről bárki is élceket gyárthatna. Netán életében egynél több alkalma adódna erre.

Vagy már napok óta szitál a hideg őszi eső, tompán szól a kolomp, a napraforgók a tányérjukat a föld felé fordítják. Az egyik juhász arcra borulva, szűr nélkül, mozdulatlanul fekszik a földön. Halott. Körülötte dulakodás nyomai látszanak. Lovas pusztázók őrjárata érkezik, a távolabb heverő-üldögélő juhászok föltápászkodnak, csúszkálva közelednek az ázott, szappanszerű talajon. Úgy tesznek, mintha most vennék észre, hogy Vitéz Kis Mihályt agyonütötték. A lovasok kérdik, kit láttak erre előző este. A juhászok összenéznek: – Hogy hogy’ is… Hogy tegnap… Volt egyáltalán tegnap? Volt, vásár volt az új faluban. Sokan jöttek errefelé, talán négyen-öten is lehettek. Bambán bámulnak. Egy sihederforma bojtár hirtelen megkérdezi, szólhat-e. Mert kocsisok is jártak errefelé, s ő hallotta Kis Mihályt fütyülni. Azt fütyülte, hogy… De egy juhász mérgesen közbeszól: – Hát azt pedig nem fütyülte. Ezzel vége a kihallgatásnak. A legöregebb pusztázó legény látja, hogy sokra nem megy, kiadja a parancsot: – A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba, a koncházba, a doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ű is, odabent majd írnak az esetről krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.

Íme az ember és az ő praktikuma – három mondatban.

Ősszel amúgy is több a baj, valóság és képzelet egybemosódik a növekvő sötétben. Hazajáró lelkek kísértenek a határban, ködös őszi alkonyokon özvegy Kopasznét lehet látni, amint kapál a szőlőben – ha ugyan bármi értelme is volna kapálni ilyenkor. A hűvös éjszakai szél a nagy térségeken hol ide, hol oda rohan. A tanyaudvaron minden reszket, csikorog és csattog. Ilyenkor járnak a lókötők és a tolvajok, nehéz kiszűrni az idegen zajokat. Van, hogy a tanya hátulsó oldala felől kiássák a tisztaszoba falát, és a nyíláson kiadogatják az értékesebb holmit. Hacsak a háziak közül valaki idejében fel nem ébred. Olyankor átlopóznak a tisztaszobába, baltával, ásóval várják az idegeneket. Türelemjáték kint és bent, csak a szemük fehérje villog a sötétben. Van, hogy először egy botra erősített kalapot dugnak be a lyukon. De aztán valakinek csak be kell bújnia, és át kell másznia a nyíláson. Csákánnyal, szénahúzó szigonnyal is ütöttek már át nyakat. Az elhullott testrészekhez pedig pusztázó legények keresik meg a tulajdonosokat.

Nagy titkok nincsenek, és mindenkivel nagyjából ugyanaz történik. Mindenki tudhatja, hogy ha belekezd valamibe, körülbelül mire számíthat. A többség csak megélni szeretne – néhány krajcárral többet akarna, hetente még egy kenyeret, s a meglévőhöz ragasztana pár hold földet. Mert hat holdnál kezdődik az ember, anélkül napszámba kell járni, s ha az adósság kikezdi a tanyát, a maradék föld is gyorsan elúszhat. Az álmos és szótlan szomszédok ilyenkor megélénkülnek, esténként a ládafiában álló pénzt számolgatják, le ne maradjanak, ha a sors egy szerencsétlennek a nyakára lép. Ezért minden krajcár számít. És ezért éri meg a robot, a kuporgatás, a csel és a hazugság.

Tehát Joó János szomszédja is befogja a lovakat, ő is szerez tököt, és a kukoricát Joó János földjéről röpteti át a sajátjára.

Közben a kisbojtár is szárazra kerül, de az Öreg Sötét Julist a kútnál még megelőzi a lánya. Ő valóban Julis: szerelmi találkára jött egy csikóshoz. A gulyás szemében a csikósok nem sokat érnek, lóti-futi, széllelbélelt társaság ez. Pattogtatnak az ostorral, kurjongatnak, hangoskodnak. Minden a forma, semmi a tartalom, csak a szöveg öröme. Ennek a Julisnak is éppen ilyen kellett – gondolja Matykó lenn a vízben. De arra azért jó lesz, hogy őt a vízből kihúzza. Kétszer, mert elsőre a bicskát lent felejtik a falban. Aztán a szerelmesek kérlelik, hogy ne szóljon Öreg Sötét Julisnak. A lánynak egyébként is mennie kell, hogy az apja meg ne lássa. Aztán a csikós külön is kérleli a kisbojtárt. Más tájakon mindez kezdete volna kölcsönös szimpátiáknak és idővel mélyülő barátságnak, mely sógórságban-komaságban jutna nyugvópontra. De nem itt! A kisbojtár – titkos hatalmát éreztetvén – tovább sértegeti a csikóst. Nem haragszik, de ez a dolgok rendes rendje. Csöpög róla a víz, és csak mondja. Egy gulyásnak így kell viselkednie. Éppen ettől hiteles. Tömörkénynél jóval vékonyabb a máz, amit civilizációnak neveznek.

De a titkot, természetesen, nem árulja el. Öreg Julisnak csak annyit mond, hogy a kútból egy Jancsi nevű csikós segítette ki, aki meghívta a lakodalmára is. – Aztán mit mondtál neki? – kérdezi Öreg Julis. – Hát hogy gulyás nem mén kocsishoz – hangzik az egyedül helyes felelet. Öreg Julisnak tetszik a beszéd, mégis mintha egy pillanatra eltűnődne: – Ugyan ki volna az a bolond embör, aki ahhoz a szélkergetőhöz a lányát odaadná? Ő már tudja.

*

Másnap újra tűz a nap, vagy esik az eső, mégis minden ugyanúgy megy tovább. A távolban fúj a szél, a gyárkémények füstjét szétteríti a város fölött. Pár óra járásra, de mintha csak délibáb volna. Itt ez van, időtlen, örök világ. Nem kell a különbséget sokat magyarázni. Tömörkény egyébként is csak néhány szóval jellemez – főként azonban láttat. Takarékos és pontos. A szerinte való lényegről beszél, és a maga nevében. Az erejét összpontosítva, mert érzi, hogy tétje van a dolognak. Végig azt érezzük, hogy amit ír, nem is lehetne másképpen megfogalmazni. Illetve lehetne, de nem érdemes. Amikor az író valaki másnak a stílusát imitálja – körülményesen, terjengősen, egészen a szószátyárságig –, valójában a megírás felelősségét hárítja el, s e gesztussal, végső soron, olvasóját nézi le. Ám legyen: locsogjanak a piaci kofák, szerepeljenek a városi tanácsnokok, fontoskodjanak a sajtómunkások. Az író legyen költő és szabatos, legyek kíváncsi a titkaira. Írjon úgy, hogy érezzem, jó volna vele találkozni.

Találkoztam Tömörkény Istvánnal.

Tömörkény István: Válogatott novellái, Magyar Napló, Fokusz Egyesület, 2009.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.